Az első szívátültetések sajtóvisszhangja, avagy verseny a szocialista és kapitalista világ között

Tóth Eszter Zsófia

Ki gondolná már manapság, hogy az első szívátültetésekből – legyen az sikeres vagy sikertelen – politikai kérdést csinált a szocialista sajtó? Pedig így történt. A Szabad Nép 1947. augusztus 20-án számolt be békák szívátültetéséről, természetesen a Szovjetunióból, a Gorkij Orvosi Intézetből. A békák három hónappal élték túl a műtétet, „viselkedésük nem különbözött a rendes békák viselkedésétől és petéiket tavasszal rendesen lerakták.”

A Népszabadság 1962-ben kutyaszív-átültetés kapcsán kivételesen nemzetközi koprodukcióról számolt be, ahol Peter Pressmann amerikai kutatósebész és Vlagyimir Gyemihov működött együtt.

„A fehér csempés laboratóriumban – ablakai hóborította csendes kertre néznek – V-alakban két műtőasztalt toltak egymáshoz. Az asztalokon narkotikus álomban egy-egy kutya feküdt. A műtőasztalok mellett Gyemihov, Pressmann és négy fiatal kutatóasszisztens…”

A tudósítás szerint, bár egymás nyelvén nem beszéltek, szemvillanással kommunikáltak. Gyemihov beszámolt az első majomszívátültetésről is:

Gúnyosan szokták néha emlegetni, hogy a műtét sikerült – a páciens meghalt, de ezúttal tényleg ez történt. A műtét eredményes befejezése után a kétszívű majom kitűnően érezte magát, de a kisegítő személyzet tapasztalatlansága következtében elpusztult a kis állat.”[1] 

Christian Barnard professzor 1967. december 3-én Dél-Afrikában, a fokvárosi Groote Schuur kórházban hajtotta végre az első sikeres szívtranszplantációs műtétet emberen, de mindez nem volt kiemelkedő eredmény a hazai sajtó szemében.[2] Christian Barnard professzor egy huszonöt éves, közlekedési balesetben elhunyt lány, Denise Darvall szívét ültette át Louis Washkansky ötvenöt éves fogorvos testébe. Denise Darvall családjával 1967. december 3-án Cape Townban ötórai teára volt hivatalos. Autóval mentek a rendezvényre, azonban egy pékségnél kiszálltak, hogy kekszet vásároljanak. A lányt és édesanyját egy autós elütötte (a tettest 1968. február 28-án két év börtönbüntetésre ítélték). Az édesanya a helyszínen, a lány a kórházban halt meg; az autóban várakozó fivére és édesapja viszont sérülés nélkül megúszta az esetet. Az édesapának négy perc állt rendelkezésére, hogy döntsön: lányának szívét másba ültethetik, veséit pedig megkaphatja egy tíz éves kisfiú. A páciens, Louis Washkansky még tizennyolc napig maradt életben.[3] 

Denise Darvall, az első donor

1968. január 2-én egy fehér bőrű beteg testébe fekete szívet ültettek át. A műtét sikeres volt: az ötvennyolc éves Philip Blaiberg fogorvos Clive Haupt huszonnégy éves félvér textilmunkás szívét kapta meg.[4] Blaiberg később megírta történetét, amelyben így emlékezett vissza:

