Arany János és a kínai kikötőmunkások; mediterrán körút csatahajóval, k. u. k. módra

A 19. századtól általánossá vált, hogy a nagyhatalmak, távoli érdekeltségeik biztosítására, hadihajókat állomásoztattak szerte a világban. Az állomáshajók mellett egyes egységek, általában cirkálók, alkalmanként pedig nagyobb kötelékek járták a tengereket; ezeket egyrészt válsághelyzetek megoldásánál vetették be nyomásgyakorlásként, másrészt pedig jelzésül szolgáltak mindenki számára, hogy az adott nagyhatalom jelen van, sőt, szép nagy hajókat is képes bármikor gond nélkül bevetni. Az ilyen utak túlnyomó része természetesen csak diplomáciai jellegű volt, minden különösebb esemény nélkül, de ez nem jelenti azt, hogy a tengerészek unatkoztak volna.

Az ilyen utakból természetesen az Osztrák-Magyar Monarchia, mint magára valamit is adó tengeri hatalom sem maradhatott ki. A legutolsó diplomáciai útra 1914. március 31. és június 7. között került sor – gyakorlatilag a boldog békeidők utolsó napjaiban. A Földközi-tengeri körúton ekkor három csatahajó, az igen korszerű Tegetthoff és a Viribus Unitis mellett az eggyel régebbi semi-dreadnought Zrínyi vett részt. Régi ismerősünk, a macifröccs első receptjét feljegyző Győri Lajos szállásmester ez utóbbi fedélzetén vett részt a kalandban, ráadásul ez volt első komolyabb tengeri útja is.

“Az ifjú tengerésznek egy vágya van: világot látni. Ezért már előre örült a nagy útnak. Az öreg tengerész pedig, aki ez utat már évekkel előbb megtette, azért örült, hogy ismerős helyeket láthat viszont s egyúttal vezetője lehet a fiataloknak. A hajón nagy volt az öröm, még a terhes munkát és szolgálatot is jókedvvel, vígan végezték. A hajó csak úgy zengett a daltól és minden arcon meglátszott a boldogság. Kint Pólában azok a tengerészek, akik más hajón teljesítettek szolgálatot, vagy szárazföldi alakulathoz voltak beosztva, kissé irigy szemmel nézegettek bennünket.”[1]

 – írta az ekkor még az első kategóriát képviselő Győri Lajos, aki arról is beszámolt, hogy még a gyűlölt szenelést is kicsit jobb kedvvel végezték a hajósok. A szenelés, főleg melegebb időben nagyon kellemetlen feladat volt, részben a rakodás, részben a mindent elborító szénpor miatt, és persze együtt járt a hajó teljes kisikálásával; ez a Zrínyi esetében egy 130 méteres, közel 15 000 tonnás hajót jelentett…

szen.png
“Tizenhat tonnát raksz, és mennyi a bér…” Szenelés uszályról, úgynevezett pinicsről.

Az Adriáról kifutva a kötelék Kréta szigete felé vette az irányt, majd azt megkerülve április 4-én Szmirnába futottak be. A kikötő már akkor is jelentősnek számított, és ma is az: Izmir néven a török haditengerészet egyik legfontosabb támaszpontja. Az ezeregyéjszaka világa persze hamar rabul ejtette a tengerészeket! Tisztjeik éppen ezért is ügyeltek arra, hogy fegyvert, még bajonettet se vigyenek magukkal a kimenősök, akiknek ráadásul négyesével kellett együtt mozogniuk. Ismerve a korabeli kikötők világát, az elővigyázatosság nem volt teljesen indokolatlan. Győri Lajos figyelmét ugyanakkor egészen hétköznapinak tűnő dolgok vonták először magukkal:

“Kimenetelünk után Smyrnában meglepett bennünket a rengeteg mennyiségű főtt tojás, amiket úgy árultak, mint nálunk itthon a burgonyát. Az ára nagyon olcsó, volt, pár fillér. A mi pénzünk szerint annyit adtak, hogy jóllaktunk belőle és még célbadobálózásra is maradt. Mozgópénzváltók csoportja vett körül bennünket, akik a török pénzt a nyakukba akasztóit szíjon ládában hordták, mint nálunk a bosnyákok a késeket.”[2] 

116_001.jpg
A Tegetthoff kikötőben, kifeszített árnyékoló ponyvákkal, amelyek a hőségben a tengerészek legjobb barátjának számítottak

A körülbelül két hetes szmirnai tartózkodás annyiban is különlegesnek számított, hogy erre az időszakra esett Nagypéntek, amelyen a többnyire katolikus vallású tengerészeknél is böjtöt tartottak. Az étel mi más is lehetett, mint hal, de nem akármilyen;

