„A hitszegő Habsburgban, németben ne bízzál”

Jan Zamoyski cenzúrázott Kasszandra-levele és az önálló magyar külpolitika esélyei a kora újkorban

Petneházi Gábor

A magyar történelem eddig egy Cassandra-levelet ismert, Kossuth Lajos Deák Ferenchez intézett, elhíresült írását, amit az emigrációban élő politikus a Magyarország című lapban publikált 1867. május 28-án. A levélben lényegében a nemzeti önrendelkezés feladása, vagyis az elhíresült közös minisztériumok felállítása ellen érvel, amelyek

„által elveszti nemzetünk az alkotmányos állami élet legfőbb, legpraktikusabb életbiztositékát. Elveszti azon tehetségét, hogy a népekre annyi szerencsétlenséget áraztható háborújogot saját nemzeti érdekei szempontjából önállólag fékezhesse vagy a nemzetközi viszonyokat ellenőrizhesse.”

Valamint arra figyelmeztetett, hogy

„Ily szempontból vetni koczkát a nemzet sorsa felett hiba is, de nem is szabad,”

továbbá

„Nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai valósításának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbe esnie, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes valósitani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondani…”[1]

Nem alaptalanul szokták mondani, hogy Kossuth fenti sorai nem a politikai realitást tükrözték, ugyanakkor az is tény, hogy a dualista állam I. világháborút követő összeomlásának jószerivel egyedüli vesztese Magyarország volt, ily módon tehát Lajosunk látnoki sorai utólag megerősítést nyertek, az önálló külpolitika és hadsereg (illúziójának?) feladása évtizedekkel később megbosszulta magát. Kétségtelen az is viszont, hogy lemondani a szuverenitásáról vagy annak bizonyos szeletéről, és vélt vagy valós, de mindenképpen rövidtávú előnyökért becsatlakozni valamelyik nagyhatalom uszályába lényegében már Mohács óta állandó dilemmája volt (és ma is az) a mindenkori magyar külpolitikának, illetve az azt irányító politikai elitnek (erről legutóbb Jeszenszky Géza volt külügyminiszter írt a Magyar Nemzetben, a napjainkban erősödő orosz befolyás ellenében és a gyengülő euro-atlanti integráció mellett érvelve).[2]

Az állandósult kompromisszum-kényszer szó szerint pokoli volta ugyanakkor már a kezdet kezdetén, Mohács nemzedékének politikai közvéleményében is tudatosult, ahogyan Zermegh János emlékiratában (és az ezt feldolgozó, szintén latinul író Istvánffy Miklós Historiaejában) olvashatjuk.[3] Miután a Mohács után elsőként királynak választott Szapolyai János 1527 végén, Ferdinánd hadjáratát követően Lengyelországba menekült, az alábbi szimbolikus Aeneis-idézettel, az alvilágba, Alektó fúriához induló Júnó szavaival bízta meg követét a Szulejmánnal való kapcsolat felvételére:

Flectere si nequeo superos Acheronta movebo.

(Vergilius, Aeneis VII, 312)

Hogyha pedig nem lágyul a menny: Acherónt verem én fel!

(Lakatos István ford.)

Acherón felverésének az 1529-es török hadjárat lett az eredménye, az országot Budával és a Szent Koronával egyetemben Szulejmán – ekkor még – visszaadta Szapolyainak, de mint az Egri csillagokból is közismert, 1541-ben már elfoglalta a fővárost, éket verve mintegy a keleti és nyugati országrész közé, amivel – az időről időre megújuló próbálkozások dacára – hosszú időre elejét vette a keresztény kézen maradt területek – akár nyugatról, akár keletről történő – egyesítésének. Magyarország közepe a két birodalom frontvonalává változott, és ezen a helyzeten igazából egyik fél sem nagyon igyekezett változtatni. A magyar politikai közvéleményben ez már az 1566-os, Sziget ostromával és Szulejmán halálával zárult török hadjárat idején is tudatosult, amikor a török ellenében egészen Győrig felvonult egyesült keresztény haderő végül anélkül oszlott fel, hogy bármilyen komolyabb hadmozdulatot megkísérelt volna. Egyértelművé vált, hogy a Habsburgoknak fontosabb a katonailag nyilvánvalóan erősebb Oszmán Birodalommal szemben a saját hátországuk védelme, mintsem hogy kockázatos vállalkozást indítsanak Magyarország központi területeinek a felszabadítására, ami viszont a magyar rendiség szempontjából azt jelentette, hogy az ország választott királya nem látja el az ország területi integritásának védelmére tett fogadalmát. 1541 után az is nyilvánvaló volt azonban, hogy a török által kínált alternatíva, a „fausti alku,” gyakorlatilag megfizethetetlen. Bankárnyelven szólva: az országegyesítés ügye Bécsben vagy hitelképtelennek találtatott, vagy a hitelbírálat ügye legalábbis hosszú időre elakadt, Sztambulban viszont ugyanez csak teljesíthetetlen feltételekkel, uzsorakamatra volt lehetséges. A feladathoz tehát harmadik helyről kellett forrást találni, és a 16. század harmadik harmadában néhány évig úgy tűnt, nem is esélytelen az ügy.

