“Az ellenség előtt tanúsított bátor és vitéz magatartásáért”; Egy csendőr az 1916-os lucki áttörésnél

A Budapesti Közlöny 1917. május 9-i számában a címhez hasonló mondat – „Az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásuk elismeréséül” – alatt felsorolt kitüntettek között dédnagyapám, Z. Tóth Károly neve is szerepelt, aki tábori csendőrként szolgált az első világháborúban. Szolgálatáért idézve az újság sorait: „Ő császári és apostoli királyi Felsége által erre felhatalmazott parancsnoksága által” az ezüst vitézségi érem II. osztályát adományozták neki, amit ma is őriz a család. Amióta ezt elolvastam az a kérdés foglalkoztatott, hogy milyen cselekmény van e kifejezés mögött, mi lehetett az a “vitéz magatartás”? Ebben az írásban most ezt próbálom feltárni és megosztani az Olvasóval.

Z. Tóth Károly 1888. május 9-én született Lórántházán (ma Baktalórántháza) gazdálkodói családban. Az első világháború előtt kivándorolt az Egyesült Államokba, ahol Chicagoban vállalt munkát. Nem volt ez meglepő akkoriban, sőt, a városban a 19. század legvégétől ugrásszerűen megnőtt a magyar bevándorlók száma (1900-ban 7463, 1910-ben már 37 990 fő[1]), akik leginkább a vidékről érkeztek. Visszatérve Magyarországra 1911-től kezdte meg fegyveres szolgálatát a debreceni VIII. csendőrkerületnél.

z_toth_karoly_usa.jpg
Dédnagyapám (jobb oldalon) az Egyesült Államokban

1914. július 28-án az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, kitört az első világháború. Családunk eddig úgy tudta, hogy dédnagyapa a Nagy Háború során Erdélyben teljesített szolgálatot méghozzá ahogy az ekkor készült fotóról kiderült tábori csendőrként. Ez részben valóban így volt, amit alátámasztanak a bécsi Hadilevéltárban előkerült kitüntetési javaslatai is. Ezekben a dokumentumokban már pontos képet kapunk a beosztásáról, rendfokozatáról, a harctéri szolgálat kezdetéről illetve, hogy mely alakulatoknál szolgált. Az alábbiakban ezek alapján, illetve alakulatának történetén keresztül próbálom meg a hősi cselekedetét még bővebben, pontosabban bemutatni.

z_tothkaroly_kozepen_ulve.jpg
Z. Tóth Károly (középen ülve) bajtársaival, jól kivehető a karszalagján a felirat: Feldgendarm (tábori csendőr), a kép valamikor 1917-ben készülhetett

A Német Császársággal és a Monarchiával papíron szövetséges Románia a háború kirobbanásakor a szintén szövetséges Olaszországhoz hasonlóan semlegességet vállalt. Ennek ellenére a Monarchia tartott egy esetleges román betöréstől, hiszen az antant már a kezdetektől megpróbálta elcsábítani a románokat. Erdély védelmét ezért folyamatosan biztosítani kellett, de 1914 októberétől Plfanzer-Baltin tábornok seregcsoportjának kivonásával nem maradt ott számottevő haderő, így többnyire a megerősített csendőrségre hárult ez a feladat. Dédnagyapám is részt vett a határőrizetben, s még a hadüzenet előtt két nappal Csík vármegyébe, majd november 13-tól Szászrégenbe került. 1915 január elejétől Marosvásárhelyre helyezték át, ahol 1915. április 6-ig szolgált. Ez év május 23-án Olaszország hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának, ami után még inkább megnőtt a félelem Románia átállásától és a támadástól. Még hatásosabban kellett megszervezni Erdély határvédelmét, ezért a megerősített csendőrörsökből és egységekből létrehozták az úgynevezett erdélyi csendőrhadosztályt, amelynek parancsnoka Goldbach Antal tábornok lett. Szeptember 18-án végül ebből a hadosztályból alakult meg a 70. honvéd gyaloghadosztály. A népfölkelők és csendőrök alkotta gyaloghadosztály hadrendjébe tartozó 315. honvéd gyalogezredhez került dédnagyapám is, mint szakaszparancsnok.

