Francia menekültek a Bánságban

Magyarország a XVIII. században a lehetőségek földje volt, kissé olyan, mint a klasszikus Vadnyugat. És nem csupán a közbiztonságot lehet párhuzamba állítani, a hazánkba érkező telepesek és szerencselovagok etnikai összetétele is a lehető legtarkább képet mutatta. Általában szemeink előtt a Havasalföldről beáramló vlach népcsoportok, ill. a Törökországból menekülő rácok jelennek meg, talán még az Alföldre vándorló tótok és a nyugatról érkező különféle német népcsoportok is eszünkbe jutnak. Azt már jóval kevesebben tudják, hogy érkeztek nyugatról olaszok, spanyolok, katalánok sőt vallonok is. Ebben a bejegyzésben most egy olyan népcsoportról lesz szó, amely ugyancsak nyugatról érkezett és egyszerre volt tekinthető menekültnek és telepesnek is. A Pangea vendégírását olvashatják.

A török kor végét a karlócai béke 1699. évi megkötéséhez datáljuk. Mikor már az ország hatalmi és gazdasági konszolidációja megindult, még egy jelentős területi egység, nevezetesen a témánknak keretet adó Bánság török kézen volt. Kiűzésüket Savoyai Jenő herceg kezdte meg, aki 1716 októberében sikeresen elfoglalta a Bánság hadászatilag legfontosabb települését, Temesvárt. Ettől fogva a Bánság sorsa nem volt kérdéses. A bécsi udvar, Jenő herceget visszarendelve, egy új tábornokot bízott meg a megkezdett hadjárat befejezésével. E tábornok a lotaringiai Claudius Florimund de Mercy volt.

A terület kormányzása meglehetősen centralizált volt, Mercy döntött egyaránt a polgári és katonai ügyekben, s csupán a bécsi udvarnak tartozott felelősséggel 17 éven keresztül 1717-1734 között. A hasznot remélő Kincstár első rendelete a só készletek lefoglalása volt, majd a termékre állami monopóliumot vezettek be. Hogy minél több hasznot hajtson a vidék, megkezdték az elpusztásodott és elmocsarasodott területek kultúrtájjá alakítását. A tartományban gyakorlatilag semmiféle infrastruktúra nem létezett. A mezőgazdasági termelést akadályozták a mocsarak, melyeket a folyók rendszeres áradásai tápláltak. További komoly probléma volt, hogy a mocsarak pedig a bennük tenyésző malária szúnyogokat táplálták. És végül nem volt aki dolgozzon, a településhálózat gyakorlatilag megsemmisült, munkára fogható embert szó szerint nehéz volt fogni.

Először az alapinfrastruktúra helyreállítása történt meg, kiépültek a főútvonalak és hidakat emeltek. A vallon származású Maximilian Emmanuel de Fremaut végezte a Bánság vízrendezését, szabályozta a Béga Temesvár feletti szakaszát, megszüntette az árvízveszélyt és lehetővé tette a Ruszka-havasból a fák tutajozását. Új medret ásott a Bégának Temesvár alatt, valamint tápcsatornát a Temes és Béga között, így létrejöhetett a kapcsolat a Dunával. Lecsapolta az Illancsi és Alibunári mocsarakat a Bánság déli részén 1758-60 között. 1778-ban megoldotta Temesvár vízellátását szivattyúkkal és víztornyokkal. Munkáját dicséri, hogy ez a rendszer 1849-ig működött, amikor az ostrom során tönkrement. A munkálatokat többnyire a katonaság végezte el a jobbágyság hiánya miatt, azonban az uralkodó hamar belátta, hogy nagy számú lakosság nélkül a mezőgazdasági művelés nem megoldható. Ekkor fogalmazódott meg az elnéptelenedett terület újranépesítésének gondolata.

A Bánát térképe 1775-ből

Az újratelepítést három korszakra bonthatjuk, és a legjelentősebb népcsoport nyelvén egységesen Schwabenzugnak nevezték. Az első szakasz III. Károlyhoz és Mercy tábornokhoz köthető, és az 1716-40-ig tartó időszakot fedi le. A második telepítési hullám a Mária Terézia-féle szervezett betelepítések korszaka, amely már nem csak a Bánságot érintette, hanem az egész országot. Őt fia II. József követte a trónon, aki 10 évnyi uralkodása alatt anyja nyomdokain járva szintén szervezett telepítésekkel növelte a Bánság népességét. Az utolsó szakasz pedig a 19. század elejétől tartott, amikor már a földesurak maguk szervezhették meg saját birtokaik benépesítését.

Az első telepítési hullám esetében természetesen szempont volt, hogy a hatalom támogatói, vagy legalábbis megbízható személyek, csoportok kerüljenek a területre. Ugyan nemzetpolitikai szempontok ekkor még nem érvényesültek a birodalomban, azonban az udvar kizárólag katolikusok és németek betelepülését támogatta. Németeket, vagy más néven svábokat a birodalom szinte minden szegletéből toboroztak, de legnagyobb csoportjaik Worms, Köln, Trier, Mainz, és Würzburg környékéről érkeztek.

