Kísértethajó, börtönsziget és az igazi szilveszteri elázás

Horthy Miklós Kelet-Ázsiában és a Csendes-óceánon II.

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy a Saida gőzkorvett, fedélzetén Horthy Miklós tengerészzászlóssal Kelet-Ázsiából Ausztrália felé vette az irányt. Bár a kenguruk földje érthetően nem tartozott a császári és királyi hajósok kiemelt célpontjai közé, lobogójuk mégsem számított idegennek. Az első kétfejű sasos zászló alatt hajózó egység, amelyik Ausztráliába látogatott, a Novara volt; külön érdekesség, hogy ugyanígy hívták azt a cirkálót, amelynek parancsnokaként Horthy legnagyobb tengerészsikereit aratta.

A Saida első itteni állomása Albany volt, és már az odaút bővelkedett a kihívásokban. Az óceáni hajózáshoz nem szokott. Ahogy arról már itt is több alkalommal írtunk, a nyílt tengeri hajózás ma sem egyszerű dolog, és 120 évvel ezelőtt meg pláne nem volt az, főleg nem vitorlás hajóval, ami számára egy árbóctörés könnyen végzetes következményekkel járhatott. Bár a mai szemmel nézve nagyon apró – 60-70 méteres – k. u. k. hajók nagyon tengerállónak bizonyultak, a heteken át tartó viharos időjárás és a hatalmas hullámok mind az eszközöket, mind pedig a legénységet megviselték.

“A távolság, melyet megtettünk, óriási, mert a dél-keleti passzát-széllel egészen Dél-Afrika közelében vitorláztunk, hogy elérhessünk a nyugati viharok övezetébe. Amióta a világ áll, a déli szélesség 35 és 53 foka között megszakítás nélkül tombol ez a nyugati vihar. Az Antarktisz hideg levegője a meleg tájak felé áramlik és a föld forgásának hatására arra kényszerül, hogy nyugatnak forduljon. Minthogy az Indiai-óceán erre felé kb. 6000 m. mély, a vihar szörnyűséges hullámokat ver, amilyenekhez foghatót a mi szélességeinken nem is ismerünk. Amikor ezek a mérhetetlen vízbegyek hátulról ránk  jöttek, az az érzésünk támadt, hogy az összeomló hullámokkal hajónk is menthetetlenül a mélybe süllyed. Szerencsére a hullám csak sekély vízben törik meg. A vihar miatt heteken át nem étkezhettünk terített asztal mellett és éjszakánként állandóan abban a veszélyben forogtunk, hogy kiröpülünk ágyainkból. Mást se láttunk mint tajtékozó vizet és óriási albatroszokat, melyek vitorlázó repülők gyanánt keringtek hajónk körül,hogy ehető hulladékot kaparintsanak. Örültünk, amikor végre Albany-ben ismét csendes vizekre kerültünk.”

Horthy 22. o.

cholera-quarantine-1884-a9y4x7.jpg
Kolera-karantén, Marseille, 1884 (illusztráció)

Sokat azonban nem időzhettek itt, a kikötőben ugyanis járvány tombolt, így csak élelmiszert vételeztek, és már indultak is tovább. Miután a hajózás és a járványok összefüggései elég hamar nyilvánvalóvá váltak (gondoljunk csak a nagy pestisjárványra, ahol a kórokozók a genovai hajók fedélzetén tenyésző patkányokon élősködő bolhák révén jutottak el Európába – más kérdés, hogy szárazföldön is terjedt a fertőzés), így a korban nagyon szigorú karanténszabályok voltak érvényben. Miután a lappangási időket már ekkor is ismerték, a karantén időhatárát ezeknek megfelelően állították fel. A Saida így Melbourne felé vette az irányt, és a jó széljárásnak köszönhetően időnként 15 mérföldes sebességet is el tudtak érni. Horthy zászlósra nagy hatást gyakorolt Ausztrália akkori legnagyobb városa, bár arról csodálkozással számolt be, hogy őslakosokkal nem igazán volt lehetőségük találkozni.

