A túlkoros hajósinas és a sárba tiport tengeri jog – a Duna gőzös két élete

Ha nem is váltunk soha klasszikus hajósnéppé, magyar tengerészek – többnyire kétfejű sasos zászló alatt – azért szép számmal fordultak meg expedíciókon, és az első világháború adriai harcaiban is komoly szerepet vállaltak. 1918-ban azonban az ország elvesztette tengeri kijáratait (is), ami azért igencsak megnehezítette a magyar tengerhajózás helyzetét. Sok tengerész külföldi hajókra szerződött, néhányan pedig folyami hajósnak nyergeltek át. A politikai helyzet és a gazdasági nehézségek ellenére sem tettek le ugyanakkor arról, hogy újraindítsák a magyar tengerhajózást; néhány elvetélt próbálkozás (például az 1922 és 1927 között működő Oceana Rt.) után rájöttek, a jövő a Duna-tengerhajózásban van.

A gőzös fénykorában

Ehhez persze olyan hajók kellettek, amelyek vállalható mennyiségű árut vihetnek és bírják a tengeri viharokat, ugyanakkor elég kicsik ahhoz, hogy a Dunán Csepelig fel tudjanak jönni. Ehhez előbb tanulmányozták a Rajna-tengerhajózást, majd 1933-ban létrejött a MEKR, vagyis a Magyar–Egyiptomi Kereskedelmi Részvénytársaság (angol rövidítéssel HUNGYPT), amely először egy bérelt hajóval fuvarozott, de egy évvel később vízre bocsátották az első magyar tervezésű-építésű Duna-tengerjárót, a Budapestet. A hajó rendszeresen közlekedett Budapest és Bejrút, Jaffa és/vagy Alexandria között, a számlakivonatok pedig azt mutatták, hogy anyagilag is megéri a dolog, így 1936 márciusában létrejött a Magyar Királyi Duna-Tengerhajózási Részvénytársaság (DTRT), népszerű nevén a DETERT. A hazai építés – például az Ungvár, vagy a ma Debrecen néven futó Kassa – mellett kész hajókat is vettek, például az 1910-ben Franciaországban épített MARQUISE DE LUBERSAC gőzöst, amelyet 1934-ben Duna néven állított szolgálatba a korábban olasz tőke bevonásával alapított Neptun Tengerhajózási Rt.  Tőle vette át a DETERT három évvel később.

„A magyar királyi kormány felismerve azt a nagy előnyt, amit az áruk közvetlen, átrakásnélküli forgalma jelent, Főméltóságod intencióinak megfelelően 1934-ben megépíttette a »Budapest« Duna- tengerjáró hajót, majd a »Szeged«-et, megvásárolta a »Duna«-gőzöst és a kormány kezdeményezésébe alakult Duna- Tengerhajózási Rt. most már rendszeres vonaljáratokat tart fenn Levante-ban.”

– írta a Budapesti Hírlap 1937 tavaszán.[1] Társaihoz hasonlóan ez a gőzös is eltörpült a klasszikus tengeri szállítók mellett (hossza 71,6, szélessége 9,8, merülése 3,1 méter volt), viszont arra, amire használták, tökéletesen megfelelt. Bár a teherhajók pályafutása legtöbbször „eseménytelen”, a Dunáról ezt nem lehet elmondani. A hajó francia szolgálatban töltötte az első világháborút, és a fokozódó tengeralattjáró-veszély miatt fel is fegyverezték. A félelem nem volt alaptalan, a hajót 1917. március 12-én Guernsey szigetétől északnyugatra megtámadta egy búvárnaszád (feltehetőleg az UC–68), de a gőzös el tudta kergetni a támadót. Később nem volt ilyen szerencsés, Marseille előtt ugyanis megtorpedózták, de a háború után kiemelték és helyreállították. 1924. november 8-án a Scheldt folyón a belga Alerte vontatóval ütközött, előbbi el is süllyedt. Ilyen előzmények után került át a Dunára, ahol éppen kezdett beindulni a folyam-tengerhajózás. Mi is itt vesszük fel a fonalat, hogy a korabeli sajtó, valamint visszaemlékezések, illetve a Vári-Nagy József és Juba Ferenc képei (Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, a továbbiakban MMKM) segítségével bemutassuk a hajó pályafutását.

