A “105-ös” hadművelet: Az 1955-ben kötött csehszlovák-egyiptomi fegyvervásárlási szerződés

Az elmúlt hetekben egy komoly fegyverszállítási botrány borzolja a kedélyeket Csehországban: tényfeltáró újságírók kiderítették, hogy Prága, az Egyesült Államokon keresztül, közel 70 millió dollár értékben szállított fegyvereket és lőszereket Szíriába, amelyek aztán valamelyik Bassár el-Aszad szíriai elnök vagy az Iszlám Állam (ISIS) ellen harcoló csoport tagjainál kötöttek ki. Ez nem az első eset, hogy a közép-európai ország ilyen ügybe keveredik, hiszen Csehszlovákia már a hidegháború első évtizedében komoly hírnévre tett szert, mint a közel-keleti országok és háborúk egyik legnagyobb szponzora. A legjelentősebb fegyverüzlet bejelentésére pont hatvankét évvel ezelőtt ezen a napon került sor, amely meghatározta nemcsak az egész arab térség, de a világtörténelem későbbi alakulását. 

Szeptember 27-én Gamel Abden Nasszer[1] egy az egyiptomi hadsereg által rendezett kiállításon vett részt Kairóban. Az egy szobás teremben fényképeket raktak ki az egyiptomi hadseregről, katonákról és hadgyakorlatokról. Egy átlagos keddi nap volt, és a visszaemlékezések szerint csupán hetven ember lézengett az épületben. Az egyiptomi miniszterelnök váratlanul felment a pódiumra és bejelentette, hogy Egyiptom fegyvervásárlási szerződést kötött Csehszlovákiával.[2] Aznap délután a rádióban megismételte a kiállításon elhangzott mondatait.

„…Csehszlovákiától viszont olyan választ kaptunk, amelynek értelmében kész az egyiptomi hadsereg szükségleteinek megfelelően fegyvereket juttatni, kereskedelmi alapon, bármely más kereskedelmi ügylethez hasonló tranzakció útján. Megállapodtunk, és az elmúlt héten Egyiptom fegyverszállításra vonatkozó kereskedelmi szerződést kötött Csehszlovákiával. Ez a megállapodás lehetővé teszi Egyiptom számára, hogy hazai termékekkel – azaz gyapottal és rizzsel – fizessen. Ezt az ajánlatot hálásan elfogadtuk. Ily módon, testvéreim, a forradalom elérte az egyik célját, az erős nemzeti hadsereg létrehozását elérhetjük…” [3]

A kijelentés óriási felzúdulást keltett az akkori nemzetközi politikai életben, a reakciók rendkívül széles skálán mozogtak: egyetértés, öröm, támogatás, döbbenet, hitetlenkedés, düh, fenyegetés és háborús készülődés. A Közel-Kelet lényegében azon a napon vált a hidegháború egyik legfontosabb frontjává és vette kezdetét az az intenzív fegyverkezési verseny a régió országai között, amely lényegeiben a mai napig tart.

 

Nasszer “keleti” és Hruscsov “déli” nyitása

Mielőtt részletesebben kifejtésre kerülne, hogy Egyiptom miért Csehszlovákiától vásárolt fegyvereket, szükséges röviden kitérni az ide vezető okokra. 1955-ben Nyikita Szergejevics Hruscsov érzékelte az Egyiptomban zajló változásokat, különösen Nasszer eltávolodását az Egyesült Államoktól, ezért úgy döntött, hogy kihasználja a kínálkozó lehetőséget és nyit az arab ország felé. Azonban a Kremlben korántsem lehettek biztosak abban, hogy sikerrel járhat a közeledés Kairó – vagy bármelyik másik arab vezetés – felé. Sztálin idejében ugyanis a Szovjetunió még sokkal fontosabb régiónak tartotta Európát és Kelet-Ázsiát – ahol a „kapitalizmus és a kommunizmus nyílt harcot” vívott egymással (berlini blokád, Görögország, koreai háború, kínai forradalom stb.) –, mint a Közel-Keletet vagy Észak-Afrikát. Másrészt az arab vezetőket brit ügynököknek tartották és az egész Arab Ligát pedig London meghosszabbított karjának. Ekkoriban ugyanis a Szovjetunió Nagy-Britanniát és nem az Egyesült Államokat tartotta a legnagyobb riválisának a térségben: Moszkva célja egyértelműen a britek kiszorítása volt a régióból. Ezért Sztálin minden olyan dolgot támogatott, ami a legkisebb mértékben is gyengítette London pozícióit a térségben, de azzal már nem, vagy alig törődött, hogy az Egyesült Államok fokozatosan átvette a szigetország helyét. Ezért fordulhatott elő az, hogy a keleti tömb országai nagy szerepet játszottak Izrael megalakulásában, és nemcsak propaganda vagy politikai szinten, hanem fegyverrel is támogatták az új közel-keleti országot, amit az arabok később nagyon sokáig felemlegettek a szocialista országoknak. Továbbá az ideológiai ellentét is jelentősen hozzájárult a rossz kapcsolatokhoz. A világot két részre – progresszívra és reakciósra – osztó szovjet Zsdanov-doktrína tagadta a harmadik út létezését, ezért minden harmadik világban lévő nacionalista és gyarmatellenes mozgalom, vezetés vagy ország szintén ellenfélnek számított,  sőt, nem egyszer nyíltan fasisztáknak nevezték őket a “népi demokráciák” vezetői köreiben és sajtókban.[4]  