“Melbourne, 800.000 lakosával, a legmodernebb város volt akkoriban, amit addig láttam. Még éltek itt emberek, akik mint első települők, egykor sátrakban laktak; most azonban már fel-épültek előrelátó terv szerint a tökéletes rendszerességgel fel-sorakozó, szép széles utcák. Bennszülött sem itt, sem Sydney-ben nem akadt. Az ausztráliai angolok később is jeles város-tervezőknek bizonyultak. Az egyesült Ausztrália számára a Sydney-Melbournei vasútvonaltól nem messze, addig teljesen elhagyatott vidéken 1913-ban megteremtették az új fővárost: Canberra-t.”

Horthy 23. o.

thomas_blinks_over_the_fence_13x16_llmarq.jpg
Klasszikus rókavadászat, vörös frakkban, kutyafalkákkal. terepadottságoktól függően a hölgyeket is el lehetett bűvölni a lovaglótudománnyal.

A zászlósnak korábban nem igazán volt szerencséje a vadászattal, azonban itt végre kipróbálhatta magát új terepen, új módszerekkel is. Így fordulhatott elő, hogy Victoria tartomány kormányzója társaságában Horthy részt vehetett klasszikus, festményeken is megörökített “vörösfrakkos” rókavadászaton. Bár ehhez igazán nem szükségeltetett átkelni a fél világon, kengurura viszont tényleg nem nagyon lehetett máshol vadászni.

“Victoria tartományt akkoriban a mindössze harmincéves Earl of Hopeton [eredeti írásmóddal Hopetoun] kormányozta, és nagy vagyona lehetővé tette,hogy szinte királyi udvartartással rendelkezzék. Kitűnő istállótis tartott, mert szenvedélyes lovas lévén, részt vett minden falkázáson, akár rókára, akár kengurura szólt az. Ha meghívott ebédre, a feketekávét az istállóban szolgálták fel. A magyarok iránt határozott rokonszenvvel viseltetett. Ezt valószínűleg ami csodakancánknak, Kincsemnek köszönhettük, mert ennek mind az 56 győzelmét részletesen ismerte. Meghívást kaptam tőle a legközelebbi falkavadászatra és ezt, habár vörös frakkom nem volt, szíves unszolására örömmel fogadtam el. (…) Kenguru-vadászaton is részt vettem. Az erdőben mennek a kenguru nyomára. A hajrá a fák között igen gyors, de rövid,mert a kenguru, ha kifárad, leül és a kutyák ellen rúgással védekezik, úgyhogy azok bukfenceket vetnek a levegőben. Végül a „huntsman” pisztollyal teríti le az állatot. Ilyen vadászat-kor különleges nyerget használnak, mely a fák között a térdnek védelmet nyújt.”

Horthy 23-24. o.

hopetoun.jpg
7. Earl of Hopetoun, Victoria, majd Ausztrália kormányzója

Az itt említett Earl, John Adrian Louis Hope (1860-1908) a 7. volt a sorban, aki Ausztráliából hazatérve királyi kamarás, majd az egyesített Ausztrália főkormányzója lett, és érdemei elismeréseként 1902-ben a Linlithgow márkija címet is megkapta az uralkodótól. A kormányzó emellett híres lovas is volt, aminek a vadászat során is tanújelét adta; induláskor a nyitott kapu helyett a palánkon átugratva távozott, ami önmagában felért egy “kihívással”, amit a szintén jó lovas Horthy nem utasíthatott vissza.

“Én ötéves korom óta lovagolok, számos vadászlovagláson vettem részt,de hogy valaki ilyen magas szilárd akadályt ugrasson át, ilyet még nem láttam. Mit tehettem? Nem választhattam. A kanca, melyet alám adtak, szeren-csére olyan készségesen és biztosan ugrott, hogy neki mehettem volna nyugodtan bármely akadálynak.”

Horthy 23. o.

Bár a legendárium szerint a vérbeli tengerészek nem igazán érzik jól magukat a szárazon, Horthyék azért bemerészkedtek a városba is, sőt igénybe vették a Magyarországon szokatlan cabletram-et is, amihez hasonló San Franciscoban is üzemel, ma már inkább turistalátványosságként. És ami még jobban meglepte az utazókat, az a kalauz hiánya, és a korabeli “önműködő beléptetőkapu” volt, amit lelkesen használtak is az ausztrálok.