kep.JPG
Z. Tóth Károly alőrmester

Néhány hónapig még a határ védelmét látták el, de 1916 februárjában számukra is véget értek a “békés” napok. Az olasz hadszíntéren folyó harcok miatt öt gyaloghadosztályt dobtak át az orosz frontról, hogy megerősítsék az ott küzdőket. A keleti frontról elvont erőket viszont pótolni kellett, így többek között a nemrég felállított 70. honvéd gyaloghadosztályt is ide vezényelték át. A József Ferdinánd főherceg vezette 4. hadsereghez rendelt hadosztály áprilisban Kolonie Malin (Kol. Malin) környékén vonult állásba. Az ellenséges tüzérség nyugtalanító tüzelésétől eltekintve ekkor viszonylagos nyugalom volt a fronton. Azt azonban sejteni lehetett, hogy az orosz oldalon nagy támadás készülődik, így a nyugalom mellé némi feszültség is társult. Májusra már a támadás irányai is kirajzolódtak (bár próbálták ezeket leplezni), amely alapján többek között épp a 315. gyalogezred állásainál lehetett erre számítani. Az oroszok egészen közel, szinte az osztrák-magyar szögesdrótokig ásták előre magukat. Munkájukat sem a tüzérségi sem a géppuskatűz nem akadályozta meg. Később a növekvő légi felderítő tevékenység, a sűrűsödő belövések és a hadifoglyok vallomásai is egyértelműsítették, hogy nagy offenzíva várható.

terkep_1.JPG
A központi hatalmak hadseregeinek elhelyezkedése a keleti fronton 1916-ban az orosz támadás előtt (Forrás: Szentgyörgyi 1925, 17.o.)

Természetesen az osztrák-magyar oldalon is voltak előkészületek, igyekezték megerősíteni a fedezékeket és a lehetséges orosz támadási irány figyelembe vételével helyezték el a tüzérségüket. A 70. gyaloghadosztály első, 7 km hosszú védelmi vonalára 12 287 db. puska, 64 db. géppuska és 7 db. közelharclöveg[2] jutott. Folyamatos oktatás folyt a gázmaszkok használatáról, az árok eltorlaszolásáról, és a pergőtűz alatti figyelőszolgálatról. A védelmi terv az volt, hogy az ellenséges tüzérségi előkészítést a “rókalyukakban” átvészelve a gyalogság elfoglalja állásait, ahol a saját ágyúk segítségével megpróbálja feltartóztatni az orosz rohamokat. Valójában azonban ezek a fedezékek nem nyújtottak kellő védelmet, emellett a katonák (többségük újonc) a műszaki munkák és az oroszok kimerítő belövései miatt fáradtak voltak, szinte megváltásként várták az ellenséges támadás megindulását.

terkep_2.JPG
A 70. honvéd gyaloghadosztály csapatainak elhelyezkedése az orosz támadás előestéjén (Forrás: Szentgyörgyi 1925, 23.o.)

A támadás 1916. június 4-én kezdődött, ami később Alekszej Bruszilov tábornok neve után Bruszilov-offenzívaként lett ismert. A lucki (vagy luck-olykai) áttörés néven is emlegetett hadművelet az egyetlen sikeres nagy orosz támadás volt az első világháború során, amely kis híján az összeomlás szélére sodorta a Monarchiát. Addig soha nem tapasztalt tüzérségi tűz árasztotta el az osztrák-magyar arcvonalat a Styr folyótól Czernovitzig. Az egész napos pergőtűz eredményeként nagyok voltak a veszteségek (a 70. hadosztálynál 57 halott és 161 sebesült[3]), és emellett elpusztult a drótakadályok és fedezékek egy része is. E napon az oroszok kétszer vezettek rohamot dédnagyapám ezrede ellen, de ezek a saját tüzérség és géppuskák tüzében összeomlottak.

ki.JPG
Ezüst Vitézségi Érem másod osztálya, amelyet 1916 szeptemberében kapott meg