Azonban Hruscsov másfajta politikát képviselt, és Moszkva egyre pragmatikusan viszonyult a harmadik világhoz, különösen a Közel-Kelethez. Már 1954-ben voltak jelei a megváltozott szovjet közel-keleti külpolitikának: a szovjet diplomácia támogatta Egyiptom brit ellenes pozícióját; Moszkva Kairó mellé állt a szudáni kérdésben; márciusban Moszkva először vétózott meg az ENSZ-ben egy arab–izraeli konfliktussal kapcsolatos határozattervezetet, amely felhatalmazta volna Izraelt arra, hogy szabadon használja a Szuezi-csatornát.[5]Ám az igazi áttörés 1955-ben következett be, miután február 24-én Irak és Törökország aláírta a Bagdadi Paktumként elhíresült védelmi szerződést, amelyhez ugyanabban az évben Nagy-Britannia, Pakisztán és Irán is csatlakozott. Ez valósággal sokkolta a szovjet vezetést. Habár tisztában voltak azzal, hogy az Egyesült Államok korábban is próbálkozott egy közel-és közép-keleti országokat magába foglaló szövetségei rendszert létrehozni, addig minden ilyen jellegű próbálkozásuk, mint az “Északi Sorfal” (Northern Tier) vagy a Middle East Command (MEC) kudarcot vallott az arab országok ellenállása és angolszászok között felmerülő nézetkülönbségek miatt. Ezért volt a Kreml számára meglepő, hogy végül mégiscsak létrejött egy olyan szervezet, amely már  feltartóztatta és körbezárta volna a Szovjetuniót.  Moszkva szempontjából hirtelen szükségessé vált, hogy egy megbízható partnerre leljen a harmadik világban, lehetőleg a Közel-Keleten, amellyel késleltethető vagy akár visszájára fordítható a nyugatiak által irányított “tömbösítési” folyamat.

Egy amerikai plakát ecseteli a Bagdadi Paktum aláírásával létrejövő METO (Middle East Treaty Organization) előnyeit. 1959-ben Irak az 1958-as iraki forradalmat követően kilépett a szervezetből és akkor átnevezték CENTO-ra. A kép forrása: National Archives Catalog.

 

A Szovjetunió számára Nasszer tűnt a legtökéletesebb eszköznek, aki már korábban is tanújelét adta annak, hogy nem fog semmiféle nyugati kezdeményezésű – Törökországot és Irak (Egyiptom két legnagyobb régióbeli riválisát) magába foglaló – regionális szervezethez csatlakozni. Sőt, miután bejelentették a METO megalakulását, Kairó igyekezett egyfajta „antipaktumot” létrehozni olyan országokkal, mint Szaúd-Arábia vagy Szíria. A szovjet stratégiai gondolkodásban Egyiptom más miatt is kulcsszerepet töltött be. Az arab ország rendelkezett a legnagyobb légibázisokkal, kikötőkkel, vízkészlettel, ipari kapacitással és munkaerővel. Kairó már ekkor az arab világ központjaként funkcionált, hiszen ez az ország volt a legnépesebb a térségben, a legnagyobb (arab) hadsereget tartotta fenn, valamint  sok arab, afrikai és ázsiai országra terjedt ki a befolyása. Ám kétségtelen, hogy a Szuezi-csatorna növelte meg igazán Egyiptom jelentőségét. Nemcsak geopolitikai-katonai szempontból volt fontos a Szuezi-csatorna feletti befolyás, hanem gazdasági aspektusból is: a második világháború után Nyugat-Európa teljes mértékben a közel-keleti térségből történő energiahordozó importra hagyatkozott.[6]

A Szovjetunió malmára hajtotta a vizet az is, hogy az egyiptomi haderő 1955. február 28-án súlyos vereséget és megaláztatást szenvedett el Izraeltől. A Fekete Nyíl hadművelet során 150 izraeli ejtőernyőst vettek be, s a harcokban 38 egyiptomi és 8 izraeli katona vesztette életét. A támadást kiváltó okok a mai komoly vitat tárgyát képzik a történelemtudományban.[7] Ettől függetlenül az izraeli támadás rávilágított az egyiptomi haderő rossz fegyverzetére és alacsony színvonalára és Kairó már-már pánikszerűen igyekezett fegyvereket vásárolni bárkitől, hogy megbosszulja a határon kirobbanó fegyveres összecsapásokat. Ám az egyiptomi vezetés nem kizárólag a revánspolitika miatt akarta modernizálni a haderejét. Az egyiptomi kormány attól tartott, hogy Nagy-Britannia – az 1954-es brit-egyiptomi megállapodás ellenére – továbbra sem lesz hajlandó kivonulni a Szuezi-csatorna térségéből vagy a jövőben bármikor visszatérhet Egyiptomba, ha London úgy érzi, hogy veszélybe kerültek a regionális érdekei. Ugyanúgy Nasszer nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy a Bagdadi Paktum országai – elsősorban Irak – katonailag próbálja megbuktatni őt, mert az egyiptomi miniszterelnök által képviselt arab nacionalizmus eszméjét önmagukra nézve komoly veszélyforrásnak tartották. Végül pedig az 1952 óta folytatott amerikai-egyiptomi fegyvervásárlási tárgyalások megakadtak: egyrészt mert Egyiptom nem fogadta el az állandó amerikai feltételeket – többek közt azt, hogy Washington állandó katonai jelenléttel és bázissal rendelkezzen az arab országban –, másrészt pedig Dwight D. Eisenhower elnök nem akarta meggyengíteni a britek és a franciák pozícióit a harmadik világban, mert sokkal fontosabbnak tartotta a NATO integritását és a szovjet befolyás megelőzését, mint egy harmadik világbeli “kiszámíthatatlan szövetséges” támogatását, aki az amerikai vélemények szerint amúgy is Izrael ellen használta volna fel az amerikai fegyvereket.

A csehszlovák-egyiptomi fegyvervásárlás kiváltó okairól szóló részlet a BBC egyik szuezi válsággal foglalkozó dokumentumfilméből.

