Az archeogenetika a magyar őstörténet svájci bicskája?

Az elmúlt héten nagy visszhangot váltott ki a hvg.hu interjúja Török Tiborral, amelyet Boldogkői Zsolt készített el. A hatásvadász címmel felvértezett riportra Bálint Csanád, az MTA BTK Régészeti Intézetének nyugalmazott igazgatója felelt. Bár azóta több reakció is született, megpróbáljuk röviden összeszedni, hogy mire használható az archeogenetika a magyar őstörténet kutatásában, és mi az, amiről a vita során szinte mindenki elfeledkezik.

Genetikai gyorstalpaló

A genetika sajnos nem tartozik azok közé a tudományágak közé, amelyekről az elmúlt évtizedekben sok ismeretanyagot adott volna át a magyar közoktatás. Természetesen ez az utóbbi évekre kevésbé igaz, viszont ez elgondolkodtató információ lehet azok számára, akik a nagy tömegeket és széles nyilvánosságot elérő gondolatokat fogalmaznak meg a témával kapcsolatban.

Terjedelmi okok miatt csak nagyon röviden vázolnám fel, hogy mit érdemes tudni a vizsgálatokról. Az első szóba jöhető összehasonlítást a mitokondriális DNS vizsgálat nyújtja. A mitokondrium a sejtmagon kívül található, és a teljes génállomány valamivel kevesebb mint 1%-át tartalmazza. Nincs rekombináció, viszont csakis anyai ágon öröklődik. A nőági öröklés fontos momentum, érdemes megjegyezni, mint ahogy azt is, hogy az adott öröklési lánc végén található férfitől vett minták még tartalmazzák az anyai ágon öröklődő mitokondriális mintázatot. Ennek a férfinak utódai viszont már annak az anyának a mintázatát viszik tovább, akitől a leszármazottai megszülettek. Manapság ez a vizsgálat az, amelyet a leggyakrabban alkalmaznak a genetikusok. Ennek oka, hogy a technológiai fejlődésnek köszönhetően aránylag olcsóvá és szinte rutinszerűvé vált.

A második lehetőséget az ún. Y-kromoszomális markerek jelentik. Ezek a sejtmagban találhatóak az ivari kromoszómán. Fontos tulajdonságuk, hogy nagyrészt nem rekombinálódnak, a bennük zajló változások mutációk eredményei. Ennek következtében alkalmasak arra, hogy leszármazási vonalakat kövessünk vele nyomon, és ehhez (ismert korú referenciaminták esetén) időbeli mélységet társítsunk.

A harmadik vizsgálati lehetőséget az ún. autoszomális markerek jelentik, amelyek a sejtmagi DNS-ben találhatóak, a huszonkét testi kromoszómán. Ez sejtenként két példányban található meg. Mégsem az autoszomális markerek képezik általában az archeogenetikai vizsgálatok alapját, mivel a sejtosztódást követően újrakombinálódnak. Ez azt jelenti, hogy több generációra visszamenőleg limitáltan alkalmas a vizsgálatokra, kiscsaládi vagy vérségi kötelékek feltárására viszont igen. Manapság létezik az a technológia, amely ezt is felhasználja az archeogenetikai vizsgálatokra, ám ez egyelőre olyan műszeres apparátust és financiális hátteret igényel, amely Magyarországon nem áll a rendelkezésre.

A történeti szándékú DNS vizsgálatok során érdemes még két módszerre felhívni a figyelmet, azok ugyanis különböző eredményeket is adhatnak a vizsgálat tárgya miatt. A mintákat ugyanis gyűjthetik recens populációból, azaz a modernkori népességből vett minták alapján próbálnak a régmúlt történetér vonatkozó következtetéseket levonni. A másik módszer az archaikus, vagy ásatag DNS-t vizsgálja, (tudományos publikációkban aDNS vagy aDNA rövidítéssel jelölik), amelyet a régészeti lelőhelyeken előkerülő csontokból (vagy más erre alkalmas biológiai mintákból) nyernek ki.