Másnap hajnalban ismét heves orosz pergőtűz vette kezdetét. Az éjszaka valamennyire helyreállított védvonal most ismét használhatatlanná vált, és mivel a talaj homokos volt, a száraz időjárásnak köszönhetően a becsapódások óriási, átláthatatlan porfelhőt kavartak fel. Ez nemcsak a tájékozódást akadályozta, hanem a por a fegyverbe jutva azokat működésképtelenné tette. A délelőtt folyamán nagy erejű ellenséges gyalogsági támadás indult meg a 70. hadosztály (és az Olykától nyugatra lévő 2. hadosztály) teljes arcvonalán. Néhány szakaszon sikerült is az első vonalba betörniük, ahol kegyetlen árokharc vette kezdetét. Egy időre sikerült kiverni onnan az ellenséget, de az újabb rohamok következtében a maradék erőkkel kénytelenek voltak visszavonulni a második vonalba. Innen még megpróbáltak egy elkeseredett előretörést, de mivel a tartalék lengyel-rutén csapatok nem támogatták, ez a próbálkozás is elvérzett. A 315. ezred maradványa végül estére már a harmadik vonalig lett visszavezényelve. Mivel dédnagyapám nem írt naplót a háború alatt (legalábbis nem maradt fenn ilyen), így az ezrede második zászlóaljának parancsnoka, Szász Ágoston őrnagynak az emlékeit idézzük fel erről a csatáról:

“Június 5.: Korán reggel a tüzérségi pergőtűz újból kezdetét veszi. A tüzelés mindinkább fokozódik és hevesebb a tegnapinál. A telefonösszeköttetés a századokkal már reggel 5-kor megszakad (…) Nálam a rókalyuk egyik bejárójára egy gránát vág be és betemeti azt földdel és homokkal. Óriási robbanás és légnyomás, kis petroleum lámpásunk elaludt, mi a falhoz estünk. Azt hittük végünk van. A készentartott ásókkal a bejáratot gyorsan szabaddá tettük. (…) Délelőtt 10 órakor az oroszok nagyobb tömegben támadnak zászlóaljam közepe felé. (…) Ezalatt tőlem balra, az ezred másik zászlóaljánál az oroszok betörnek az I. vonalba s egyúttal, sajnos, az én balszárnyszázadomhoz is: a század parancsnoka a rókalyukban az ottani rumos hordót kinyittatta és leitta magát. (Valószínűleg a rettenetes helyzet hatása alatt.) Emberei nagy része hasonlóképpen. (…) A közeli tartalékomnál már több ember elpusztult, úgyszintén az I. vonalban is és egy tiszt megőrült. (…) Ugyanakkor parancsnoki állásom előtt kb. 100x-re kisebb orosz rajvonal jelenik meg. Ezeket a nálam lévő szakács, két küldönc és tisztiszolgával, kiket gyorsan rajvonalba rendeltem, visszavertem. (…) Csak több küldönc-parancs, kérelem és szüntelen jelzések után sikerül nagysokára egy kis részt [a tartalékból] (egy századot) előbbre hozni. Kisebb csoportot közülük magam vezettem az álláspontom előtti terephullámokra, hogy arra felkúszva, a már egész közeli gyér orosz rajvonalak ellen felvonuljanak s azokat megállítsák, de minden erélyem eredménytelen maradt. Bár három csendőrömmel beléjük lövettem, inkább meghaltak, de fel nem vonultak, sőt, a dombok alján meghúzódtak. Az előrejött tartalékszázad többi része, a hátravezető két méter mély futóárokban összetömörült s onnan ki nem mozdult. (…) Elől a jobbra kitérő századaimnál délelőtt és most délután is közelharc folyik; az oroszok a magas védfalra, mieink ezen védfalról szüntelenül kézigránátot dobnak. (…) A magas védfalnál elől sok saját halott fekszik. A drótakadálynál csak zászlóaljam közepe előtt mintegy 150 orosz halott található, nem számítva a legelső árokban lévőket. Balról, ahol az ellenség betört, egyik rókalyukba kézigránátot dobtak az oroszok. Itt minden emberem elpusztult. A futóárkomnál összetömörült tartalékszázad késő délután azt az írásbeli parancsot kapja hátulról, hogy “vissza a II. vonalba!”. E parancsot nekem is kézbesítették. (…) 600 főnyi zászlóaljamból és a tartalék embereit is számítva, tehát mintegy 1000 főből, csak kb. 180 ember tért vissza. (A szomszéd I. zászlóaljból csak 27 fő volt.) Sok derék emberem, sok magyar fiú és sok tisztem pusztult itt el: meghaltak, megsebesültek és fogságba jutottak, egy megőrült, egynéhányan pedig idegsokkot kaptak. A köteléket most rendeztem. Látva, hogy az oroszok csak egyenkint és igen lassan jönnek előre, kiválasztott 110 emberrel saját kezdeményezésemre volt állásom (az I. vonal felé) egy ellentámadásszerű előretörést intéztem. Előzőleg felszólítottam a mellettem lévő rutén-lengyel zászlóaljat, hogy velem együtt törjenek előre. Dacára, hogy ezen zászlóaljnak sem a nagy orosz támadásban, sem az eddigi emberfölötti szenvedésekben nem volt része, kétszeri írásbeli felszólításomra sem csatlakozott hozzám. Az előretörést tehát csak 110 emberemmel hajtottam végre (…) Egészen volt parancsnoki állásomig jutottam előre, amidőn előről és jobbról is erős géppuskatüzet kaptam. Kis csapatommal magam lévén s már esteledni kezdett, ismét visszatértem a II. vonalba. (…) Mindenki teljesen ki van fáradva a több napi nem alvás és a rettenetes órák miatt, melyeket átéltünk. Most telefonparancs érkezik, hogy ellenséges gáztámadás valószínű, minden ellenintézkedés megteendő. Még ez is! Rettenetes helyzet, teljes kifárasztás, a halál igazán megváltás volna. Gáztámadás ellen ugyanis nincs védekezés álarc nélkül, de ezek elől maradtak az I. vonalban. Érthető tehát, hogy a helyzet kétségbeejtő volt. Biztosra vettem, hogy itt vagy elpusztulunk, vagy fogságba jutunk. (…) Éjjel 1 órakor telefonparancs érkezik, hogy azonnal általános visszavonulás Kol. Malinba, a III. vonalhoz.”[4]

