Smárolni demokratikus – Japán amerikanizálása 1945 után

Baranyi Tamás Péter

Május 23. Japánban egy nálunk kevéssé ismert ünnep: a csók napja, amikor fiatal párok tömegei ünnepelnek csókolózással, igaz, néhányuk csak egy üvegfelületen át. Hogy mindez hogyan alakult ki, és főleg, hogy miként lett Japán a világ egyik legzárkózottabb, a hangsúlyt a katonai erényekre fektető nemzetből Ázsia legbékésebb és legnyugatiasabb társadalma? Természetesen ennek is a hidegháborúhoz, és a szigetország amerikai megszállásához van köze. Különös fegyverletételtől ajánlott csókolózásig és „demokratikus fürdőruháig” – Amerika Japánban.

ussmissouri.jpg
Japán küldöttsége aláírja a megadást az USS Missouri fedélzetén. 1945. szeptember 2.

Az Egyesült Államok 1945 nyarán a csendes-óceáni háborút is befejezte. Két nagyjából húsz megatonnás atombomba felrobbantása és a Szovjetunió hadüzenete megadásra késztette az eredetileg az utolsó csepp vérig ellenállni szándékozó birodalmi Japánt is. Az USA-nak minél gyorsabban kellett minél biztonságosabb megszállási rezsimet kialakítania, hogy ne kelljen a szovjeteket is bevonniuk. Japánt nemcsak megszállták, meg is próbálták átalakítani: ez a törekvés az alkotmányozástól a szakszervezetek létrehozásán át a csókolózás népszerűsítéséig terjedt. Nem telt bele néhány év, és az amerikanizált Japán az USA legstabilabb hidegháborús szövetségesévé vált.

eveningstandard.PNG
A különös fegyverletétel viccessége nem kerülte el a kortársak figyelmét sem, ahogy ez a „Tokiói fogadtatás” című Evening Standard karikatúrán is látszik (1945 augusztus 28). Forrás: Westad—Hanhimäki, 148.

A győzelmi propagandával teli Japánban nem volt könnyű elfogadtatni, hogy kapitulálnak a szövetségesek előtt. A fronthírek torzítva értek el az emberekhez: valaki később úgy emlékezett, hogy elkezdte sejteni, rosszul állnak a dolgok, mert a hírekből ítélve a japánok ugyan fölényes győzelmeket arattak, de a Japán főszigetekhez mindig csak egyre közelebbi szigeteknél. Így hát Hirohito császár olyanra szánta el magát, mint korábban egy császár sem: közvetlenül szólt népéhez, igaz, fonográfon keresztül. Az „ékszerhang-adásnak” (Jewel Voice Broadcast, Gyokuon-hōsō) nevezett szöveg 1945. augusztus 15-én hangzott el, de sokan nem értették, mert udvari japán nyelven volt, így még egy ideig nem volt világos, Japán megadta-e magát. Erre az a tény is rásegített, hogy a szöveg nem említette szó szerint a megadást:

“Annak ellenére, hogy mindenki a lehető legtöbbet tette – hadseregünk és haditengerészetünk vitéz harca, állami alkalmazottaink szorgalmas és önfeláldozó munkája, százmilliós népünk odaadó szolgálata –, a háborús helyzet nem feltétlenül Japánnak kedvezően alakult, miközben a világ általános tendenciái az érdekei ellen változtak. Ezenfelül az ellenség bevetett egy új és az eddigieknél kegyetlenebb bombát, melynek pusztító ereje valóban kiszámíthatatlan, és sok ártatlan életet kiolt. Ha tovább harcolunk, nemcsak a japán nemzet fog végül összeomlani és hírmondó nélkül eltűnni, de az egész emberi civilizáció is teljes mértékben ki fog pusztulni.”

(A szöveg digitálisan feljavított változata 66 évvel később, 2011-ben ismét hallható lett: link)

guam_prisoner_apusnavy.jpg
Japán hadifogoly arcát eltakarva hallgatja az „ékszerhang-adást” augusztus 15-én.
pearlharbor_usnavy.jpg
A Pearl Harbor-i bázis amerikai tengerészei egészen máshogy reagáltak a hírre.