Az ásatag DNS általában rendkívül töredezetten marad ránk, ezért a korábbi vizsgálatok főleg a jelenkori populációval dolgoztak. Az elmúlt években azonban a technológiai fejlődésnek köszönhetően lehetővé vált az, hogy nagyszámú régészeti korú mintát vizsgálhassanak meg az archeogenetikával foglalkozó tudományos műhelyek. Mindez azt is lehetővé tette, hogy az újabb és újabb publikációk átüssék a szélesebb közvélemény ingerküszöbét, és mainstream hírportálok vagy nyomtatott sajtótermékek is foglalkozzanak velük.

Van azonban egy apróbb momentum, amely szinte mindegyik hírből vagy riportból kimaradt, noha nagyon is súlyos következménnyel jár a levont következtetésre nézve.

Rege az adatbázisokról

A legtöbbünk fejében a genetika, (és egyáltalán a természettudományok) úgy élnek, mint tévedhetetlen és biztos eredményt adó diszciplínák. Ez természetesen alapvetően így van, ám az archeogenetikának is megvannak a maga korlátai. A DNS-vizsgálatok, mint a fentiekből kiderül, alapvetően egyének kapcsolatáról tudja vizsgálni, vagyis két minta összehasonlítása során kiderülhet, hogy közöttük volt-e genetikai kapcsolat, vagy sem.

Népesség vizsgálatánál értelemszerűen több mintára van szükségünk. Mindez azt jelenti, hogy szükséges összegyűjteni a lehetséges mintákat és egy adatbázisba rendezni őket. Az összehasonlítás alapját a két adatbázis közötti szoros leszármazási ágak képezik: ha vannak közös felmenők, akkor jogos felvetés a két populáció közötti kapcsolat vizsgálata.

Csakhogy önmagában egy genetikus nem tudja összeállítani ezeket az adatbázisokat, ehhez más tudományágak segítségére van szüksége. Például úgy dönthetünk, hogy a Napi Történelmi Forrás olvasóitól veszünk egy statisztikailag elégséges mintát, és azt összehasonlítjuk más honlapok látogatóitól vett hasonló mintákból álló adatbázissal, akkor tulajdonképpen ugyanazt tesszük, mint egy archeogenetikai vizsgálatnál. Tehát a mintavételt megelőzi egy adott szempont szerinti szelektálás (jelesül itt mondjuk az NTF olvasóira vagyunk kíváncsiak).

A mintavételben szükségszerű beépíteni valamiféle véletlenszerűséget is. Ez azért fontos, mert ha a minták összegyűjtése során nem ügyelünk erre, akkor azt kapott eredményekből levont következtetések szenvedhetik meg. Az egyik legjobb példa erre az alternatív őstörténeti körökben gyakran említett Ornella Semino nevével fémjelzett vizsgálat, amely arra jutott, hogy a magyarságnak nincsen genetikai kapcsolata a legközelebbi nyelvrokonaival. Igen ám, csakhogy a hanti-manysi mintákat a kutatók a jekatyerinburgi kórházból szerezték be, ahol nem igen találhattak egyetlen embert sem, aki az említett nyelvet beszélte volna. Az adatbázis megkapta a megfelelőnek szánt címkét, de az eredmény a fentiekből következően valójában nem a rokon nyelvekkel való kapcsolat hiányát mutatta ki, hanem egy kiválasztott orosz kórházban adott időben megforduló csoport és a magyar minták közötti genetikai összefüggés hiányát. Ráadásul a magyar mintákat mátrai zsákfalvakból szedte össze, majd a levont következtetésekben az szerepel, hogy az igen nagy hasonlóságot mutat a szláv mintákkal. Érdemes ügyelni tehát a megfelelő mintavételre.

Ennek a szempontja többféle lehet. Lehet például nyelvészeti. Ebben az esetben az adott nyelvi közösségből vett mintákból összeállított adatbázisokat vetünk össze. Például összehasonlíthatjuk a németül beszélő és az angolul beszélő csoportoktól vett recens mintákat, és az eredmény ismeretében levonhatunk következtetéseket a két adatbázis viszonyáról.