Báthory István

Ez Báthory István erdélyi vajdaságának, majd lengyel királyságának az időszaka volt (1571–1586), amikor a Báthory-dinasztia lényegében a Habsburgokkal versenybe szállva lépett a nemzetközi politika színterére. Báthory 1576-ban Miksa császár (1564–1576) elől szerezte meg a lengyel trónt, és bár lengyel királyként az oroszokkal hadakozott (1579–1581 között sikeresen vette vissza Livóniát Rettegett Iván cártól), távlati tervei között szerepelt Magyarország Habsburgok nélküli újraegyesítése. Az ausztriai Habsburgok hazai tekintélye Miksa fiának, a Prágába költöző és alkimista kísérleteinek hódoló Rudolf császársága alatt (1576–1608) lényegében mélyponton volt, az Oszmán Birodalom Murád szultán (1574–1595) alatt inkább keleten hadakozott, maga a szultán pedig leginkább a hárem gyönyöreibe merült.

Báthory Zsigmond

„Ha Báthory fiatalabb lenne és egészséges, esélyünk se lenne megtartani Magyarországot.”

– mondta Ernő főherceg, Rudolf öccse, aki Magyarország katonai kormányzójának tisztét töltötte be 1577 és 1592 között.[4] Igaza volt, a történelem azonban máshogy alakult. Báthory 1586 végén meghalt, a halálát követő egyéves interregnum után pedig az utolsó Jagelló király, Zsigmond Ágost (1548–1572) unokaöccse, Vasa Zsigmond (1587–1632) került a lengyel trónra, azután, hogy Rudolf fiatalabb öccse, Miksa főherceg fegyveres erővel próbálta meg a Habsburgoknak megszerezni a lengyel királyságot. Hadjárata elsősorban Jan Zamoyski (1542–1605) erélyes fellépésének köszönhetően vallott kudarcot (az 1588 elején Byczynánál lefolyt ütközet után Miksa maga is fogságba esett), aki Báthory István idejében lett a lengyel királyság főkancellárja, és ezt a tisztét egészen haláláig megőrizte.

Zamoyski Báthory bizalmas híve volt, és a király halála után is különleges kapcsolatot tartott fent a családdal. Ez nem csupán annak volt köszönhető, hogy 1583 és 1590 között a király unokahúga, Grizeldisz (eredetileg Krisztina) volt a felesége, hanem annak is, hogy Báthory halálos ágyánál megígérte, gondot visel majd felesége testvérére, az akkor még kiskorú erdélyi fejedelemre, Zsigmondra is.[5]

Ennek a gondoskodásnak tudható be az a hosszú levél, aminek fordítását az alábbiakban közlöm, s amelyet Zamoyski 1593 augusztusának végén írt az immáron nagykorú Báthory Zsigmondnak. A fejedelem nem kisebb ügyben kérte a tanácsát, minthogy Erdélynek a kibontakozó hosszú, a magyar történetírásban 15 évesnek nevezett háborúban érdemes-e szembefordulnia a törökkel és a Habsburgok oldalán belevágni a nagy felszabadító háborúba. Zamoyski humanista latinsággal megírt hosszú levele (a latin ekkor még a nemzetközi diplomácia fő nyelve volt, a lengyel és magyar fél között is ez volt a legtermészetesebb közvetítő, a kancellár pl. feleségével Grizeldisszel is latinul levelezett), amelyben Zsigmondot nagyon hatásos érvekkel igyekszik eltántorítani attól, hogy szövetségre lépjen a Habsburgokkal, több szempontból is nagyon fontos dokumentum.

Egyrészt stílusában igazi műremek: az eruditus példázatoknak, latin szólásoknak, erasmusi adagiumoknak valóságos tárháza, amivel messze meghaladja egy egyszerű diplomáciai levél színvonalát. Másrészt mondanivalója révén: a 16. századi magyar történelemnek olyan sajátos értelmezését adja, ami az egyik legsikerültebb összefoglalása a korabeli magyar (és lengyel) függetlenségpárti, Habsburg-ellenes közgondolkodásnak, amely ily módon a természetes szellemi bázisa volt Báthory István fent említett törekvéseinek is. Harmadrészt pedig külön és tragikus jelentőséget ad neki, hogy Báthory Zsigmondot, bár a levélben foglalt konkrét tanácsot – a kapcsolatfelvételt az angol királynővel és a közvetítését kérni a Portán – megfogadta,[6] a háborúellenes gondolat és a Habsburgok megbízhatatlanságának a hangsúlyozása már kevésbé hatották meg, s egy évvel később nemcsak hogy csatlakozott a törökellenes szövetséghez, de ezt oly módon tette, hogy a Báthory István óvatosabb politikáját képviselő, ún. törökös tanácsurakat, köztük saját nagybátyját, Boldizsárt, ill. Kovacsóczy Farkas kancellárt, vagy Kendy Sándor tanácsurat (hogy csak a legfontosabbakat említsük), kivégeztette.[7] A történelem furcsa fintora, hogy e puccsszerű leszámolásban éppen az a Bocskai István volt a legfőbb támasza, aki később a magyar függetlenség és a protestáns vallásszabadság bajnokaként lényegében visszaterelte Erdélyt a török protektorátus alá.

