A római hadrend fejlődése a kezdetektől a köztársaság végéig

Tóth Gergely

A római hadsereg az ókor egyik legjobb hadserege volt. Sikereinek okát már a kortársak is kutatták, és több elmélet is született, miben rejlik a római legiok sikereinek oka. A görög Polybios (Kr.e. 200 k.-118) a vallásossággal és a táborépítéssel magyarázta (de a kifogyhatatlan emberanyagot is megemlítette), a zsidó Iosephus Flavius (Kr.u. 37-100) a kiképzéshez, valamint a fegyelemhez, a római Vegetius (? – Kr.u. 450) a kiképzés, fegyelem és hozzáértés hármasához közötte Róma sikereit.

„Csoda-e hát, ha egy nép, amely előbb gondolkodik, azután cselekszik, s ha parancsod ad, ilyen fegyelmezett hadsereggel hajtja végre, keleten az Euphratest, nyugaton az Óceánt, délen Lybia kövér mezőit, északon a Dunát és a Rhenust, szerezte meg birodalma határául?[1]

Több mint ezer év múlva a francia Montesquieu más szempontból vizsgálódott: Az uralkodók legfőbb tulajdonsága a becsvágy, amit legtöbbször a semmittevés követ. A köztársaságban viszont, ahol a tisztségek viselői évente cserélődnek, hogy újra válasszák őket, egy pillanatra sem szűnik meg becsvágyuk. A népet és a szenátust háborúra biztatták, ami új földdel és gazdag zsákmánnyal járt.[2] Az ókori szerzőkön kívül persze a modern kutatás is foglalkozott, és továbbra is foglalkozik a római sikerek kérdésével. Pl.: Polybios „emberanyagát” tekintve megállapították, hogy Róma legválságosabb idejében, a II. pun háború tombolása közepette a felnőtt férfiak 29%-a szolgált a seregben, majd ezután mindössze 10-15%.[3] Az ellenség földjei az államot gyarapították, amelyből bérelni lehetett (ager publicus). Pl.: a III. samnis háború után (Kr.e. 290 k.) Róma területe 5000 km²-rel növekedett.[4] A patrícius-plebejus konfliktusok közepette a háború levezette a társadalmi feszültségeket, emellett a zsákmányszerzés mindenkinek érdekében állt. Zsákmány alatt persze nem csak az értéktárgyakra gondolunk, hanem a birodalom növekedésével az egyre fontosabbá váló rabszolgákra is. Kr.e. 167-ben 150.000 epirusi rabszolga került Rómába, akiket a piac képes volt azonnal felszippantani.[5] A rómaiak emellett hittek a „jogos háború” fogalmában: ez volt az ún. „fetialisi törvény”. Ezt a korai időszakban általánosan megtartották. Egy gyengébb barát megvédelmezése kielégítette a rómaiak erkölcsi érzületeit, gyakran még gyarapította is a Város hatalmát. Livius is minduntalan jogos védekezésnek tünteti fel háborúikat valamely külső agresszió ellen. „Livius szerint” – jegyezte meg ironikusan Gibbon, a híres angol történész – a rómaiak önvédelemből hódították meg a világot.”[6]

Az alábbi részben a római legiok hadrendjének fejlődését követjük nyomon a Város alapításától Augustus uralmáig, figyelembe vége azokat a fordulópontokat, amelyek innovatív hatással voltak a hadrend alakulására, létrehozva azt a végleges formációt, amelyet a császárkorban is sokáig alkalmaztak.

Római katonák (rekonstrukció)

A királyság kora (Kr.e. 753 – Kr.e. 510/509)

A légió a latin legere szóból ered, aminek a jelentése: szedni, választani, válogatni. A hagyomány szerint Róma alapítója, Romulus 3000 gyalogos és 300 lovas katonával rendelkezett. Népét 3 tribusba (törzsbe) osztotta: Ramnes, Tities, Luceres. Egy tribus 100 gensből (nemzetségből) és 1000 familiából (családból) állt. Mindegyik tribusnak 1000 gyalogos és 100 lovas katonát kellett kiállítania. A szabinok beolvadása után a hadsereg 4000 gyalogost és 300 lovast számlált.[7] Rómában kezdetben a nemzetségek minden teljes jogú tagja egyben katona is, tehát a nép (populus) azonos a hadsereggel (exercitus), amely ekkor még egységes. A fejlődés első fázisában csupán a patríciusok katonáskodnak.[8]

A Kr.e. VI. századtól a hadseregben a nemzetségi jelleget felváltja a vagyoni tagozódás. Minden polgár maga volt köteles gondoskodni fegyverzetéről, így alakult ki a hadseregben a „vagyoni helyzettől meghatározott, fegyvernemek szerinti felosztás.”[9] Mikor az olcsóbb és jobb vasfegyverek elterjedtek, az arisztokratikus, bronzfegyverzetű lovasság egyre inkább háttérbe szorult, és egyre fontosabb lett a plebejusokat tömörítő gyalogság, amelyet etruszk, vagy görög minta nyomán négyszög alakú hadrendbe, a falanxba szerveztek. A plebejusokra azért is volt egyre nagyobb szükség, mert védekezésre kényszerültek a Latium területére érkező, és Rómát egyre erőteljesebben támadó hernicusok, volscusok és aequusok ellen. [10]