Az adatbázisok összeállításának előzetes szempontja lehet régészeti is. Ebben az esetben értelemszerűen a régészet „mondja meg” az archeogenetikának, hogy mely régészeti kultúrák azok, amelyek a mintavétel szempontjából relevánsak lehetnek a számunkra. Ha például a 10. századi sírokban nyugvó személyekre vagyunk kíváncsiak, akkor a régészetnek kell a magam módszereivel alátámasztania, hogy mely sírok a 10. századiak. Mindez azzal jár, hogy a régészeti leletanyag bizonytalanságai, amelyek éppen úgy lehetnek kronológiaiak, mint etnikusak, „tovább öröklődnek” a genetikai vizsgálatokba is. Ha tévesen 10. századinak datálunk egyes sírokat, vagy egy-egy leletcsoportról és kultúráról kiderül, hogy azok etnikailag nem specifikusak, akkor hiába tud az archeogenetika az így összeállított adatbázisok összehasonlításáról bármit mondani, az eredmény nem lesz releváns. Hogy egy konkrét példával éljünk: tegyük fel, hogy egy tetszőleges 10. századi leletcsoportot a honfoglaló magyarokhoz kötünk, a hozzájuk tartozó sírokból pedig mintát veszünk, és összeállítunk egy honfoglaló magyaroktól vett mintát tartalmazó adatbázist. Ezt az adatbázist aztán összevethetjük más adatbázisokkal is, például a recens mintákat tartalmazóakkal, vagy akár a kelet-európai ásatag mintákat tartalmazó adatbázissal. Ám ha egy későbbi régészeti kutatás kideríti, hogy a válogatás szempontjául szolgáló leletcsoport mondjuk nem a honfoglaló magyaroktól ered, vagy nem 10. századi, úgy a minta eredménye átértelmeződik, hiszen az adatbázis mögött álló anyag régészeti besorolása más lesz.

A harmadik, gyakran használt válogatási szempont, a földrajzi. Általában egy-egy földrajzi régióból szerzett mintákat vethet össze a genetikus más földrajzi régiókból származó mintákkal. Ezek nem feltétlenül kell, hogy átfedést mutassanak a nyelvi alapú adatbázisképzéssel, hiszen a mai napig jellemző, hogy különböző nyelveket beszélő népcsoportok egymás közelében, sőt egymással földrajzilag akár összekeveredve is élnek, ami elősegítheti a genetikai keveredést is.

A fentebbiek alapján érdemes szem előtt tartani, hogy amikor a sajtóban egy archeogenetikával foglalkozó szakember olyan terminus technicusokat használ, hogy ’finnugor’, ’hun’, ’uráli’, ’baskír’, akkor nem a történelmi és nyelvi népcsoportokat nevezi meg, hanem az adatbázisaira aggatott címkéket. Ez sajnos könnyen megtéveszti nemcsak a laikusokat, hanem gyakran a szűkebb értelemben vett szakmabelieket is. Éppen ezért nagyon fontos a nyilvánosság előtt megszólalók felelőssége, hogy erre a különbségtételre minden esetben felhívják a figyelmet.

Ezért volt rendkívül megtévesztő például a már említett HVG-interjú, amelyben az azt jegyző Boldogkői Zsolt a Mindenegyben blog színvonalát idéző címadással átsiklott ezen különbségtétel felett.

Természetesen nem vitatható az, hogy mondjuk a ’honfoglaló magyar’ címkével felruházott adatbázis leírhatja az egykorú népesség általunk megismerhető viszonyait. Statisztikai értelemben véve akár kisszámú minta is lehet releváns. Viszont a fentebb említett probléma gyakorlatilag örökre ott fog lebegni az archeogenetika felett, azaz a mintavétel és az adatbázisok összeállítása döntően befolyásolni fogja az eredményt. Amennyiben ezek nem megfelelő előfeltevésekkel történnek meg, úgy az eredményekből levont következtetések csak korlátozottan lesznek helytállóak.

Akkor most hunok vagyunk, vagy mégsem?