A Japánt megszálló „szövetséges” erők főparancsnoka a csendes-óceáni hadszíntér hőse, Douglas MacArthur tábornok lett. Japán felosztásának korábbi terveit felváltotta a végleges verzió, mely szerint a négy főszigetet, a környező kisebbeket, valamint Korea déli részét az USA szállja meg, míg a Szovjetunió Észak-Koreát, a Szakhalin- és a Kuril-szigeteket, Nagy-Britannia Hong Kongot és a Salamon-szigeteket, a Kínai Köztársaság pedig Tajvant.

1000px-divide_and_rule_plan_of_japan_svg.png
Nem így történt. Eredeti szövetséges terv Japán felosztásáról.

MacArthur hétéves „prokonzulsága”, vagyis szinte korlátlan hatalma alatt megpróbálta megváltoztatni Japánt. Amint sikerült enyhíteni a mindenkit szorongató éhezést, nekiláttak Japán „demokratizálásának:” a háborúért a hadsereget és az azt támogató nagy és szövevényesen összefüggő vállalat-rendszereket (zaibatsu) tették felelőssé. Úgy vélték, hogy a japán militarizmus, feudalizmus és nacionalizmus elemeit kell megszüntetni, hogy a szigetország ne jelenthessen többé fenyegetést a világra (főleg az USA-ra). Egy a megszálló csapatok számára sugárzott oktatófilm köznapi nyelven így foglalta össze a „feladatot:”

“A probléma a japán fejekben van. Hetvenmillió van ezekből Japánban, fizikailag nem különböznek egyetlen más fejtől sem a világban, valójában pontosan ugyanabból a cuccból készült, mint a miénk. Ezek a fejek, mint a mieink is, tudnak jót tenni és rosszat, minden attól függ, hogy milyen gondolatokat töltünk beléjük.”

Az első időkben MacArthur rendeli úton sok mindent betiltott, és sok mindent létrehozatott. A betiltott dolgok között volt többek közt a „feudálisnak tekintett” tradicionális kabuki-színház, a hadsereg, a hősies öngyilkosság és a Fudzsi-hegy képi ábrázolása, valamint a felkelő nap zászlaja (Hinomaru). Létrehozták és politikai szereplővé tették azonban a szakszervezeteket, földreformot hajtottak végre, rendelkeztek a nők szavazati jogáról. A háborús főbűnösöket természetesen bíróság elé állíttatták, a hadsereget leszerelték, a zaibatsukat azonban nem kezdték el felszámolni 1948-ig, amikor is MacArthur tábornok a republikánus előválasztásokon szeretett volna a kérdésből politikai tőkét kovácsolni (a megváltozott hangsúlyok miatt azonban ekkor már a washingtoni vezetés inkább megnyerni, semmint megszüntetni akarta a nagyhatalmú kartelleket).

1946_ballot_apphoto.jpg
Hátán gyermekét cipelő nő először szavaz Japánban az 1946-os választásokon.

A washingtoni politikusok jó része úgy gondolta, a császár személye és intézménye Japán problémáinak alapja, ezért meg kell szüntetni. MacArthur tábornok azonban a stabil politikai rendszer nélkülözhetetlen feltételének tartotta a császárságot, bár meg akarta fosztani annak „feudális” elemeitől. Ennek eredményeképpen a császár 1946. január 1-i újévi üdvözletében kinyilatkoztatta emberi mivoltát (Ningen-sengen):

“A kötelék közöttünk és népünk között mindig is a kölcsönös bizalmon és a szereteten nyugodott. Sosem alapult puszta mítoszokon és legendákon. Nem nyugodott olyan hamis képzeteken, miszerint a Császár istenség volna, hogy a japán nép felsőbbrendű a többi fajnál, vagy hogy a japánok sorsa a világ uralmuk alá hajtása.”