 

Ezért az egyiptomi miniszterelnök más térségek felé fordult. Miután Olaszország, Svájc és Svédország szintén nemet mondott az egyiptomi kérésekre, Nasszer a keleti tömb irányába tapogatódzott. Igaz, ez nem volt könnyű lépés a számára. Az 1952-ben államcsínnyel hatalomra kerülő Szabad Tisztek nacionalisták, szekulárisok és antikomunnisták voltak, vagyis  üldözték a helyi “haladó mozgalmakat”, amely miatt a szocialista országok nem egyszer keményen bírálták Kairót és a kapcsolatok 1955-ig nagyon alacsony intenzitásúak voltak. Ezért az egyiptomi vezető először egy Európán kívüli kommunista vezetésű országnál próbálkozott: a Kínai Népköztársaságnál. Nasszer az 1955 áprilisában tartott indonéziai Bandungban rendezett afroázsiai – később az “el nem kötelezett országokként” elhíresült – konferenciáján Csou En-laj kínai külügyminiszterhez fordult a kérésével. A kínai külügyminiszter közölte az egyiptomi miniszterelnökkel, hogy országa akkori hadiipara és technológiai helyzete nem alkalmas fegyverszállításra, de felajánlotta, hogy kérését továbbítja a szovjet nagykövetnek. Ezután a szovjet vezetés látta, hogy Egyiptom – ellentétben a korábbi próbálkozásokkal[8] – valóban komolyan gondolja a fegyvervásárlást, ezért rábólintott az üzletre. Danil Szemjonics Szolod szovjet nagykövet május 21-én személyesen közölte Nasszerrel, hogy Moszkva hajlandó fegyvereket szállítani az arab országnak.[9] Ugyanakkor kikötötte, hogy nem közvetlenül fognak tárgyalni az egyiptomiakkal, hanem egy harmadik felet is bevonnak. És ez az ország Csehszlovákia lett.

Hadiipari óriás 

Na, de miért is döntött a Szovjetunió Csehszlovákia mellett?

Egyrészt a Szovjetunió nem akart nyilvánosan fegyvereket szállítani egy Európán kívüli országnak, mivel nem akarta, hogy bírálják őt amiatt, hogy fegyverkezési versenyt idézett elő. Hruscsov ugyanis a harmadik világ országainak megnyerése céljából szeretett úgy tetszelegni a világ közvéleménye előtt, mint a „béketábor vezetője, amely az imperialistáktól eltérően nem avatkozik be másik országok belpolitikájába (!) és nem vesz részt a fegyverkezési versenyekben”.  A Kremlben sejtették, hogyha nyíltan adnának el fegyvereket egy arab országnak, azzal csak felgyorsítják a „tömbösödést” a régióban, vagyis az Egyesült Államok nyomására újabb Nyugat-barát országokkal bővül a Bagdadi Paktum. Másodszor 1955 nyarán egy bizonyos fokú enyhülés zajlott a két tömb között. A világ főbb vezetői a 1955. július 18-23. közötti genfi csúcstalálkozóra készültek és a szovjet pártfőtitkár nem akarta mindjárt azzal megmérgezni a légkört, hogy fegyvereket ad el Egyiptomnak, amelyet akkoriban – függetlenül a Kairó és Washington közötti ellentétektől – szinte mindenki Amerika-szövetségesnek gondolt. Harmadszor pedig Moszkvának egy olyan közvetítőre volt szüksége, amely már korábban is jó kapcsolatokat ápolt Egyiptommal és fegyvereket is adott el az arab államnak. Egy olyan állam kellett, amely erős hadiiparral rendelkezett és szükség esetén ki tudta volna egészíteni a szovjet fegyverszállítmányt, vagy akár pótolni azokat a fegyvereket, amelyekből a szovjet hadiipar keveset állított elő vagy nem exportált a Varsói Szerződésen kívüli régiókba. Ezen kritériumoknak egy szocialista ország felelt meg maradéktalanul: Csehszlovákia.

A közép-európai ország már a két világháború közötti időszakban is komoly hírnévre tett szert, mint a világ egyik legjelentősebb fegyvergyártó és hadianyagexportőre. 1920 és 1937 között az átlagos évenkénti csehszlovák fegyverkivitel körülbelül 4 millió dollárt tett ki. A csehszlovák fegyverexport ebben az időszakban – 1935-ben – érte el a csúcspontot, amikor a 10,5 millió dollárnyi értékben szállított fegyvereket külföldre, ami az akkori világ fegyverpiacának 21,1 százalékát és lőszerpiacának 24,5 százalékát tette ki.[10]Az 1948-as kommunista hatalomátvételt követően Csehszlovákia szintén a keleti tömb egyik legfontosabb ellátójának számított, amely nemcsak önmagát és a többi „baráti országot” tudta felszerelni nehézfegyverekkel és repülőgépekkel, hanem néha még a Szovjetunió is közvetlenül tőle szerezte be a hiányzó hadianyagokat. Ugyanakkor közvetlenül a második világháború után a csehszlovák fegyverkereskedelemben súlyosan visszaesés következett be. Egyrészt azért, mert államosították a csehszlovák gyárakat; másrészt pedig tisztogatásokat hajtottak végre a hadseregben, ami negatívan hatott ki a fegyverek előállítására is. A fegyvergyárakat átköltöztették az ország belső (morvai, szlovák) területeire, vagy újakat hoztak létre, így  vége szakadt a ZB (Zbrojovka Brno) és a Škoda fegyvergyárak korábbi „privilegizált” és vezetői státuszának.