“Nagypénteken böjtös az étrend a hajón. Ezen a napon az ebéd tealeves volt borral és szárított hal megfőzve, burgonyával, olajjal. Reggelire kávét, vacsorára sajtot és teát kaptunk borral. Az élelmiszerkamarából már jókor reggel felhozták a szükséges szárított halmennyiséget és a konyha előtti téren nagy vitorlavásznat tettek a padlóra. A vitorlavászon közepére állították a kovácsműhelyből felhozott kovács-üllőket. Ezeken az üllőkön nagy fakalapáccsal verték szét apró darabokra a szárított halat. Ennek a szárított halnak a neve tőkehal (Stockfisch), 1 méter hosszú és 30 centiméter széles halfajta. 162 Az apróra szétvert darabokat forró vízben megfőzték és fokhagymásan, főtt burgonyával, olajjal keverve tálalták fel. Sohasem voltam ínyenc, de ezt a böjti ételt nagyon szerettem.”[3]

tokehal.png
Kicsit szokatlan konyhai eszköz az ekkora kalapács, de működik! Otthon azért senki ne próbálja ki!

Természetesen a mindennapi élet sem állhatott meg, a tengerészek folyamatosan dolgoztak, zajlott a hajó karbantartása, de azért kikapcsolódásra, városnézésre és egy kis seftelésre – mi mással, mint kincstári holmival – jutott lehetőség.

“(…) több kirándulást rendeztünk a város megtekintésére. Itt történt meg, hogy a hajón levő tengerészkéseket (britulákat) mind kihordták a hajóról és eladták. Ugyanis élelmes smyrnai kereskedők felismerték a tengerészek késeinek finom acélját és egy-egy késért egy üveg „samosi“ bort adtak cserébe. A kereskedők aztán a tengerészkéseket jó áron értékesítették a népük között. Viszont a tengerész is jól járt, mert a késeket a könyvére vásárolta a hajón, így aztán olcsón jutott az üveg borhoz.”[4] 

sc-248-set-085-zrinyi-lifer.jpg
A Zrínyi matrózainak egy csoportja

Szmirnát elhagyva Adália érintésével Bejrútba hajózott a kötelék, ahol egy elsüllyedt török hajó mellett – aminek csak az árboca és kéményei látszottak ki a vízből – egy francia és egy orosz hadihajó is várta a császári és királyi haditengerészeket. Persze azonnal megindult a rivalizálás,

“mi annak rendje és módja szerint kikötöttünk, gyönyörűen, katonai fegyelemmel végezve a horgonyok leengedését, hadd tanuljanak tőlünk a francia és az orosz tengerészek, akik az egész horgonyleeresztés alatt lenem vették rólunk a szemüket.”[5]

datolya.png
Tengerészek datolyapálma alatt Bejrútban

Az egészséges versengés – ami pár hónap múlva véres háborúba csapott át, bár a tengerészeknél megmaradt egyfajta lovagiasság – végig folytatódott; Győri Lajos elégedetten írta, hogy amíg a franciák és az oroszok délután már mulatoztak, ők egész nap rendesen dolgoztak, ami meg is látszott hajóikon, amelyek csak úgy ragyogtak viseltes, koszos társaik mellett. Persze amikor beütött a baj, a különféle nemzetiségű tengerészek tudtak hatékonyan együtt tevékenykedni:

“Itt tartózkodásunk első napjaiban tűz ütött ki egy beyruthi emeletes házban, melynek alsó részeiben nagy áruház volt. A tűz hirtelen oly nagy lett, hogy a város vezetősége a kikötőben levő hajók parancsnokságát kérte fel segélynyújtásra. Erre kivonult a mi három hajónk, valamint a francia és orosz hajók legénysége, szivattyúkkal felszerelve. A nagyon szeles időben együttes erővel sikerült a tüzet elfojtani és az áruház mellett levő házakat megmenteni. A város vezetősége a tűz elfojtása után derék tengerészeinket megvendégelte.”[6]

teve.png
Ez is hajó, igaz a sivatagé…

Bejrútból, ahol még egy hatalmas, a Földközi-tengeren szokatlan vihart is átéltek, Alexandriába hajóztak. A  mára már elpusztult, a világ hét csodája között számon tartott világítótornyáról és szintén megsemmisült könyvtáráról is híres város ekkoriban igazi nemzetközi arculattal bírt, amelynek nyomait a mai elnevezések – English Garden, French Garden – és híres nyugati hajósok szobrai is őrzik. A Nagy Sándor alapította kikötővárosban ma is jól megfigyelhetők a görög mellett római, egyiptomi, arab és zsidó építészeti és kulturális emlékek.

sphinx.jpg
Az úri közönség táncol piramisokkal és Szfinx-szel fényképezkedik (1910 körül)

“Alexandriából kirándultunk Cairóba és a mellette elterülő kisebb ókori városokba. Megnéztük a csodás művészettel és hihetetlen emberi munkával épített gúlákat. Ezek a gúlák az egyiptomi királyok temetkezési helyei, egyik-másik 4-5000 éves.”[7]