A terület népsűrűsége annyira alacsony, településhálózata pedig ritka volt, hogy a benépesítést új települések alapításával volt célszerű megoldani. Ekkor indult meg a bánsági „településrajzoló verseny”. A kreált településeket a modern kor vívmányainak és elvárásainak megfelelő módon mérnökök készítették tervezőasztalon. Csupán Mercy kormányzósága idején 54, zömében német települést alapítottak a Bánságban. A vegyes etnikumú Temesvár után a Bánság egyik jelentős központja Freidorf (Szabadfalu, ma Temesvár nyugati külvárosa – híres szülötte Tarzan, azaz Johnny Weismüller) lett, amely a helyi németség centrumának szerepét is betöltötte.

A német etnikum Bánság feletti uralmának vetett végett Mária Terézia. A második telepítési hullámban a Habsburg Birodalom oltalma alatt álló országokból érkező telepesek között egyre sokfélébb népességet találhatunk. De a domináns etnikai csoport, mind az érkező telepesek számát, mind a Bánsági népességi arányát tekintve még mindig a németek voltak. A telepesek fő kibocsátó területe áthelyeződött a franciák által fenyegetett Elzász és Lotaringia tartományokba. S a történetünk innentől kezd izgalmassá válni.

A bánsági francia közösség hármas “fővárosa” (ma Bánátnagyfalu, Banatsko Veliko Selo)

1717-ből már vannak hírek a temesvári franciákról. Ekkoriban Wallis gróf árulástól tartva nem csupán az örményeket, görögöket és zsidókat űzte ki a Duna melletti Palánkára, hanem “az idefutott franciákat, olaszokat és más nemzetiségeket, a német emberek kivételével“, hasonlóképp kitelepítették. Ők valószínűleg a felszabadító harcok veteránjai lehettek, de ennek ismeretében kérdéses, hogy miért kellett kitelepíteni őket. Később jöttek a selyemhernyó ápolásához értő olaszok Milánóból és Mantovából Csákovára, spanyolok Pancsovára és Mercydorfba, majd 1737-ben paulikánus katolikus bolgárok Vingára és Obesenyőre. 1716-1740 között a német mellett olasz etnikum lakott Csákován, Dettán, Gyarmatán, Karasjeszenőn, spanyolok német etnikummal: Mercyfalván, Nagybecskereken, Pancsován, és mindhárom etnikum Temesvárott.

1748-ban, Újbesenyőről jelentik az első francia telepeseket. 1750-ben Mercyfalvába, a járványok miatt majdnem kihalt olasz faluba érkeztek lotaringiaiak. 10 év múlva már francia faluként emlegetik egy újabb telepes csoport érkezése után. Ők 1749. június-júliusában érkeztek a Dunán, hajón. Az első csoportjuk 19 családból állt. Szeged mellől két küldöncöt szalasztottak Temesvárra, hogy kerítsenek nekik lakhelyet. A második csoport, 11 család, 50 fő Kilian Haron és Lorenz Rodenau vezetésével először Dentára (Temes vm.) kerültek, ahol már éltek lotaringiaiak. Októberben engedélyezték átköltözésüket Mercyfalvára. A bevándorlási engedélyt maga Mária Terézia szignálta, benne a követező francia családnevek szerepeltek: Etienne és Pitance. Őket többen követték ugyanebben az évben az Épinal melletti Docelles-ből. Mercyfalva az “őshonos” olaszokkal együtt háromnyelvű település volt. 1767-ben feljegyezték, hogy két újaradi telepes átkérte magát Mercyfalvába, mert nem voltak hajlandóak németül beszélni, csak franciául — annak ellenére, hogy Kolbach és Lambeth nevük alapján még németnek is gondolhatnánk őket. 

A második betelepülési hullámban, 1769-ben a régi Teremia-puszta helyén két helység keletkezett: Marienfeld (Nagyteremia) és Albrechtsflur (Kisteremia), mindegyik 80-80 házzal. A telepítést Neumann temesvári igazgatósági tanácsos intézte. Az új telepesek Vesztfáliából, Elzászból és Lotaringiából származtak. 1770-71 között épült Charleville (Károlyliget) és Seultour 64-64 házzal, és szaporodott Szent Hubert, az elzász-lotaringiai franciák magyarországi központja, 1770-ben Nákófalván lotaringiai franciák telepedtek le. A Szent Huberten, Trübswetteren (Nagyősz 1772), Seultouron, és Charlevilleben telepedett első francia gyarmatosok a metzi, besanconi, párizsi és luxemburgi kerületekből érkeztek. 1786-87-ben Luxemburgból és Lotaringiából is érkezhettek franciák a sokácok által lakott Temesrékasra.

Rózsaszín pöttyök: 8 település, ahol a franciák többségben voltak 1772-ben: St. Hubert, Charleville, Seultour, Mercydorf, Treibswetter, Ostern, Gottlob, Hatzfeld, Klein-Jetscha and Segenthau.

