“Nagy szökés” magyar módra; Horváth Sándor hadnagy Arany Vitézségi Érme

A Don-kanyarban 1942 szeptember közepe, vagyis a hídfőcsaták vége és az 1943. január 12-én megindult szovjet támadás közötti időszakban viszonylagos nyugalom uralkodott az arcvonalon. Ugyanakkor a tűzcsapások mellett rendszeresek voltak a felderítő vállalkozások, amelyek egyrészt az ellenség védműveinek és műszaki zárainak feltérképezésére irányultak, másrészt a vállalkozó katonák igyekeztek “nyelvet fogni”, vagyis legalább egy őrszemet magukkal vinni, hogy aztán kihallgathassák.

Mindkét oldal hajtott végre ilyen akciókat, de a szovjetek aktívabbak voltak. A magyarok kevésbé voltak motiváltak, így nem egyszer ki kellett jelölni a végrehajtó állományt, mert nem akadt önkéntes. Kivételt képezett ez alól például a később a nemzeti ellenálláshoz csatlakozó Bondor Vilmos hadnagy, aki 29 akciót vezetett, és Horváth Sándor (1915) hadnagy, a 35. gyalogezred páncéltörőágyús-századának parancsnoka, aki már korábban kitűnt vakmerőségével, 1942 júliusában ugyanis két páncélost is felrobbantott.

vecsey_bela5.jpg
Lövészárkok és drótakadályok: a járőröknek ilyenekkel kellett megküzdeniük (Vécsey László gyűjteménye)

A vállalkozások igen kockázatosak voltak, ahogy minden, az ellenséges vonalak közelébe/mögé vezetett akció, és a dolgot az is nehezítette, hogy az aknamezőket és drótakadályokat időről-időre változtatták. Az akciókat általában 1-2 raj (8-15 ember) hajtotta végre, de akadt olyan bevetés is, amin egy teljes szakasz, géppuskás és tüzérségi támogatással vett részt. Horváth hadnagy, bár háromszor is megsebesült, sokáig szerencsésnek bizonyult, 1942. december 15-én éjjel azonban úgy tűnt, elfogyott a szerencséje.

„Az éj folyamán (15-ről 16-ra virradó éjszaka – GyS) Horváth Sándor hadnagy parancsnoksága alatt egy járőr ment ki a Don partra felderítésre. A járőrtől eltávolodott Horváth hadnagyot egy ellenséges járőr foglyul ejtette, miután előzőleg 1 oroszt súlyosan, 2-t pedig könnyebben megsebesített.”[1]

 – olvasható a 35. gyalogezred Hadtörténelmi összefoglalójában. A körülmények ellenére nem mondtak le a hadnagyról, sőt igyekeztek a lehetőségekhez mérten keresőakciót is szervezni, amelyről az ezred parancsnoka, régi ismerősünk, Vécsey Béla alezredes is beszámolt naplójában:

„Este Horváth hadnagy, a roham szakasz parancsnoka ment 22 fővel járőrbe, igen rámenős gyerek, várunk tőle valamit. 23 óra, a járőr bejött és jelenti, hogy Horváth kint eltűnt, keresték, de nem találták. Már több mint 2 órája ennek. Mátray századossal (Mátray Károly százados, a 35/I. zászlóalj parancsnoka) tanácskoztam, hogy vajon mi lehet ez, csak nem maradt kint egyedül, hogy megfigyelje az oroszokat az elkövetkezendő vállalkozáshoz? Hogyan tehet egy tiszt ilyen csacsiságot, hogy egyedül marad kint, Erősen találgattuk a helyzetet és 1 óra jóval elmúlt, amikor ágyba kerültem. Közben Mátray százados kiküldte a tizedest a járőrrel, hogy keressék Horváth hadnagyot.”[2]

horvath_sandor.gif
Horváth Sándor, a képen főhadnagyként

A történet hajnali 2 óra körül vett nem várt fordulatot, amikor elég csapzottan ugyan, de beállított Horváth hadnagy. A különböző forrásokból egy akciófilmbe illő történet áll össze; a hadnagyot valóban elfogták, de sikerült megszöknie, ráadásul úgy, hogy közben felrobbantott egy ellenséges bunkert, zsákmányolt egy géppisztolyt, és visszakúszott egysége állásaihoz.