-számolt be Győri Lajos az általa csak gúláknak emlegetett gizai piramisokhoz – ezek közül a legismertebben Kheopsz, Kephrén és Mükerinosz hatalmas síremlékei – tett kiruccanásról, amelyeknél nagyobb hatást gyakoroltak a szerzőre az Arany János filozófiáját – minden bizonnyal tudat alatt – magukévá tevő kínai kikötői munkások:

“Alexandriai időzésünk alkalmával láttuk a kikötőkben dolgozó kínai hajómunkásokat, kik majdnem ruha nélkül voltak és rizsebédjüket két fapálcikával ették csámcsogva. Eszembe jutott e látványnál Arany János mondása: “Földi ember kevéssel beéri, Vágyait ha kevesebbre méri.” A kikötőben dolgozó kínai munkások minden bizonnyal így élnek.”[8]

460_001.jpg
A La Valetta-i Nagy Kikötő valamikor az 1900-as évek elején. Hasonló látvány fogadta tengerészeinket is.

A három csatahajó ezt követően Máltára hajózott, ahol jó eséllyel ugyanazok a brit tengerészek részesítették őket kiemelt figyelemben (ingyen étkezés és mozi), akikkel néhány hónap múlva már csak lövegeik céltávcsövén keresztül találkozhattak. Málta ekkor brit koronagyarmat, és a Földközi-tengeren állomásozó angol flotta egyik legfontosabb kikötője volt.

“A máltai napok felejthetetlen napok maradtak részünkre. A kikötőben levő angol hajók zászlódíszben vártak bennünket. Tisztjeink számára az angol tengerészeti főparancsnokság nagy estélyt rendezett a máltai tiszti kaszinó termeiben. A mi flottánk tisztikara ezt az estélyt visszaadta, még pedig úgy, hogy a „Tegetthoff“ sorhajónk legénységét átparancsolta a „Viribus Unitis“ és a „Zrínyi“ hajókra és csak azok maradtak a Tegetthoffon, akik a gépház és villanyvilágítás körül voltak elfoglalva és a zenekar tagjai. Az egész hajó- fedélzetet egy nagy teremmé alakították át, amelyet szépen feldíszítettek és villanylámpákkal fényesen kivilágítottak. A feldíszített hajóteremnek minden oldalán az osztrák-magyar haditengerészeti zászló mellett az angol zászló volt kifüggesztve. Az osztrák-magyar tengerészeinek ezt az estélyét nem felejthetik el azok az angol tisztek, akik az estélyen ott voltak.”[9]

terkep.png
A Földközi-tengeri út térképen

Ahogy minden jónak, az igazi békebeli hangulatú “kirándulásnak” is vége szakadt egyszer; május végén már hazafelé vette az irányt a k. u. k. kötelék, ám egy súlyos problémát, amely Póla előtt a hazai “finánchajó” képében jelentkezett, még le kellett küzdeniük.

“Pólához nem messze, kint a nyílt tengeren, elibünk jött a vám- őrség hajója, a fináncgőzös, megtudni, hogy mit is hoztunk külföldről haza és nincsen-e valami elvámolni való? Hoztunk bizony mi eleget, de abból nagyon kevés lett elvámolva, mert ki hova tudta, eldugta. A finom smyrnai női selyem ruhának valót bizony felcsavarta a tengerész a saját testére és erre vette fel a tengerészruhát. Ha egy kicsit kövérebbnek is látszott egyik-másik a sorban, a vizsgáló vámőr annak tudta be, hogy a külföldi levegő és külföldi koszt meghízlalta sovány embereinket. A vizsgálaton is átesve, hazajöttünk Pólába. Itt már szabadon pakolhattuk ki a hajón eldugott külföldi emlékeinket.”[10]

Hát így zajlott a boldog békeidők egyik utolsó békés haditengerészeti küldetése egy fiatal császári és királyi haditengerész szemével. Akkor a háború kitörése mellett azt sem sejtették, hogy a kettős címeres lobogó alatt ez volt az utolsó ilyen út is egyben…

[1] Győri 157. o.

[2] 161. o.

[3] 161-162. o.

[4] 162. o.

[5] 163. o.

[6] 164. o.

[7], [8] 168. o.

[9] 172. o.

[10] 172-173. o.

A fényképek – ahol nincs külön jelölve – Győri Lajos idézett munkájából származnak.

Források

Csonkaréti Károly: Császári és királyi hadihajók, Hajja és Fiai, Debrecen, 2002.

Győri Lajos: A császári és királyi haditengerészet békében és háborúban, Nagy Károly és Társai Grafikai Műintézete, Debrecen, 1935.

A nyitóképen a Zrínyi csatahajó 1913-ban

Facebook Kommentek

További írásaink