Ezenfelül Prága elvesztette korábbi nyugati partnereit, akik a megfelelő technológiával és alkatrészekkel (például repülőgépmotorokkal) látták el a közép-európai ország hadiiparát. Sőt, maga Sztálin is komoly nehézségeket gördített a csehszlovák hadiipar útjába: hivatkozva a nyugati imperialistákhoz való közelségre azt akarta elérni, hogy Prága telepítse át a nehézipari gyárait a Szovjetunió területére, lehetőleg az Urálon túlra. Ezt azonban a teljes csehszlovák kommunista vezetés egyöntetűen elutasította és megakadályozta, aminek végül az lett a következménye, hogy a Moszkva – a vadászgépeken kívül – sokáig egyetlen másik gyártási licencet sem adott át Prágának. Emiatt a negyvenes évek végén a csehszlovák hadiipar kénytelen volt a második világháborúban használt német fegyverekkel vagy azoknak továbbfejlesztett változataival felszerelni a saját hadseregét.[11] Azonban a csehszlovák fegyverkivitelre a legnagyobb csapást a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának (CSKP KB) 1953. április 22-i ülésesen hozott határozata jelentette, ami megtiltotta a „speciális anyagok“ (“speciální materiál”, ahogyan akkoriban a fegyverek nevezték és a hivatalos iratokban a paranoia titoktartás miatt is SM ként rövidítették) „kapitalista államokba” történő exportját. [12] Ez a szabályozás nem kizárólag a fegyverekre, hanem a sport- és a vadászfegyverekre is vonatkozott. Ez pedig évekig megakadályozott minden komolyabb, nehézfegyvereket tartalmazó fegyverüzlet megkötését.

A legfontosabb csehszlovák hadiipari létesítmények. A Military.cz oldal ábráját felhasználva, saját fordítás.

Viszont ahogyan 1955 folyamán változott a Szovjetunióban a harmadik világ megítélése, úgy lett a CSKP egyre rugalmasabb a fegyvervásárlások terén. Ennek oka, hogy a Varsói Szerződés tagállamainak leszállított fegyverek nem mindig voltak kifizetődőek a csehszlovák gazdaság számára: nagyon kedvező feltételeket kellett biztosítaniuk (alacsony kamat), nem is mindig kellett értük fizetni valamint a “baráti országok” a mezőgazdasági termékeiken kívül kevés olyan dolgot tudtak felajánlani Csehszlovákiának, amiknek az ország ipara nagy hasznát vehette volna. Sőt, azokra a nyersanyagokra (gyapot, kőolaj stb.), amik valóban kellettek a csehszlovák iparnak, a csehszlovák fegyvereket vásárló szocialista országok szintén hiányt szenvedtek és nem egyszer intenzíven versenyeztek azokért a világpiacon. Ezért Prága számára sokkal kifizetődőbbnek tűnt, ha a közvetlen árucsere-egyezményeken keresztül – lehetőleg jóval a világpiaci ár alatt – közvetlenül az Európán kívüli országtól vásárolhatja meg a ezeket a nyersanyagokat. Továbbá a csehszlovák hadvezetés, a csehszlovák és a szovjet szakértők számára a harmadik világban zajló konfliktusok egyfajta tesztüzemként is szolgáltak volna: tökéletes alkalom, hogy a fegyvereket éles harci helyzetekben is kipróbálhassák és összemérhessék azokat a nyugati haditechnológiával.

Ezért mielőtt a Kremlben döntés született volna, hogy fegyvereket adnak el Egyiptomnak, a csehszlovák vezetés Jaroslav Kohout miniszterhelyettes vezetésével egy küldöttséget menesztett az arab országba. Hivatalosan a március 24-én megrendezésre kerülő cseh kereskedelmi kiállítás miatt utaztak ki Kairóba, de valójában már egy esetleges fegyverüzletről tárgyaltak a felek. Csakhogy hónapokig elhúzódtak az egyeztetések, nem sikerült megegyezniük a fegyverekről és az árakról. A tárgyalások lassúságának hátterében a kölcsönös bizalmatlanság állt: az egyiptomi Szabad Tisztek először egyáltalán nem bíztak abban, hogy a csehszlovákok képesek lennének az egyiptomiak minden nehézfegyverekre vonatkozó igényét kielégíteni a hozzá való lőszerrel és alkatrészekkel együtt.  Rendkívül nyugtalanok voltak amiatt is, hogy a csehszlovák fél miután tudomást szerezett az egyiptomiak katonai gyengeségeiről, ezt kihasználja és nyilvánosságra hozza azokat. Ezzel szemben a csehszlovákok „kapitalista, nacionalista és nem egyszer fasiszta” rendszernek nevezték az egyiptomi kormányt, mivel Nasszer üldözte a kommunistákat. Másodszor az egyiptomi-izraeli határvillongások kimenetelei azt jelezték Prágának, hogy az egyiptomi hadsereg alacsony színvonalon áll. Úgy vélték, hogy felesleges nekik fegyvert eladni, mert az egyiptomiak amúgy sem tudnák kezelni a csehszlovák fegyvereket, csak elpazarolnák őket, rosszabb esetben pedig izraeli vagy nyugati hadizsákmány lenne belőlük. A harmadik ok pedig a „guatemalai példa” felemlegetése volt, ami még mindig kellemetlen mementónak számított a CSKP-n belül, mivel rámutatott egy Európán kívüli országgal folytatott fegyverkereskedelem korlátjaira és bizonytalan kimenetelére.[14]