A Császári Háztartás Minisztériuma mindent megtett, hogy népszerűsítse az „új” uralkodót, például lecserélték a képeit a közintézményekben, iskolákban, és kihirdették:

“Az új császári fotó Őcsászári Felségét fogja mutatni a nemrégiben hivatalosított új császári egyenruhában.”

Az új „egyenruha” egyszerű, európai öltöny volt.

a176671aecd287f2eb7e578b31dab0c3_1.jpg
A császár  új (egyen)ruhája. Jokohama, Japán, 1946.

Ezzel, lényegében a népszuverenitás elvének elismerésével megnyílt az út a politikai rendszer megreformálásának talán legfontosabb állomása felé, az alkotmányozás felé. Az új alkotmány leghíresebb, ún. békecikkelye így rendelkezik:

“9. cikk. (1) Az igazságon és renden alapuló nemzetközi békére való őszinte óhaja miatt a japán nép mindörökre lemond a háborúról mint a nemzet szuverén jogáról a nemzetközi viták rendezésében, akárcsak az erő alkalmazásával való fenyegetésről.

(2)  Az előző bekezdésben lefektetett célok érdekében Japán soha nem fog fenntartani szárazföldi, tengeri és légi erőket, vagy bármely más háborús potenciált. Az állam hadviselési jogát nem ismerjük el.”

Japán tehát elindult a nemzetközi rendszerbe való békés beilleszkedés útján. A megszálló amerikaiak azonban a japán kultúrát is meg akarták változtatni, hogy jobban hasonlítson a „demokratikus és közvetlen amerikaira”. Ennek érdekében a frissen felállított cenzori hivatal el is kezdte munkáját – ami meglehetősen paradox volt, hiszen a „szabad vélemény” kultúráját akarták terjeszteni, célzott cenzúrával. A Sajtórendszabályok Japán számára című 1945. szeptemberi dokumentum alapján a szövetséges cenzorhivatal végeredményben csak három területet nyilvánított tiltottnak: a szövetséges hatóságok bírálatát, bármilyen propagandát, és a napi problémák, így az éhezés tematizálását. Minden mást szabad volt a japán sajtóban. A jó ízlésre felügyelő japán hatóságok boldogan átengedték a sporttal, filmmel és randevúzással kapcsolatos anyagokat, hiszen úgy vélték, ezzel elterelik a figyelmet a megszállás valós nehézségeiről. Egyedül a „kaukázusi nők” állítólagos laza erkölcseiről szóló anyagok nem mehettek át.

1380297378230.jpg
Coca-Cola szállítmány a megszállt Japánban – kezdetben csak az amerikai katonák számára. 

A legszembetűnőbb új kulturális terület a nemek közötti egyenlőség és a „demokratikus párkapcsolat” megteremtése volt. Az amerikai ösztökélés jó fogadtatásra talált a hatóságok részéről, de a japán publikum részéről is, akik szintén feledni akarták a háború borzalmait. Az újságokat és a rádiót elárasztották a romantikus jelenetek és a párkapcsolatokról szóló viták. Megjegyezhetjük, hogy ebben az értelemben a korabeli japán sajtó jóval megelőzte az amerikai sajtót is. A rádióműsorok hallgatottsága, melyekben olyan kérdéseket feszegettek, mint a hagyományosan előre elrendezett házasságok és a vonzalmon alapuló kapcsolatok közötti választás, rekordokat döntögetett: a parkokban rádióvevőket kellett felszerelni azok számára, akiknek nem volt otthon készülékük.

Nemcsak a japánokat kellett „tanítani”. Ezen az oktatóvideón („Our Job in Japan” – Feladatunk Japánban) az amerikai katonáknak és az amerikai népnek magyarázzák el, hogy hogyan tehető Japán Amerika szövetségesévé.