Még ezt megelőzően azonban, Zsigmond döntésének, a háborúba való belépésnek pontosan az lett a következménye, amit Zamoyski megjósolt: kezdeti sikerek után (1595 őszén Gyurgyevónál megverte Szinán pasa seregét) 1596-ban a császári és erdélyi egyesült sereg vereséget szenvedett Mezőkeresztesnél, ami után a törökök Erdélyt fenyegető bosszújának lényegében már semmi nem állt az útjában. Zsigmond lemondott és a tartományt átadta a Habsburgoknak, akiknek azonban nem volt kellő erejük azt megtartani, így néhány hónap után visszatért, hogy aztán fél év múlva újra lemondjon, majd két év múlva újra visszatérjen, és egyéves újabb uralom után végleg lemondjon. A gyors uralomváltások, a nyomukban járó háborúk, Mihály vajda majd Basta helytartó uralma iszonyatos pusztítást végeztek Erdélyben, de végérvényesen lezárták egyben a harmadik út, a magyar függetlenség önerőből történő és egyben a nemzetközi politikában is megalapozott megvalósításának a lehetőségét, amely Báthory István politikai örökségének a lényege volt. Zamoyski tehát tényleg láthatta jóslata beteljesülését, ahogyan fogalmazott:

hamarabb hagy el majd a remény, ha ebbe belekezdesz, mintsem szegődik társadul a siker, és hamarabb kell elmenned majd Erdélyből, minthogy a háborút lezárnád.

Ennél is fontosabb azonban, hogy Zsigmond öngyilkosnak bizonyult lépése után az erdélyi külpolitika soha nem jutott el az önállóság azon fokára, amit Báthory István alatt kivívott és saját fejedelemsége első időszakában is élvezett. Ráadásul, a Báthory-családot is olyan vérveszteség érte (Boldizsár mellett a bíborosi kalpagig emelkedő, 1599-ben rövid időre fejedelemségre került András is erőszakos halállal végezte), ami után már semmilyen további veszélyt nem jelentettek a Habsburgokra, s akiknek ezt követően – időszakos próbálkozásoktól eltekintve – már nem kellett attól tartaniuk, hogy bárki is eséllyel kísérelné meg keletről az országegyesítést. Ezt a tanulságot ismerte fel – ha későn is – Bocskai, idézve elhíresült végrendeletét:

„Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erősebb nemzetségnél a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik javokra, oltalmokra lészen. Ha pedig Isten adná, hogy a magyar korona Magyarországban magyar kézhez kelne egy koronás királyság alá, úgy az erdélyieket is intjük: hogy attól nemhogy elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de sőt segéljék tehetségek szerént és egyenlő értelemből azon korona alá, a régi mód szerént, adják magokat.”[8]

De lényegében ugyanezt hangsúlyozta maga Pázmány is, Kemény János emlékiratának szintén közismert sorai szerint:

„átkozott ember volna, ki titeket arra késztetne, hogy töröktől elszakadjatok, ellene rugoldozzatok, … mert noha im látod, édes öcsém, nekünk elégséges hitelünk, tekéntetünk van mostan az mi kegyelmes keresztény császárunk előtt, de csak addig durál az az német nemzet előtt, miglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni, azontúl … mindjárt gallérunk alá pökik az német, akár pap, barát vagy akárki legyen.”[9]

Bocskai és Pázmány sorai már egy nagyon fontos különbségtételt tükröznek: azt, hogy az önálló Erdély léte a királyi Magyarország rendi alkotmányának fenntartásában segíthet, anélkül, hogy a Habsburgok uralmának legitimitását megkérdőjelezné. Más szavakkal: a Szapolyaiak kettős királyságának örökségét – annak ellenére vagy amellett, hogy 1571-ben hűségesküt tett Miksának – egyedül Báthory István tudta továbbvinni, és lengyel királyságának köszönhetően egyedüliként volt képes a Habsburgok európai színtéren is elismert kihívójaként feltűnni. A 15 éves háborút követően ilyen lehetőség még egyszer nem adódott.

Cassandra– és Kasszandra-levél tehát ily módon ér össze: ha Zamoyski nem is erre hegyezi ki mondandóját, hanem a háború beláthatatlan következményeire, és arra, hogy Zsigmond ne bízzon meg a Habsburgokban, nekünk, az utókor számára a dolog valódi tétje itt is ugyanaz, mint Mohácstól kezdve mindig. A két rossz közül a kisebbik választásának állandósult kényszere, ami 1593-ban bizonyosan nem a háborúba való belépés lett volna, mert ezzel a fejedelem lényegében lemondott mindarról, amit elődje szívós diplomáciával és csendes építkezéssel elért.

