„Bűn az élet” – a tetoválások története a szocialista időszakban

Tóth Eszter Zsófia

Manapság divatos és elterjedt a tetoválás, azonban a szocialista időszakban nem így volt. Akkoriban egy olyan bélyegnek számított, amit inkább eltitkoltak. Egyrészt a második világháború alatt a holokauszt során, a deportáltakat tetoválták számmal. A német Waffen SS tagjai is tetoválva voltak a bal hónaljukban, vércsoportjuk betűjelével. Másrészt a második világháború után a börtönben, javítóintézetekben volt divatos a tetoválás, amit szabadulás után inkább takargatni kellett, akár annyira, hogy még nyáron is hosszú ujjú ingben járt az, akinek a karját tetoválták. Az egyik legnépszerűbb feliratnak a „Bűn az élet” számított, amely Moldova György kötetének is címe lett, amelyet a rendőrség, bűn és bűnüldözés történetéről írt. (Moldova foglalkozott a kérdéssel Tetovált kereszt című művében is.)

Cook kapitányék ilyesféle tetoválásokkal találkoztak

A tetovál szót – Országh László kutatásai szerint – James Cook kapitány írta le először, mikor a Csendes-óceán nagy felfedező hajósa 1769 júliusában Tahiti szigetén partra szállt, majd hajónaplójában számolt be erről a bennszülöttek nyelvén szerinte tattow-nak nevezett különös bőrdíszítő eljárásról. Magyarul először Horváth Zsigmond használta, „tatovíroz” formában és Bródy Sándor volt az, aki tetovál formában írta le – tudhatjuk meg Országh Lászlótól.Pastinszky István A tetoválás című tanulmányában írt arról, hogy a többféle tetoválási módszer közül Magyarországon csak

„a böködött, festékes tűvel szurkált, orvosi nyelven epigraphia cutanea néven ismeretes eljárás szokásos.”2

Az első világháborúban a Nádasdy huszárezred minden olyan tagja, aki egy 1916-ban megvívott nagy csatát túlélt, azonos jellel tetováltatta magát. Ez a jel egy kb. tízfilléres nagyságú, nyolc csúcsú csillag volt – írta Országh.

A Magyar Pszichológiai Szemlében 1964-ben egy nagyon érdekes cikk jelent meg Göllesz Viktor és György Mihály tollából, „Adatok a csoportos tetoválás pszichológiai hátterének elemzéshez” címmel. A tetoválás ősi tevékenység, különböző korszakokban különböző okokból — kozmetikai, esztétikai, társadalmi, szexuális tetováltak.3 A kutatók nevelőintézeti fiatalok csoportját vizsgálták és ismertették – azt a korban elfogadottnak számító – következtetést, hogy összefüggés van a tetoválás és a bűnözésre való hajlam között. Leírták a tetoválás technikáját is:

A tetoválás technikai kivitele igen különböző lehet. Lényege: festékanyagnak (cinóber, okker, báriumszulfát, tus, henna stb.) maradandó elhelyezése a bőr szubepiteliális kötőszöveti rétegében.” Nemcsak rendészeti okokból tartották veszélyesnek a tetoválást, hanem egészségügyi okokból is: fertőző bőrbetegséget terjeszthet a tetoválás maga a szerző szerint és a detetoválási eljárás nehézkes, sokszor sikertelen. E vizsgálat során arra jutottak, hogy a tetoválás a közösséghez tartozás, az összetartozás jele volt, olyan, mint egy vérszerződés. Egyiküknek bal felkarján ezek a tetoválások voltak: „1946 (’’akkor születtem”), 1960, egy szív, nyíllal áttörve, három vércseppel („ez a barátság jele”), Sanyi („a barátom neve”).”

horth.jpg
Azért híres embereknél sem volt ritkaság, főleg ha tengerészmúlttal is rendelkeztek

A nevelőotthoni gyerekek életútjából egy példa, a sok hasonló közül. Ő kezdte el a tetoválásokat az intézetben:

„Állami gondozott. Házasságon kívül született, apa ismeretlen. Anyja férjhez ment, férje a gyermeket nem fogadta el; egy házaspárhoz örökbeadták. (A gyermek nevét is az örökbefogadók adták.) Az örökbefogadók — miután a gyermek csavarogni kezdett — állami gondozásba adták. A nevelő véleményéből: „Zűrzavaros családi élete igen mély nyomokat hagyott benne. Érzelmileg hullámzó, látszólag csendes, meghunyászkodó. Kitörései — elég gyakoriak — mindig váratlanul, ’ok nélkül’ jelentkeznek: a kisebbeket veri, lop, tárgyakat rombol.”4

Az Új Ember 1964-ben (augusztus 2.) foglalkozott azzal a jelenséggel, hogy dán matrózok Krisztust tetováltatnak magukra. Az újságíró ezt elítélte:

Krisztust nem a bőrre kell tetoválni, mert onnan nem hat befelé, nem hatja át az egyéniséget. Krisztust — képletesen — a szívünkbe kell tetoválnunk, hogy onnan kifelé sugározzák s áthassa egész lényünket, magatartásunkat, cselekedeteinket, egész életvitelünket.”