A fentiek persze szépen és akkurátusan hangoznak, viszont akkor mégis mit találtak a genetikusok a kutatásaik során, amelyre az idézett HVG-interjú épült? Ha leszámítjuk azt, hogy itt a fentebb említett adatbázisok összehasonlításáról van szó, akkor két körülmény mindenképpen elkerülte mind az új őstörténetet kiáltók, mind pedig azok figyelmét, akik döbbenten reagáltak az ott olvasható egyes állításokra.

Az egyik elhangzik az interjúban is. A honfoglaló magyarnak címkézett adatbázisban ugyanis 30-40% ázsiai komponenst találtak. Ennek csak egy része tartható hun eredetűnek, vagyis a teljes, honfoglaló magyaroktól vett mintának csak egy töredéke mutatott „hun” jellegzetességet.

A másik körülmény tényleg elkerülte a szakcikket nem ismerők, és azok figyelmét, akik nem kattintott az interjú elején található angol nyelvű tanulmányra. Ez pedig az, hogy a Török Tibor által hivatkozott vizsgálat a mitokondriális DNS-en alapult, amely, ahogy azt fentebb említettem, anyai ágon öröklődik. Vagyis ez azt jelenti, hogy a honfoglaló magyar adatbázisban található egyes személyek édesanyjának, az édesanyjának az édesanyja stb. vonalán haladva közös őst találunk. (A másik vizsgált adatbázisban is értelemszerűen női vonalú leszármazási ágak találhatóak). Tehát, ha szigorúan a tényeket nézzük, akkor a női ágon keresztül kapcsolódik össze a két vizsgált minta. Ez pedig igazából arra enged következtetni, hogy az interjúnak és a kutatásnak nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

Miért mondhatjuk ezt? Azért, mert a korábbi őstörténeti modellek alapján is tökéletesen elképzelhető az, hogy egy időben adott ősanya két leányági leszármazottja az egyik történetesen hun, a másik történetesen honfoglaló magyar, az semmilyen ellentmondást nem támaszt a finnugor nyelvrokonsággal szemben. Még az sem, hogy ha kiderülne, hogy ugyanez a kapcsolat a régészeti korú finnugor nyelvű beszélőt rejtő csontvázakkal nincs meg.

Ennek az az oka, hogy mind a steppén, mind pedig a középkori viszonyok közepette számon tartott öröklődés elsősorban apai ágon történt. Akár a vagyonra, akár a birtokra gondolunk, de ha felelevenítjük a mondákat vagy éppen a népmeséket, mítoszokat, a vonatkozó területen elsősorban apai vonalú emlékezetet találunk.

A kritikusok azon álláspontja azonban, amely különbséget tesz nép és nyelv között, teljesen jogos. Nem igaz az az állítás, hogy a kisszámú(?) hódító mindig beolvad nyelvileg a nagyszámú helyi közösségbe, hiszen erre is, és arra is találunk példát. A beolvadásra a legközelebbi példa a bolgároké, akik egy török nyelvű népből váltak szlávokká, a nevüket megőrizve. De ellenpéldáink is vannak, gondolhatunk itt a latin Britannia elangolosodására, vagy Észak-Afrika és Egyiptom arab nyelvűvé válására. A példák pro és kontra a végtelenségig sorolhatóak, és ehhez nem kell feltétlenül az angol vagy spanyol anyanyelvűvé vált gyarmatosított népeket elővenni.

A kérdőjel a kisszámú hódító mögött ráadásul azért is indokolt, mert a történészek és a régészek véleménye a honfoglaló magyarság létszámáról rendkívül nagy szórást mutat, az egészen kevéstől a meglepően sokig.

Minden marad a régiben?

A válasz természetesen nemleges. A magyar őstörténetről alkotott képünk átalakulóban, formálódóban van. A formálódásban valószínűleg nem a történelemtudomány és a nyelvészet fogja játszani a fő szerepet. A történelemtudománynak új forrásokat kellene ahhoz feltárnia, hogy az eddig elmondottakhoz képest radikálisan mást tudjon állítani. A nyelvészeten belül történtek kísérletek az uráli és finnugor nyelvek történetének átstrukturálására (itt nem az alternatív történelemben utazók bűvészkedéseire, hanem például Kalevi Wiik munkásságára gondolok), ám ezek nem találkoztak széleskörű szakmai konszenzussal.