“Melbourne-ben egészen különös utcai szállítóeszközök közlekedtek, úgynevezett „Cabletram”-ok, melyeket szorosan a járda mellett sodronykötél vontatott. A második nyitott kocsiba egész kényelmesen fel lehetett ugorni. A menetdíj egy kis pénzdarab, ezt egy dobozba kellett csúsztatni. Csengettyűjel nyugtázta a befizetést, úgyhogy mindenkit ellenőrizhettek az útitársai. Kalauz nem volt.”

Horthy 24. o.

204_1980_59_s.jpg
Melbournei utcarészlet 1890 körül, jól látható a cabletram is

A Saida innen Sydneybe hajózott, ahol bevárták a pár évvel később tragikus körülmények között elhunyt Foullon-Norbeck báró geológust, és Új-Zéland, majd a Csendes-óceáni szigetvilág felé vették az irányt, ahol nikkel és egyéb ércek után kutattak. Még Sydneyben látogatta meg a hajót egy, az 1848/49-es szabadságharc után kivándorolt magyar, akit ekkor már láthatóan nem zavart a császári (igaz királyi is) lobogó.

“A sok látogató között, akik Sydneyben hajónkat felkeresték, egyik napon egy rokonszenves öregúr jelent meg, aki az 1848/49-es szabadságharc után vándorolt ki Magyarországból. Szép vagyont szerzett és nagy tekintélyre tett szert. A külsőleg nyilvánuló szerencséje azonban nem bírta a belsejében dúlóhonvágyat enyhíteni. Mikor vacsora közben megkérdeztem,miért is nem jön haza, azt felelte, hogy fájdalmas csalódástól tart, mert azt várná, hogy otthon mindenki a nyakába boruljon, pedig őt már senki sem ismeri, és nem akadna, aki tudomást venne róla. Hogy örömet szerezzek, összehívtam magyar férfikarunkat, s ez aztán szebbnél szebb régi magyar dalokkal kedveskedett neki. Erre bizony kijött a sodrából az öregúr; hangosan felzokogott és alig tudtuk megnyugtatni.”

Horthy 25-26. o.

Bár Ausztráliával nem vetekedhetett – úgy meg főleg nem, hogy jóval kevesebb időt töltöttek el ott – Új-Zéland is tartogatott néhány érdekességet. Külön figyelemre méltó a zergék esete; az állatokat Ferenc József 1907-ben küldte a szigetre, különféle egzotikus állatokért cserébe. A patások pedig, amellett, hogy így is segítették a nemzetközi kapcsolatépítést, nagyon jól belakták elsősorban a déli szigetet, ahol természetes ellenséggel sem kell számolniuk, bár táplálkozási lehetőségeik miatt tömegük átlag 20%-kal marad alatta európai társaiknak. Abban nincs okunk kételkedni, hogy Horthy szárnysegédként felvetette, hogy a zergék jól eléldegélnének Új-Zélandon, viszont ezt szárnysegédként csak 1909-től tehette meg, ugyanakkor nem zárhatjuk ki, hogy javaslatát még “sima” tengerésztisztként, valamilyen egyéb alkalommal tette meg, ahogy azt sem, hogy nem tudott a pár évvel korábbi ajándékozási akcióról.

“Auckland kikötőjében vetettünk horgonyt. Az északi szigeten rengeteg a tűzhányó és felbuzgó hőforrás, az úgynevezett gejzír. Bármilyen hihetetlennek hangzik, akad ott olyan hely, ahol nemcsak horgászni lehet, hanem a horgon lógó pisztrángot ügyes mozdulattal mindjárt le is forrázhatja az ember a gejzír lefolyásában.Új-Zéland őslakói, a maorik közül alig egy-kettő került szemünk elé, míg a ritka kivikből, a világ egyetlen szárnyatlan madárfajából egyet sem láttunk. Feltűnt nekem, hogy Új-Zéland vadban mennyire szegény. Néhány év múlva, Ő Felsége Ferenc József érdeklődésére megemlítettem, hogy ott zergék számára ideális terep kínálkoznék. Valóban küldtek is oda néhány párt és azok, mint hallottam, jól el is szaporodtak.”

