Az elbai kézfogástól a berlini kettős gyilkosságig

Baranyi Tamás Péter

A hidegháború eredetéről szóló historiográfiai vita évtizedekre nyúlik vissza. Lényegében nehezen érthető ugyanis, hogy nagyobb ellenséges gesztusok és indulatok nélkül hogyan válhatott az 1945 májusában még szívélyes szovjet–amerikai viszony nyílt ellenségeskedéssé legkésőbb egy éven belül. Az egymással szemben felsorolt okok és időpontok között könyv terjedelmű okfejtés nélkül nem lehet igazságot tenni – viszont megállapíthatjuk azt, hogy egy kicsit mindegyik ok közrejátszott. Ennek az írásnak a célja nem is az okok vizsgálata, hanem az, hogy bemutassuk, hogyan látszott „alulnézetből”, a Németországban állomásozó amerikai katonák szemszögéből az egyre haragosabb szovjet–amerikai ellentét.

A második világháború nagy szövetsége (Grand Alliance) a britek, franciák és amerikaiak között természetesen nem könnyen kovácsolódott össze, de szilárdnak bizonyult. Hitler reményei arról, hogy a szövetségesek Európában majd összevesznek, nem jöttek be. Bár a szovjet és amerikai erők között minimális volt a kontaktus, a vezetők jobban kijöttek egymással, különösen Roosevelt elnök Sztálin marsallal. Az átlag amerikaiak viszont, még a katonák is, erős gyanakvást tápláltak a szovjetekkel szemben. A náci–szovjet paktum aláírása után az USA-t is ellepték az alkuval kapcsolatos felháborodás képei, karikatúrái. Harry S Truman szenátor – később 1945 és 1953 között az USA elnöke – még 1941-ben úgy nyilatkozott, hogy

„ha azt látjuk, Németország áll nyerésre, az oroszoknak kell segítenünk, ha pedig, hogy a Szovjetunió, akkor a németeknek”.

Ezért, bár összejött a „nagy szövetség”, a szovjetekkel szemben azért erős gyanakvást tápláló amerikaiakat ilyen plakátokkal próbálta meggyőzni a Védelmi Minisztérium:

med_res.jpg
Az orosz katona a barátod!

Ahogy a háború a végéhez közelített, az amerikai csapatok a szászországi Torgau közelében, az Elba-folyónál találkoztak össze a szovjet hadsereggel, amelyre mindenki az „elbai kézfogás” néven emlékszik vissza. A katonák hangulata a tetőfokra hágott. Jim Kane akkori közlegény visszaemlékezése szerint:

“Elérkeztünk az Elba-folyóig, és megláttuk az oroszokat a túlparton, és integetéssel, fütyüléssel, kiáltozással megbeszéltük, hogy találkoznunk kell. Átjöttek a mi oldalunkra, mi pedig, öt terepjárónyi járőr, átmentünk hozzájuk, és velük töltöttük az estét. […] Átmentünk az Elbán és elmentünk úgy kb. húszan egy kis parasztházba. […] Volt vodka, és tizennyolc éves fiú lévén, hát, néhány pohár vodka után elég jól éreztük magunkat. Az orosz és amerikai tisztek elmondták, hogy ne menjünk már ki az épületből, mert orosz nők, orosz katonanők őrizték, akik átkozottul jó lövők voltak, de a kérdések feltételében már nem voltak olyan jók. Szóval eldöntöttük, hogy ott maradunk. [Hogy kommunikáltunk?] Össze-vissza szavakkal, kézjelekkel és azzal, hogy »nazdarovje«, mert ezt a szót ismertük és úgy tűnt, mindenki szereti ezt a szót, emelték rá a poharukat, és ahogy mondtam, a vodka csodákat művelt. Na, nem volt olyan sok vodka, de épp elég ahhoz, hogy mindenki jól érezze magát.”

staged-ap-photo-east-meets-west-torgau-bridge-april-25-1945.png
A világháború legjobb photo-opja: Az amerikai 69. gyaloghadosztály és a szovjet első ukrán front 58. gárdahadosztályának találkozása. Allan Johnson fotós, az International News tudósítójának képe valójában egy nappal később, 1945. április 26-án, déli 12 óra körül készült, beállított fotó.