A szovjet diplomáciának kellett közbeavatkoznia, hogy folytatódjanak a csehszlovák-egyiptomi fegyvervásárlási tárgyalások. A Szovjetunió Kommunista Pártja július végén elküldte a Pravda főszerkesztőjét és a Szovjetunió későbbi külügyminiszterét, Dmitrij Trofimovics Sepilovot, aki utasította mindkét felet, hogy azonnal kezdjék meg a tárgyalásokat, amelynek helyszíne a csehszlovák főváros lesz.  Kohout a Prágába való visszautazása előtt kapta kézhez az egyiptomiak első fegyvervásárlási listáját: 80 MiG-15-ös vadászgép; 20 bombázó; 100 harckocsi; 50 könnyű páncélozott szállítójármű; 24 darab 105 mm-es ágyú szállítójárművekkel együtt; 125 csapatszállító; 2 közepes tüzérségi ezred, lőszerekkel és a hozzá való alkatrészekkel.[15]

Július 26-án egyiptomi mérnökök és pilóták utaztak el Csehszlovákiába, hogy a MiG-vadászgépeket tanulmányozták. A CSKP Központi Bizottsága július 11-én szóban informálta a párttagokat, hogy „speciális anyagokról szóló tárgyalások zajlanak” Egyiptommal. [16] Az augusztus 8-án tartott CSKP KB Elnökségi ülésen született meg a végleges döntés a „speciális anyagok” Egyiptomba való leszállításáról. A határozatban lefektették, hogy az egyiptomi küldöttséggel egy közös csehszlovák-szovjet bizottság tárgyal. A fegyverekért kapok áruk fajtájit, a törlesztési feltételeket és a szakértők kiképzését, illetve kiküldetését, a csehszlovák fél fogja megállapítani és végrehajtani. A visszafizetés történhet egyiptomi árukban vagy valutában, és – a szovjet nyomásra – olyan feltételeket támasztanak Egyiptommal szemben, mint amilyent a Szovjetunió támaszt a „baráti országok” esetében.[17]

Egy cseh MiG-15UTI oktatógép, amelyen az egyiptomi pilótákat is oktatták Csehszlovákiába. A kép forrása: Vojenský Historický Ústav.

Amikor Egyiptom és Izrael között egyre feszültebbé vált a helyzet, a Kairó által szponzorált fidáíjinok (arab beszivárgók) folyamatosan izraeli civil és katonai célpontokat támadtak meg és egyre többször került sor határvillongásokra, Háfez Iszmail egyiptomi tábornok vezetésével katonai küldöttség utazott Prágába, s elkezdődtek a háromoldalú (csehszlovák-egyiptomi-szovjet) tárgyalások. A szovjetek inkább megfigyelők voltak, mintsem kezdeményezők, csupán a csehszlovákok által nem gyártott hadianyagok leszállítását vállalták magukra. Augusztus 22-én a CSKP KB Elnöksége hivatalosan is eltörölte az 1953-as a kapitalista országokba történő fegyverszállítás tiltó határozatot. Augusztus 23-án az egyiptomi küldöttség közölte, hogy Egyiptom pontosan milyen bombázókat, páncélosokat, tüzérségi ágyukat és vadászgépeket rendel a szocialista országoktól. Augusztus 30-án egy újabb fegyveres összecsapásra került sor a gázai övezetben, és a szudáni eseményekkel (Anyanya-felkelés) összhangban Nasszer úgy látta, hogy hamarosan kezdetét veszi egy izraeli vagy a METO tagállamai által indított invázió. Ez az érv meggyőzte a csehszlovák-szovjet felet és jelentősen felgyorsította a tárgyalásokat. Szeptember 4-én Szolod közölte Kairóval, hogy Moszkva hajlandó leszállítani az egyiptomiak által kért harckocsikat és már csupán napok kérdése a szerződés realizálódása.[18]

“Speciális anyagok” a Közel-Keleten

A csehszlovák-egyiptomi fegyvervásárlási szerződést szeptember 12-én írták alá a felek: egyiptomi részről Mohamed Háfez Iszmail tábornok,  csehszlovák részről Richard Dvořák csehszlovák kereskedelmi miniszter szignózta a dokumentumot. A Prágában tárgyaló egyiptomi delegáció arra kérte Csehszlovákiát és a Szovjetuniót, hogy tartsa titokban a megállapodást, mivel tartanak a nyugati reakcióktól, s majd csak az első szállítmány megérkezése után hozzák azt nyilvánosságra. (Végül nem így történt, mert a CIA tudomást szerzett a fegyvervásárlásról, de arról már semmilyen konkrét információval nem rendelkezett, hogy milyen fegyvereket vásárolt Kairó, ezért az amerikai nagyköveten keresztül próbálták meg kipuhatolni az egyiptomi vezető politikusoktól, hogy miket vásároltak össze. Erről viszont Nasszer tudomást szerzett és úgy döntött, hogy “elejét veszi az ügynek” és nyíltan elismeri a tranzakciót.)  Egyiptom összesen 921 millió koronányi értékben – az akkori font árfolyamán körülbelül 46 millió – csehszlovák/szovjet fegyverszállítmányra volt jogosult, amit több részletben (október  25, 1956. január 15., 1956. március 1.) kellett leszállítani; cserébe az egyiptomiaknak a teljes törlesztést 1958-ig kellett volna végrehajtania.