Horthy 26. o.

prison_railway.jpg
Rabok építik a vasutat Noumeán 1900 körül

Következő állomásuk Noumea volt, ahol ekkoriban – a Pillangó című könyvből/filmből is ismerős, bár az Francia-Guyanában játszódik – börtöntelep működött. A módszer teljesen szokatlan volt a császári-királyi tiszteknek – persze a Monarchiában nem is volt lehetőség pár ezer kilométerre deportálni a bűnözőket – így Horthy hosszabban írt itteni tapasztalatairól. Külön érdekes az a rész, amelyben a sok elmebetegről írt; a foglyok között minden bizonnyal szép számmal akadtak kóros elmeállapotúak (nem feltétlenül őrültek), de az is biztos, hogy az elzártság és a sivár mindennapok sokak idegeit felőrölték. Az már inkább mulatságos lehetett, amikor a magát Ferenc József rokonának tartó elmebeteg szabályszerű kihallgatáson fogadta a Saida tisztikarát.

“A legsúlyosabb bűntetteseket szokták ide küldeni, mint például Ravacholt, az elnök gyilkosát. A büntetést annak idején igen keményen hajtották végre. A legkisebb vétséget is már nyak-tilóval torolták meg. Sötét magánzárkában kezdték és csak hosszan tartó jó magaviselet révén juthattak a deportáltak „felsőbb osztály”-ba,– egészen az ötödikig, amelyben aztán jogot nyertek, hogy a deportált nők közül élettársat választhassanak és egy darabka földön gazdálkodhassanak. A foglyok között igen gyakori az elmebaj, úgy hogy a fegyház mellett őrültekházát is kellett berendezni. Egyik lakója majomnak képzelte magát. Amikor átmentünk az udvaron, egy magas fán ült és hihetetlen ügyességgel ugrált egyik ágról a másikra. Olyan is akadt, aki meg éppen a mi uralkodónk rokonának tartotta ma-gát, és amikor megtudta kik vagyunk, igen nagy méltósággal „kihallgatáson” fogadott bennünket.”

Horthy 26-27. o.

Persze ilyen távoli büntetőtelepeket nem csak a franciák üzemeltettek; elég csak arra gondolni, hogy a “szomszédos” Ausztráliát is ilyen céllal kezdték el első körben benépesíteni. Az itt említett Ravachol, eredeti nevén Francois Claudius Koenigstein (1859-1892) is igazi nehézfiú volt, aki anarchistaként több bombamerényletet hajtott végre, és több gyilkosságot is elkövetett, de elnököt nem ölt, Horthy erre tévesen emlékezett, ahogy arra is, hogy a börtönkolóniára hozták volna. Ravacholt ugyanis, miután meggyilkolta a főügyészt és egy bírót, előbb életfogytiglanra, majd halálra ítélték és Franciaországban kivégezték.

ravachol_face.jpg
Ravachol rabosítási képén

Az ásványkutató utak – szigettől szigetig hajóval, ott partraszállás – nem voltak veszélytelenek, a nem egyszer emberevő törzsek ugyanis nem mind viseltettek baráti érzülettel a felbukkanó “nagy fehér emberek” iránt (akkor sem, ha csak pár főről volt szó), és ezen érzületüknek nem egyszer íjjal-lándzsával és csatabárdal is nyomatékot adtak. Horthy, aki sokszor volt a bárót kísérő csapat parancsnoka, határozottan, de vérontás nélkül vette elejét az esetleges incidenseknek; bennszülöttek felbukkanásakor figyelmeztető lövéseket adott le, amivel sikerült lőtávolon kívül tartani őket.

Ezt követően a holland fennhatóság alatt álló Amboina érintésével Borneóra hajóztak, közben pedig volt lehetőség cápára vadászni, amiben a Saida egyik altisztje, civilben halász, igazi mesterré képezte magát.

“Ha, nyugodt idő járta, rendszerint akadt néhány cápa,melyek hajónkat kísérgették és mohón kaptak a kiszórt étel-hulladék után. Egyik altisztünk, azelőtt halász, biztos kézzel szigonyozta a tonhalat akár tíz-tizenöt méternyiről is. Cápahoroggal is csinált több jó fogást. Egy különösen hatalmas példány részére a nagy vitorlarúd bütykéről erős kötélből készült nagy hurkot bocsátottunk a vízbe. Szárát a rúdon és az árbóc mellett a fedélzeten végigvezettük, ahol számos matróz feküdt neki. A cápát a kivetett hús és szalonna-darabok becsalogatták a hurokba; a matrózok meghúzták a kötelet és a hatalmas hal rövidesen ott függött a vitorlarúd bütykén. Fetrengésében oly vadul csapkodott maga körül, hogy attól tartottunk, kárt tesz a fedélzetben.Egy matróz kötélen leereszkedett hát a cápa mellett s annak farkuszonya tövére is hurkot illesztett, s ennek segítségével az óriási halat felvontathatták a fedélzetre, ahol aztán fejszecsapásokkal végeztek vele.”