Végül néhány szó a szövegről. A levél majdnem teljes egészében szerepel Bethlen Farkas Históriájában,[10] újraközlése és újrafordítása azonban több szempontból is indokolt volt. Ezek közül az első, hogy Bethlen – aki valószínűleg egy Szamosközy gyűjteményében talált másolatot használt, „az idők szavára hallgatva” a levelet számos helyen cenzúrázta, vagyis a lengyel főkancellár sokszor erősen németellenes, ill. a Habsburg-ház tagjait élesen kritizáló sorait és kifejezéseit vagy átírta, vagy egyszerűen kihagyta, amivel a szöveget egyik legfontosabb argumentumától fosztotta meg, és a jelenleg, nyomtatásban hozzáférhető fordítás is természetesen ezt a változatot követi.[11] A másik ok, hogy a közelmúltban előkerült a dokumentum egy 17. századi, minden eddiginél teljesebb másolata,[12] amit a Szamosközy-gyűjtemény töredékes, de kiadott példányával,[13] valamint a Veress Endre hagyatékában fellelhető, 18. századi másolat átiratával[14] összevetve már lehetővé vált az eredeti szöveg rekonstrukciója.

A fordítás a saját munkám, amely az eredeti latin szöveg és egy terjedelmesebb tanulmány kíséretében a Magyar Könyvszemlében lát hamarosan napvilágot.

Jan Zamoyski, a dicső lengyel királyság egykori bölcs főkancellárjának Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemhez intézett levelének másolata, amit abból az alkalomból írt, hogy Báthory a tanácsát kérte, mit gondol, vajon elődeihez, a korábbi erdélyi fejedelmekhez hasonlóan a török császár hűbérében maradjon, avagy kössön szövetséget a római császárral, és az ő oltalma alá vonja magát.

Felséges fejedelem, tiszteletreméltó uram és rokonom.

Miután a háborús forgatagok nagyon hasonló módon támadnak és megváltozott szereplőkkel, de ugyanazok a tragédiák játszódnak le a világban körforgás-szerűen, s mivel a jövőt az emberi ész nem, csak Isten ismerheti, ezért szükséges, hogy az előttünk álló történésekhez útmutató vagy óvó tanácsot a múltból merítsünk, és követendő példának tekintsük a már megtörtént eseményeket. Hiszen a bölcsesség nem más, mint a múlttal való számvetés alapján a jövő előrelátása és annak megértése, hogy mi az a jó, amit követnünk, s mi az a rossz, amitől óvakodnunk kell. Látom, hogy milyen nehéz és kétséges döntéshelyzetbe kerültetek és a végkimenetel bizonytalan és képlékeny volta miatt megosztottak vagytok a kérdésben, hogy a keresztény fejedelmekhez csatlakozzatok, vagy mégis a török szövetségben lenne tanácsosabb, ahogyan eddig is, a tartományt megtartanotok. Röviden fejtem ki e hosszabb tárgyalásra érdemes témát.

Semmi sem lenne üdvösebb a keresztény világnak s nem lenne kedvesebb Istennek és az emberiségnek, mint ha fejedelmeink és királyaink egy ésszel és akarattal (meg nem utolsó sorban egyesült erővel) a török hatalmának kiirtására szövetkeznének. De könyörgöm, hol az egyetértés, hol az elszánás, amiben bízva a keresztény fejedelmek, egyik a másik után, ekkora dologra vállalkoznának? Nálunk senki sem akarja jobban, hogy a török zsarnokság minél messzebb kerüljön a határainktól (hiszen a közelségük miatt ki vagyunk szolgáltatva a hatalmuknak), de amíg egyenként habozunk, valamennyien elveszünk, s amíg ez egyetlen csapással nem tud összetörni egy marék nyílvesszőt, addig egyenként kihúzgálva összeroppantja és szétmorzsolja őket.[15] S valóban nagy remény lenne végre megingatni és megtörni a török hatalmát (ami a mi semmittevésünk és széthúzásunk miatt nőtt hatalmasra), ha Európa királyai és fejedelmei erre összeszövetkeznének, és nem egymást marcangolnák kölcsönös gyűlölködéssel és pusztító háborúskodással, amivel mintegy széles utat nyitnak a török előtt a keresztény világ belsejébe. De ezek a hóhér fejedelmek és királyok minden bajt és csapást inkább hárítanak a magukéról más nyakába, minthogy józan eszükre hallgatva akárcsak csekély erejüket is a közügy oltárán feláldozzák. S inkább áskálódnak újabb háborúkkal mások és a maguk vesztére is, minthogy a kereszténység esküdt ellensége ellen fegyveresen harcba szálljanak.

Eközben a török nagyon is észnél van, azonnal megragadja és kihasználja a számára kínálkozó lehetőségeket, és ha későn is, de nem eszmélünk föl, akkor hamarosan a Capitoliumon fog reggelizni – nem úgy mint egykor Hannibál, mert bízik erejében és a capuai gyönyörök sem gyengítették meg.[16] Reménytelennek tűnik tehát, nemcsak segítséget, de tanácsot is várni ezektől a mieinktől, legalább annyira, mint ha egy hóhértól kérnél könyörületet, vagy egy rablótól menedéket. Menj hát és bonyolódj bele egy kétséges és kegyetlen háborúba, költsd rá minden vagyonod, tedd fel rá az állam jövőjét; magadat, királyságodat és mindenedet tedd kockára. Ugyan kitől kapsz majd oltalmat vagy segítséget? Hol lelsz biztos menedéket? Vagy milyen vigaszod lesz egyáltalán a téged ért nyomorúságban és csapásokban?