A csehszlovák–egyiptomi szerződés nagyságrendben és fegyverek minőségében egyaránt precedenst teremtett, mert korábban olyanra nem volt példa, hogy egy harmadik világbeli ország ilyen nagyságrendű fegyvervásárlási szerződést kötött volna egy szocialista országgal. A csehszlovák körökben „105-ös akciónak” nevezett hadművelet keretében az alábbi fegyvereket szállították le az arab országnak: 86 db MiG–15, 49 db Il-28-as bombázó, 20 db Il-14-es szállítógép, 220 db BTR–152-es csapatszállító, 200 db T–34-es, 50 db SAU–100 önjáró löveg, 92 db teherautó, 12 db torpedónaszád, 1 db transzporthajó, több ezer kézifegyver, 10.000 db gyalogsági akna, 200 db tankelhárító töltet, 170 db légvédelmi ágyú (85 mm és 37 mm), 130 db 120 mm-es ágyú, 24 db rakétavető, 4 db P–8-as radar és egyéb felszerelés.[19]Egyiptomnak a fegyvervásárlási szerződés értékének 25 százalékát 1956 márciusáig kellett kifizetnie a csehszlovákok által meghatározott valutában, vagyis font sterlingben. Ettől a szovjetek el akartak állni, mivel tartottak attól, hogy Egyiptom nehéz gazdasági helyzete miatt Nasszer nem tudja kifizetni a fegyvereket, de a CSKP ragaszkodott hozzá. A fennmaradó 75%-ot Kairónak árucserében kellett törlesztenie: gyapotban, rizsben, foszfátban, banánban és datolyában. Az éves kamat két százalékos volt.[20]

Pár nappal később egy másik lényeges szerződés megkötése történt: 1955. szeptember 16-án Prágában aláírták a csehszlovák-szovjet szerződést. Ebből derült ki, hogy a 921 millió koronányi üzletből a szovjetek részesedése 523 millió, a csehszlovákoké pedig 398 millió. Bár a szovjet arány nagyobb volt, valójában ez csak azokat a fegyvereket jelentette, amiket Csehszlovákia egyáltalán nem tudott előállítani, kevés állt rendelkezésére vagy csak a saját hadserege számára állított elő és nem exportált más országba: Il-28-as bombázók, BTR-152-ek, torpedóval felszerelt motoros csónakok, aknaszedő hajók. A „speciális anyagok” darabszámát tekintve viszont a csehszlovákok szállítottak többet, de még a Szovjetunió által pótolt hadieszközöket is csehszlovák jelzések alatt adták oda Egyiptomnak. Cserébe Csehszlovákia az egyiptomiaktól kapott gyapot, rizs, selyemfonal, nyers cserzett bőr egy részét átadja a Szovjetuniónak. Ezzel párhuzamosan Csehszlovákia 116 millió rubelnyi hitelfelvételre kötelezték, évi két százalékos kamattal, amelyet 1958. augusztus 31-ig kellett teljesíteni. Ugyanúgy, ha esetleg Kairó nem tudja leszállítani valamelyik árut Csehszlovákiának, akkor azt majd a Szovjetunió pótolja.[21 1955. szeptember 15-én a Nasszer-Szolod találkozó egyik fő témája a szeptember 12-én aláírt fegyvervásárlási szerződés volt, amit az egyiptomi miniszterelnök “tisztességes kereskedelmi megállapodásnak tartott”, de ha nyilvánosságra kerül, akkor “Alexandriától Asszuánig téma lesz.”[23]

A szuezi válság során zsákmányolt és majd Haifában kiállított csehszlovák eredetű T34/85-ök. A kép forrása: tankarchives.com

Egy új modell születése

Nasszer jóslata bejött: a fegyvervásárlás nemcsak „Alexandriától Asszuánig” volt a fő téma, hanem az Egyesült Államoktól kezdve, az arab világon át, egészen Ausztráliáig bezárólag szinte mindenhol. A nemzetközi közösség reakciói szinte azonnaliak voltak, a nyugati lapokban egymás után jelentek meg a csehszlovák-egyiptomi fegyvervásárlási szerződést bíráló és kritizáló írások. Ezenkívül az amerikai, brit, francia, izraeli és más nyugati országok politikai és diplomáciai vezetései éles és heves kampányt folytattak Egyiptom ellen, hogy álljon el a szerződéstől. Az ilyen jellegű támadásokból Csehszlovákiának és a Szovjetuniónak is kijutottak, hiszen szerintük „ezzel a lépésükkel aláásták a közel-keleti békét”, fegyverkezési versenyt indítottak el a térségben, valamint „hozzájárultak egy nyílt, antiszemita és Izrael-ellenes arab politika megszületéséhez”. Moszkva mindvégig “mosta kezeit”: nem ő kötötte a szerződést, nem szovjet, hanem csehszlovák fegyvereket adtak el Egyiptomnak és szovjet szakértők nem utaztak ki az arab országba (először tényleg nem, ők csak később segítettek a csehszlovákoknak a kiképzésekben és a fegyverek üzembe helyezésben). Prága pedig végig azzal védekezett, hogy kizárólag kereskedelmi alapon, politikai feltételektől mentesen fog szállítani fegyvereket egy Európán kívüli országnak, hogy ők meg tudják magukat védeni a “külső agresszoroktól”. Sőt, az is elsütötték, hogy “Csehszlovákia ezzel a fegyvereladással lényegében elősegíti (sic!) a közel-keleti békét”.

A nyugati – különösen az Egyesült Államok részéről érkező –reakciók azért volt olyan hevesek, mert „a szerződés drámai bizonyítéka volt [a szovjetek] új közel-keleti politikájának és a kapcsolatoknak”.[24]A csehszlovák/szovjet fegyverek felbukkanása nemcsak a Szovjetunió nagyobb befolyására, illetve a METO kudarcára mutatott rá, hanem egy fegyverkezési verseny kezdetét jelentette. Washington számára különösen az volt aggasztó, amikor Egyiptom után hirtelen az összes arab ország – köztük az olyan Nyugat-barát államok, mint Jordánia vagy Szaúd-Arábia – szintén elkezdtek érdeklődni a csehszlovák fegyvervásárlási lehetőségek iránt. Ráadásul Kairó közvetítőként lépett fel: hónapokkal később Nasszer közvetítéssel megszületett a csehszlovák-szíriai és csehszlovák-jemeni megállapodás, amely során az egyiptomiakhoz hasonló csehszlovák/szovjet fegyverekkel szerelték fel a helyi haderőt.

