A hétnapos háború és következményei

Ha hazánk északi határán Komáromra, vagy Sátoraljaújhelyre gondolunk, szinte az első ami eszünkbe jut, a városok természetellenes és brutális kettévágása a határral. Ugyanakkor nem is olyan messze innen van egy másik régió, ahol települések tömegét sikerült mindenféle etnikai elvet mellőzve, pusztán stratégiai alapon kettévágni, pont ugyanekkor. Ráadásul minderre egy rövid (hét napos), de csúnya határháborút követően került sor, a következmények pedig világpolitikai jelentőségre tettek szert. Csehszlovákia és Lengyelország határán járunk, Cieszyn/Těšín/Teschen környékén.

A középkor végétől a hercegség az osztrák-lengyel határvidék nem éppen eseménytelen életét élte, ugyanakkor kiváló fekvése, kereskedelmi fordítókorong jellege miatt továbbra is meglehetősen gazdag birtok maradt, ráadásul 1722-től  a  Habsburg család egyik (jellemzően hadvezéreket, katonákat adó) ága is ide költözött. A Habsburgok változó mértékű vallási toleranciájának köszönhetően ráadásul ez vált szinte az egyetlen lengyel többségű területté, ahol némi gyökeret tudott verni a protestantizmus – és nem csak a német nyelvű lakosok között. A környékre jellemző vallási és etnikai toleranciának az sem tudott véget vetni, hogy  a 18. század végétől elsősorban Teschenbe és az egyéb városi jellegű településekre erősödött a német ajkúak bevándorlása, illetve a  Hercegség közigazgatási önállósága is csorbát szenvedett: Szilézia elvesztését (1742) követően a maradék osztrák sziléziai területekkel kezelték együtt, és jellemzően Osztrák-Sziléziaként emlegették (hivatalosan az Alsó- ás Felső-sziléziai Hercegség névre hallgatott. Osztrák-Szilézia két különálló területegységből állt, melyet nagyrészt a mai Ostrava városának keleti fele választott el egymástól: a Troppaut (Opavát), a “fővárost” is tartalmazó, jórészt nyugati területeket jobbára német és cseh ajkú lakosság lakta, míg keleti részen (azaz a Tescheni Hercegségben) jelentős német, és kevésbé számottevő cseh kisebbség mellett lengyel többséggel találkozthattunk, főleg, hogy Lengyelország felosztásával Bielskót is a hercegséghez csatolták.

A terület jelentőségét csak fokozta, hogy a 19. század második felében feketekőszenet találtak a területen (Karviná), amire alapozva jelentős fém, textil és faipar alakult ki. A kiépülő vasútvonalak, pedig az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legnagyobb vasúti csomópontjává tették Oderberget/Bohumint/Bogumint.

Az Osztrák-Magyar Monarchia 1918 őszi összeomlásával a 43%-ban németek, 31%-ban lengyelek és 26%-ban csehek által lakott Osztrák-Sziléziában finoman szólva is zavaros viszonyok kezdtek kialakulni. A terület nyugati (német többségű) része ugyanis a Német-Ausztriához való csatlakozást tervezgette, ugyanakkor Teschenben ez az elképzelés kevésbé bizonyult trendinek: a keleti, lengyel többségű területen 1918. október 30-án megalakult a helyi lengyel nemzeti tanács, nagyjából azzal a céllal, hogy a területet lengyel uralom alá kormányozza. Mivel mindezt nagyjából már másnap sikerült is abszolválni, a Tescheni-Szilézia északnyugati részén (nagyjából a mai Ostrava elővárosaiban) többségben lévő csehek is kapcsoltak, és november 1-jén ők is hasonló tanácsot állítottak fel. Két dudás persze nem fér el egy csárdában, a közös irányítást meg már másnap elvetették, így a csehek és a lengyelek 1918. november 5-én az etnikai határok mentén testvériesen megosztoztak a területen (a térképen ez a barna határvonal), leszögezve, hogy mindez csak ideiglenes megoldás, a középső (csehek által vitatott, lengyel többségű, de jelentős német és cseh kisebbséggel is rendelkező). területről majd még megegyeznek, vagy népszavazással döntik el a sorsát. Ezután egy darabig nem történt semmi, ugyanis a csehek leginkább a nyugati rész (Troppaui-Szilézia) Német-Ausztriához csatlakozásának megakadályozásával voltak elfoglalva, így a lengyelek nyugodtan folytathatták az államépítést saját részükön. Azonban november végére nagyjából siker koronázta a Troppauval kapcsolatos cseh törekvéseket, a helyi németség ugyan tett még egy elvetélt kísérletet a Szudétanémet Köztársaság megalakítására, de már látszott, hogy a hajó elment, sem Ausztriához, sem Németországhoz nem nagyon tudnak majd csatlakozni, az év végére pedig a cseh csapatok sikeresen bevonultak a területre.