„Kihallgatása közben, mely egy orosz század parancsnoki bunkerben folyt le, a tőle elszedett és a bunkerben levő asztalra letett kézigránátot begyújtotta és kirohant a bunkerból, miközben egy befelé tartó orosztól egy orosz géppisztolyt zsákmányolt. Menekülés közben erős robbanást hallott a bunkerból, majd a Don-on (sic!) keresztül visszatért saját állásainkba s jelentkezett az ezredparancsnoknál, ki az esetet azonnal jelentette a hadosztályparancsnokságnak.”[3]

 – így az ezred szűkszavú összefoglalója. Az alezredes naplójában hosszasabban is ismertette az esetet:

„Úgy 2 óra után egyszer csak beállít Horváth hadnagy igen devanzsált (itt: lepusztult, leromlott – GyS) állapotban, köpeny, sapka és minden más nélkül, csak felső ruhában, egy orosz géppisztollyal és jelenti, hogy odaát volt, illetve elfogták és ő kihallgatás közben egy német tojásgránátot begyújtott, ami ott feküdt a többi 9 magyar és 2 német kézigránát között az asztalon – ezeket Tőle vették el – aztán egy nagy ordítással kiugrott az ajtón. Ott kb. 2-3 lépésre egy muszka jött Vele szembe, azt feldöntötte, végigtaposott rajta, fejberúgta, elvette a géppisztolyt tőle és egy közeli nádrakásban bújt meg, amikor hallotta a robbanást a bunkerben, majd még egy darabig kitartott, azután a futóárkon keresztül ugrott és amellett kívülről addig kúszott, amíg egy csapásra nem bukkant. Azon leszaladt a Donhoz, ott a drótakadályon (4 soros) kapu volt, a Don jegén lék volt vágva, mert onnan hordhatják az oroszok a vizet. A bunkerben 19 orosz volt, az állítólag mind elpusztult. A robbanás azért nem volt feltűnő, mert a tüzérség is lőtt. Azután 1-2 óráig bolyongott az állás előtt, amikor is az 1. század körletében bejött az állásba, a jelszót tudta, így a kettős őr, Sebő v. Sebők a menetszázadtól elkísérte egy darabig, majd midőn már kétségkívül felismerte, elengedte.”[4]

vecsey_bela_13.jpg
Vécsey Béla alezredes, ezredparancsnok (Vécsey László gyűjteményéből)

A nem mindennapi menekülés történetéről Bondor hadnagy a fentiekkel egyező módon számolt be, bár ő csak parancsnoka és bajtársa elmondásából értesült az esetről.

„Hajnalban szólt a telefon. Mátray közölte, hogy ne izguljak tovább. Horváth az ezredparancsnokságon van. Most folyik a kihallgatása. Sajnos ezen nem tudtam részt venni (…) utána azonban az esetről felvett jegyzőkönyvet nekem is átadták tanulmányozásra. Jelentésének lényege az volt, hogy terepfelderítés közben az ellenséggel harcba keveredtek. Eközben elszakadt a társaitól, és mivel a géppisztolya csütörtököt mondott, leteperték. (…) Természetesen megmotozták. Elvették tőle a gyűrűjét és óráját, a kézigránátokat pedig, magyar és német gyártmányúakat vegyesen, az asztalra rakták. Rögtön elkezdték a kihallgatást, és mivel látták, hogy vérzik a keze, leültették az asztalhoz. (…) A végén egy nagyobb méretű térképet tettek elébe azza az utasítással, hogy rajzolja bele a hadosztály alakulatait. (…) Egy kis idő múltán összeszedte magát, rendezte a gondolatait. Tisztában volt sorsával. Látta, hogy nincs menekülés. A bunkerben félhomály uralkodott. (…) Rajzolás közben a könyökével elérte a kirakott gránátokat, és hirtelen elhatározta, hogy felrobbantja magát. De még egy jobb ötlet jutott az eszébe. A gránátot begyújtotta, és közben nagyot ordítva a helyiségből kiugrott. Éppen idejében, mert a robbanás mindenkit megölt, akik a bunkerben voltak. Visszaemlékezése szerint pár lépést tehetett, amikor szembe találta magát egy géppisztolyos orosszal. Leteperte, elvette fegyverét és végzett vele. Majd azon az úton, ahol bekísérték, visszafelé igyekezett (…) Több mint egy óra hosszat barangolt így, míg végre a járőreink feltartóztatták, és átkísérték a vonalon, ahol igazolták. Ez az eset klasszikus példája annak, hogy soha sem szabad feladni a reményt, bármi történjen. Nincs elveszett ügy, harcolni kell az utolsókig. Az ellenség is ember, ő is követhet el hibákat. Az oroszok annyira biztonságban érezték magukat, hogy elfeledkeztek az óvatosságról.”[5]

image002.jpg
Bondor Vilmos hadnagy, majd főhadnagy

Horváth hadnagy kétségbeesése teljesen érthető volt, de az biztos, hogy kevesen kockáztatnak meg ilyen kétségbeesett lépést, főleg, hogy a bunkerből kijutás nem jelentette azt, hogy megússza a “kalandot”. Persze az eseménynek hamar híre ment, megjelent Gilde Barnabás százados, a 7. könnyűhadosztály hírszerző-kémelhárító osztályának parancsnoka, aki igyekezett kivizsgálni a kissé hihetetlennek tűnő esetet. Vécsey alezredes és segédtisztje, Áldássy János főhadnagy is kételkedtek Horváth hadnagy jelentésében.

