Furcsa győztesek – Nomád harcosok, akik inkább nem alapítottak birodalmat

Balogh Mátyás 

I.sz. 840-ben, a mai Mongólia közepén, Harhorin városától nem messze egy gazdag nomád birodalom, az Ujgur Kaganátus fővárosa, az Orhon-folyó partján épült Ordubalik fosztogató kirgiz hordák martalékává vált. Az ujgur uralkodó elit egyes csoportjai egyenesen délre, a kínai határvidékre, mások délnyugatra és nyugatra, a Kanszu-folyosóba, a Turfán-medence területére illetve még nyugatabbra, az Isszik-köl környékére menekültek.[1]

           Az eset nem volt precedens nélküli. A korábbi századok során hasonlóképp menekültek a pusztáról legyőzőik elől az ázsiai hunok (xiongnu 匈奴), a zsuanzsuanok valamint a türkök is, mely utóbbiak birodalmát épp a kirgizek által eltiport ujgurok döntötték meg 745-ben. A győztesek szinte minden esetben legyőzöttjeik alattvalói voltak. Mikor egy nomád birodalom számos alattvalója közül az egyik eléggé megerősödött, felülkerekedett korábbi urain és új birodalmat hozott létre – gondolhatnánk. Nem így volt ez azonban a kirgizek esetében, akik miután kifosztották és lerombolták az ujgur fővárost, elüldözték előkelőségeiket, nem vették birtokba az Orhon-folyó vidékét, a korábbi nomád birodalmak politikai központját, és nem alakítottak ki aktív kereskedelmi kapcsolatot Kínával.

            Mielőtt ennek okaira rátérnénk, meg kell ismernünk a 840 előtti nomád birodalmak és Kína viszonyának történetét. Ezek a birodalmak ugyanis, a hunokétól az ujgurokéig elsősorban a Kínával való kapcsolatuk révén voltak képesek fenntartani uralmukat addig, ameddig.

            A hunok, akik az i.e 3. század végétől az i.e 1. század végéig uralták a mongol sztyeppéket, voltak az első olyan nomádok, akik egy egységes Kínával léptek kapcsolatba.[2] Ők rendszeres betörésekkel és az északi határvidék lakosságának körében rendezett kegyetlen mészárlásokkal kényszerítették Kínát, hogy évi rendszerességgel selyem, gabona és egyéb javak formájában fizessen a békéért, illetve nyisson piacot számukra a határok mentén.[3] Ezt a kínai történetírás a heqin 和親 „béke és rokonság” megállapodásként tartja számon, mivel annak alapját a kínai császár és a hun uralkodó, a shanyu 單于 közti rokoni kapcsolat (a kínai császár lánya vagy egyéb női rokona feleségül ment a shanyuhöz) jelentette. A hunok birodalmát a kínaiak a hunok korábbi alattvalóival való összefogása és többszöri összehangolt támadásai döntötte meg i.sz. 91-ben. Ezek között a szövetségesek között találjuk a hunok északi szomszédait, a dinglingeket 丁零 ‒ a későbbi ujgurok elődeit ‒ és a hunok keleti alávetettjeit, a Hingán-hegység vidékét lakó szerbiket (xianbei 鮮卑). Ez utóbbiak a hunok elleni sorozatos támadások során a 80-as évek közepétől elfoglalják azok egykori területeit, és hamarosan már ők maguk törnek be Kínába. Így annak korábbi szövetségeseiből ellenségeivé válnak. A 2. század derekán Kína hiába kezdeményezi a heqin megállapodás megkötését, a szerbik vezetője elutasítja azt, és tovább folytatja a betöréseket. A Han-dinasztia (漢i.e. 206 – i.sz. 220) bukásával Kínára a széttagoltság korszaka köszönt, mely lényegében több, mint három és fél évszázadig tart (220–589). A szerbik utolsó karizmatikus vezetője, Kebineng 軻比能 halálát (235) követően a szerbi törzsek szövetsége is széthullik. Az Altaj és a Hingán vonulatai közti terület az ezt követő századokban egymástól független és időnként egymással harcoló törzsek otthona, míg Észak-Kínát a korábban annak határain belülre települt, szintén egymástól független barbár törzsek hajtják uralmuk alá, és hoznak létre számos, rövid életű, úgynevezett sinizálódott barbár államot a területén.[4]

A cikkben említett fontosabb népek és helyek neveivel (a szerző munkája)

            Ezt követően a mongol pusztákon újabb egység csak a 4. század legvégén és az 5. sz. legelején kezd mutatkozni, mikor az elkínaiasodott barbár államok közül az egyik, a szerbik egyik törzse, a tabgacsok által alapított Északi Wei (北魏383–535), elfoglalja egész Észak-Kínát. Ekkor tűnnek fel a határokon kívül a zsuanzsuanok mint az Északi Wei fosztogatói és a mongol puszták új urai.