A fenti sorok rendkívül érzékletesen mutatják be az elkeseredett küzdelmet, a sokszor reménytelennek tűnő helyzetet, ami a csata alatt uralkodott. A harcok súlyossága a veszteségi adatokban is tükröződik: a 70. honvéd gyaloghadosztály a lucki áttörés során két nap alatt kb. 6500 embert vesztett el. Ez a harcolók létszámának több mint a felét jelentette. Ezen belül a 315. gyalogezred óriási veszteségekkel bírt (2300 fő[5]), Szász Ágoston visszaemlékezése szerint június 6-ra az ezredből csak 185 fő[6] maradt. Bár úgy tűnik, hogy az orosz támadás egyszerűen törte át vonalakat, a népfölkelőkből és egykori csendőrökből álló ezredek a végsőkig próbálták tartani az állásaikat. A hadosztályparancsnok, Goldbach tábornok június 5-i harcjelentésében (tehát még a csata alatt) ad magyarázatot a veszteségekre kiemelve emberei helytállását:

“A 70. hadosztály immár 37 és ½ órája áll ellenséges nehéz tüzérség tüzében, mely időnként legerősebb pergőtűzzé fokozódott. Ez a tűzhatás, valamint az ismételten első vonalunkba betört és onnan ismét kivert ellenséggel vívott közelharcok, természetszerűen számos véres veszteséget okoztak. Az ezredparancsnokok jelentése szerint 3 ezrednél ez 40-50%-ig emelkedett. Kb. ekkora veszteséget szenvedhettek a hadtesttartalék bevetett zlj-ai is. Ha meggondoljuk, hogy a 70. honvéd gyaloghadosztály már kb. 10 hete állott ellenséges tüzérségi és erős aknavetőtűzben, mely utóbbi különösen az idegzetre van nagy hatással és hogy ezen ellenséges tevékenység következtében, már az ellenséges főtámadás megindulta előtt, huzamosabb ideig nagyobb veszteségek álltak be (ami a magasabb parancsnokságok érdeklődését is felkeltette) akkor ezek szerint is kell értékelnünk a 70. honvéd gyaloghadosztály ellenállóképességét, mert a ho. részei még mindig az első vonalban állanak, a többiek a közvetlen mögötte fekvő (½ – 1km) II. állásban.”[7]

Végezetül feloldva a címként is megadott sort, idézem a kitüntetési javaslatban szereplő rövid szöveget dédnagyapám helytállásáról, ami a fentiek alapján talán érthetőbbé vált:

“Az ellenség előtt tanúsított bátor és vitéz magatartásáért.