A hagyomány szerint Róma hatodik, etruszk királya, Servius Tullius (Kr.e. 575-535 k.) bevezeti az ún. „serviusi alkotmányt”, vagyis bevezette a censust, így az állami kötelezettségeket béke vagy háború idején az illető vagyoni helyzetének megfelelően osztották szét. A census alapján osztályokat és centuriákat szervezett. Első osztály: akiknek vagyona 100.000 as-ra rúgott, vagy többre, 80 centuriát szervezett: 40-et az idősekből, 40-et az ifjakból. Az idősek feladata a város védelme, a fiataloké a külháború. Fegyverük: bőrsisak, kerek pajzs, lábszárvédő, mellvért (bronzból), illetve lándzsa és kard. Ehhez az osztályhoz csatoltak még két kézműves centuriát, melyeknek tagjai nem fegyveres szolgálatot teljesítettek: feladatukká tették, hogy háborúban a hadigépeket kezeljék. A második osztály a 100.000 és 75.000 as között mozgó vagyon birtokosaiból állott, ezekből – öregekből és fiatalokból egyaránt – 20 centuriát írtak össze; kerek pajzs helyett bőrpajzsot viseltek, mellvért kivételével azonos fegyvereik voltak az előbbiekkel. A harmadik osztály számára 50.000 as vagyont állapított meg; ugyanannyi volt itt is a centuriák száma, ugyanolyan a kor szerinti megoszlás; a fegyverzeten sem változtatott, csak a lábszárvédő maradt el. A negyedik osztály tagjainak vagyona 25.000 as, a centuriák száma ugyanannyi, mint az előző osztályban, a fegyverzet megváltozik, nem maradt más, csak a lándzsa meg a hajítódárda. Az ötödik osztály létszáma nagyobb a többinél; 30 centuriát szerveznek belőlük; ezek parittyákat és hajításra alkalmas köveket hordanak maguknál; hozzájuk tartoznak még a kürtösök és trombitások, akiket két centuriába osztottak be; ennek az osztálynak a vagyonát 11.000 as-ban állapították meg. A lakosság hátralevő része ennél is kevesebb vagyonnal rendelkezett; ezekből egy centuriát alakítottak, és fölmentették őket a katonai szolgálat alól. Miután Servius a gyalogságot ily módon fölfegyverezte és fölosztotta, az állam előkelőiből tizenkét lovas centuriát sorozott be; ezenkívül a Romulus alakította három lovas centuria helyett még hatot szervezett, de régi néven, amelyet a jóslatok idején nyertek. Lovak vásárlására 10.000 as-t kaptak közpénzből, az állatok eltartására pedig az özvegyekre kivetett adót, évi 2000 as-t juttatták nekik. Ily módon a király a terheket a szegényekről a gazdagokra hárította, és még megtisztelő rangot is adott nekik; nem tartotta fönn ugyanis a Romulustól örökül hagyott, s a többi király által megőrzött, fejenkénti szavazás rendjét, mely azonos érvényességet és azonos jogot biztosított mindenkinek, hanem fokozatokat állapított meg, melyek szerint úgy tetszett, mintha senkit sem zártak volna ki a szavazásból, és a hatalom mégis teljesen az állam előkelőségeinek kezében futott össze: elsőként ugyanis a lovagokat szólították szavazásra, majd az első osztály nyolcvan centuriáját, és ha nem volt meg az egyetértés – ami csak nagy ritkán esett meg -, a második osztály szavazatát kérték, ennél alább jóformán sohasem kellett ereszkedniök, vagyis annyira, hogy a legalsóbb néposztályokra sor kerüljön. Nem kell csodálkoznunk, hogy ez a mai rendszerünk a maga teljes harmincöt tribusával, valamint az ifjakból és öregekből álló kétszer annyi centuriájával korántsem egyezik a Servius Tullius által meghatározott számmal. Servius a kerületek és a már betelepített dombok figyelembevételével négyfelé osztotta a várost, s az egyes részeket, gondolom, a kirótt adó nevéről (a tributumról) tribusoknak nevezte. Az is az ő gondolata ugyanis, hogy ki-ki vagyoni helyzete szerint egyenlő módon adózzék; ezek a tribusok aztán sem a centuriák számával, sem azok megoszlásával nem álltak semmiféle összefüggésben.[11]

Az adóbecslés befejeztével ennek végrehajtását Servius egy igen szigorú törvény meghozatalával kívánta gyorsítani; börtönbüntetéssel, sőt halállal fenyegetvén mindenkit, aki nem becsültette meg vagyonát. Elrendelte, hogy valamennyi római polgár, lovas és gyalogos egyaránt ki-ki a maga centuriája körében hajnalban jelenjék meg a Mars-mezőn. Mihelyt ott mind felsorakoztak, disznó-, juh- és birkaáldozat bemutatásával tisztította meg őket bűneiktől, s ekként befejezvén a “lustrum” tisztító ünnepét, így nevezte el a vagyonbecslést is, mivelhogy ezzel ért véget. Ezen a “lustrum”-on állítólag nyolcvanezer polgár nevét vették nyilvántartásba; legrégibb történetírónk, Fabius Pictor, hozzáfűzi, hogy ez csupán a fegyverforgató férfiak száma.[12]

Az ókori rómaiak több száz év tapasztalata és kudarca következtében alakították ki az ókor legtökéletesebb hadrendjét. A hadrend megtartása sok gyakorlást és főként fegyelmet követelt meg a katonáktól. A légióknál egyikből sem volt hiány. Mikor Pyrrhos a rómaiakkal történő első összecsapása előtt szemügyre vette a rómaiakat, a következőket mondta a körülötte állóknak: „Ezeknek a barbároknak a csatarendje, Megakles, igazán nem barbár, de majd meglátjuk, mit tudnak.[13]” Pyrrhos nem is csalódott. Kis híja volt, hogy le nem győzték és csak egy cselnek köszönhette, hogy túlélte a csatát.