Az elbai kézfogás szimbólummá lett, a győztes háborús koalíció egymás iránti tiszteletének és bajtársiasságának szimbóluma. Amerikában is és a Szovjetunióban is jó jelnek tekintették, hogy a katonák így kijöttek egymással. Az amerikai térképen jól látszik a két csapat találkozása.

map_american_russian_linkup.jpg
1945. április 25-e térképen ábrázolva

Az elbai találkozás természetesen azt is jelentette, hogy hamarosan vége a háborúnak. Erre sok jel utalt. Jim Kane így emlékszik vissza:

“Úgy számoltuk, hogy lassan a háború legvégéhez érünk, mert nem igazán találkoztunk már igazi ellenállással. A német nép, a német katonák mind megadták magukat, tömegesen és feltétel nélkül, szándékosan elénk jöttek, sőt, kapkodva hozzánk siettek, hogy megadhassák magukat.”

Egy másik visszaemlékező, Albert Aronson is kiemelte, hogy a találkozás már a hazatérés lehetőségét is jelentette.

“Úgy okoskodtunk, ezek oroszok – de az biztos, hogy nem németek. […] Örültünk, hogy látjuk őket, találkoztunk velük, mert ez azt is jelentette, hogy a háború vége mindjárt itt van, és hogy két csapat találkozott, hát Németországnak vége. Szóval nagy öröm volt, de volt nagy kíváncsiság is: ha találkozik az ember valami különössel, valamivel, amivel korábban még nem, meglehetősen kíváncsi rá, hogy milyen is az. Sajnos nagyon nehezen kommunikáltunk, mivel alig, illetve szinte senki nem beszélt angolul, közülünk meg senki sem oroszul, kivéve az orvosunkat. De ahogy lenni szokott, az ember elkezd mutogatni, ők nézegetik a puskákat, kipróbáljuk egymás fegyvereit, megnézegetjük egymás dzsipjeit. Érdekes nyitás volt, hogy azt magyarázták, hogy az ő dzsipjeik jobbak, mint a mieink. Megnéztük a dzsipjüket, és azt láttuk, hogy ez pont ugyanolyan, mint a miénk, csak annyi a különbség, hogy az övéken a feliratok oroszul vannak. Ez persze a kölcsönbérleti (lend-lease) program része volt, de ezt ők nem tudták. Ők úgy érezték, ez orosz dzsip, és nagyon büszkék voltak rá.”

hu.jpg
Nem a dzsipet, hanem a motorháztetőre kiterített térképet nézegetik a szovjet és amerikai katonák. Torgau, Németország, 1945. április 26. körül
rr5011-0017r.gif
50. évfordulós orosz emlékérem (1995), amin nincs ugyan terepjáró, de a szovjet katona még mindig jobban kihúzza magát, mint a jenki

 A „kézfogás” ünnepélyessége felett azonban hamarosan viharfelhők kezdtek gyülekezni. Az első furcsaság az volt, hogy az amerikai katonák nem mentek Berlinbe. Jim Kane ezt köti határozottan az elhidegüléshez.

“Gyakran találkoztunk az oroszokkal, adtunk nekik néhány kanna benzint, ők pedig tojást meg más élelmet adtak cserébe, ami volt náluk, de benzint, azt így szereztek, a kapcsolatunk jó volt. Tehát nekik benzin kellett a motorba, amilyen volt nekik, és mi cseréltük velük. Be-bejártak a mi városunkba, mi meg az övékbe, elég közel voltunk ezen a ponton. De később mondták nekünk, hogy ne barátkozzunk velük, és mintha egy falat emeltek volna közénk, soha többé nem láttuk őket. Nem mehettünk Berlinbe, mi onnan el voltunk tiltva, bár korábban néhány srác megpróbált eljutni a szabályok ellenére, nekünk az tiltott terület volt, és a pokolba is, hát mennyi, hát csak úgy 25 mérföldre voltunk Berlintől! Azt hiszem, az oroszok voltak, akik bezárták az ajtót, mielőtt mi tettük volna.”

Alfred Aronson, aki a Lipcsét megszálló amerikai csapat tagja volt, akiknek a feladata a lipcsei rádióadó védelme volt, így emlékezett a bizalom megrendülésére.