            A zsuanzsuanok uralmát a türkök döntik meg az 550-es évek első felében. Ők egy olyan korban hozzák létre sztyeppei birodalmukat, mikor Kína területén megint csak három dinasztia osztozik.[5]  A türkök számára ezek közül a két északival, az Északi Wei kettészakadása által létrejött Zhouval (北周557–581) és a Qivel (北齊550–577) való kapcsolatuk a legfontosabb, ugyanis déli szomszédaik rivalizálását és egymástól való félelmét kihasználva, mindkettőtől busás javakat, elsősorban eladásra való selymet csikarnak ki támogatásukért és lovaikért cserébe. A türk uralkodó, Taszpar kagán (572–581), utalva erre a számára kedvező politikai helyzetre, egyszer így fogalmazott: „Miért is kéne aggódnom a szegénység miatt, míg két déli gyermekem szülőjükként tisztel?”[6] A türkök így minden előző nomád birodalomnál nagyobb gazdagságra tesznek szert, és szinte az egész eurázsiai sztyeppevidékre kiterjesztik az ellenőrzésüket. Egy bő évtizeddel a birodalomalapítás után már Perzsiával és Bizánccal is tárgyalnak követségeik üzletről, háborúról. Az óriási birodalom azonban Taszpar kagán halálát követően kettészakad, egy nyugati és egy keleti részre, miközben Észak-Kínában a Zhou legyőzi ellenfelét, a Qit (577), és ezzel egyesíti a régiót. Egész Kína egyesítését a Zhouból kiváló, rövid életű Sui-dinasztia (隋581–618) viszi véghez egy bő évtizeddel később (589). A Suit követő Tang-dinasztia (唐618–907) alatt megerősödő és  egységes Kína a türkök korábbi alattvalóinak, a tiele 鐵勒törzseknek a segítségével fél évszázadra megsemmisíti a türkök birodalmát, előkelőségeiket és népüket pedig határain belülre telepíti, és hódító hadjárataihoz használja mint segédcsapatokat. Ezalatt a Türk Kaganátus egykori területén a tiele törzsek egyike, az ujgurok mint a dinasztia adminisztrátorai jutnak annak támogatásával egyfajta felügyelői szerephez. Mikor a virágkorát élő Tibeti Királyság egy időre megszerzi a Tang nyugati hódításait, azaz a Tárim-medence fontos helyőrségeit, a fővárosban pedig egy császári ágyas ragadja magához a hatalmat és tesz kísérletet egy új dinasztia létrehozására, a kínai fennhatóság alatt élő türkök fellázadnak, és elhagyva a határvidéket és ismét leigázva a tiele törzseket restaurálják birodalmukat. A Második Türk Kaganátus 682–745-ig áll fenn. A 740-es évek elején, mikor a türköket a vezetői réteg széthúzása és természeti katasztrófák (állatvész) egyszerre sújtják, az ujgurok két szövetségesük, a bászmilok és a karlukok segítségével döntik meg a kaganátust, majd két szövetségesüket is maguk alá gyűrve hozzák létre sajátjukat. Nem sokkal azután, hogy a 750-es évek elejére az ujgurok ellenségeik utolsó erőit is megsemmisítik, 755-ben hatalmas felkelés tör ki Kínában egy félig türk, félig szogd származású határőrparancsnok, An Lushan 安祿山vezetésével. Mikor a felkelők 757-ben beveszik a Tang két fővárosát, a keleti Luoyangot és a nyugati Chang’ant, a dinasztia kénytelen az ujgurok segítségét kérni és szolgálatukat busásan megfizetni.[7] A hosszan elhúzódó felkelés (755–763) és a még mindig nagy veszélyt jelentő Tibet és a nyugati irányból fenyegető arabok[8] mellett Kína nem engedhette meg magának, hogy elveszítse az ujgurok támogatását és visszautasítsa azok gyakran legsatnyább lovait, melyeket minden addiginál magasabb áron kínáltak eladásra a dinasztiának.[9] Az ujgurok így hatalmas gazdagságra tettek szert. A felhalmozott javak óriási mennyisége megkívánta egy fallal körülvett város felépítését. Ez volt Ordubalik, más nevén Karabalgaszun, azaz a „fekete város”. Egy hasonló város megépítését korábban már az egyik türk kagán, Bilge (717–734) is kezdeményezte, de őt akkor fő tanácsadója lebeszélte, mondván, hogy egy ilyen város megépítésével a nomád türkök elveszítenék azt, ami a legfőbb előnyük a letelepült civilizációkkal szemben: a mozgékonyságukat.[10] A statikus életforma kiszolgáltatottá, védtelenné tenné a kis létszámú nomádokat egy komolyabb támadás esetén. Az ujgurok viszont megtették ezt a lépést, alighanem a magasabb köreikben nagy befolyást szerzett letelepült életmódhoz szokott iráni kereskedőnép, a szogdok hatására. Ordubalik, ahogyan Barfield szemléletesen írja, egy olyan virág volt, mely a pusztán virított, de gyökerei Chang’anban 長安 (a Tang fővárosa, a mai Xi’an 西安) voltak.