“Rouenben áll a Duna gőzös. Ha akarnak hajózni, tegyék rendbe!”[2]

– táviratozta Burger Bernát genovai konzul, és a folyam-tengerhajózás egyik kulcsfigurája Dobozi Dénes kapitánynak, aki embereivel együtt igencsak megörült, hogy ismét vízre szállhat, ráadásul magyar lobogó alatt.

A hajók útjairól rendszeresen beszámolt a sajtó is. Pesti Napló, 1936. szeptember 27. (Arcanum Digitális Tudománytár)

A sokat látott teherhajóval a Dunán is történt baleset, 1936 augusztusában, feltehetőleg 14-én vagy 15-én

„Cernavoda közelében a Duna magyar gőzös összeütközött a Ceaslau román vontatóhajóval, amely kettészakadt és pillanatok alatt elsüllyedt. Személyzetét a Duna gőzös emberei kihalászták.”[3]

A felívelés azonban nem tartott sokáig, 1939. szeptember 1-jén ugyanis kitört a második világháború, és bár Magyarország 1941-ig semleges maradt, a harccselekmények a kereskedelmi hajózásra is súlyos következményekkel jártak. A háború első hónapjaiban ugyanakkor még viszonylag nyugodtan lehetett hajózni a Földközi-tengeren (nem beszélve a Fekete-tengerről, ahová csak 1941-ben jutottak el a csatározások), így logikusnak tűnt, hogy az akkor 55 éves híres Kelet-kutató, Germanus Gyula is DTRT hajót választott, hogy 1939 szeptemberében Alexandriába jusson.

„A magyar tengerjáró hajók csak árut szállítanak, személyszállítást nem vállalhatnak. Egyetlen lehetőség maradt számomra: fel kellett vétetni magamat a magyar tengerészet kötelékébe. Ötvenöt éves koromban, öreg fejjel így kaptam hivatalos tengerészeti igazolványt, szakállas fényképemmel ellátva, és büszkén hajóztam be mint hajósinas a »Kassa« nevű tengerjáró fedélzetére. Földes kapitánynál szabályosan jelentkeztem, azután bemutatkoztam a többi tengerésztisztnek és a legénységnek, amelynek állományát most személyemmel szaporítottam. Én voltam a világ legöregebb hajósinasa!”

 – írta erről A félhold fakó fényében című könyvében. A Kassa azonban Drenkovánál zátonyra futott, Germanus így előbb a Szeged, majd a Duna fedélzetén folytatta útját, immáron matróznak előléptetve, ugyanis a zátonyra futásnál derekasan helytállt a kárelhárításban.

Germanus Gyula (1884–1979), a legöregebb hajósinas

„Ennek kapitánya, Edvi Illés Gyula, minden tekintetben ínyenc. A legénységi ellátás is kitűnő volt. Különben más híre is volt a »Duná«-nak. Eredetileg francia teherhajó volt és a világháborúban elsüllyesztett egy német tengeralattjárót.”

Miután három hétig vesztegeltek, hogy a Kassa rakományának megmaradt részét is átvehessék, elég viharos időjárásban vágtak neki a Fekete-tengernek. Germanus hamar összebarátkozott a tengerészekkel, a tisztek is befogadták – parti vacsoráikra is magukkal hívták – és a fedélzeti ebbel is jó viszonyt sikerült kialakítania;

„A tengeri betegség bajtársammá avatta a szó legszorosabb értelmében.”