A római katonai fegyelem, a disciplina militaris közmondásossá vált.[14] A fegyelemnek, a precizitásnak és a hadrendnek köszönhető, hogy a rómaiak még az akár ötszörös túlerőben lévő barbár hordákon is képesek voltak győzelmet aratni.

 

A római falanx

A legenda szerint Servius Tullius növeli meg a légió létszámát: 4200 gyalogos és 300 lovas. A lakosságot vagyoni osztályokba osztotta és ennek alapján határozta meg fegyverzetüket. A nehézfegyverzetű gyalogság a Kr.e. VI. századtól mindvégig a római hadsereg fő egysége volt. A királyok korában a rómaiak a görögök által kitalált, de etruszkoktól átvett falanxban álltak fel. Fő fegyverük a hosszú lándzsa, a hasta volt. Idővel a falanx három rétege elkülönült. Az elsősorbeliek, azaz a principes, középkorú férfiak alkották, akiknek száma 1200 fő volt. A második sorban a fiatalabbak helyezkedtek el 1200-an. Őket nevezték hastati-nak, a közös fegyverről, a hasta nevű lándzsáról. Leghátul voltak a legidősebbek, a legtapasztaltabbak, a triariusok, azaz harmadsor-beliek 600-an. Ezen kívül a triariusok kiegészítéséül volt még 600 roarii és 600 accensi. E két utóbbi a második pun háború idején összeolvad és belőlük lesz a könnyűgyalogság, a velites. A principes, hastati, triari a polgárháború idején teljesen eltűnik.[15] A Róma környékén élő hegyi népekkel folytatott harcok során a nehéz, meredek terep miatt kitűnt, a hosszú lándzsa helyett sokkal hatásosabb a rövid hajító dárda. A falanx első két sorát ezzel a hajító dárdával, az úgynevezett pilummal látták el, míg a triariusoknál megmaradt a hasta. A rómaiak a felálláson is változtattak. Rájöttek arra, hogyha legelőre teszik a legfiatalabbakat, akkor növekedni fog a támadás lendülete és hatékonysága. Így azután legelőre kerültek a legfiatalabbak, a pilummal felszerelt hastatusok, mögöttük a princepsek és leghátul maradtak a hastával harcoló triariusok. Ez maradt a római falanx végső formája.[16]

Hastatus, triarius és könnyűfegyverzetű gyalogos

A manipulus

Az Kr.e. V. század utolsó harmadában a falanx már nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. A falanxot kisebb, önállóan mozgatható, mégis jól együttműködő egységekre kellett bontani. Ezt a reformot három fő tényező tette szükségessé.

  1. Itália hegyes-völgyes vidékein problémát jelentett a falanx hadrend fenntartása.
  1. Az etruszkokkal történő szakítás után Rómának jó ideig komoly gondot okozott, hogy vashoz jusson. Ennek következtében azonban sokkal mozgékonyabbá vált. A nemzetségi arisztokrácia harci szekereit felcserélte a mozgékonyabb lovasság, a gyalogság szerepe pedig fokozatosan nőtt. A könnyebb és olcsóbb fegyvereknek köszönhetően egyre többen vállalkozhattak katonai szolgálatra. Ennek hatására a római állam egyre inkább militarizálódott. Erre a legjobb bizonyíték, hogy a fő közigazgatási szerv a katonai gyűlés, a comitia centuriata lett.
  1. Egy új ellenség jelenik meg, a gallok. A rómaiak a Kr.e. V-IV. század fordulóján alulmaradtak az ék alakban támadó és lendületes rohamával mindent elsöprő gall nehézlovassággal szemben, amely rést nyitott a római falanxon.[17]

Kr.e. 390/387. július 18-án az Allia-folyó közelében a rómaiak döntő vereséget szenvedtek a galloktól. Ez a nap lett a rómaiak gyásznapja (Cannae-ig). Rómát a gallok el is foglalták Brennus nevű vezérükkel az élen. A rómaiaknak csak sok arany árán sikerült megváltaniuk városuk szabadságát. („Vae victis!”) A római hadsereg veresége a római falanx kudarca is volt. A gall lovasság már első rohamával áttörte a hármas harcrendet. A hagyomány egy legendás hírű római vezérnek, Furius Camillusnak tulajdonítja tipikusan római manipuláris harcrend kialakítását Kr.e. 387 – 340. között.[18]

Ezután a légiók a 120 főt számláló, négyzet alakú manipulusokra oszlottak. A csatában a quincunx nevű formációt vették fel, amiben a katonák három rendben harcoltak. A felállás a manipulusokban sem változott. Elöl a fiatal katonák, a hastatusok tíz manipulusa (1200 fő) helyezkedett el. A mögöttük lévő sorban a princepsek 10 manipulusa (1200 fő) található. Leghátul, a quincunx utolsó rendjében a legtapasztaltabb katonák, a triariusok harcoltak, de az ő manipulusaik csak 60 fősek voltak (600 fő).[19] A cél a hadrend fenntartása volt, ezért a légiósok nem üldözték az ellenséget. Ez a feladat a könnyűfegyverzetűekre és a lovasságra hárult. A két szárnyon helyezkedtek el a könnyűgyalogosok, a velitesek. Létszámuk a két szárnyon összesen 1200 fő volt. Általában sisakot viseltek, de minden esetben volt a fejükön állatprém (elsősorban farkasé). A 300 lovaskatonát 10 db, egyenként 30 fős turmára osztották.