[11] Nem véletlen tehát, hogy az ujgurok, kiket az addigi pusztai nomádok közül a legcivilizáltabbakként szokás számon tartani a kínaiakhoz hasonlóan, északi határaik mentén falakat és erődöket kezdtek emelni a puszta és a tajgaöv határvidékéről érkező támadások ellen. A legnagyobb veszélyt a Jenyiszej felső folyása mentén, a mai Tuva és Abakán környékén élő kirgizek jelentették. Ahogyan korábban az ujgurok a türkökkel szemben, úgy most a kirgizek is egy nagy állatvészt és az uralkodói gyengeséget kihasználva támadtak az ujgurokra. A témával foglalkozó tudományosságban sokáig tartotta magát az a nézet, miszerint a mongol puszták és annak hagyományos politikai központja, az Orhon-völgye, 924-ig egy újabb többé-kevésbé nomád nép, a szerbiktől eredő kitajok nagy hadjáratáig a kirgizek kezén marad.[12] Így gondolta a 19. század végén a neves francia sinológus Édouard Chavannes és később az orosz Bartol’d is, de ezzel az állásponttal találkozunk még Vásáry István 2003-as Belső-Ázsia történetében is.[13] A problémát Michael Drompp, jelenleg az amerikai Rhodes College professzora, vizsgálta felül 1999-es cikkében, melyben többek közt felhívja a figyelmet arra, hogy a kitajok 924-es, Orhon-vidéki hadjárata kapcsán a források nem említik a kirgizeket. Szerinte a kirgiz sztyeppei uralom végének 924-re való datálása nem más, mint annak a kitajok Orhon-vidéki jelenlétének kezdetéhez való kényelmes hozzáigazítása. Nomád birodalmak jönnek és mennek, s mikor az egyik jön, akkor megy a másik – hajlamos gondolni az ember. Azonban ha közelebbről megvizsgáljuk a kitajokat és a kirgizeket, kiderül, hogy egyikük sem az a fajta tipikus lovasnomád nép, mint amelyek előzőleg uralmuk alá hajtották a mongol pusztákat. A kirgizek és a kitajok szállásterülete a mongol pusztaöv perifériáján helyezkedett el. A kitajok (csakúgy, mint elődeik, a szerbik) központi területei a Siramüren (Xilamulun 西拉沐伦) és a Laoha 老哈folyók, azaz a Hingán-hegység déli vonulatainak a vidékén, a mai Pekingtől északkeletre, a Belső-Mongol Autonóm Terület Tongliao 通遼 és Chifeng 赤峯 körzetének területén volt, két nagy földrajzi tájegység, a mongol puszták és Mandzsúria találkozásánál. Ez a mongol puszták délkeleti szegélye. A kirgizek lakóhelye ezzel szemben az északnyugati perifériára esett, a sztyeppe- és a tajgaöv határára. Mindkét nép gazdasági életében fontos szerepet játszott a nomád állattartás, de koránt sem annyira fontosat, mint az ujguroknál, türköknél, vagy a hunoknál. Emellett nagyobb szerepet kapott a földművelés, kertgazdálkodás, halászat és vadászat. Az eltérő környezeti adottságok és gazdasági formák egy másfajta társadalmat eredményeztek ezeknél a népeknél, mint amivel a mongol puszták központi részét lakó nomádoknál találkozunk. A szerbikről és a kitajokról tudjuk, hogy körükben jóval nehezebben és csak alkalomadtán alakult ki a központosított hatalom, s egy-egy karizmatikus vezető halálával a törzsek nagy nehezen megteremtett egysége hamar széthullott. Ezek a mandzsúriai eredetű törzsek államalapítás, birodalomalkotás tekintetében sikeresebbek voltak akkor, mikor valamelyest délebbre húzódva, nagyobb számú letelepült kínai lakosság került az ellenőrzésük alá és úgynevezett kettős, militáris barbár és letelepült civil adminisztráció alkalmazásával alapították meg határ menti sinizálódott barbár államaikat. Ilyen volt a kitajok Liao-dinasztiája (遼907–1125), mely nem sokkal alapítása után a puszták központi részére, azaz az Orhon-vidékére is kiterjesztette ellenőrzését. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy ez a hely, mely az ujgurok és türkök számára, de feltehetően már a zsuanzsuanok és hunok számára is birodalmuk központját alkotta, addig a Liao esetében mindig csak egy távoli periféria maradt. A Liao ugyanis nem pusztai nomád állam volt, hanem úgynevezett border state, „határvidéki állam” Kína, Mandzsúria és Mongólia (nem mint ország, hanem mint régió) találkozásánál.