 – jegyezte meg a Duna névre hallgató állatról, aki ezek szerint tökéletesen igazolta, hogy a közmondás nem csak a lakodalmas, hanem a tengerészkutyákra is igaz. Miután a Kassa rakományának jó része csak a fedélzeten fért el, a hajó sokkal nehezebben tolerálta a viharos időjárást… és viharból bőven kijutott. A rutinos hajósok jól bírták ezt is, Germanust azonban eleinte nagyon megviselte a tengeribetegség, amit csak tetézett, hogy a viharban a rakomány is elszabadult;

„Ahogy a hajó hempergett és csúszott le a hullámvölgybe, a sodrony megfeszült és kísérteties nyikorgással tetézte a hullámverés bőgését. Lent, fekhelyemen csak azt éreztem, hogy a hajótestet valami hatalmas erő emeli, azután ledobja a mélységbe, és oldalait vadul csapkodja a víz. Néha, mintha oldalbordái betörtek volna, összehúzódott teste, azután megugrott, mint a megijedt csikó. (…) Kilódultam – az ágyból, és a kis asztalról rám zuhant egy csomó könyv. Ez a koppanás egy pillanatra elfelejtette velem szörnyű rosszullétemet. Némely betegséget fejbeveréssel lehet enyhíteni. Ilyen állapotba süllyedve hevertem helyemen, hol az ágyban, hol a padlón, lihegve, hörögve, amikor megszólalt a fedélzeten a vészsíp. Sikoltva hasította át a levegőt, túlharsogva a vihar ordítását. Megremegtem hangjára. Újból megszólalt, most még vészesebben vijjogott. Elalélt agyamon ez az ijesztő vijjogás mint egy tőrszúrás cikázott át: a hajó veszélyben van! Fel a fedélzetre, utolsó leheletünkkel menteni kell a vagyont, életet, becsületet. (…) Nagy ijedelemben nem vettem észre, hogy milyen beteg vagyok. Hosszas küszködés után valahogy felértem a fedélzetre. Rettenetes látvány tárult elém. A lámpa imbolygó fényénél sápadt arcú, elnyűtt matrózok rekedt kiáltások kíséretében húzták a sodronyokat. A rakomány megcsúszott, és a hajó elvesztette egyensúlyát. Ha még tovább csúszik, belebukfencezik a feneketlen mélységbe. Kétségbeesve, a halál küszöbén feszítették izmaikat a matrózok, hogy megrögzítsék a megindult terhet. (…) A sós víz és a drótkötél felmarta tenyeremet, s ahogy vonszolt magával, a fedélzetre feküdtem és lábammal támasztottam meg guruló testemet. Hörgés, rekedt kétségbeesés, hideg, sós zuhany, vezényszó és emberfeletti erőlködés pokoli zűrzavara hullámzott körülöttünk. Térdkalácsom megsérült, azt hittem, hogy levált lábamról. Nem baj, most az egész életről van szó! Feltápászkodtam, elbuktam, gurulva is húztam, fogcsikorgatva, a drótot. Ha egy pillanatra lefolyt rólunk a hullám, megrettenve láttam matróztársaim kidülledt szemében a rémületet. Öreg tengeri medvék – ők tudják, hogy most miről van szó! Minden erőmet megfeszítettem, tüdőm utolsó leheletével elordítottam magamat: húzni!, húzni! és hangomat elnyelte társaim vezényszava: hórukk! És így húztam és húztunk, nem tudom, meddig.”

A Duna az óbudai szárazdokkban

A hajót sikerült megmenteni, és a kutatót végképp szívébe zárta a legénység, ráadásul előléptették első osztályú matrózzá is. Isztambul és Bejrút között is végig viharban haladt a Duna, Germanus Gyulát pedig tovább gyötörte a tengeribetegség („gyomromból áldoztam Neptunnak”), amit az Odüsszeiából vett megoldással sem sikerült elűznie; kikötötte magát a fedélzetre, de a kapitány nem sokkal később balesetvédelmi okokra hivatkozva leparancsolta onnan. A tervek szerint Bejrútban szállt volna ki, azonban a háborús hangulat, valamint egy meggondolatlanul magával vitt családi fotó egy helyi rendőrtiszt közreműködésével keresztülhúzta számításait.

„A rendőrtiszt felizgatott képzeletében német kémmé változtam át, aki végveszélybe fogja dönteni a francia gyarmati állam létét. Úgy nézett rám, mint egy államokat felforgató rablógyilkosra, és ha nem bosszankodom, nagyon büszke lehettem volna, hogy az emberi butaság milyen fontosságot tulajdonít személyemnek. Tárcámban megtalálta feleségem és anyósom fényképét, és ez eldöntötte sorsomat. Anyós fényképét ilyen vakmerő útra elvinni nem lehet ártatlan cselekedet! Emögött valami rettenetes összeesküvés rejtőzhet.”