A manipulus-harcrend

Mindhárom sorban a manipulusok között a saját szélességüknek megfelelő térköz volt. A hastatus manipulusok térközei mögött helyezkedtek el a princepsek manipulusai. A triarius manipulusok pedig a princeps manipulusok térközeit fedezték. Ily módon jött létre a „sakktáblaszerű felállás”, vagyis a manipulusok a sakktábla azonos színű mezőit foglalták el.[20] Eme taktika egyik előnye volt, hogy a manipulus önálló harci egységként is megállta a helyét. Sokkal mozgékonyabb volt a falanxnál. A manipulusban a katona sokkal inkább önmagára volt utalva. „A manipulus taktika volt az első, amely a triariusok alkalmazásával állandó harcászati egységről gondoskodott.”[21]

Veii ostroma előtt (Kr.e. 406), Anxur elfoglalása után[22] vezették be a költségtérítéses jellegű zsoldot. Polybiosz szerint egy közkatona zsoldja napi két obolosz volt (1 obolosz = kb. 1 sestertius). A centuriok ennek kétszeresét, a lovasok ennek háromszorosát kapták. A Kr.e. V. századtól a rászorulók fegyverkezési támogatást, illetve teljes fegyverzetet kaptak. Állítólag Camilius dictator a jómódú özvegyasszonyokra külön adót vetett ki. Ez az összeg egy lovas katona teljes fegyverzetét is kitehette.[23]

A plebejusok, mivel egyre fontosabbá váltak a hadsereg számára, egyre több jogot követeltek magunknak. A Kr.e. V. és Kr.e. III. század közötti időszakban végül sikerül azonos jogokat szerezniük. Az egyik legfontosabb lépcsőfok volt, hogy Kr.e. 367-től az egyik consul lehetett plebejus is. Róma erre az időre négy légióval rendelkezett. A légiók rendes létszáma 4200 gyalogos és 300 lovas volt. Ez a létszám végszükség esetén elérhette a 6200 főt. Végül is a hivatalok, a politika és háború terén teljes egyenlőséget értek el a plebejusok. A harcmezőn való teljesítményük, stratégiai érzékük, taktikai képességük és esetenként a karizmájuk volt az egyetlen esély a plebejusoknak a hagyományos patríciusi túlsúllyal szemben. Ez az, amiért kiemelkedő plebejusok, mint C. Marcius Rutilus és M. Popillius Laenas futhattak be kivételes karriert, valamint consulságot viseltek. Ezen felül Popillius nem csak plebejus aedilis volt (Kr.e. 357), hanem flamen carmentalis is, és az első plebejus aedilis curulis (Kr.e. 364). Marcius volt az első plebejus, akit kineveztek dictatornak (Kr.e. 356), és censornak (Kr.e. 351), ezen kívül mindketten kiváló hadvezérek voltak, akik triumphust tarthattak.[24]

Rómában 17 éves kortól kezdődött a nagykorúság. A férfiak 17–46 év között voltak behívhatók katonai szolgálatra. Kezdetben a háborúk csak pár napig tartottak, de a Kr.e. 340-es évektől már Rómától távol zajlottak, így egyre elhúzódtak. Mivel minden „hadjárat” csak tavasztól őszig tartott, ezért a katonakötelezettséget úgy állapították meg, hogy a lovasoknak 10, a gyalogosoknak 16 hadjáratban kellett részt venniük. Ez megfelelt ugyanennyi számú évnek. A kiszolgált polgárokat végszükség esetén még 46 éves korukig be lehetett hívni. A polgároknak a szolgálat a hastatusoknál kezdődött és a triariusoknál fejeződött be, tehát az egyes vonalakba történő beosztás nem a vagyoni helyzet, hanem a szolgálati idő és a szolgálatban tanúsított érdem függvénye volt.[25] Állami tisztséget csak az viselhetett, aki legalább 10 éven át teljesített katonai szolgálatot.

A sorozás

Minden évben, mikor sorozást tartanak, a consulok kijelölik azt a napot, amikor a katonaköteles ifjaknak meg kell jelennie. E napon a Capitoliumon gyülekeznek. (A köztársaság kezdeti szakaszában a római polgároknak a Campus Martiuson, a Mars-mezőn, 100-as csoportokban, vagyis centuriákban kellett gyülekezniük.[26]) Ezután a négy légió katonái egyenként előlépnek és esküt tesznek: „Mindenben engedelmeskedni fogok, és erőmhöz képest végrehajtom feljebbvalóim parancsait.” Az eskü után a légiókkal közölték a napot és a helyet, amikor ismét meg kell jelenniük fegyvertelenül. Ezen a napon sorozták be legelőször a legfiatalabbak és a legszegényebbeket a velitesek közé. A valamivel idősebbeket és jobb módúakat a hastatik közé, a legszebb férfikorban lévőket a princepsek közé és a legidősebbeket a triari közé. Ezután megválasztották a tiszteket. A lovagokat 10 turmára (1 turma=30 fő) osztották és itt is kijelölték a tiszteket. Végül azt a napot jelölték ki, mikor a légióknak és szövetségeseinek kellett már hadjáratra készen jelentkezniük.[27]

Mikor Róma egyre nagyobb területeket hódított meg Itáliában, a legyőzött városokkal szövetséget kötött. Ezeket a városokat kötelezte háború esetén katonák kiállítására. A consulok közölték a szövetségesekkel mennyi katonát küldjenek és a helyet, ahol a besorozottaknak meg kellett jelenniük. A sorozás hasonlóan történt, mint Rómában.