A szovjet vezetés pedig, látva az érdeklődést Csehszlovákia és a szocialista országok fegyverei iránt, egy új modellt vezetett be: vagyis a Szovjetunió nem közvetlenül, hanem Csehszlovákián – majd később Bulgárián, Lengyelországon, NDK-n keresztül – szállított fegyvereket a harmadik világba. Moszkva  az arab államokon kívül Kubánál, Etiópiánál, Indokínánál, stb. szintúgy kihasználta a Prága által kínált “védernyőt”. Ezzel a szovjet vezetés semlegesíteni tudta mindazokat a vádakat, amelyek szerint a Kreml közvetlenül szállítana fegyvereket a konfliktusos régiókba és ezáltal kiterjeszti a háborút. A szovjetek Csehszlovákia fedő és közvetítő szerepét a katonai kiképzések esetében szintén előszeretettel alkalmazták. A csehszlovák fegyverekkel együtt katonai kiképzők, oktatók, tanácsadók lepték el a harmadik világ országait, és ezzel párhuzamosan ezrével oktatták a Csehszlovákiába érkező arab, afrikai és később latin-amerikai katonákat, tiszteket, harckocsizókat és pilótákat.

Tehát Csehszlovákia számára az Egyiptommal kötött 1955-ös megállapodás a csehszlovák fegyverexport és harmadik világ irányába folytatott külpolitika “aranykorszakának” kezdetét jelentette. Ugyanakkor a csehszlovák-egyiptomi fegyvervásárlási szerződés a világ számára – köztük a magyarokra nézve is – egy igencsak meghatározó és nem éppen pozitív következménnyel járt: lényegében ez a fegyverüzlet vezetett az 1956-os szuezi válság kitöréséhez.


Bibliográfia:

Levéltári források:

A prágai Cseh Nemzeti Levéltár (Národní Archív – NA), a CSKP KB archívuma (Archív Ústrědního výboru KSČ – A ÚV KSČ);

Politické byro 1954-1962 – Központi Bizottságának ülései 1954 és 1962 között.

A prágai Cseh Külügyminisztériumi Levéltár (Archiv Ministerstva zahraničních věcí – AMZV), fond Diplomatický protokol 1945 – 1958 (Diplomáciai protokoll).

Felhasznált szakirodalom:

Francev, Vladimir: Československé zbraně ve světě: V míru i za války. Grada Publlishing, Praha, 2015.

Golan, Galia: Soviet Policies in the Middle East From World War Two to Gorbatchev. Cambridge University Press, Cambridge, 1990.

Heikal, Mohamed: Nasser, The Cairo Documents. New English Library, London, 1972.

J. Nagy László: Magyarország és az Arab Térség. JATE Press, Szeged, 2006.

Laron, Guy: Cutting the Gordian Knot: The Post-WWII Egyptian Quest for Arms and the 1955 Czechoslovak Arms Deal. In: Cold War International History Project. No.55., (2007), 1-59.

Lugosi Győző (szerk.): Dokumentumok a Közel-Kelet XX. századi történetéhez. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2006.

Sieber, Karel – Zídek, Peter: Československo a Blízký východ v letech 1948–1989. Ústav mezinárodních vztahů, Praha, 2009.

Jegyzetek, hivatkozások: 

[1]  A szakcikkben az arab nevek, kifejezések és szavak átírása során a Ligeti Lajos: Keleti nevek magyar helyesírása. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1981. című művet használtam fel.

[2] Heikal, Mohamed: Nasser, The Cairo Documents. New English Library, London, 1972, 60.

[3] A teljes beszéd itt: G.A. Nasszer elnök beszéde az egyiptomi-csehszlovák fegyvervásárlási egyezmény megkötése alkalmából. In:Lugosi Győző (szerk.): okumentumok a Közel-Kelet XX. századi történetéhez. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2006., 319-323.

[4] J. Nagy László: Magyarország és az Arab Térség. JATE Press, Szeged, 2006., 24.

[5] Golan, Galia: Soviet Policies in the Middle East From World War Two to Gorbatchev. Cambridge University Press, Cambridge, 1990., 44-46.

[6] Az ötvenes évek elején Belgium, Franciaország, Hollandia, Nagy-Britannia, Nyugat-Németország és Olaszország több mint 93 millió tonna nyersolajat importált külföldről, és ennek 90 százaléka a közel-keleti térségből származott. A közel-keleti országok aránya az európai energia hordozó-importban csak tovább emelkedett, 1954 és 1955 között mintegy 17,4 százalékkal.

[7]  Az egyik nézet szerint ez nem volt más, mint Dávid Ben Gurion izraeli elnök bemutatója az új izraeli biztonságpolitikáról; megtorlás egy Egyiptomban leleplezett izraeli kémhálózat tagjainak kivégzéséért, vagy puszta figyelemfelhívás a Bagdadi Paktummal szemben érzett izraeli elégedetlenségre. Heikal, Mohamed: i.m.: 53-54.; J.Nagy László: i.m.: 35.;  Laron, Guy: Cutting the Gordian Knot: The Post-WWII Egyptian Quest for Arms and the 1955 Czechoslovak Arms Deal. In: Cold War International History Project. No.55., (2007), 41.  A másik vélemény ezzel szemben, hogy az izraeli hadvezetés megelégelte a folyamatos fidáíjinos támadásokat, amelyek száma 1954 közepétől szignifikánsan megemelkedtek. Ezért egyfajta megtorló/elrettentő jelleggel indítottak támadást az egyiptomi katonai támaszpont ellen. Gilbert, Martin: Izrael története. Pannonica Kiadó, Szekszárd, 1998. 279-280., Ziv, Guy: Shimon Peres and the French-Israeli Alliance, 1954-9. In: Journal of Contemporary History. Vol. 45., No. 2., (2010), 409-410.