_l_sk_cieszy_ski.PNG
A határváltozások egy térképen – Tescheni Szilézia eredeti területe a két világoskék és a világoszöld rész. A barna vonal az 1918 november 5-i ideiglenes határ (kb az etnikai határvonal), a piros vonal a két világháború közti és jelenlegi határ, a leginkább világoskék terület a lengyelek által 1938-ban visszaszerzett rész – (forrás)

Ezt követően a prágai vezetés gondolkodóba esett. Egyrészt sikerült uralmuk alá vonni olyan területeket, melyeken ugyan nem beszélhettünk cseh/szlovák többségről, de történelmileg a cseh korona alá tartoztak (Szudétavidék), másrészt a Magyarország rovására történő terjeszkedés is kezdte átlépni a nemzetiségi határokat, ami borítékolta konfliktust a mindenkori magyar kormányzattal. Ugyanakkor a térképre tekintve elég elkeserítő helyzettel szembesültek: az elcsatolandó magyarországi területekkel egyetlen biztonságos vasútvonalon tarthatták a kapcsolatot: a Vlára-hágón át, de ez a vasút csak egy közepes kapacitású mellékvonal volt. A komoly áteresztőképességű Kassa-Oderbergi vasútvonal lengyel kézben volt november 5-e óta, a Pozsonyon áthaladó vonalakat pedig mind az osztrákok, mind a magyarok könnyűszerrel ágyúzhatták, sőt, egy jól megtervezett hadművelettel el is vághatták volna. Ráadásul a lengyel kézben lévő területeken is éltek csehek, igaz erős kisebbségben – de egy igencsak értékes iparvidéken. Emiatt a cseh kormány még inkább szerette volna újratárgyalni a határt, különösen, hogy annak ideiglenes voltában egyeztek meg.

22256.jpg
Etnikai viszonyok az 1910-es népszámlálás alapján (piros: lengyel, zöld cseh, barna: német többség) – északnyugaton a német többség mellett jelentős cseh kisebbség is volt – (forrás)

A lőporos hordót berobbantó szikrának végül a lengyelek magabiztossága bizonyult. A szépen lassan szinte minden szomszédjával fegyveres konfliktusokba bonyolódó ország viszonylag nyugodt volt Teschen/Cieszyn felől: lengyel többségű, etnikai alapon rendezett határokkal rendelkező terület, melyet legfeljebb egy szintén konfliktusokba bonyolódó pár hónapos állam vitathat – de semmiképp sem etnikai alapon. Ezért továbbmentek egy lépéssel a régió integrációjában: a január 26-ára tervezett parlamenti választásokba bevonták a területet is. Ez még talán elfért volna, bár a csehek az ideiglenes megállapodás miatt már ráncolták a homlokukat. A lengyelek viszont lapot húztak még a 21-re is: január második felében bejelentették, hogy a lengyel parlamenti választásokat EGÉSZ Tescheni-Sziléziában megtartják, ugyanis ők meg így értelmezik a november 5-i megállapodás ideiglenes jellegét (hátha bejön). Vagyis az egész terület de facto Lengyelországé lett volna, frappánsan elvágva a csehek “érdeklődését”.