A visszaemlékező végül Port Said érintésével jutott el Alexandriába, ahol engedélyezték, hogy tovább utazzon Kairóba, és megkezdje régóta tervezett kutatóútját.

„Bolond világot teremtett a háború, állig felfegyverzett emberek minden ártatlan, fegyvertelen lénytől rettegnek.”

És hogy mennyire bolond világot teremtett a háború, azt a Duna és legénysége nem sokkal később a saját bőrén is megtapasztalhatta. Bár a semleges hajókat ekkor még általában békén hagyták, a Duna nem volt ilyen szerencsés; 1939. november 19-én a Maleasz-foknál elfogta és átvizsgálásra Máltára rendelte a brit Arethusa cirkáló.

„A Duna gőzöst az angolok átkísérték a Málta szigetre és ott vizsgálták át. Természetes, semmi kifogásolnivalót sem találtak; elengedték a hajót és most éppen útban van hazafelé.”

 – nyilatkozta Spóner Sándor, a Nemzeti és Szabadkikötő igazgatóhelyettese december 15-én.[4] Az nem került a cikkbe, hogy a semleges hajót, semleges ország vizeiről ragadták el az angolok, ahogy azt sem, hogy a kitérő és a fedélzetre rendelt zsákmányosztag miatt a legénységnek élelme is elfogyott.

“…mindenki csak a déligyümölcs-rakományt ette – más koszt nem lévén. Eredménye az lett, hogy az egész népség a kénezett gyümölcstől hasmenéssel futott be Málta la Valetta kikötőjébe. A tengeri jog szerint nem csak kalózkodtak, hanem tengeri rablást is elkövettek az angolok, mert rakományunk legnagyobb részét elvitték.”

– emlékezett vissza Juba Ferenc, a Duna akkori első tisztje.[5] Nem sokkal később a Duna és a vele hajózó Tisza ismét belefutott egy brit hadihajóba, és ekkor nem jártak ilyen szerencsével. Az Izmirből induló teherhajókat egy brit segédcirkáló tartóztatta fel.

„Tenedos magasságában járva, mélyen bent a török felségvizeken egy brit segédcirkáló jelent meg a két magyar hajó közelében, ránk irányították ágyúikat, majd a követésükre szólítottak fel minket. Mit kezdhet két kis kereskedelmi hajó a lövegekkel szemben? Semmit. Így hát tettük, amire utasítottak. Messze túl a török felségvizek határán megálltunk és megérkezett a hajónkra a zsákmányosztag, egy tiszt vezetésével. Parancsnokunk nála tiltakozott az eljárás és a nemzetközi jog megsértése miatt, mire az meglehetős arroganciával ezt felelte: »Minek jöttek utánunk?« A DUNA kapitánya, Edvi-Illés erre a méregtől kipirult arccal ezt válaszolta: »Csak egy torpedóm lett volna, garantálom, hogy ezt nem kérdezné most tőlem. De különben is, semmi olajom nincsen, nem tudok gőzt fejleszteni.«”[6]

A visszaemlékező szerint a britek végül bevették a trükköt, a Tiszát azonban lefoglalták és kifosztották. Az ügyből diplomáciai botrány lett – semleges ország vizein, semleges hajókat kifosztani nem szép dolog még háború esetén sem – végül abban egyeztek meg, hogy a szállított árukról pontos listát küldenek a brit Gazdasági Hadviselés Minisztériumának, és egyes kikötőkben rakodási szigorításokat is bevezettek. A hadijogot persze nem csak a britek kezelték lazán, 1940. augusztus 19-én például a magyar zászló alatt hajózó Kelet gőzöst minden további nélkül elsüllyesztette a német (!) UA tengeralattjáró, igaz legalább adtak időt, hogy a legénység mentőcsónakba szálljon. A helyzet 1940 júniusában, Olaszország hadbalépésével csak romlott, a magyar hajók szinte teljesen beszorultak a Fekete-tengerre, a Szovjetunió elleni háború idején pedig többségüket bérbe adták a németeknek. A Dunát azonban mindez már nem érintette.