Nem látom, hogy milyen segítséget és oltalmat remélhetsz a némettől, nemes fejedelem, hogy ilyen szoros szövetséget köss vele és az ő bizodalmában a török háború végtelen örvényébe vesd magad. Hiszen olyan puhányok, eltespedtek és élvhajhászok, hogy nem is teutonoknak, inkább teutonidésznek nevezhetnénk őket.[17] Bizony teljesen elfajzottak a nemes Hektórtól és őseik erkölcseitől,[18] s nemhogy nagy dolgokra nem képesek, de még azzal sincsenek tisztában, hogy mi az, ami önmaguknak fontos és szükséges. Olyanok, mint a gombák: a fejüket teljesen befedik, a piszkot, a napot, a tábori rendet nem bírják elviselni. Minderre elegendő bizonyíték karimás kalapjuk és széles kartongallérjuk, amit oly előszeretettel hordanak.[19] És hidd el nekem, hatalmas a mohóságuk és bárhogyan is, de mindenképpen pénzt akarnak gyűjteni, olyannyira, hogy a lelküket is eladnák, ha valaki vevő lenne rá. Ha van is bennük bármilyen erő vagy kitartás, azt kizárólag önmaguk védelmére fordítják.

De nézd meg, milyen gyenge kézzel gondoskodnak a saját bajaikról is. Bátorság helyett, amiről fennen hirdetik, hogy még Akhilleusz elől sem hátrálnának meg,[20] csak tehetetlenség és bizonytalanság jellemzi minden cselekedetüket. Egyetlen törekvésük van, és háborút csak egyféleképpen viselnek: áskálódással, ármánnyal és házasságszédelgéssel más fejedelmek országának a megszerzésére törnek, és ezzel a mesterkedéssel szinte már egész Európát behálózták, olyannyira, hogy már csak az utolsó felvonás van hátra és hamarosan lehúzhatjuk a függönyt. Ég áldjon hát és tapsoljatok: ha a tűzvész az ő házukat is eléri, legfeljebb azt mondják majd a végén: ég áldjon és pusztuljatok. Szenvedélyük nem a tartományok elfoglalásával, hanem kizárólag azok elpusztításával elégíthető ki. Ezt igazolja többek között Magyarország egykor tündöklő székhelye Buda, de egész Magyarország is – gyászos emlékezetű példa, ám intő jel is egyben – amit I. Ferdinánd pusztító nagyravágyása a török torkába vetett, mialatt cseles házasságkötésekkel és be nem tartott szerződésekkel igyekezett megfosztani a magyarokat a szabad királyválasztás jogától és hiába próbálkozott (akár tisztességtelen eszközökkel is), hogy a törvényesen és érvényesen megválasztott János királytól  országát elvegye, akinek ha életét és ártatlanságát a mi Lengyelhonunk nem óvta volna meg, a királyi vérvonal már akkor megszakadt volna.[21] Később pedig, mikor nem múlt el, de enyhült valamicskét a Magyarország feletti szembenállás, ugyanez a Ferdinánd, amit az apával, Jánossal szemben forralt egykor, most kíméletlenül megtette ennek bölcsőben síró kisded fiával és a védtelen királynével szemben.[22] S e bátor hadfi nemcsak a hadseregét, amit Buda elfoglalására küldött, hanem Magyarország jó részét is mintegy Szulejmán kénye-kedvére hagyta.[23]

Halhatatlan Isten! Hol van az emberben ekkora uralomvágy, ekkora szomjúság a népek felforgatására és ki vágyik ilyen mohósággal a kiontott vérre? Hiszen jól látjátok, hogy még ma is, az egykori dicső királyság maradékát, aminek a védelmével dicsekednek, milyen hozzáértéssel és milyen felkészültséggel védelmezik. Amit a török nem ér el, azt a német pusztítja, rombolja és tünteti el, az ország belsejét sanyargatva. A legjobban afölött csodálkozok, hogy noha jól tudják, hogy Magyarország elestével ők is elpusztulnak, semmivel sem izgatja őket jobban, hogy ezt a pajzsot és bástyát megvédjék. Bár lángokban áll a szomszéd fala, nem foglalkoznak vele, hogy mi lesz a mellette lévő házakkal.[24] Azt gondolod tehát, hogy azok, akik a saját pusztulásukkal szemben ilyen közönyösek, ha a másik bajban van, nemhogy segítséget adnak, de akárcsak elgondolkoznak is? Még friss az emlék, hogy micsoda igéretekkel, mennyi adománnyal és mekkora megalázkodással vettek nyolcéves békét Murád szultántól, szégyenszemre és a világ döbbenetére, hiszen a béke alatt a fényűzésre és semmittevésre pazarolták el a háborús költségeket.[25]