A Kr.e. III. században a szövetséges gyalogság létszáma azonos volt a római légionáriusok számával, a lovasság viszont a római lovasok háromszorosát tette ki.[28]

Egy manipulus szervezete

A város hatalmának és területének növekedésével Rómának egyre több legio-ra (kezdetben egy, a második pun háború idején már húsz) lett szüksége, ezáltal növekedtek a kiadások is, így egyre több pénzre volt szükség. A legjobb becslések szerint a Kr.e. III/II. században a római polgárok közvetlen fizetett vagyonadója (tributum simplex) – a második pun háború idejét nem számítva – meghaladta a 3,6 millió sestertiust, de lehetett kevesebb is. Egy legio költségei egy évre kb. 2,4 millió sestertiust tettek ki (de sok legiot nem tartottak fegyverben mind a tizenkét hónapig).[29] Azonban a hódítások fedezték a költségeket. Kr.e. 167-ben, amikor Aemilius Paulus hazahozta a makedón hadizsákmányt, aminek az értéke 120 millió sestertius körül volt (vagy még nagyobb összeg), és a makedón adók elkezdtek a római kincstárba csordogálni, a római polgárok közvetlen adói megszűntek.[30] Ezenközben a rómaiak egyre inkább a luxuscikkek megszállottjai lettek, és városukat is „a világ fővárosához” méltón kezdték el szépíteni. Már Itália meghódításának idején megjelenik az igény Róma nagyságának reprezentálására. Sikeres hadvezérek zsákmányukból emeltek emlékműveket. C. Maenius az antiumi hajóorrokból (rostrum) emelte Kr.e. 338-ban a Rostrát, amely az első ilyen felajánlás lehetett. L. Papirius Cursor arany pajzsokkal díszítette a Forum boltjait, pénzváltó bódéit Kr.e. 310-ben, Sp. Carvilius pedig samnis fegyverekből emelt Iupiternek szobrot, aki Kr.e. 293-ban volt consul és a samnis háború hőse. Új templomokat építettek és szenteltek fel kiváló és sikeres államférfiak: Salus, Iupier Victor, Victoria temploma a Palatinuson, Bellona és Fors Fortuna , mindet egy évtized leforgása alatt Kr.e. 302 és 293 között. A IV. század utolsó évtizedében consulok és hadvezérek szobrait állították fel nyilvános tereken, hogy halhatatlanná tegyék tetteiket. Ilyen megtiszteltetésben részesült például C. Maenius consul és kollégája Kr.e. 338-ban.[31] Később a szépség mellett a gyakorlati dolgok is előtérbe kerültek. Lássuk ez mit jelent: Kr.e. 184-ben az idősebb Cato és L. Valerius Flaccus censorsága idején kb. 6 millió sestertiust költöttek el (pontosan ennyit fizetett Antiochos király évente hadisarc gyanánt a rómaiaknak) a csatornahálózat fejlesztésére. A censorok Kr.e. 174-ben építkezésekbe fogtak nem csak Rómában, hanem a coloniákban is; és Liviustól tudjuk, hogy a vállalkozásokat nem a coloniák, hanem az államkincstár finanszírozta. Kr.e. 144 és 140 között épült a korszak leghosszabb római vízvezetéke, az Aqua Marcia, melyek költsége 180 millió sestertiust tett ki. Kr.e. 146-ban épültek Róma első márvány épületei: Iuno és Iupiter templomai, melyek állítására a Makedóniát elfoglaló Q. Caecilius Metellus tett fogadalmat, és a költségeket a háborús zsákmányból fedezte, vagyis állíthatjuk, hogy a II. századi nagy építkezések főként a háborúknak és hódításoknak köszönhetők.[32]

Hogyan harcoltak?

A harcot az arcvonal két szárnyán a velitesek és a lovasság kezdte, ezután a légió indult rohamra. A hastatusok elhajították dárdáikat, majd a megbolygatott ellenséges hadrendre karddal törtek és megkezdődött a test-test elleni küzdelem, a kézitusa.[33] Livius ennek folytatásáról a következőképpen ír:

„Ha a hastatusok az ellenséget nem tudják megfutamítani, lassú léptekkel behátrálnak a princepsek manipulusainak térközeibe. Ekkor a princepsek kezdik meg a harcot, s a hastatusok is ismét az ellenségre törnek. Ha a princepsek harca sem hozott döntést, a hastatusokkal a triariusok térközeibe húzódnak, elzárva a térközöket, egyetlen összefüggő arcvonalat alkotva rátámadnak az ellenségre. Ez pedig rendszerint elég az ellenség szétszórására.”