1280px-legiona_i_z_italie_odji_d_ji_na_t_insko.jpg
Cseh légiósok indulnak Teschenbe . a kép vélhetően 1919 nyarán készült – (forrás)

Ezt már Prága nem tűrte el, a lengyel magatartás pedig kapóra jött, hogy úgy valósítsák meg tervezett hódításukat, hogy úgy tűnjön jogilag még nekik is van igazuk. 1919. január 23-án a csehszlovák légiósok átlépték az ideiglenes határt, és néhány óra alatt megszállták az általuk követelt területek legtöbb pontját. Mivel a lengyel erők java épp Kelet-Galíciában harcolt az ukránokkal illetve felvonulóban volt a szovjetek ellen, csak jóval gyengébb csapatokat sikerült összevonniuk, mely január utolsó napjaiban Skoczównál rövid időre feltartóztatta a támadókat. Az újabb cseh erősítésekkel viszont reménytelen helyzetbe kerültek a lengyelek, noha már kezdtek beérkezni az erősítéseik, tehát egy elhúzódó konfliktus volt kibontakozóban. Ez volt az a pont, amikor az antant beavatkozott – nem volt ugyanis érdekük, hogy az egyébként máshol is határháborúkat vívó két támogatottjuk még egymással is hadat viseljen, különösen, hogy ez akadályozta volna a szovjetekkel és a németekkel szembeni törekvéseiket is. A január 30-án véget érő rövid (a csehek által 7 napos háborúnak nevezett) határháborút követően a csehek visszavonultak az eredetileg követelt (vagyis nagyjából a népszavaztatni kívánt) terület határvonalára, és 1919. február 3-án a felek megállapodtak abban, hogy ez az úgynevezett zöld vonal lesz a fegyverszüneti vonal.

A háború áldozatainak számára vonatkozóan ellentmondásosak az adatok – a harcokban valószínűleg mindkét oldalon mintegy 50-100 katona lelhette halálát, ugyanakkor lengyel oldalon több százan eltűntek. A korabeli források alapján volt rá példa, hogy a cseh katonák kivégeztek lengyel foglyokat és civileket, ugyanakkor a több százas szám megdöbbentőnek tűnik. Feltételezhetően hozzájárulhattak ehhez az épp megalakuló államok kaotikus viszonyai, nyilvántartásai (a dezertőrök is eltűntekké válhattak), illetve a harcokban részt vevő lengyel milíciák nagy száma is. (Azaz nem volt könnyű megkülönböztetni, ki a civil és ki a katona…) Mindenesetre a lengyelek nem vették jó néven az áldozatok magas számát.

anticzech_agitation.jpg
“Cseh paradicsom” – lengyel röplapon elevenedik meg a cseh légiósok tevékenysége – (forrás)

A csehek ekkor népszavazást javasoltak, amit a két ország között vitatott árvai és szepességi területekre is kiterjesztettek volna. Ezen a javaslaton minden egyéb érintett fél megdöbbent: az etnikai viszonyok alapján a csehek mindenképpen elvesztették volna a népszavazást Tescheni Sziléziában. A javaslat mögött valójában az állt, hogy a cseh politikusok várakozása szerint a lengyel állam a szétesés felé haladt, és időt szerettek volna nyerni addig, amíg tényleg szét is esik. A népszavazásra sohasem került sor: a két ország vezetői külső nyomásra 1920 júliusában Spaban megegyeztek a végleges határvonalban. Mindez nem volt független attól, hogy Lengyelország épp elég nagy “problémával” küzdött: Tuhacsevszkij csapatai ekkor már Varsó környékén kalandoztak.