Fogorvos és szájsebész vagyok. A há­ború alatt a dél-afrikai hadseregben szolgáltam. (…) Negyvenöt éves koromig tökéletesen egészséges voltam. Kitűnően éreztem magam, tele életörömmel. A tragédia oly váratlanul ért, mint derült égből a villámcsapás. Egy szombat délután, Cape Town kö­zelében az Oroszlánfej elnevezésű magaslat megmászása közben éles fájdalom hasított mellembe. (…) Feleségem megragadta az alkalmat: – Mit szólnál, ha új szívet ajánlaná­nak neked, mint Washkanskynak? (…) De nem akartam magam illúziókban ringatni. Először is donort kellett találni. Washkansky számára sikerült. De nekem is szerencsém lesz? A szakadék mélyén voltam már, amikor a Sors döntött: harminc kilométerre a kórháztól, Cape Town végeláthatatlan külvárosain túl, a Vishoek néven ismert szakaszon olyan dráma következett be, melynek én életemet köszönhetem. 1968. január 1-én történt, forró nyári napon. Cape Town minden lakosa ünne­pelt. A tengerpartot ellepték a napozók, fürdőzők. Ezek között Clive Haupt huszonnégy éves félvér gépgyári munkás és felesége, Dorothy, akivel mindössze né­hány hónappal előbb kötött házasságot. Valaki feldobott egy labdát, Clive is bekapcsolódott a játékba. Majd nevetés közben fejjel előrebukott, és mozdulatlanul elterült. (…) Dr. Venter 19 órakor közölte Dorothyval, hogy férjének állapota válságos. Az orvosok nem hagyták abba a küzdelmet, de sokat nem tehettek: ütőérszakadás történt az agyban. Felteszi a kérdést: beleegyezését adja-e ahhoz, hogy Clive szívét átültessék más emberbe? Átültetni a szívét? A férje agonizál, amikor délben még együtt voltak a tengerparton? Mindez valótlannak tűnt. Dorothy Haupt pillanatokig nem jutott szó­hoz. Majd sírva válaszolt: – Igen, ha ez lehetővé teszi egy élet megmentését, vegyék a szívét.”[5]

Miután Philip Blaiberget kiengedték a kórházból, a háza előtt pedig rendőr posztolt, hogy nyugalmát vigyázza. Philip Blaiberg 1969. augusztus 17-ig élt. A lenti videón látható Clive Haupt temetése, valamint Blaiberg is beszél szívátültetéséről.

Időről-időre a szocialista bulvársajtó is beszámolt szívátültetéses betegek sorsáról. Az Esti Hírlap 1968. május 6-i számában tudósított a kaliforniai Palo Altóban elhunyt negyven éves kárpitosról, Joseph Rizorról, aki a nyolcadik szívátültetett volt a világon, és a műtét után még három napig élt. Ekkorra összesen már tizenkét szívátültetést hajtottak végre a világban: közülük a fokvárosi Philipp Blaiberg, a houstoni Everett Claire Thomas és James Cobb, a londoni Frederick West maradtak életben. 1968. május 13-án az Esti Hírlap egy francia szívátültetésről számolt be: a negyvenöt éves Damien Boulogen marseillesi pap kapott új szívet, ám a harminckilenc éves donor nevét nem közölték. A nyugati orvostudomány eredményeivel kapcsolatban egyébként az elítélő vélemények sem volt ritkák a korabeli lapokban. Szovjet tudósok, köztük Petrovszkij egészségügy-miniszter is úgy vélte, nem jött el még el a szívátültetések ideje:

R. Petrov szovjet professzor úgy nyilatkozott, hogy Christian Barnard nem igazolható kockázatot vállalt, amikor egy kísérleti szakaszban levő, nem megoldott problémát megengedhetetlen módon kórházi gyakorlat tárgyává tett. Modellként elegendőek az állatokkal folytatott kísérletek. Egyáltalán nem vagyok szkeptikus – hangsúlyozza –, a szervek átültetésének problémája meg fog oldódni, de a szív átültetésének még nem jött el az ideje.”[6]

Az Esti Hírlap például 1968. május 15-én tudósított a hatvankét éves John Stuckwish kórházi tisztviselő haláláról Houstonban. Ő a tizenkettedik szívátültetett volt a világon. Másnap, 1968. május 16-án tényfeltáró írást közöltek „A Stuckwish ügy háttere” címmel, amelyben az újságíró hangsúlyozta, hogy az új szív kifogástalanul működött, a és a szívátültetett szervezet nem tanúsított ellenállást; a halál oka máj- és veseelégtelenség volt. A műtétet végző orvost negatív színben tüntette fel a cikk, mintha cserbenhagyta volna páciensét:

„amikor Stuckwish a halállal vívódott, Cooley doktor a Minnesota állambeli Rochesterben orvoskongresszuson vett részt és a szívátültetés technikájáról beszélt.”[7]