Elmondhatjuk, hogy a római taktika lényege a következő volt: míg a szárnyakon álló lovasság és szövetséges segédcsapatok védekeznek, addig a sereg közepén elhelyezkedő nehézgyalogság az ellenséges arcvonalat áttörve kicsikarta a győzelmet. Ellenben például Hannibálnak a pun zsoldosok alacsonyabb harcértéke miatt, a szárnyakon elhelyezett numida lovasságra kellett építenie a taktikáját. Így a karthágói sereg éppen a római sereggel ellentétes taktikát gyakorolt be.[34]

A triariusok manipulusa

A római hadtörténelemben szinte az összes csata úgynevezett állócsata (pugna stataria) volt. Lényege, hogy mindkét fél felvonul, elrendezi sorait, s ha ez megtörtént, kezdetét veszi az összecsapás. A mozgó csata, amikor az egyik sereg a másikat a felvonulás vagy az arcvonal elrendezése közben támadja meg. A rómaiaknál ez igen ritka volt, és ha előfordult, akkor rendszerint őket támadták, például trasimenusi csata, vagy még érdekesebb Caesar britanniai partraszállása.[35]

Miért volt még eredményes manipulus?

Ha az ék alakban támadó gall lovasságnak sikerült betörnie az első sor manipulusai közötti résekbe, szembe találkoztak a második sor manipulusaival. „A roham lendülete megtört, alakzata felbomlott”, a római légiósok pedig könnyen lekaszabolták a közrefogott lovasokat.[36] Mikor a római manipulusok egy falanxszal kerültek szembe a hastatusok kezdték a támadást. A manipulusok harc közben is tartották a hadrendet – akár a falanx – ezért a manipulusok között lévő térközökkel szemben a falanx harcosok, a falangiták nem is vették fel a harcot és, hogy alakzatuk megtartsák, egy helyben maradtak. Ahol viszont a harc folyt, a falanx benyomódott. A falanx viszont csak addig eredményes, míg egyenes tud maradni, ellenben a hadrend megbomlásával a falangiták könnyen az ellenség prédái lettek.[37]

Kr.e. 197-ben a rómaiak döntő ütközetre készültek V. Philipposz makedón király ellen. A római parancsnok Titus Quintius Flaminius vezérlete alatt 26 ezer római katona, 6000 aiatól gyalogos és 400 lovas lendült támadásba a hasonló nagyságú makedón sereg ellen a Künoszkephalai-hegyláncon. A római balszárny könnyűgyalogságának és lovasságának rohama azonban megtört a zárt, makedón falanx jobb szárnyán és megkezdte a rómaiak visszaszorítását. Erre V. Philipposz parancsára a makedón balszárny is megindult a meredeken. Azonban a nehéz terep következtében a makedón falanx balszárnya csak osztagonként volt képes előrenyomulni, egymást be nem várva. (Ekkor használtak a rómaiak először harci elefántot, amit itt be is vetettek.) A részekre bomlott falanx nem volt képes helytállni a római manipulusokkal szemben. A jobbszárnyon előrenyomuló makedón falanxot bekerítették… 8000 makedón maradt holtan a csatatéren. A rómaiak mindössze 700 emberüket veszítették el.[38] A falanx tehát kevésbé volt mozgékony, mint a manipulus és csak sík terepen, frontálisan volt igazán hatásos.

A falanx, aminek esélye sem volt a rómaiakkal szemben

A cohors

A II. pun háborúban a karthágói seregek mozgékonyságban felülmúlták a rómait. A manipulusokat elsősorban csak előre-hátra lehetett mozgatni, ellenben a punok képesek voltak szárnyaik megnyújtásával bekerítő manővert alkalmazni (pl.: Cannae). Hispániában szintén nehézzé vált a rómaiak helyzete. „A csekély létszámú manipulusok nem mindig tudták visszaverni az ék alakban felfejlődő bennszülöttek rohamát.” Ezen okok tették szükségessé egy taktikai reform megvalósítását. Három manipulus összevonásával egy erősebb, nagyobb harcászati egységet, ún. cohorsot hoztak létre. A cohors nagysága és mozgékonysága következtében képes volt önálló harci feladat végrehajtására. Megteremtőjének Publius Cornelius Scipiot tartják. Cohorsainak eleinte kisebb feladatokat adott. Első nyílt ütközetében Kr.e. 208-ban Baeculánál még nem alkalmazta őket a csatatéren. Ez volt az első eset, amikor a római nehézgyalogság nem a középen, hanem a szárnyakon helyezkedett el. A centrumba a könnyűgyalogság és a lovasság került. Scipio középen védekezett és a szárnyakon támadott. A csata római sikerrel zárult és Hannibál testvére, Hasdrubal kénytelen volt seregének roncsaival elmekülni.[39]

Kr.e. 206-ban Ilipál Scipio először harcolt katonáival a cohorsok hadrendjében. 45 ezer katonájával szemben 50 ezer pun vette fel a harcot. Vezérük Gisko fia, Hasdrubal volt. A rómaiak, mikor táborukból kivonultak, a szokásos római hadrendet vették fel. A csatatérre kiérve viszont a római sereg menet közben megváltoztatta hadrendjét. A nehézgyalogság manipulusai a szárnyakra vonultak és ott cohorsokba olvadtak össze. Ez az új felállás meglepte a punokat, akik vereséget szenvedtek.[40] De ezután Hispánián kívül még sokáig nem hallunk a cohorsokról, ugyanis a Keleten harcoló falanx ellen még tökéletesen beválik a manipulus taktika. A változás a Kr.e. II. század legvégén „érkezik” Iugurtha, majd a germánok mozgékony hadai ellen.[41]