A változást két tudományterület fogja meghatározni. Az egyik a régészet, amely képes lehet arra, hogy gyarapítsa a már meglévő ismereteit. Erre jó példát kínálnak Türk Attilának és csapatának a keleti steppén végzett kutatásai, amelyek felborították az eddigi kronológiát a honfoglaló magyarság Kárpát-medencébe történő költözésével kapcsolatban. Ennek a munkának még korántsem biztos, hogy a végén járnak, sőt valószínűbb, hogy az eleddig feltáratlan, vagy feltárt, de a hazai kutatás előtt nem ismert régészeti lelőhelyek bevonásával további változásokat generálhatnak a magyar őstörténetben.

A másik tudományterület pedig a most tárgyalt archeogenetika. Az eredményeihez persze szükséges megfelelő nagyságú (és hitelességű) adatbázisok összeállítása, amelyeket össze lehet vetni. A mostani kutatások például döntően a honfoglaló magyarságra vonatkoznak, kevésbé a Kárpát-medence őket megelőző, 7-9. századi népességére, vagy éppen az azt követő, kora Árpád-kori népességre. Szintén kiaknázatlan terület még a honfoglaló magyar minták összevetése a kelet-európai steppei mintákkal. Ez utóbbiak jelenleg még kevésbé állnak rendelkezésre, de a régészet fentebb említett törekvései ezen a téren is változást hozhatnak. Az MTA Régészeti Intézetében már folynak azok a kutatások, amelyek a honfoglaló magyarság és a kelet-európai minták összehasonlításából származnak. Ezek az eredmények hamarosan meg fognak jelenni, és könnyen lehet, hogy a HVG-interjúban történt állítások súlyát jelentősen megváltoztatja. Az őstörténet kutatása izgalmas és jelenleg változó területe a magyar történelemtudománynak. Érdemes figyelni és nyomon követni a változásokat, amelyek a tudomány berkeiben születnek meg.

Az archeogenetika alkalmas lehet arra, hogy olyan kapcsolatokat is feltárjon a különböző korabeli népességek között, amelyet az írott források, vagy éppen a régészet nem mutat ki. Arra azonban még ez a tudomány sem képes, hogy egymagában megoldja a magyar őstörténet kutatásának elmúlt századaiban felmerült valamennyi kérdést.

Felhasznált irodalom és egyéb kapcsolódó anyagok:

Interjú Mende Balázzsal, az MTA BTK Régészeti Intézetének munkatársával a Lánchíd Rádióban: http://lanchidradio.hu/videok/191395

Rokonok – Mit mondhat a genetika a honfoglaló magyarokról? Előadás a Herman Ottó Múzeumban. https://www.youtube.com/watch?v=KZ52NzMUtUs

Neparáczki Endre: A honfoglalók genetikai származásának és rokonsági viszonyainak vizsgálata archeogenetikai módszerekkel. Doktori értekezés, Szegedi Tudományegyetem. 2017.

https://www.nyest.hu/renhirek/no-para-no-finnugor

https://www.nyest.hu/renhirek/megis-kinek-a-dns-e

Czeizel Endre: A magyarság genetikája. Budapest, 2003.

Raskó István: Honfoglaló gének. Budapest, 2010.

Mende Balázs Gusztáv: Archeogenetika és a honfoglalás kor népességtörténete: új módszer – régi problémák. Magyar Tudomány, 2008/10.

Balint Csanád: A történeti genetika és az eredetkérdés(ek) (A közös kutatás szükségessége és lehetőségei). Magyar Tudomány, 2008/10.

Raskó István: A DNS mint régészeti lelet. Magyar Tudomány, 2008/10.

https://mtabtk.videotorium.hu/hu/channels/1403/archeogenetikai-kerekasztal-beszelgetes-a-magyar-storteneti-temacsoport-szervezeseben

Facebook Kommentek

További írásaink