Horthy 29-30. o.

0b83e9a52027e695a99c653a53e6bec9.jpg
Hajótöröttekre támadó cápák egy 1887-es festményen

Bár mára a legtöbb cápafaj védett állatnak minősül, a korban nem léteztek ilyen szabályozások, a tengerészek pedig köztudottan nem rajongtak a hajótörötteket is nem egyszer megtámadó ragadozókért, így ahol csak lehetett, ritkították soraikat. De nem a cápafogás volt az út legnagyobb kalandja, legalább is nem Horthy Miklós számára.

“Celebes és Borneo között egy alkalommal éjfélkor vettem át a szolgálatot és az átadás így szólt: „Semmi a láthatáron”. Ragyogóan csillagos éj; összes vitorláinkkal jó szélben órán-ként nyolc mérföldes sebességgel haladtunk a nyugodt tengeren. Minden félórában felhangzott az őr kiáltása: „Mindenrendben! Lámpafény tiszta!” Biztonság okából végigpásztáztam éjjeli távcsövemmel a szemhatárt. Egyszerre csak észreve-szem, hogy jobbról nagy négyárbocos közeledik felénk,vitorlázata teljes bevetésével, de az előírt balról vörös, jobbról zöld jelző lámpák nélkül, mint valami „bolygó hollandi” és merőlegesen ránk tart. A helyzet válságos; ha balra igyekszem kitérni és a mozdulat nem sikerül tökéletesen, az a veszély fenyegetett, hogy a négyárbócos belénk rohan. Jobbra fordultam tehát, hogy inkább mi törjünk reá, ha már semmiképp sem lehet a fara mögött elsiklanunk. Szerencsénkre a szolgálatos osztag azonnal talpon volt és kitűnően dolgozott, jó fordulatot sikerült vennünk és szerencsésen túljutottunk közvetlenül mögötte, mindössze a farán vontatott csónakot súroltuk kissé. A négyárbócos fedélzetén egy ember sem mutatkozott, mindenki aludt. Hogy felébresszem őket, jelzőpisztollyal lövést adattam a fedélzetükre. Ez volt talán szolgálati időm legizgalmasabb hajózási művelete, melyet valaha átéltem.”

Horthy 30. o.

flying_dutchman_the.jpg
Az “igazi” bolygó hollandi, Albert Pinkham Ryder 1887-es festményén

Bár az út már relatíve a végéhez közeledett, Borneó északkeleti, ekkor független részén egy utolsó vadászkaland még belefért. Horthy itt egy angol vadásszal találkozott, akivel közösen indultak batangra, vagyis vadszarvasmarhára vadászni, de egy önálló, pontosabban két hadapróddal közösen megejtett vadászat is belefért a menetrendbe. Ez utóbbi esetben lőni ugyan nem lőttek semmit, ám elázniuk igencsak sikerült, bár nem úgy, ahogy Szilveszter estéjére tervezték.

“Nekiindultam hát két hadapróddal és úgy rendelkeztem, hogy a csónak más-nap reggel hatra jöjjön ismét értünk. Semmit sem lőttünk, mivel az erdők sötétsége folytán vad nem került szemünk elé. Viszont különös Szilveszteresti élményben részesültünk. Tábort vertünk az erdő tisztásán, jó étvággyal vacsoráztunk, és éjfél-kor lenyakaztuk a magunkkal hozott pezsgős üveget, hogy szeretteink egészségére, szerencsés hazatérésünk re és az újesztendő boldog alakulására koccintsunk. Megfeledkeztünk azonban arról, hogy az időjárás istenének is áldozzunk, legalább egy kortyot, és ő ezt bezzeg zokon is vette. Alighogy elszunnyadtunk, irtózatos felhőszakadás ébresztett fel bennünket.Vacogtunk a nedvességtől, hidegtől, és jó néhány órát kellett így még a csónakunkra várni. Talán soha máskor nem fagyoskodtam úgy, mint azon a Szilveszteréjjelen az Egyenlítő alatt.”

Horthy 31. o.