„Én nagyot néztem, mert igen fantasztikusnak találtam az elbeszélést és a szerencsének ennyire egybekapcsolható ismétlődését, de azért felhívtam a hadosztály vezérkari főnököt és jelentettem, illetve átadtam a kagylót Horváthnak és személyesen jelentette a dolgot. Igaz, elvettek tőle mindent, óráját is, de a ruhája egyáltalában nem volt vizes, sőt nedves sem, pedig hóban való kúszásnál ez természetes lett volna. Én kétkedtem, Mátray százados rettenetesen lelkesedett, Áldássy csak állt és hallgatott. Amikor Horváth elment, Áldássy bejött, becsukta az ajtót és elmondta, hogy valamit jelenteni szeretne, én közbeszóltam, ne mond, majd én: »Nem hiszed az egészet.« Ezt akartam én is jelenteni, mondta ő. Még sokáig elbeszélgettünk a dolog felett, nehezen tudtuk abbahagyni és nagyon csodálkoztunk az elbeszélés felett. Kiadtam a parancsot úgy az 1. század, mint a II. zászlóalj 6. századnál, hogy állapítsák meg, hogy ki volt az az őrszem, akinél H. bejött.”[6]

beolvasas0007.jpg

Épül a magyar fedezék: ehhez hasonlóak voltak a szovjeteknél is

Az bizonyos, hogy a hadnagyot egy ideig elesettként tartották számon – ez szerepel az ezred naplójában is, de a bejegyzést később kihúzták, ugyanakkor érthető, hogy egy ilyen “Hollywood-i” történetet a sokat látott harcosok is kétkedéssel fogadtak. Végül Gilde százados úgy ítélte meg, hogy a hadnagy igazat mondott, és Vécsey alezredes is támogatta a kitüntetési felterjesztést. Ezt az is mutatja, hogy Horváth Sándort 1943. június 2-án Magyar Tiszti Arany Vitézségi Éremmel tüntették ki. A hadsereget is lázba hozta az esemény, a fáradt és megviselt katonákra jó hatással volt egy ilyen “huszáros” akció, aminek a híre aztán a legendákhoz hasonlóan terjedhetett az emberek között.

mtav2.jpg
Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érem

A hadnagy háború utáni sorsa sajnos nem alakult túl szerencsésen. A hadifogságot elkerülte, majd Fertőszentmiklóson telepedett le, ahol gazdálkodásba kezdett; itt tartóztatták le a szovjetek. 1946. június 10-én 10 év javító-nevelő kényszermunkára ítélték, a szibériai lágerekből 1953-ban térhetett haza, de kint szerzett betegségébe 1957-ben belehalt. 1993-ban posztumusz őrnaggyá léptették elő.

[1] 35. gyalogezred hadtörténelmi összefoglaló, Hadtörténelmi Levéltár HL II/1515

[2] Vécsey-napló, 1942. december 15.

[3] 35. gyalogezred Hadtörténelmi összefoglaló, Hadtörténelmi Levéltár HL II/1515

[4] Vécsey-napló, 1942. december 16.

[5] Bondor Vilmos: Messze van a nyíregyházi kaszárnya. Püski Kiadó, Budapest, 1998. 165. o. Az esemény némileg hosszabb leírása szerepel Bondor Vilmos: A világégés hadszínterein (Szerk.: Berekméri Árpád Róbert, Szabó Péter), Tortoma Kiadó, Barót, 2013. 100–102. oldalán is.

[6] Vécsey-napló, 1942. december 16.

A nyitóképen: menetelő/járőröző honvédek a hómezőn (illusztráció)


Források:

Bondor Vilmos: A világégés hadszínterein (Szerk.: Berekméri Árpád Róbert, Szabó Péter), Tortoma Kiadó, Barót, 2013.

Bondor Vilmos: Messze van a nyíregyházi kaszárnya. Püski Kiadó, Budapest, 1998.

35. gyalogezred hadtörténelmi összefoglaló, Hadtörténelmi Levéltár HL II/1515

Szabó Péter: Don-kanyar, Zrínyi Kiadó, Budapest 2002. 

Vécsey Béla alezredes frontnaplója 1942 – 1943 Hadtörténelmi Levéltár, Tanulmánygyűjtemény, TGy 262

Facebook Kommentek

További írásaink