A párokat arra ösztönözték, hogy nyilvánosan fogják egymás kezét – ez korábban elképzelhetetlen volt. A következő átszakadó gát a csókolózás volt, ami még kevésbé volt elképzelhető nyilvánosan. Sokat lendítettek mindezen a hollywoodi filmek, melyek nagy felvevőpiacra találtak Japánban. Egy kicsit később, 1953-ban így foglalta ezt össze Junsei Ijichi publicista: „úgy tűnik, semminek sincs nagyobb hatása a fiatal japánok elméjére, mint Hollywoodnak”. A japán filmek is felvették lassan az ütemet: az 1946-os Húszéves fiatalság című filmben először mutattak csókolózó párt a képernyőn, még ha a csók egy ablaküvegen keresztül is csattan.

20_s-youth.jpg
Híres jelenet a május 23-án bemutatott Húszéves fiatalság című filmből

A jelenetnek olyan nagy ereje volt, hogy május 23-i bemutatója nyomán a csókolózás napjaként minden évben ünnepet ülnek Japánban a tiszteletére, illetve inkább a csók tiszteletére. Sőt, a film jelenetét felelevenítendő, a párok gyakran üvegen vagy fólián át érintik össze ajkaikat (manapság ez így néz ki).

Nemcsak a viselkedést, a ruházatot is átalakította az amerikanizálás. Ahogy az előbb említett Ijechi megfigyelte 1952-ben,

“A japán nők amerikai ruhákat vettek, tudatosan vagy tudat alatt azért, mert úgy hitték, ez a demokratikus kultúra lenyomata. […] Új szabadság, új ruhák — úgy látszik, ez a japán nők mottója.”

Valójában a japánok sok esetben még túl is tettek a tengerentúli nagyhatalmon. Átvették az amerikai fürdőruhákat, ráadásul „demokratikus fürdőruhának” nevezték őket, de például félreismerhetetlenül japán módon reklámozták, kirakatba ültetett igazi modellek segítségével.

A japán „nemzetépítést” Amerika legsikeresebb ilyen projektjeként tartják számon. Bár a legutóbbi időkben a kormányzó Liberális Demokrata Párt határozottan törekszik a „békealkotmány” bizonyos részeinek revideálására, a japán kultúra gyökeres átalakulását kevesen vitatják. Nem véletlen, hogy Noah Feldmann amerikai professzor feljegyezte: 2003 májusában az Irak felé tartó repülőgépen azok az amerikai szakértők, akik nem szundikáltak, szinte kivétel nélkül Japán és Németország megszállásáról és újjáépítéséről olvastak.


Felhasznált irodalom:

Baranyi Tamás Péter: Berlintől Bagdadig. Az amerikai demokráciaexport előtörténete. Kommentár 2012/2.

Buruma, Ian: A modern Japán, 1853–1964. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006.

Gergely Attila: A „japán párhuzam” – amerikai nemzetépítés Japántól Irakig. Külügyi Szemle 2006/2.

Hanhimäki, Jussi M.—Westad, Odd Arne: The Cold War. A History in Documents and Eyewitness Accounts. Oxford University Press, New York, 2003.

Kurihara, Juju: What is the 23rd of May in Japan? Kiss Day. Iromegane Blog.

McLelland, Mark J.: „Kissing is a Symbol of Democracy!” Dating, Democracy and Romance in Occupied Japan 1945–1952. Journal of the History of Sexuality 2010/3.

Németh István: 20. századi egyetemes történet II. Európán kívüli országok. Osiris, Budapest, 2006.

Nishi, Toshio: Unconditional Democracy. Education and Politics in Occupied Japan, 1945–1952. Hoover Institution Press, Stanford, CA, [1982] 2004.

Tamás Csaba Gergely: A „jelképes császárság” alkotmánya. Fejezetek a japán alkotmánytörténet köréből. Pázmány Press, Budapest, 2013.

Westad, Odd Arne: The Global Cold War. Third World Interventions and the Making of Our Times. Cambridge University Press, New York, 2007.

A nyitóképen: a kirakatban igazi modellek mutatják be a „demokratikus fürdőruhát”, Japán, 1950.

Facebook Kommentek

További írásaink