A végleges határvonal Tescheni Sziléziában nagyjából a fegyverszüneti vonalat követte, tehát cseh kézbe került az iparvidék java, az Oderberg-Jablonka vasútvonal, illetve mintegy 140.000 lengyel ajkú helyi. A határvonal egy szakaszon az Olza folyó lett, kettévágva jópár települést, köztük Teschent/Cieszynt/Tesint és pár éve büszkén átadott villamosvonalát is. Cserébe Lengyelország “a megállapodási csomag” részeként megkapta a vitatott árvai és szepességi falvakat. Hogy ez mennyire volt jó csere, azt rábízom az olvasóra, de tény, hogy a cseheknek volt egy megnyert háborújuk, az adott pillanatban pedig épp úgy tűnt, hogy a lengyeleknek meg lesz még egy elveszített konfliktusuk, úgyhogy belementek a “cserébe”. A kompromisszum következményei egyszerűen zseniálisak voltak: a lengyeleknek volt okuk a csehekkel való konfliktus folytatására, egyben a szlovákok is szerették volna visszavenni a lengyelektől az árvai és szepességi falvakat – a viszály bármilyen országkonfiguráció esetén kódolva volt – és mindkét fél borzasztó árat volt később kénytelen fizetni emiatt.

map_of_plebiscite_area.jpg
A cseh népszavazási terv – a középső (egyébként lengyel többségű) területen tartottak volna referendumot – (forrás)

A megállapodás egyben feltett egy új régiót a térképre: Zaolziét, ami lengyelül nagyjából “az Olzán túlt” jelentette, egy lengyel többségű, igen gazdag és fejlett területet, melynek megszerzése a komoly gazdasági és belpolitikai nehézségekkel küzdő két világháború közti Lengyelország jelentős politikai céljává vált. A revansra 1938 őszén jött el az alkalom: a Müncheni egyezmény farvízén evezve szeptember 30-án Varsó is ultimátumot küldött Prágába, amiben követelte Zaolzie az 1918 november 5-én meghúzott határvonal alapján, kis “rátartással” való átadását. Mondjuk még kérték pár hegyvidéki falu átadását is, de ha már lúd, legyen kövér… Másnap a csehszlovák kormány kénytelen volt engedni – most bosszulta meg magát az, hogy Csehszlovákia szinte valamennyi szomszédja rovására szerzett nemzetiségi területeket 1918-20 között: amint bajba került, egyszerre repültek rá mindenfelől a “szlávok poroszaira”. (A nem éppen megtisztelő elnevezést 1918-20-as terjeszkedésükkel és a nemzetiségeket elnyomó politikájukkal érdemelték ki lengyel részről a csehek.)

Ugyanakkor az éppen nagy iparosítási és modernizációs programját megvalósító és az emiatt a gazdag iparvidéknek igencsak örülő Lengyelország sem élvezhette sokáig sikerét.

Egyrészt úgy került egy platformra a hitleri Németországgal, hogy annak jelentős területi követelései voltak vele szemben – azaz sikerült megerősíteni egyik legnagyobb potenciális ellenfelét, illetve csökkenteni potenciális szövetségesei (Franciaország és Nagy-Britannia) szimpátiáját. Az akció miatt szintén kiélezetté vált a lengyelek viszonya a másik nagy ellenféllel, a Szovjetunióval. Ráadásul Csehszlovákiának nem voltak túlzottan jelentős területi követelései Lengyelországgal szemben, ellenben erős hadsereggel rendelkezett, és a keleti német terjeszkedéssel szemben erős szövetségese lehetett volna a lengyeleknek. A meggyengített Csehszlovákia viszont már inkább csak mint német felvonulási területként jöhetett szóba, illetve az azon belül megerősödő Szlovákiának területi követelései miatt már volt oka nekimenni a lengyeleknek. Egy szó mint száz: nem volt jó buli Zaolzie megszerzése: alig egy év múlva az egyre elszigeteltebb lengyel államot elsöpörte a három oldalról meginduló invázió, és 1945 után visszaálltak az 1920-as határok. De addigra sok millió ember pusztult el mindkét országban, és Lengyelországnak sokkal nagyobb határproblémái lettek, mintsem, hogy Zaolziével törődjön…

A cikk a Pangea blogon megjelent írás rövidített és szerkesztett verziója. Az eredeti bejegyzés a a hivatkozásokkal együtt megtalálható az alábbi címen:

A hétnapos háború és következményei

Facebook Kommentek

További írásaink