Ezt követően a Saida hazafelé vette az irányt, lassan véget ért a nagy utazás, ami az úti- és vadászélmények mellett rengeteg hajózási és vezetési ismerettel, tapasztalattal gazdagította a tisztek és tengerészek tudását. Azért a kalandokból kijutott a Szuezi-csatornánál is.

“Végül is mindnyájan örültünk, amikor ismét elértük a Szuezi csatornát. Hogy egy postahajót kikerüljünk, szabályszerűen kikötöttünk. Azonban egyik kötelünket nem vonták fel idejében s az mozdulataink közben a hajócsavarra tekerődött.Már egészen besötétedett és emiatt parancsnokunk úgy gondolta, hogy az éjszakát a csatornában kell eltöltenünk. Erre bizony megnyúlt az ábrázatunk; több mint két éve úton voltunk,de most már alig bírtuk türelemmel, hogy mielőbb hazaérjünk.Búvártiszt is lévén, engedélyt kértem, hogy a helyzetet meg-vizsgálhassam. A fényszórókat a csavarra irányíttattam, egyben egy búvárral alámerültünk és sikerült is a beakadt kötelet elvágnunk. Munka közben csak az erős fény által odacsalogatott töméntelen hal zavart bennünket.”

Horthy 32. o.

240px-max_sterneck_litho.jpg
Maximilian Daublebsky Freiherr von Sterneck zu Ehrenstein (1829 – 1897) tengernagy

A hazaút innentől kezdve eseménytelen volt, bár a krétai földrengés keltette lökéshullám kisebb riadalmat okozott a fedélzeten. Görögország középső területeit 1894. április 20-án majd 27-én rázta meg jelentős, a Richter-skála szerinti 6,4-es, illetve 6,9-es földrengés. A hajónapló szerint 30-án Kandiánál érezték a lökéshullámot, ami minden bizonnyal egy, a korábbiakhoz kapcsolódó rengés hatása volt. Cattaróban Albrecht főherceg tábornagy és a haditengerészet parancsnoka, Maximilian von Sterneck tengernagy fogadta a Saida legénységét; a hajó 36 313 tengeri mérföldes utat tett meg, ebből 26 945-öt tisztán vitorlával. Horthy háromhavi szabadságot kapott, aminek jó részét kissé megkopott magyartudása helyreállítására kellett fordítania, ami érthető, hiszen évekig alig szólalt meg anyanyelvén.

“Első estémet Budapesten a. Nemzeti Színházban töltöttem. Az első sorban ültem, kifogástalan hallásom volt, mégis alig értettem meg valamit. Három éven át alig egy-két esetben hallottam magyar szót, nem csoda tehát, hogy időbe tellett,amíg édes anyanyelvem soká nélkülözött hangjaihoz ismét hozzászokhattam. A következő napon aztán megérkeztem Kenderesre. Szüleim és testvéreim körében a hosszú távollét után teljesen betöltötte lelkemet a boldog viszontlátás tiszta öröme.”

Horthy 33. o.

Horthy élete végéig szívesen emlékezett vissza tengerészeti pályafutására, sokszor mesélt tengerésztörténeteket, minden bizonnyal az itt megesett kalandokból is, a közel három éves út ugyanakkor világnézetére is nagy hatással volt; ekkor kezdte el csodálni és tisztelni a briteket, és több ekkor szerzett ismerősével a későbbiekben is kapcsolatban maradt. Once a Marine, always a Marine – vallják az amerikai tengerészgyalogosok, vagyis ha valaki egyszer “bőrnyakú” lesz, élete végéig az is marad. Jó eséllyel így van ez a tengerészeknél is, Horthy Miklósnál legalább is így volt, még akkor is, ha 1918 után csak elvétve sikerült tengerre szállnia.

20130218-horthy-miklos-es-felesege-szuletett.jpg
Volt miről mesélni teázás közben


Felhasznált források és szakirodalom:

A Hopetoun család története

Csonkaréti Károly: Horthy a tengerész Zrínyi Kiadó, Budapest, 1993

Csonkaréti Károly: Császári és királyi hadihajók, Hajja és Fiai, Debrecen, 2002.

Horthy Miklós: Emlékirataim Európa-História, Budapest, 1990.

A nyitóképen zerge Új-Zélandon

Facebook Kommentek

További írásaink