Visszatérő motívumnak számított a

„kígyó, a lepke, a patkó, nagyobb bőrfelületeken a pálmafa női akttal, az indiánfej, a huligán izmusra hajlóknál pedig a halálfej. Nem ritkák a különféle jelszavak, szövegfoszlányok, az imádott nő neve s a tizenéveseknél az Anyám szó.” (Országh)

Egri Viktor 1969 októberi, Piri című elbeszélésében, mely az Irodalmi Szemlében jelent meg egy auschwitzi túlélőt jellemzett úgy, mint aki nem szívesen beszél az átélt tragédiáról:

Mindjárt az utunk elején feltűnt nekem hogy jobb karjának csuklójára számok vannak tetoválva. Mikor Hartog úr az ebédnél sűrűn felhajtott kupicák hatására egy félórára elbóbiskolt, és Pirinek nem volt dolga a tolmácsolással, megkérdeztem tőle, hogy Auschwitzban jelölték-e meg így a nácik. Akkor csak bólintott és elnézett. Aligha esett jól neki, hogy a múltra emlékeztettem.”5

Illusztráció a Pszichológiai Szemle hivatkozott cikkéhez

Moldova György 1967-ben (Népszabadság, 1967. január 1.) az aszódi fiúnevelő intézetből ismertetett egy, a tetováláshoz kötődő, rosszul végződő történetet:

A fiú remek focistának bizonyult a szomszédos focipályán, annyira, hogy híre ment messzire, s lejött Aszódra az egyik fővárosi nagycsapat vezetője, már vitte is magával a fiút próbajátékra. Amilyen boldogan ment, olyan megsemmisülten érkezett vissza hozzánk. Nekünk is szégyellte elmondani, pedig félve sejtettük, hogy ez történik majd vele. A fiú ugyanis tele volt tetoválással: felfelé vérző szívvel, a lábára kilométeróra tetoválva, az ütőerére: „Itt vágd el!” stb. Amikor a pesti nagycsapat öltözőjében levetkőzött, a focisták körülvették és olyan nevetésben törtek ki, hogy ő, szegény, valósággal elmenekült onnan, vissza Aszódra.”

A testet elcsúfító jegyként értékelte a tetoválásokat az Ifjúsági Magazin. A „Bőrgyalu” című, az 1975. júniusi számban megjelent cikk többek között arról szólt, hogyan lehet megszabadulni a bőrre festett ábráktól, s elrettentő példaként idézte a szerző, amikor valaki cigarettacsonkkal égette ki a tetoválás helyén bőrét. Egy 1977. szeptemberi írás szerint a „tatu” a „fejlődés alsóbb fokán álló népeknél divatos”, illetve a második világháború alatt a koncentrációs táborok foglyait tetoválták számokkal. A tetoválástól megszabadulni akarók egy részét az újságíró úgy ábrázolta, mint akik intézetben nőttek fel, és ott tetették magukra a feliratot, például azt: „Zsötem”. Ugyanezen írás szerint a vájáripari iskolában az számított menőnek, aki csontvázat tetováltatott magára. A deviánsként ábrázolt jelenségről szóló írás végkövetkeztetése, hogy a tetováltak semmiben sem különböznek az ősembertől, és megbélyegzettek maradnak örökre.

Az Orvosi Hetilap cikke szintén a fertőzésveszélyt hangsúlyozta:

A festék és a tűk könnyen fertőződnek. A tetoválok egy része ugyanis nyálával keveri el a festéket, a beavatkozások előtt a tűket nem fertőtlenítik, így a tetováltak egymástól és a tetoválótól is fertőződhetnek.”

Vizsgálati eredményeik szerint a 122 tetovált családjában a testvér 18 esetben, a szülők 6 esetben voltak. A legkorábbi tetoválás 4 éves korból származik, ahol az idősebb fivér tetoválta az öccsét.6

A karikaturisták se maradhattak ki (Ludas Matyi 1972. október 26. 9. o.)