Ordubalik romjai madártávlatból Archeologie Online.de

            Bár mint láttuk, szállásterületük és gazdasági életük tekintetében a kirgizek sok hasonlóságot mutattak a szerbikkel és kitajokkal, egy lényeges dologban különböztek tőlük. Míg a szerbik és kitajok politikai szerveződésének történetét és lehetőségeit nagyban meghatározta Kína közvetlen közelsége, addig a kirgizeknél éppen a tőle való nagy távolság volt az egyik ilyen tényező. Miután a kirgizek 840-ben elfoglalják Ordubalikot, jelenlegi ismereteink szerint, uralkodói központjukat nem helyezik át erre a vidékre. Miért nem? – teszi fel a kérdést Drompp. Tudjuk, hogy a kínaiak tudomásul vették a kirgizek győzelmét és kezdeményezték a kereskedelmen alapuló viszony felvételét. Felkészültek az ujgurokat felváltó új nomád szomszéddal való együttélésre és annak következményeire. A 840-es évek elején több kirgiz követség is indult Kínába. Ezek egyrészről tudatják a kínaiakkal, hogy készülnek uralkodói központjuk áthelyezésére, az Orhon völgyébe, másrészről a Tang-dinasztia szövetségét keresik a Tárim-medence és a Dzsungár-medence elfoglalásához, mely ekkor a tibetiek kezén van. Ez utóbbi felvetést a Tang elutasítja. Mindezen kívül a követek nem egy alkalommal panaszkodnak a szállásterületük és Kína közti nagy távolság és az ebből eredő kommunikációs nehézségek miatt. A kirgizek központja forrásaink szerint Ordubaliktól teveháton negyven napi járóföldre van.[14] Mindebből kiderül, hogy a kirgizek, legalábbis eleinte, nem zárkóztak el teljesen az Orhon-völgyének elfoglalásától, viszont 845-ig (ez az utolsó követség, mely az erre vonatkozó tervekről értesíti a császárt) ez nem történt meg. Ezt megerősíti a követek panasza, miszerint túl nagy a távolság Kína és a kirgizek központja között. 848-ban a kirgizek egy hatalmas, 70 000-es sereggel támadják és verik meg a kitajok északi szomszédait és közeli rokonait, a shiweieket 室韋. A mongol puszták keleti (shiwei területek) és nyugati (Tárim- és Dzsungár-medencék) végeire vezetett vagy tervezett hadjáratok arra engednek következtetni, hogy ezekben az években a kirgizek még komolyan gondolhatták az ujgurok egykori területeinek elfoglalását. Arról, hogy végül a kirgizek a Tang segítsége nélkül maguk is vezettek volna hadjáratot Kelet-Turkesztánba, nem tudunk.