1940. május 1-jén (más források szerint április 29-én, de ez minden bizonnyal téves) a Duna, miközben a Budapest kíséretében Isztambul felé hajózott, Podimánál (Podima Yaliköy) zátonyra futott, és a legénységnek két napot kellett várnia, amíg ki tudták őket menteni (végül létrán távozhattak!), a hajó azonban menthetetlenné vált. A korabeli sajtó – jó eséllyel a háborús hangulat miatt – nem verte nagy dobra az esetet. A Népszava például május 4-én pár sorban számolt be az esetről;

„ZÁTONYRA FUTOTT A »DUNA«. A Duna Tengerhajózási Rt. igazgatósága közli, hogy »Duna« nevű hajója a Fekete tengeren a Boszporuson kívül török parton május 1-én erős viharban zátonyra futott és súlyosan megsérült. Emberéletben kár nem esett, a személyzet biztonságban van.”[7]

Zátonyon Podimánál (MMKM TFGY 3613)

A szűkszavú híreknél részletesebben írt Juba Ferenc a balesetről; a két hajó viharban haladt, és a borult ég miatt a csillagászati helymeghatározás sem volt lehetőség, így nem meglepő, hogy elnavigáltak.

“A Bosporus előtti bójának kb. 11-kor éjjel kellett volna feltűnnie. Nem sokkal ezután a figyelő fénypontot észlelt, amelyről a hajóparancsnok megállapította, hogy az nem a várt bója. Ezért 180 fokos fordulást rendelt el. A kormányon álló öreg matróz, Liczkó Sándor, becenevén “Tam-Tam”, teljesen balra tette a kormányt, a hajót azonban az oldalról érkező hullámok állandóan visszadobták. Pár perc után a törőhullámok elvitték a felépítmények egy részét, a gépháztetőt. A gépházat elöntötte a víz, SZéll Károly gépüzemvezetőnek le kellett állítania a gépüzemet. A hajó ekkor már egy zátonyon ült és a törőhullámok megkezdték a hajó széttörését. (…) a Podima községnél váró hajótörötteket két nap múlva felvette egy mentőhajó (…) A hajót “constructiv total loss” címen feladták, a kárt a biztosító megtérítette.”[8]

Az újsághírrel ellentétben Juba kapitány könyve szerint a III. tiszt, Galambos Béla, miközben görögtűzzel próbált jelt adni a Budapestnek, égési sérüléseket szenvedett, de a többiek szerencsés módon megúszták egy karcolás nélkül.

Ahogy láthatjuk, a Dunának francia és magyar zászló alatt is eseménydús pályafutás jutott; összecsapott tengeralattjáróval, egyszer elsüllyedt, legalább kétszer ütközött, és kétszer fogták el brit hajók, mielőtt zátonyra futott. Mint az első Duna-tengerjárók egyike, komoly szerepe volt abban, hogy igazolja a koncepció életképességét.

A cikk a Napi Történelmi Forrás, a Magyar Műszaki és Közeledési Múzeum és az Arcanum Digitális Tudománytár együttműködésével jött létre


Felhasznált források és szakirodalom:

[1] Budapesti Hírlap 1937. május 13. 9. o.

[2] Juba 15. o.

[3] Keleti Újság 1936. augusztus 16. 6. o.

[4] Magyarország 1939. december 15. 7. o.

[5] Juba 16. o.

[6] Uo.

[7] Népszava 1939. május 4. 9. o.

[8] Juba 18. o.

Források és felhasznált irodalom:

Germanus Gyula: A félhold fakó fényében – Útikalandok Eredeti megjelenés: Budapest, Táncsics Kiadó, 1960.

Hanny Ákos: Magyar Duna-tengerjáró hajók a II. világháborúban, I.

Juba Ferenc: A magyar tengerészet a második világháborúban Profilmax, Kaposvár, 1993.

Zsigmond Gábor: A magyar tengeri hajópark a második világháború kezdetén Hadtudományi Szemle, 2010/2. 26–33. o.

A nyitóképen a Duna gőzös rakodik a Szabadkikötőben, 1931. Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum TFGY 3613

Facebook Kommentek

További írásaink