A cohorsot végleges formában Marius hozta be a Kr.e. II. század legvégén. Ekkorra – a köztársaság végén – egy centuria (század) nem 100, hanem már csak 80 embert számlált. Egy ceturia 10 db 8 fős contuberniumból állt. Az egy contuberniumba beosztott katonák egy sátoron osztoztak és közösen étkeztek. Hat centuria tett ki egy cohorsot (480 fő). A manipulust a cohors lassan visszaszorította. Egy légió 9 + 1 cohorsból állt. A 9 harcoló cohors 4320 légionáriust számlált. A légiók első cohorsa, a prima cohors nagyobb volt a többinél. 10 centuriából vagyis 800 főből állt. Itt szolgáltak a futárok, szakácsok, írnokok, akiket csak végszükség esetén vettek harcba.[42] Marius a légiók létszámát 6000 főre emelte, így egy cohors 600, egy manipulus 200, egy centuria pedig 100 főből állt. Ezen kívül Marius az immár azonos fegyverzetű hastatusok, princepsek és triariusok egy-egy manipulusát vonta össze egy cohorsá.[43] Emellett Mariusnak köszönhetően a Kr.e. II. század legvégén a római legiok, olyan harcosokból álltak össze, akiknek a katonáskodás lesz a hivatásuk: a serviusi ötödik osztály tag és a vagyontalan proletárok (capite censi). A könnyűfegyverzetűek és a lovasság a szövetséges csapatok soraiból fog kikerülni.[44]

Caesarnál már a légionáriusok közötti különbségek első sorban a szolgálati évekre korlátozódtak. Caesar hadművészete tökéletes példája a korabeli római hadvezetésnek és harcmodornak. Mikor Caesar Gallia proconsulja lett, rengeteget hadakozott a gall, belga és germán törzsekkel. Harcainak elején történt az alábbi esemény: Még két nap volt hátra gabonaosztásig, ezért Caesar elhatározta, gondoskodik serege utánpótlásáról. A helvétek a vonuló rómaiakat üldözni, zavarni kezdték. Mikor ezt Caesar észrevette, seregét egy közeli dombra vezényelte, lovasságának pedig megparancsolta, tartoztassák fel a barbárok rohamát. Közben a domboldalon hármas csatarendbe állította fel négy veteránlégióját, hátuk mögé az újonc és szövetséges csapatokat helyezte el, a málhát ezalatt egy helyre hordatta. A helvétek visszaszorították a római lovasságot és falanxot alkotva támadtak a légiósokra. A légionáriusok lehajigált dárdái rést ütöttek a falanxon. A megzavarodott ellenséges arcvonalnak a rómaiak kivont karddal rohantak, ahol ezután kezdetét vette az öldöklés. A rómaiak győzelme teljes volt. A gall vezér lánya és egyik fia fogságba esett, de 130 ezer gall elmenekült.[45] Itt látható, hogy a hármas arcvonal megmaradt Caesarnál, de a különbség már nem a fegyverzetben, hanem a szolgálati években volt látható. A veteránlégió az az alakulat volt, amely már leszolgálta a 16 évet, de a katonák továbbra is a seregnél maradtak.

„Harcedzettségét, fegyelmét tekintve ez volt a hadsereg színe java.”[46]

Caesar művében szó van „Caesar első manipulusá”-ról (primus pilus): A légiók három csatasora közül a leghátul álló, legtapasztaltabb triariusok manipulusait pilusoknak is nevezték. Az első pilus a legharcedzettebb csatasor legelső manipulusa, szakasza volt.[47] (De csak ezt az egy manipulust emeli ki Caesar. Ebből is látszik, hogy a manipulus szerepét a cohors vette át.)

Egy érdekes, nem mindennapi felállásról olvashatunk Marcus Antonius, a Parthus Birodalom elleni hadjáratában a Kr.e. I. század utolsó harmadában. A rómaiak fő ereje a nehézgyalogság volt, míg a parthusoknál a könnyűlovas íjászok.

Mikor a római hadsereg leereszkedett egy lejtőn és lassan csatarendbe álltak, a parthusok rájuk törtek és dárdarohamot intéztek ellenük. Erre a pajzsos nehézfegyverzetűek szembefordultak támadóikkal, pajzsukat maguk elé tartva féltérdre ereszkedtek, soraik közé pedig könnyűfegyverzetűek álltak. A következő sor pajzsaival fedezte őket és ugyanezt tette az ezt követő sor is. Az így keletkezett alakzat leginkább egy háztetőre emlékeztetett, melyről a nyílvesszők lesiklottak. A parthusok azt hitték, a rómaiak féltérdre ereszkedése a kimerültség jele, ezért íjaikat letéve lándzsáikkal indultak rohamra. Azonban a rómaiak hírtelen talpra ugrottak. A legközelebb álló parthusokat leszúrták, a többieket szétszórták.[48]