1968. május 23-án az Esti Hírlap egy sikertörténetről számolt be: Houstonban hat órával a műtét után az új szívet kapott Louis John Fierro felült, tréfálkozott ápolóival, és némi folyadékot is ivott.[8] 1968. július 26-én szintén az Esti Hírlap számolt be arról, hogy egy texasi újszíves, Everett C. Thomas már autót vezetett, és azzal ment a felülvizsgálatra is. 1968. augusztus 8-án pedig az első japán újszívesről is tudósítottak: Hobuo Miyazakit, a tizennyolc éves fiatalembert dr. Juro Wada operálta meg. 1968. augusztus 17-én pedig még arról is beszámolt a lap, hogy a japán újszíves őszibarackkonzervet kért enni kért. Az Ország Világ 1969. január 22-i számában számolt be arról, hogy a Szovjetunióban 1968. november 4-én egy súlyosan beteg, fiatal nő testébe ültettek új szívet, ám az csak harminchárom óráig dobogott. Sem a nő, sem a donor nevét nem közölték. Az újságíró szerint ennek ellenére a műtét

„előzményei, lefolyása és a levont következtetések olyan izgalmasak és tanulságosak, hogy megérdemlik a nagy nyilvánosságot.”

Dr. Barnard a Time magazin címlapjára is felkerült (1967. december 15.)

Természetesen a cikk próbálta a szovjet átültetést a dél-afrikainál jobbnak ábrázolni: Barnard a cikk szerint tanulmányozta a szovjet módszert: a moszkvai sebészeti intézetben

„folytatta annak idején Gyemihov professzor szervátültetési kísérleteit, egy ideig a fokvárosi Barnard tanár is tanulmányozta ezeket a kísérleteket.”

A szovjet műtét Leningrádban, a katonaorvosi akadémián zajlott. Egy huszonöt éves nőt választottak ki, aki a cikk szerint „a halál mezsgyéjén állt” és „úgy zuhant a halál felé, mint egy tört szárnyú repülőgép.” A cikk egésze olyan, mintha egy hadműveletet ábrázolna, és nemcsak azért, mert katonai kórházban zajlott az átültetés, hanem mert ezzel is próbálta érzékeltetni a szovjet fölényt:

„ekkor lépett életbe az egyes számú készültség… a katonaorvosi akadémián mindenkiről tudták minden órában és minden percben, hol tartózkodik. Odahaza alszik, az Európa Szálló Éttermében ebédel. A Nyevszkij Proszpekten, a Szever Kávéházban issza a feketéjét. Az egyik őszi éjszakán felhangzott a parancs: »Riadó! Megvan a donor!«”

A szovjetek a cikk szerint próbariadókat is tartottak, amit persze senki nem vett zokon. A donor végül egy tizennyolc éves lány lett, aki Leningrádtól negyven km-re, Mga városában a vonat kerekei alá esett. A szívátültetésre váró asszonyt a cikk férfiasan bátornak nevezte, mintha a bátorság nem lehetne női tulajdonság. Bár a szívátültetés sikeres volt, az eredménynek az orvosok csak negyven percig örülhettek, mivel utána harminchárom óráig hiába küzdöttek az asszony életéért. A magyar sajtó ezt az esetet mégis sikerként könyvelte el – nem csoda, hiszen szovjet eredményről volt szó. Idézve a sebészorvos szintén katonai szóhasználatból kölcsönzött szavait:

„bár nem győztünk, mégsem szenvedtünk vereséget. Tudjuk, hogy eljön a győzelem.”

Magyarországon még sok időt kellett várni az első sikeres szívátültetésre: 1992. január 3-án végzett először hasonló műtétet Szabó Zoltán professzor a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Ér- és Szívsebészeti Klinikáján.


Jegyzetek és felhasznált források

[1] Népszabadság, 1962. december 24. 25. o.

[2] Népszabadság, 1967. december 5. 9. o.

[3] http://www.sahistory.org.za/people/denise-darvall, http://remembered.co.za/denise-ann-darvall-2761, http://www.heartofcapetown.co.za/the%20day%20of%20the%20accident.htm

[4] Népszabadság, 1968. január 3. 9. o.

[5] Korunk, 1969. május 737–747. o.

[6] Népszabadság, 1968. február 4. 10. o.

[7] Esti hírlap, 1968. május 16.

[8] Esti hírlap, 1968. május 23.

A nyitóképen dr. Christian Barnard Michael DeBakey és Adrian Kantrowitz társaságában a CBS Face the Nation címűműsorának felvételén 1967-ben.

Facebook Kommentek

További írásaink