[8] Például 1953 végén egy egyiptomi katonai delegációt küldtek a “béketáborba”.  A küldöttség célja az volt, hogy fegyvervásárlási lehetőségekről informálódjanak, valamint felmérjék a szocialista országok által kínált piaci lehetőségeket. December 12-én Haszan Ragab, az egyiptomi hadügyminiszter-helyettes és a külföldi fegyvervásárlási tárgyalásokért felelős titkár által vezetett küldöttség Varsóból ment Prágába, majd december 19-én innen utaztak tovább Magyarországra. Az egyiptomiak Lengyelországban elutasító választ kaptak a fegyverek iránti kérésükre, mert „a lengyelek, mint a béketábor tagjai, nem foglalkoznak fegyvereladással (sic!)” . Magyarországon szintén elutasították az egyiptomiak fegyverekre vonatkozó kéréseit és Rákosi-vezetés közölte velük, hogy “mi nem gyártunk nehézfegyvereket”. A csehszlovákoktól bár pozitív választ kaptak, miután a delegáció visszatért Egyiptomba nem keresték meg őket újra a kérésükkel. Ekkor a csehszlovák vezetés úgy vélte, hogy „az egyiptomi látogatás nem volt más, mint egy propaganda út, amelynek célja egyfajta nyomásgyakorlás volt a Nyugatra, valamint meg akarták szemlélni a hadiüzemeinket. A magyar és a lengyel hatóságoknak szintén hasonló tapasztalataik voltak” . Egypt – stručný informativní přehled.  Egypt, 2.6. 1954. In: AMZV, f. Diplomatický protokol (DP), kar. 27., szám nélküli

[9] Laron, Guy: i.m.: 47-49.

[10] Francev, Vladimir: Československé zbraně ve světě: V míru i za války. Grada Publlishing, Praha, 2015., 211.

[11] Francev, Vladimir: i.m.: 141-142.

[12]Národní Archív (NA), Komunistická Strana Českoslovsenka – Ústrědní výbor (KSČ – ÚV) 1945-1989, fond (f.) 02/2 svazek (sv.) 34. archivní jednotka (ar.j.) 44., k bodu (b.) 6., A CSKP KB 1955. február 14-én tartott ülése.

[14] Guatemala volt az első harmadik világbeli ország, amely nagy mennyiségben vásárolt csehszlovák fegyvereket. Prága a szovjet nyomásra hajlandó volt figyelmen kívül hagyni az 1953-as rendeletet. Összesen 2000 tonnányi fegyver – géppuskáktól kezdve a rakétákon át egészen a légvédelmi ágyúkig bezárólag – szállítottak le Jacobo Árbenz guatemalai elnöknek. A CSKP mind gazdaságilag, mind ideológiailag fontosnak tartotta a szállítmányokat, mert abban bízott, hogy ez az ország lesz majd kiinduló bázisa egy latin-amerikai kommunista színezetű forradalmi hullámnak. Azonban miután Washington tudomást szerzett a csehszlovák fegyverekről, amiben a „szovjet befolyás megnövekedésének bizonyítékát látták az Egyesült Államok hátsó udvarában”, a CIA 1954-ben megdöntötte az Árbenz-rendszert. Bővebben a témáról lásd Jacobo Árbenz guatemalai elnöknek adott fegyverekről bővebben Perutka, Lukáš: Arms for Arbenz – Czechoslovakia’s Involvement in the Cold War in Latin America. In: Central European Journal of International and Security Studies. Vol.7., No.3., (2013), 98-114.

[15] Laron, Guy: i.m.: 53.

[16] Források hiánya miatt pontosan nem tudni, hogy milyen kételyek merültek fel még a csehszlovák fél részéről, miután megkapták az egyiptomiak listáját. Miközben a küldöttségek rendszeresen küldték a jelentéseiket, addig a Prágában, a CSKP KB-ben zajló vitákról szinte semmi nyoma nem maradt. Nem tudni, hogy ezzel kapcsolatban pontosan milyen vélemények fogalmazódtak meg a Csehszlovák Kommunista Párt vagy a többi állami apparátus belső köreiben, ki támogatta vagy ellenezte a fegyvereladást Egyiptomnak, vagy éppen miképp (nem) egyeztettek a csehszlovák hadsereggel az eladható fegyverek típusáról.

[17] NA, A ÚV KSČ, f. 02/2., sv. 55.,ar.j. 71., b.29. A CSKP KB 1955. szeptember 8-i ülése.

[18] Sieber, Karel – Zídek, Peter: Československo a Blízký východ v letech 1948–1989. Ústav mezinárodních vztahů, Praha, 2009., 56.

[19] Zpráva o jednání mezi egyptskou vládní delegací a smíšenou delegací československo-sovětskou a o uzavření smlouvy na dodávky speciálního materiálu a technické pomoci mezi ČSR a Egyptem. NA, A ÚV KSČ, f. 02/2., sv. 66.,ar.j. 82., b.19. A CSKP KB 1955. október 10-i ülése.

[20] Sieber, Karel – Zídek, Peter: Československo a Blízký východ v letech 1948–1989. Ústav mezinárodních vztahů, Praha, 2009., 57.

[21]Smlouva mezi vládou Československé republiky a vládou Svazu sovětských socialistických republik o dodávkách speciálního materiálu do Egypta a o účtování těchto dodávek ze dne 16.9.1955. NA, A ÚV, f. 02/2 sv.66.. ar.j. 82., b. 19. 1955. október 10-én tartott ülése.

[23] Laron, Guy: i.m.:58.

[24] Golan, Galia: i.m.: 45

 

Facebook Kommentek

További írásaink