            Drompp egyik feltételezése szerint az egyik lehetséges ok, amiért a kirgizek végül nem alapítottak saját birodalmat a mongol pusztákon az lehetett, hogy a gazdasági életükben fontos szerepet játszó földművelést új szállásterületükön nem gyakorolhatták volna megfelelő mértékben és színvonalon. Másrészről a kirgizek már meglehetősen korán, a 7. század közepén felvették a kapcsolatot nem csak Kínával, de a Balhas-tó környékén élő karlukokkal és türgesekkel, a Nyugati Türk Kaganátus törzseivel, valamint a Turkesztánban terjeszkedő Tibettel és az Abbászida Kalifátussal.[15] A 8. század közepén azonban az Ujgur Kaganátus létrejötte a kirgizek Kínával való kapcsolatát ellehetetlenítette, ám a karlukokkal és az Abbászida Kalifátussal az ujgurok alattvalóiként továbbra is kapcsolatban maradtak. Éppen ezért ezeknek a kapcsolataiknak a közvetlenebbé tétele érdekében akarhatták megszerezni Kelet-Turkesztán két medencéjét. Drompp szerint az Orhon-vidékére való költözéssel ezeket a kapcsolatokat elveszíthették volna. A felvetés érdekes, és lehet benne igazság, de ellene szól, hogy a központi puszták elfoglalása korábban sem a türköket, sem az ujgurokat, de még a hunokat sem akadályozta meg a Turkesztán felé való akár katonai, akár kereskedelmi-diplomáciai terjeszkedésükben. Ami a földműveléssel kapcsolatos kérdéskört illeti, szintén nem valószínű, hogy a kirgizek ehhez a gazdasági formához való ragaszkodásuk okán utasították volna el a központi sztyeppékre való átköltözést. A nomád állattartó életforma tőlük sem állt annyira távol, hogy ne lettek volna képesek erre alapozni további gazdasági és politikai létüket. A szerbik például az 1. század végén különösebb nehézség nélkül megtették ezt és elfoglalták a hunok korábbi területeit. Meg kell hagyjuk, a hunokéhoz hasonló központosított birodalmat nekik sem sikerült létrehozniuk. Véleményem szerint a kirgizek távolmaradásának okát nem is annyira a szülőföldjükhöz és annak adottságaihoz való ragaszkodásban, hanem inkább Kína akkori kizsákmányolhatóságában kell keresnünk. Egy könnyen kizsákmányolható déli szomszéd javai révén nem csak, hogy anyagi lehetőséget teremtett volna az áhított turkesztáni területek elfoglalására, de az addigi partnerekkel való kereskedelem volumenét is jelentősen megnövelhette volna, mint ahogyan ezt a türkök és ujgurok esetében láthattuk is. Nem igaz az, hogy a kirgizek, csak a Jenyiszej-vidéki ősi szállásterületükről férhettek hozzá a szükséges kereskedelmi útvonalakhoz, sőt! Ha ott messze voltak Kínától, messze voltak a karlukoktól, türgesektől is, nem is beszélve a még délebbi Abbászida fennhatóság alatt álló területekről. A kirgizek távolmaradásának oka inkább Kína gyengesége, lassú, de biztos hanyatlása lehetett. Ennek jele volt az is, hogy a Tang nem volt már hajlandó a turkesztáni expedícióra, beletörődött egykori nyugati birtokai elvesztésébe. A Tang korábbi gazdagságának egy része a kirgizek számára könnyebben hozzáférhető volt Ordubalikban, a már szintén és Kínától nem függetlenül hanyatló ujguroknál. Az ő elűzésük egyszeri nagy zsákmánnyal kecsegtetett csak. A következő évek kirgiz–kínai követváltásai és a dinasztia Turkesztánnal kapcsolatos apátiája feltehetően világossá tették a kirgizek számára, hogy az elődeikhez hasonló Kína-politika nem folytatható már.