Legionárius

A hivatásos római hadsereg a csatában

Az előrenyomulás során mindkét fél igyekezett még a közvetlen harc előtt félelmet kelteni a másikban pl. rikító színű fegyverekkel, csillogó vértekkel hangos harci kiáltásokkal. Róma számos ellenfele emellett dobok, kürtök zajával igyekezett fokozni a lármát. A régi, milícia-hadsereg szintén nagy zajjal indult csatába, de a hivatásos hadsereg már másfajta szemléletet követett: a csapatok lassan, néma csendben nyomultak előre, miközben igyekeztek a legtökéletesebben tartani az alakzatot. Amikor kellő közelségbe értek, elhajították a pilumot, és csak ezután hallattak harci kiáltást, szólaltatták meg a szarukürtöket (cornus), és rohanták meg az ellenfelet. A közelharc előtti pillanatokban a rómaiak két csapást is mértek ellenfeleikre. Az egyik a pilumok elhajítása, a másik az addig néma csendben menetelő légionáriusok velőtrázó csatakiáltása, majd hirtelen rohama volt. Ekkor megkezdődött a kézitusa, mely során csak kevesen vesztették életüket, amikor azonban az egyik fél megfutamodott, az üldözők szabadon kaszabolták őket, így a vesztes oldal áldozatainak száma igen magas lehetett. Eközben az alakzat hátoldalában álló katonák nem láthatták, mi történik az első sorokban. Harc közben a hátul álló katonákra ragadt idegesség miatt könnyen meginoghatott az egység. A megfutamodás rendszerint az alakzat hátuljáról indult ki. Az első sorokban nagyfokú agresszivitásra volt szükség, hogy újra és újra támadásba lendüljenek. A római hadseregben uralkodó fegyelem, szigorú büntetési rendszer, valamint az egységhez tartozás tudata mind azt a célt szolgálta, hogy a katonák kellő kitartással rendelkezzenek. A győztes hadsereg veszteségei általában nem haladták meg az 5%-ot, ezzel szemben a legyőzöttek veszteségei ennek sokszorosára rúghattak. A római hadvezetés nagy hangsúlyt fektetett az ellenség kíméletlen üldözésére, aminek során a hajszát a lovasság vezette, a cél pedig minél több menekülő lemészárlása volt, hogy az ellenség többé ne merjen a római hadsereggel ujjat húzni.[49]

A cikk elkészültéért és a szakmai lektorálásárt külön köszönet illeti Kató Pétert!


Jegyzetek

[1] Iosephus Flavius: A zsidó háború. Talentum Kiadó, Budapest, 1999 (hatodik kiadás) III. 5. (257.o.)

[2] Montesquieu: A rómaiak nagysága és hanyatlása. Kossuth Kiadó, Budapest 1997. 8. 9.

[3] Paul Erdkamp: The transformation of the Roman army in the second century B.C.  in: Toni Naco and Isaías Arrayás (ed.), War and territory in the Roman world / Guerra y territorio en el mundo romano, BAR International Series 1530, Oxford 2006, 43. (a továbbiakban: Paul Erdkamp)

[4] Karl-J. Hölkeskamp: Conquest, competition and consensus: Roman expansion in Italy and the rise of the „nobilitas”- in Historia: Zeitschrift für alte Geschichte, Bd. 42, H. 1 (1993) 32. (a továbbiakban: Karl-J. Hölkeskamp)

[5] W. V. Harris: War and greed in the second century B.C. – in The American Historical Review, Vol. 76, no. 5 (Dec. 1971), 1383. (a továbbiakban: W. V. Harris)

[6] B. H. Warmington: Karthágó. Gondolat Könyvkiadó, Budapest 1967 160. 161.

[7] www.mek.iif.hu/porta/szint/egyeb/lexikon/pallas/html/063/pc006360.html  (a továbbiakban: www.mek.iif.hu)

[8] A hadművészet ókori klasszikusai. Budapest, Zrínyi Kiadó, 1963 Szerkesztette: Hahn István 63. (a továbbiakban: Hahn)

[9] Hahn 64.

[10] Kertész István: A hódító Róma. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1983 13. (a továbbiakban: Kertész)

[11] T. Livius: A római nép története a Város alapításától. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982 I. 43. (a továbbiakban: Livius)

[12] Livius I. 44.

[13] Plutarkhos: Párhuzamos életrajzok II. Osiris Könyvkiadó, Budapest, 2001 Pyrrhos 16. (a továbbiakban: Plutarkhos)

[14] Hahn 67.

[15] www.mek.iif.hu

[16] Kertész 37. 38.

[17] Kertész 38.

[18] Hahn 69. 70.

[19] A rómaiak 14.

[20] Kertész 38.

[21] Kertész 39.

[22] Livius IV. 59.

[23] Hahn 65.

[24] Karl-J. Hölkeskamp 24.

[25] Hahn 73.

[26] Usborne Képes Világtörténelem sorozat: A rómaiak, Park Könyvkiadó, 1990 14. (a továbbiakban: a rómaiak)

[27] Polybios I. 403. 407.

[28] Hahn 76.

[29] W. V. Harris 1375.

[30] V. Harris 1374.

[31] Karl-J. Hölkeskamp 27. 28.

[32] W. V. Harris 1375.

[33] Ferenczy Endre – Maróti Egon – Hahn István: Az ókori Róma története. Szerkesztette: Harmatta János Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 97. 98. (a továbbiakban: Az ókori Róma története)

[34] Polybios I. 239.

[35] Hahn 74.

[36] Kertész 39.

[37] Kertész 39.

[38] Kertész 192-194.

[39] Kertész 152-155.

[40] Livius XXVIII. 14. 15.

[41] Kertész 156. 157.

[42] A rómaiak 15.

[43] Hahn 94.

[44] Paul Erdkamp 41.

[45] Caesar: A gall háború. Európa Könyvkiadó, Budapest 1964 18. 19. (a továbbiakban: Caesar)

[46] Caesar: A gall háború 245.

[47] Caesar: A gall háború 252.

[48] Plutarkhos II.: Antonius 45.

[49] A. Goldsworthy: A római hadsereg története, Alexandra Könyvkiadó, Pécs 2004 184. 185.

A nyitóképen: római katonák csatarendje. Megfigyelhető a hajítódárda működés közben is.

Facebook Kommentek

További írásaink