“Ott állomásoztunk, hogy megvédjük az Adót, mert a Lipcsei Rádió még működött, volt adás. Szóval ott voltunk, hogy őrizzük az Adót, hogy sértetlen maradjon Voltak ott híradósok, technikusok, akik a rádió felszerelést tartották karban, mi igazából csak a gyalogsági támogatást adtuk és a védelmet. Persze 50 év távlatából kicsit ködösek a dolgok, de azt hiszem három vagy négy hétig legalább ott voltunk. Csodálatos állomáshely volt az az épület, saját szobánk volt, jól éltünk. Naponta jött konyhaellátmányunk, messze voltunk a többiektől, függetlenek voltunk. »Jó poszt« volt ez, úgy mondtuk. Ismernünk kellett néhányat a helyiek közül, mert azt az ételt, amit nem ettünk meg, elvittük a lakosoknak, hogy egyék meg. Találtam egy árvaházat, bár inkább egy gyermekkórház lehetett az talán. És oda sokszor elmentem, vittük élelmiszert meg cukorkát meg ilyeneket a gyerekeknek. És aztán, tudja, megpróbáltunk keveredni a helyi közösséggel, és segíteni, ahol tudtunk, mert nekik nagyon kevés ennivalójuk vagy bármijük volt. Aztán egy nap hallottuk, hogy mennünk kell. Ezt nem tudtuk felfogni. Azt mondták, nos, az oroszok jönnek majd be. Ez valódi sokként hatott, mert azt mondtuk, »hé, nem látják, hogy mi harcoltunk, hogy itt lehessünk, és hogy sok bajtársunkat megölték vagy megsebesítettek, hogy megszerezzük ezt a területet? Miért adják csak úgy oda az oroszoknak? Hát én ezt nem értem!« Semmi mást nem mondtak, csak hogy ez a felsőbb parancs és ezt kell tenni.”

2.jpg
„A 69. gyaloghadosztály jóvoltából Ön most lép be Lipcsébe”, szól a felirat William L. Thomas hadnagy fotóján.

“Nagyon szigorúan figyelmeztettek, azt mondták, »nézzék, semmi nem juthat el a helyiekhez ebből. Nyilvánvaló okokból nem tudhatják meg, hogy megyünk, az oroszok pedig bejönnek. Ha megtudnák, mindenki elhagyná a terepet, kirajzanának.« Mert ez volt az, amit bármikor, ha civilekkel találkoztunk, kérdezgettek tőlünk: »Jönnek az oroszok? Jönnek az oroszok? Jönnek az oroszok?« Mi mindig azt mondogattuk: »Nézzék, amerikaiak vagyunk, és most mi vagyunk most, nem kell aggódni.« Szóval ezt nehéz volt feldolgozni, és én az árvaházért különösen aggódtam, mert nem tudtam, mi lesz vele, ha az oroszok bejönnek, hogy fognak azok bánni velük. De az is furcsa volt, hogy néhány nappal korábban – merthogy volt egy 24 órás szünet vagy lyuk aközött, hogy mi elmentünk, és az oroszok bejöttek, volt egy napos szünet. Nyilvánvalóan azért, hogy véletlenül se alakulhasson ki semmi összetűzés a két csapat között. Szóval szándékosan volt egy ilyen 24 órás szünet a mi kiürítésünktől az ő bejövetelükig. Még ez előtt a híradósok teherautókat hoztak az Adóhoz, és minden nélkülözhető pótfelszerelést, ami ott volt, pótcsöveket, bármilyen plusz felszerelést, ami a rádióállomásnál volt, felpakolták a teherautókra és elvitték. Nem zárhatták csak úgy le az állomást, mert az működött, és ezt az oroszok is jól tudták. De amit mégis megtehettek, az az volt, hogy minden elérhető pótalkatrészt elvittek, szóval semmilyen plusz alkatrész nem jutott az oroszoknak. Ha bármi meghibásodott, azzal vége is lett az állomásnak, nem tudtak tovább sugározni. Azt hiszem, hogy számomra ez volt az első eset, amikor kiderült, hogy kell lennie valami bizalmatlanságnak itt, ezt most feltétlenül muszáj volt!?”