S ki nem látja, hogy a németek mindig csak haszontalan dolgokkal foglalkoznak? Most is, összeesküdve néhány fejedelemmel, a francia ügyekbe ártják magukat, mindenki jogába beavatkoznak, elhanyagolják a saját érdeküket és mással törődnek, persze sikertelenül.[26] Most lenne rá szükség, hogy testvérüknek Fülöpnek, a spanyol királynak valamilyen segítséget küldjenek, mert Flandriában próbálkozik, bár nem jut sokra:[27] tartok tőle azonban, hogy ugyanúgy nem segítenek majd neki, ahogyan magukon, vagy más tartományokon sem, amelyek a segítségükre szorulnak. Ezek után tehát, ha a német bármilyen kései segélyt is nyújt majd a bajba jutott Erdélynek (amit kötve hiszek), ki gondolhatja azt, hogy ez a segítség akkora távolságból időben érkezik majd, és akkor jön, amikor szükség lesz rá? A török és tatár gyors lovaikon és seregeiben bízva betör, pusztít, feldúl és elrabol mindent: hol lesz akkor még a Németföldről a szövetségesek megmentésére nehezen mozduló, teknősléptekkel vánszorgó német? S ha elvánszorognak idáig a ránézésre is betegségektől tizedelt ezredek és elárasztják majd a tartományt, hogy megtöltsék a hasukat és kifosszák a parasztokat: akkor fogod majd csak belátni, hogy nyúl létedre levadászott a teknősbéka.[28] A végvárakba helyezett magyar katonák ugyanis, ha elhagyják állomáshelyüket és Erdély segítségére sietnek, büntetést kapnak.

Azután az egész keresztény világ előtt ismert, hogy Ausztria hercegei milyen könnyen viszonyulnak az adott szóhoz. Miksa, Ausztria főhercege, miután a háborúban fogságba ejtettük és börtönben őriztük, mit meg nem fogadott igaz hitére, és mit meg nem ígért, csak hogy szabadon eresszük? Közbenjárt érte a római pápa, esküt tett fivére Rudolf császár és más keresztény fejedelmek is, megígérve, hogy a szerződést, amelyben megegyeztünk és aláírtunk, minden részletében betartja, és életét, amit a lengyel nép embersége és jósága folytán visszakapott, ugyanennek a sértetlenségére és üdvére fordítja és sem titokban sem nyíltan nem kísérel meg semmit a lengyel királyság kárára. Mit tett ehelyett? Pun, sőt osztrák hittel a saját és testvérei szavát is lábbal tiporta, megszegte esküjét, amivel elkötelezte magát; kivonta magát alóla, s ezzel a könnyelműséggel nem kis bélyeget égetett testvérére, Rudolfra és a többi keresztény fejedelemre.[29]

II. Rudolf

Hogy mennyire lehet hinni ezeknek az osztrák hercegeknek? Spanyolország királya, Fülöp, a saját nagybátyjuk az ékes példa erre.[30] Ezek a főhercegek már régóta azon mesterkednek és minden erejükkel azon vannak, hogy Flandria hercegségét és vezetését Fülöp valamelyikőjükre rábízza, s más fejedelmek is szakadatlanul közbenjárnak az érdekükben, de Fülöp mégsem tett eleget ezidáig egyikük kérésének sem. Ha a saját nagybátyjuk és családtagjuk sem képes bennük megbízni, mivel arra gyanakszik, hogy be fogják csapni (csak olyannak hisz ugyanis, akiről azt gondolja, hogy szavának áll), akkor te egy ilyen kétes kimenetelű ügyben hogyan adhatsz hitelt a szavuknak, esküdjenek bármire is? Ráadásul nem is biztonságos titkos tárgyalásokba bocsátkozni velük, legyen bármennyire tisztességes és üdvös a cél, hiszen állhatatlanok és könnyen megváltoztatják a véleményüket, így egyáltalán nem tudod megmondani, hajlanak-e egyáltalán valamilyen egyezségre, vagy nem akarják betartani a szavukat.