Még 1985-ben is elítélő kontextusban írtak a tetoválásról. Olyan olvasói leveleket közöltek, amelyek írói megbánták, hogy tetoválást készíttettek, és érdeklődtek, hogyan lehet azokat eltüntetni. A szerkesztőségi válasz szerint a tetoválás több évszázadon át a büntetéshez, a megszégyenítéshez kapcsolódott, hiszen – szól az indoklás – a fegyenceket és a koncentrációs táborok foglyait tetoválták. A „Megbánás” jeligéjű levél írójának a szerkesztők a kerületi bőrgyógyászati szakrendelés felkeresését javasolták, ahol a tetoválás megvizsgálása után – a lap véleménye szerint – nagy valószínűség szerint sebészetre fogják küldeni.

Balázs Géza 1988-as tanulmányában a tetoválást kommunikációs módnak és folklór kisműfajnak (Tetovált szövegek Magyarországon Magyar Nyelv, 1988. 462. o.).7 A tetoválás célja Balázs szerint: valami pillanatnyilag lényegeset a múló idő ellenében megörökíteni.” Szimbólumértékűek:

„a teknősbékák (a hosszú élet jelképe), a pillangók (a szabadságvágy kifejezése), a pálmafák (a napfény, a meleg, a függetlenség iránti vágy megfogalmazása).”

Aszódi, tököli, kalocsai intézeti szimbólum: „három vízszintes vonallal megjelölt kereszt” volt. A szocialista időszak végének leghíresebb tetováltja Pillangó, polgári nevén Deák Ferenc volt, akinek az egész testét tetoválások díszítették. A szegedi Csillag börtön rabja volt, több, mint egy évtizedig. Szabadulását dokumentálta Urbán Tamás fotóművész.

Pillangó, amint hosszú idő után első nem kincstári ebédjét fogyasztja

Budapestre jövetele utána a Fekete Lyuk nevű szórakozóhely híres-hírhedt alakjává vált, egy ideig a Sziámi nevű együttes tagja is volt. Az Árnyékszázad című film 7. percében láthatjuk, ahogy énekel;

Amikor a Magyar Televízió elrettentő műsort készített a szórakozóhelyről, Pillangót választotta korabeli híradó annak szemléltetésére, hogy mennyire veszélyes a hely a fiatalok számára, ez persze a korabeli morális pánik egy jele volt. A helyet a Pokol tornácának nevezték. Pillangó a mai napig tisztázatlan körülmények között a Dunába fulladt az 1990-es évek elején.

Miért vált népszerűvé a tetoválás az 1990-es évektől? Ez része a fogyasztó társadalom térnyerésének és azon belül a szépségkultúra térnyerésének. A tetoválás eredeti célja az egyedivé tétel volt, azonban a hasonló motívumok tömeges elterjedésével ez a jelentés átalakult. A test átalakíthatóvá, átszabhatóvá vált, így egy tetoválás sem lesz már örökérvényű, megváltoztatható az épen aktuális divatnak vagy élethelyzetnek megfelelően. a tetoválás bírhat szimbolikus jelentéssel, illeszkedhet egy adott élethelyzethez, szerelemhez, történelmi megbélyegző számító gyökerei mára elvesztek. A cikk alapötlete Murai Andrással közös, Szex és szocializmus kötetünkből származik.


1 Országh László: Tetovál. Szócikk. Magyar Nyelvőr. 1970. 474. o.

2 Pastinszky István A tetoválás. Természettudományi Közlönyben (1957. 268.

3 Göllesz Viktor és György Mihály: „Adatok a csoportos tetoválás pszichológiai hátterének elemzéshez”. Magyar Pszichológiai Szemle. 1964. 1. 66-73. o.

4 Uo. 68. o.

5 Egri Viktor: Piri. Irodalmi Szemle, 1969. október 867. o.

6 Boré Ildikó-Vida Margit: A tetováltság elterjedése középiskolás korú fiatalok körében, Orvosi Hetilap, 1976. augusztus 15. 2007. o.

7 Balázs Géza: Tetovált szövegek Magyarországon Magyar Nyelv, 1988. 462. o.

 

Felhasznált források és szakirodalom:

Balázs Géza: Tetovált szövegek Magyarországon Magyar Nyelv, 1988.

Boré Ildikó-Vida Margit: A tetováltság elterjedése középiskolás korú fiatalok körében, Orvosi Hetilap, 1976. augusztus 15.

Göllesz Viktor és György Mihály: „Adatok a csoportos tetoválás pszichológiai hátterének elemzéshez”. Magyar Pszichológiai Szemle. 1964. 1.

Moldova György. Bűn az élet. Magvető Kiadó, Bp., 1988.

Moldova György: Tetovált kereszt. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1969.

Országh László: Tetovál. Szócikk. Magyar Nyelvőr. 1970.

Pastinszky István A tetoválás. Természettudományi Közlöny 1957.

Facebook Kommentek

További írásaink