A f. év június hó 4-én és 5-én Kolmalin [sic!] mellett vívott harcokban – mint szakaszparancsnok – a legnagyobb pergőtűzben is hősies ellentállásra buzdította embereit s haláltmegvető bátorsággal rontott neki az állásba benyomult ellenségnek s azt szakasza élén véres kézitusában több ízben visszaverte.”

magyar1.jpg
Z. Tóth Károly kitüntetési javaslata, amelyért az Ezüst Vitézségi Érem másod osztályát kapta (Kriegsarchiv)

A harcok után néhány nappal a hadosztály törzsszázadához került, majd szeptembertől a 71. gyaloghadosztálynál szolgált, mint tábori csendőr. A hadosztály ekkor a román betörés visszaverésében vett részt. A háborút végül az cs. és kir. 53. gyaloghadosztály parancsnokságának törzsosztagánál fejezhette be szintén tábori csendőrként. Az ezüst vitézségi érem másod osztályán kívül kitüntették a koronás ezüst érdemkereszttel illetve a vas érdemkereszttel is.

02.jpg
Z. Tóth Károly 1918 őszén, kitüntetései (b-j): Ezüst Vitézségi Érem másod osztálya, Koronás Ezüst Érdemkereszt, Koronás Vas Érdemkereszt, Károly-csapatkereszt, az utolsó talán szolgálati jelvény lehet

A cikk elkészüléséhez külön köszönetet szeretnék mondani a HM HIM Hadtörténelmi Levéltár Bécsi Kirendeltségének munkatársainak a kitüntetési javaslatok kikutatásáért és ezúton buzdítok mindenkit, hogy éljen a levéltár kínálta lehetőséggel és ismerje meg családja katonaősének történetét!

 

HA TETSZETT A CIKK, KÖVESSEN MINKET A FACEBOOKON IS!

Források: 

[1] http://www.encyclopedia.chicagohistory.org/pages/618.html (Encyclopedia of Chicago)

[2] Szentgyörgyi Czeke Aladár: A Szurmay-hadtest szerepe a lucki csatában 1916. június 4-én és 5-én. In: Magyar Katonai Közlöny 1925/1-2. füzet, 25.o.

[3] Szentgyörgyi 1925, 29.o.

[4] Szász Ágoston: A lucki áttörés “részletes” lefolyása egy honvéd zászlóaljnál az I. harcvonalban (1916. Június 4-6-ig) In: Magyar Katonai Közlöny 1926/5-6. füzet, 419-423.o.

[5] Szentgyörgyi 1925, 37.o.

[6] Szász 1926, 424.o.

[7] Szentgyörgyi 1925, 34.o.

Felhasznált irodalom:

Hajdu Tibor – Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja 1914 – 1918. Osiris, Budapest, 2014

Kissling Rudolf: A lucki csata 1916 nyarán. In: Hadtörténelmi szemelvények a világháborúból. A Magyar Katonai Közlöny 1925. évi karácsonyi melléklete 1925

Németh Lajos: A luck-olykai áttörési csata döntő napja 1916 június 5. In: Magyar Katonai Szemle 1937/IV.

Suhay Imre: A magyar csendőrök a déli harctéren 1914-18. III. In: Csendőrségi Lapok XIX. évf. 4. sz. (1929)

Szász Ágoston: A lucki áttörés “részletes” lefolyása egy honvéd zászlóaljnál az I. arcvonalban (1916. június 4-6-ig) In: Magyar Katonai Közlöny 1926/5-6. füzet

Szentgyörgyi Czeke Aladár: A Szurmay-hadtest szerepe a lucki csatában 1916 június 4-én és 5-én. In: Magyar Katonai Közlöny 1925/1-2. füzet

Facebook Kommentek

További írásaink