Erre számtalan példa van. Magyarország királya János, a mi Zsigmond királyunk egykori sógora, tisztességes és mindkét fél számára előnyös alkut kötött Ferdinánddal, mely szerint a kereszténység üdvére végre felhagynak az egymás iránti háborúval. De hogy Szulejmán török szultánt a titokban kötött szerződés ne háborítsa fel, mindketten esküt tettek a szentírásra, hogy Károly császáron, János magyar, Ferdinánd cseh és Zsigmond lengyel királyon kívül minderről senki nem tudhat. Mit tett ezután Ferdinánd? A titokban szentesített, aláírt és lepecsételt békeszerződést (és a német király ezzel nemcsak bosszúságot okozott Jánosnak, hanem veszélybe is sodorta őt) Szulejmán előtt feltárta, neki átküldte, királyi személyhez legkevésbé sem méltó és örökre szégyenletes könnyelműségről téve tanúbizonyságot, Jánosnak pedig ezután csak sok arannyal és nem kevés vesződséggel sikerült Szulejmán előtt tisztáznia magát.[31] De Ferdinánd fia, Miksa is az állhatatlanság hasonló vétkével szennyezte be a császári nevet.[32] Nagybátyád, a boldog emlékezetű István, kedves rokon, mikor Lengyelország királyának választották és megkoronázták,[33] a tanácsadói tudta nélkül (ti. hogy tanúk híján minden titokban maradjon) saját kezű levelet írt Miksának, amelyben felpanaszolta neki Magyarország nemzetének és honfitársainak szerencsétlenségét, a török zsarnokságtól való elnyomatásukat, mint olyan fejedelem, aki szereti hazáját és az övéi iránti szeretet joggal indítja arra a kérdésre: miképpen lehet Magyarországot a régi állapotába visszahelyezni? Miként lehet kiűzni a törököt az ország belsejéből, vagy legalább a királyság végvárait, amelyek tekintélyes számban maradtak meg, miképpen lehetne megvédeni? Mindezekről komoly megbeszéléseket kellene folytatni a többi keresztény fejedelemmel, írta, és egyesíteni az erőket és terveket, illetve kizárólag Miksának katonai szövetséget is ajánlott. Ezt az őszinte és titokban írt levelet – mivel cseppet sem tartott tőle, hogy elárulják – elküldte neki, és javaslata valóban a kereszténység üdvére, hasznára és tisztességére szolgált. És mit tett Miksa? Ugyanazt, amit az apja: István király tervét a török szultán előtt felfedte, a tőle kapott, saját kezével írott levelet ennek továbbküldte, meggyőződésem szerint abból a célból, hogy állhatatlanságát a török szövetség szolgálatába állítva vegyen bosszút azért, hogy gondatlanságának köszönhetően kiénekelték a szájából a sajtot, azaz a lengyel koronát.[34] Ezzel pedig nem kis veszélybe sodorta úgy a királyi felséget, mind pedig e királyság egészét. Mindezen a jó király olyannyira felháborodott, hogy a császár állhatatlansága feletti elkeseredését szívesebben cserélte volna fel a halállal is, ha Isten nem határozott volna másként. S én tanúsíthatom a legjobban, hogy milyen keserű és fájdalmas szívvel viselte a királyi nevét ért gyalázatot és a méltatlan és hitvány árulást súlyos panasszal vitte volna a pápa és más keresztény fejedelmek elé, ha a következő évben a császár oly szégyenletes ármánykodására (amelyben ezek a fejedelmek mindig élen jártak) nem tett volna pontot a hirtelen halál, ami után a kiváló király ennek emlékét bemocskolni vagy a szellemével tovább bírkózni már nem akart. Még ezelőtt azonban egy keserű és szemrehányó levelet írt Miksának, amelyre ez úgy válaszolt, hogy csak még több okot adott magának a szégyenkezésre, de bűnének az elkendőzésére vagy mentegetésére már semmi lehetősége nem volt ezután. A levélben ugyanis (amit még őrzök), ezek voltak a saját szavai: mindezeket márcsak a barátság miatt sem cáfolom.[35] Úgy véled tehát, felséges fejedelem, hogy a segítség bármiféle reményét vagy bizalmát is érdemes azokba fektetni, akik a kereszténységre nézve ilyen üdvös és súlyos ügyekben ilyen hitványul, szánt szándékkal csalnak, a szövetséges fejedelmeket megvezetik, becsapják, elárulják, kiszolgáltatják és rút hitszegéssel eladják az ellenségnek? Képes lennél megbízni bennük, veszélyes és kétséges helyzetedben számítanál azok segítségre, akik dinasztiád és dicsőségetek iránt mindig a legellenségesebbek voltak? Amit nagybátyáddal, a dicső emlékezetű királlyal szemben mesterkedett, ugyanattól kell neked is tartanod; vigyázz tehát, hogy ha segítségül hívod a németet, nehogy csaláson érd. De hitszegésére bizton számíthatsz, amint nyíltan a török ellenségének vallod magad: sohasem fog annyi pénzt és segítséget küldeni, amennyi a háború kharübdiszéhez elég lenne, sem katonát, sem fegyvert, sem ágyút, ami egy hadjárathoz elengedhetetlen. Végül pedig az történik majd, hogy ott maradsz egyedül, a háború örvényében kiszolgáltatva a török kénye-kedvének, a német pedig csak röhög majd rajtad. Soha nem bízz annyira az idegen népek nyújtotta segítségben, hogy az irántuk érzett bizalmaddal a saját és a tieid megmenekülését tedd kockára.

Azután az sem nyilvánvaló előtted, ami pedig mindenki számára szemmel látható, világos és kézzelfogható. Tartományodnak a német kezdettől fogva titkos vetélytársa és komoly ellenfele volt, ez előttem annyira biztos, amennyire bizonyított is. Hányszor próbálkozott a német a töröknél és könyörgött neki, hogy Erdélyt, amit elveszített, visszakapja, és álnok mesterkedése kis híján sikerrel is járt, és téged és királyságodat – ahogyan egykoron Budát és a két János királyt – nyilvánvaló veszélybe sodorta. Ezen mesterkedett már Miksa császár is korábban, Bekes Gáspáron keresztül, hogy nagybátyádat, a dicső emlékű fejedelmet, de még nem megválasztott lengyel királyt Erdély birtokából elűzze, a tartományt csellel és fegyverrel elfoglalja, s hogy a csalással és erőszakkal szerzett zsákmányt mintegy kedvére kifoszthassa.[36] De ma is, Rudolf császár mit meg nem tesz és mit el nem követ, hogy az apjától be nem cserkészett prédát a török segítségével a saját uralma alá hajtsa, és azt az adót, amit jelenleg Erdély fizet a töröknek, a kétszeresésre-háromszorosára emelje?