A visszavonulásokon és be nem vonulásokon túl volt még egy nagyon felkavaró része a szovjetekkel való találkozásnak: a Vörös Hadsereg tagjainak viselkedése, Németország felprédálása. Berlin ekkor a nők és a gyermekek városa volt – a férfiak menekültek, foglyok vagy halottak voltak, az öngyilkosság mindennapos dolog volt, sokszor a nők esetében is, akik így akarták elkerülni a még rosszabbat. William Heimlich, a katonai hírszerzés akkori munkatársa, később a berlini amerikai szektor rádiójának (RIAS – Rundfunk im amerikanischen Sektor) vezetője így írta le 1945 nyarán a várost:

“Férfiból csak öreg és nagyon fiatal volt, mindenki más nő volt, halálra vált és néma nő. Úgy járkáltak, mint a zombik. Éheztek, ez világos volt. Láttuk, hogy egy ló összerogy az úton, a nők pedig odarohantak tepsikkel és késekkel, hogy lemészárolják ott helyben az állatot, hogy egy kis ételhez jussanak. Nem volt étel, nem volt világítás, nem volt áram, pedig az oroszok már hetek óta ott voltak. […] A város halott volt, egy hatalmas lakóház állt ott, bombák és tűz repesztették szét, úgy nézett ki, mint óriások temetője. Nem voltak emberek sehol. Csak az eső esett.”

image-84719-galleryv9-dotu-84719.jpg
Otto Donath fényképe a szétbombázott berlini templom belsejében felügyelet nélkül játszó gyermekeket ábrázol 1945 Berlinjében.

Az amerikaiak kétségkívül érezték a szovjet bosszúszomjat, de az mindig meglepte őket, hogy milyen kontrollálatlanul zúdult mindez a polgári lakosságra. Nem minden amerikai osztogatott rágógumit, erőszakoskodás ott is előfordult, de a szovjetek rendszerszintre emelték a zabrálást, az erőszakot és a gyilkolást. Lucius D. Clay, Németország amerikai katonai parancsnoka különösen felháborodott egy berlini gyilkosságon, ami új időszámítást jelentett az amerikai és szovjet megszálló csapatok történetében. William Heimlich így írja le az esetet:

“Aztán tökéletesen szörnyű dolog történt! Két fiatal nő biciklizett az úton, azt hiszem, akkor még Argentina Allee-nak hívtak, most már Clayallee-nak hívják, és ez pont ott volt a főhadiszállással szemben, ahol az amerikai PX, a postahivatal és az amerikai ellátó volt. Dél körül történt, egy meleg, balzsamos napon Berlinben, hogy két fiatal nő, a tízes éveik végén lehettek, ott bicikliztek, mire megállította őket két szovjet egy dzsipben és ott a helyszínen megölték őket, a karórájukat pedig ellopták, ahogy a biciklijüket is, ott, több száz, ebédhez készülő amerikai alkalmazott szeme láttára. Clay nem is hitt a fülének, amikor meghallotta. Őrjöngött! Elvitte az ügyet Szokolovszkijhoz, a marsallhoz, aki a rangban vele egyenrangú szovjet tiszt volt. Ő biztosította Clayt, hogy ez nem a szovjet katonák műve volt, hanem banditáké, akik szovjet egyenruhát húztak. Akármi is volt, annyira elborzasztotta Clay-t, ahogy mindnyájunkat.”

 

clay.jpg
Felöl, előtérben Clay tábornok, alul: Szokolovszkij marsall, Németország katonai parancsnokai.

3.jpg

Bár a szovjet–amerikai szembenállás gyökerei mélyek voltak, és éppúgy gyökereztek 1945-ben, mint 1917-ben, és még évtizedekig fennmaradtak, a náci Németország harapófogóba szorítása és a közös ellenség felett aratott győzelem rövid időre feledtette a nézeteltéréseket. A moszkvai és washingtoni politikusok között gyorsan kiújultak ezek a viták (különösen a következő amerikai elnök, Harry S. Truman alatt), az amerikai hadsereg jó részének azonban elég volt néhány hetet együtt tölteni a szovjetekkel Németországban, hogy megtapasztalják, milyen a szovjet titkolózás, a szovjet önkény és a szovjet terror. Jó kezdés egy hidegháborúhoz.


Felhasznált források

Interview with Alfred Aronson. National Security Archive at Georgetown University Cold War Series.

Interview with William Heimlich. National Security Archive at Georgetown University Cold War Series.

Interview with Jim Kane. National Security Archive at Georgetown University Cold War Series.

http://nsarchive.gwu.edu/coldwar/interviews/

Felhasznált irodalom:

David McCullough: Truman. Simon & Schuster, New York, NY, 1992.

John Lewis Gaddis: Most már tudjuk. A hidegháború történetének újraértékelése. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001.

A nyitóképen amerikai katona a lipcsei Népek Csatája Emlékmű belsejében, 1945 áprilisa. Eric Schwab/AFP/Getty Images

Facebook Kommentek

További írásaink