            Kína egyre függetlenedő északkeleti és északnyugati perifériáin ugyanakkor már megindulnak azok a folyamatok, melyek végül a Tang bukása után határvidéki barbár államok, északkeleten a kitaj Liao, északnyugaton pedig a tangut Xia 西夏 (1038–1227) és a shatuo-türkök (沙陀) által alapított Kései Liang 後梁 (907–923) létrejöttét segítik elő.[16] Sokban hasonlít ez a korszak a Han bukása utánihoz, még ha nem is teljes mértékű ez a hasonlóság. A Han hanyatlásának korszakában a szerbik ugyan elfoglalták a mongol pusztákat, teljes kelet–nyugati szélességében, és meglehetősen rendszeres (mint láttuk főleg csak fosztogatáson alapuló) kapcsolatot tartottak fenn Kínával, viszont uralkodói központjuk nekik sem az Orhon-vidékén volt, hanem a mai Zhangjiakou 張家口 (Hebei 河北 tartomány) vidékén, közelebb eredeti szállásterületeikhez és Kínához is.[17] A Han bukása után nem sokkal az utolsó jelentősebb szerbi vezér, a mindössze már csak a Góbitól délre eső területeket uraló Kebineng halálával a szerbik törzsszövetsége széthullott, és a mongol puszták törzseit egészen az 5. század elejéig (ekkor alapítanak kaganátust a zsuanzsuanok) nem egyesítette senki, hisz nem volt miért. Ahogyan a mongol pusztákra, úgy Kínára is a széttagoltság kora köszöntött, s ez nem Kína kizsákmányolására, hanem annak határmenti területei elfoglalására ösztönözték a határvidék barbár lakosságát. Csak mikor ezek a barbár államok annyira megerősödtek, hogy már maguk képviselték Kínát, jöhetett létre még északabbra, a mongol pusztákon egy olyan nomád hatalom, mely már őket zsákmányolta ki. Ilyen volt a zsuanzsuanok, majd őket követően a türkök kapcsolata az eredetileg barbár eredetű, de már kínai (szerbi) Wei, Zhou és Qi dinasztiákkal szemben. A 9. század közepi kirgizek helyzete hasonló a szerbikéhez abban a tekintetben, hogy ők is egy már hanyatló Kínával találták szembe magukat, de különbözik abban, hogy számukra nem az előző nomád nép (mint a szerbiknél a hun) veresége és elmenekülése biztosított hozzáférést Kína kizsákmányolásához, hanem éppen ez az előző nomád nép, azaz az ujgurok jelentették számukra a kizsákmányolható déli szomszédot. Győzelmük után nem sokkal egy olyan korszak jött el, mely évszázadok után ismét a határmenti barbár államok létrejöttének kedvezett és nem az Orhon-völgye központú nagy pusztai birodalmakénak. A központi hatalomtól egyre inkább elszakadó periférikus kínai területek meghódításában és az ottani hatalomépítésben viszont már csak földrajzi helyzetüknél fogva is az eleve ebben a régióban élő kitajok, tangutok és shatuo-türkök jöhettek csak szóba.


Borítóképen: Erődítmény (Por-bazhyn) az Ujgur-Birodalom északi határánál. Por-bayin.ru

Felhasznált irodalom és jegyzetek

 Barfield, Thomas J. 1981 „The Hsiung–nu Imperial Confederacy: Organization and Foreign Policy”     In:             Journal of Asian Studies 41/1. pp. 45–61.

Barfield, Thomas J. 1992 The Perilous Frontier, Nomadic Empires and China 221 BC to AD 1757.             Cambridge and Oxford: Blackwell.

Beckwith, Cristopher 1991 „The Impact of the Horse and Silk Trade on the Economies of  T’ang          China and the Uighur Empire: On the Importance of International commerce in the Early         Middle Ages”. In: Journal of the Economic and Social History of the Orient. Vol. 34, No. 3. pp.      183–198.

Corradini, Piero 2006 The Barbarian States in North China. Central Asiatic Journal, 50/2., 163–232.

Cosmo, Nicola di. 2004 Ancient China and its Enemies: The Rise of Nomadic Power in East Asian             History. Cambridge University Press

Dobrovits, Mihály 2007 „Türk hatalom Kína és az arabok között”. In: Publikationes Universitatis             Miskolciensis Sectio Philosophica XII: (1) pp. 63–72.

Dunnel, Ruth 2008 The Hsi Hsia In: szerk. Herbert Franke & Denis Twitchett, The Cambridge History of China (Vol. 6): Alien Regimes and Border States 938-1368. (Cambridge Histories          Online). Cambridge University Press. pp. 154-214

Ecsedy, Hilda 1968 Trade–and–War Relation between the Turks snd China in the second Half of the    6th Century. AOH. Vol 21. No. 2. pp. 131–180.

Ecsedy, Ildikó 1979 „Kereskedelem és háború a VI. századi türk – kínai kapcsolatokban” In: Ecsedy, I., Nomádok és kereskedők Kína határain (Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 16.) Budapest:         Akadémiai Kiadó. pp. 78-112. (függelék és jegyzetek: 113–164.)