Felsorolásunkból szemmel látható, hogy a legtöbb francia Lotaringiából érkezett, Metz, Saargemünd, Saarbourg és Nancy környékéről. De mi volt a fő mozgatórugója a franciák keleti exodusának? 1738-ban a bécsi békében Mária Terézia férje Lotaringiai István német-római császár elveszti ősei földjét, Lotaringiát, amely francia befolyás alá kerül.

Az emelkedő adók miatti általános elszegényedés, az üldözések egyaránt kiélesítették a helyiek hallását a szomszédos német területeken toborzók magyarországi ígéreteire. Feltehetőleg azok a franciák (és németek) keltek útnak, akik nem kívántak a francia király alattvalóivá válni, hanem követték egykori urukat keletre. Az 1769-es délnémet éhínség ugyancsak komoly méretű kivándorlást eredményezett a Duna felső folyásáról és a környező régiókból. 1770-71-ben odáig fajult a helyzet, hogy a francia hatóságok megtiltották a kivándorlást Lotaringiából és Luxemburgból, ennek ellenére ezekben az években tetőzött a Bánságba érkező franciák száma. 1776 körül a kezelhetetlen embertömegek miatt az osztrák kormányzat leállítatta a bánsági telepítéseket. 1779-ben a Bánság visszakerült a Magyar Királyság keretein belülre, három vármegyét szerveztek területén; Torontált, Temest és Krassó-Szörényt. Ezután 1799-ben érkezett néhány politikai menekült emigráns francia, majd nem sokkal később a legutolsók 1809-ben érkeztek Krassó-Szörény vármegyébe. Királykegyén, (németül: Tirol) az Andreas Hofer által vezetett tiroli felkelés menekültjei telepedtek le, akik között francia nevűek is voltak (Girardy, Renoi, Mique, Melaune), talán hadifoglyok, talán dezertőrök.

Nagyon nehéz megállapítani, hogy pontosan mennyi francia érkezhetett a Bánságba. A kutatások több mint 4000 főről beszélnek, de ezek egy része lehetett akár német is, Lotaringiából, ill. Elzászból. Aki egy helyről érkezett egy időben, az egy településre, sőt ugyanabba az utcába került. Szép szabályosan kijelölt utcák kaptak olyan neveket, mint Lothringergasse, Luxemburgergasse, vagy éppen Deutsch gasse. Tisztán francia telepesfalu nem jött létre a Bánságban, mindenhol élt több-kevesebb német is. Papot is úgy kaptak, aki beszélte mindkét nyelvet. Kétnyelvűek voltak az iskolák is. Mivel a telepesek francia-német nyelvterület akkori határvidékéről érkeztek, valószínűleg egy részük mindkét nyelvet jól beszélte és ez akár meg is magyarázhatja miért asszimilálódtak a franciák olyan gyorsan, egy-két generáció alatt a településeiken velük élő német kisebbségbe. Nyugatról érkező francia utazók leírása szerint 1830 körül már csak a legidősebbek beszéltek franciául. Ennek ellenére a francia tudatuk fennmaradhatott, ugyanis Fényes Elek 1851-es népszámlálása 5992 franciát talált a Bánságban, azon belül is Torontál vármegye zsombolyai és nagyszentmiklósi járásában. Az összlakosság 0,8%-át tették ki, de ezután lassacskán beolvadtak a németségbe.

Francia utazók, akik 1835 környékén keletre utazva fedezték fel a bánsági francia falvakat szomorúan konstatálták, hogy már senki nem beszéli a nyelvet és a régi szép francia családneveket is németesítették. A régi bánsági francia temetőkben, ahol még nem dózerolták el a régi sírokat érdekes névmódosulásokat találni, pl. Dippong – DuPont, Leblang – LeBlanc, Lutje – Luthier, Massong – Macon. Mások nem búsultak ezen, Henri de Artois, Chambord hercege például olyannyira megszerette a tájat, hogy 1,3 millió guldenért megvette St. Hubert, Károlyliget, Seultour, Kis- és Nagy-Tószeg falvakat és 1886-ban bekövetkezett haláláig földesuruk maradt.

1944 után a szerbek nem vették figyelembe, hogy az itteni németek egy része voltaképpen francia leszármazott, a szerencsésebbeket elüldözték nyugatra, a többiek tömegsírba kerültek. Érdekes módon a II. világháború után körülbelül 7000 német került Franciaországba, ahol Avignon mellett La Roque-sur-Pernes faluban kisebb közösséget alkottak. Nem véletlenül, hiszen hivatkozhattak elzászi, ill. lotaringiai származásukra, akár németek akár franciák voltak a messzi ismeretlen Bánság felé elinduló őseik.

 

Ez az írás a Pangea oldalon megjelent cikk szerkesztett és egyszerűsített változata. A szakirodalmi hivatkozások és a képek forrásai a linkelt oldalon találhatóak meg.

Facebook Kommentek

További írásaink