Franke, Herbert 2008 „The Kitans” In: szerk. Denis Sinor, The Cambridge History of Early       Inner Asia. (Cambridge Histories Online). Cambridge University Press. pp. 401-412.

Gardiner, K.H.J. & Crespigny de R.R.C. 1977. „T’an–shih–huai and the Hsien–pi Tribes of the Second Century A.D.” In: Papers on Far Eastern History. No.15. 1–44.

Gernet, Jacques 2005 A kínai civilizáció története. Budapest: Osiris Kiadó

Kamalov, Ablet 2001 „Turks and Uighurs During the Rebellion of An Lu-shan and Shih Ch’ao-yi        (755 – 762) . In: Central Asiatic Journal. Vol. 45, No. 2. pp. 243–253.

Mackerras, Collin 1969 „Sino-Uighur Diplomatic and Trade Contacts” (744 to 840). In: Central           Asiatic Journal Vol. 13, No. 3. pp. 215–240.

Mackerras, Collin 1972 The Uighur Empire According to the T’ang Dynastic Histories: A Study in       Sino-Uighur Relations 744-840. (Asian Publication Series). Columbia: University of South    Carolina Press

Mackerras, Collin 2008 (1990, 1994) „The Uighurs” In: szerk. Denis Sinor, The Cambridge History     of Early Inner Asia. (Cambridge Histories Online). Cambridge University Press. pp. 317-342.

Twitchett, Denis & Tietze Klaus-Peter 2008 „The Liao” In: szerk. Herbert Franke & Denis        Twitchett, The Cambridge      History of China (Vol. 6): Alien Regimes and Border States 938-   1368. (Cambridge Histories             Online). Cambridge University Press. pp. 43-153.

Vásáry, István 2003 A Régi Belső-Ázsia Története. Budapest: Balassi Kiadó

[1]                Az Ujgur Birodalommal kapcsolatban lásd: Vásáry 2003: 83-88 (tömör magyar nyelvű összefoglalás), Barfield 1992: 150-160, Mackerras 1972, 2008. Az elmenekült ujgurok további sorsáról dióhéjban, magyarul: Vásáry 2003: 90-98

[2]          Kínát i.e. 221-ben az annak területét uraló számos fejedelemség közül az egyik, a Qin 秦 egységesíti, majd az általa alapított dinasztiát mindössze 14 évvel később egy új dinasztia, a több, mint négy évszázadig fennálló Han (漢i.e. 206 – i.sz. 220) váltja fel.

[3]          A hun–kínai kapcsolatokról részletesen: Barfield 1981, 1992, Cosmo 2004.

[4]          A korszak összefoglalását lásd: Corradini 2006

[5]          Az Északi Wei először 534–535-ben Keleti Weire (東魏534–550) és Nyugati Weire (西魏535–557) szakad, majd ezeket váltja fel a Qi keleten és a Zhou nyugaton. Délen eközben a még a 4. század elején a barbár hódítók elől délre menekült kíniak dinasztiái uralkodnak. A kínai dinasztiákról lásd Gernet táblázatát: 2005: 507–509.

[6]          A Sui-dinasztia története (Sui shu 隨書), 84. tekercs, A Zhou–dinasztia története (周書Zhou shu), 50. tekercs, Az Északi dinasztiák feljegyzései (北史Bei shi), 99. tekercs.       A türk–kínai viszonyról: Ecsedy 1968 (angolul), 1979 (magyarul).

[7]          Az ujgurok és a Tang-dinasztia kapcsolatáról: Mackerras 1969, Beckwith 1991, Barfield 1992: 150–160, Kamalov 2001

[8]          A témáról bővebben: Dobrovits 2007

[9]          Mackerras 1669: 218, Barfield 1992: 152

[10]        Barfield 1992: 149

[11]        Barfield 1992: 158

[12]           A kitajokról a legkomolyabb összefoglalás: Twitchett & Tietze 2008, tömörebben: Barfield 1992: 164-177.  illetve Franke 2008,  magyarul igen tömören: Vásáry 2003: 98-100

[13]        Vásáry 2003: 89–90, Drompp 1999: 392

[14]        Drompp 1999: 397

[15]        Drompp 1999: 402

[16]              A tangutokról a legjobb összefoglalás angolul: Dunnel 2008: 154-215

[17]        Gardiner & Crespigny 1977

Facebook Kommentek

További írásaink