Nincs tehát más út, a tartomány megőrzésének és megmentésének nincsen más eszköze, minthogy a korábbi fejedelmek nyomdokain kell haladni, és amiképpen ők ezidáig gondoskodtak Erdélyről, ugyanúgy ezután is a béke, a szövetségkötés és egyetértés kapcsával, valamint az adók befizetésével kell a jövőről gondoskodni. Arannyal és ezüsttel kell az ellenséggel megküzdeni, úgy vélem; pajzsra és sáncra van szükség, nem olyan fegyverekre, amelyek felingerlik az ellenséget. Az a tanácsom tehát, hogy ne hadüzenetről, hanem békekérésről hozzatok határozatot. Ha a török valamit sérelmez, akkor szerintem engeszteléssel, kéréssel, megvesztegető ajándékokkal és efféle szolgálatokkal kell kiengesztelni, legalábbis addig, amíg az égiek meg nem elégelik mindezt, és nem teremtenek arra alkalmat a keresztény fejedelmeknek, hogy az annyi országot fenyegető dühüket elűzzék. Egyedül ezt az utat használták a dicső János király fia és Izabella királyné is, hogy kiengeszteljék a törököt, és Erdély ne pusztuljon el idő előtt. Hogy ezt elérjük a töröknél, úgy vélem a szövetséges és baráti királyok közbenjárására lesz szükség, akik valamennyire tudnak rá hatni. Jól emlékszem, mikor Párizsban tanultam, Izabella, Magyarország királynéja és Erdély fejedelme, kiváló emlékezetű atyádat, Báthory Kristófot küldte követségbe Henrik francia királyhoz, hogy a király közbenjárásával, aki Szulejmánnál nagy becsben állt, érje el, hogy ügye és tartománya védelmet kapjon.[37]

A mai időkben a keresztény királyok közül a legmegfelelőbb és legalkalmasabb személy, akit szövetséget ígérve meg lehetne kérni a sértődés elsimítására (már ha manapság ilyen esett meg a török és az erdélyiek között), Erzsébet angol királynő, akinek akkora megbecsültsége és tekintélye van a töröknél, hogy szinte semmi nincs, amit a közvetítésével ne tudnál elérni.[38] Azt tanácsolom tehát, hogy őt keresd meg és az ő befolyását használd: amit ő akar, annak kétségtelenül foganatja lesz, és a királyné sem tekinti majd ezt terhesnek, sőt kitüntetésnek veszi, ha arról értesül majd, hogy az ő közreműködésére van szükség a te ügyed megoldásában és a támogatás elnyerésében; és a kölcsönös jóindulat és segítség nem is lehet jogosabb vagy komolyabb, hiszen összeköt benneteket a sors, a tartományotok szerencséje, a fejedelmi méltóság és hivatal szolgálata, és ami a legfőbb: a keresztény hitben való részvételetek. Meggyőződésem tehát, hogy kérésed nem fog elutasításra találni nála, csak a szándék és a készség benned is meglegyen. Nekem biztosan gondom lesz rá, jól ismerem ugyanis és kölcsönös szolgálatokat is tettünk már egymásnak, ami miatt bizonyosra veszem, hogy a segítségéhez folyamodhatunk. Azt pedig te magad is beláthatod, hogy a vele való kapcsolatból és a kölcsönös segítségből milyen hasznod származik. A tartomány évi rendes adója, amit a török hivatalnokok kapzsisága mostanáig folytonosan növelt, vagy csökkenni fog valamelyest, vagy legalább nem fog állandóan tovább emelkedni. A többi különadó és ajándék alaposan meg lesz kurtítva és a királyné közreműködésével csökkeni fog az összegük. Nem kell annyi követséget küldeni a Portára sem, és az állandó költségek, fáradozások, amivel a török falánkságát mindeddig nem tudtátok kielégíteni, s ami a legfőbb, a titkos intrikák, az ebből fakadó rettegés és félelem, amivel hitvány emberek az erdélyi névre folyton bajt hoztak, a török előtt gyanúba keverték és veszélybe sodorták, szintén alábbhagynak majd.[39] De ha mégis előfordul ilyesmi (mert gyakran elő szokott), tüstént kész lesz majd a segítség és bátran bízhatsz majd a királyné védelmében és abban, hogy ő majd eloszlatja a vádakat. Mindezeket a királynő a török udvarban székelő állandó követén keresztül, valamint mindent összeszedve, az erdélyiekkel megtanácskozva és őket bevonva szerte tudja majd foszlatni, és a szövetséges fejedelmek is, akik a királyné pártját fogják, ha megtudják majd, hogy katolikus fejedelem létedre te is az ő szövetségese vagy és közös megegyezéssel a bizalmába fogadott, hasonló bizalommal, jóindulattal és kedvezéssel viszonyulnak majd hozzád is és a téged érintő ügyeket úgy kezelik majd, mintha a sajátjuk lenne. Így aztán Erdély a tökéletes boldogság legmagasabb csúcsára emelkedhet és sokáig virágzani fog. Végül pedig ne hidd azt, hogy a királynő kérése miatt a török bármilyen módon megsértődik majd, sőt jó ha tisztában vagy vele, hogy nagy becsületed lesz a török előtt, ha egy ilyen királynő segítségére számíthatsz, akit ennyire tisztelnek, és ami a legfontosabb, a régi vádaskodások, amivel a németek és más rosszakaratúak, menekült erdélyiek a rossz híreteket keltették, eltűnnek majd a török szívéből, vagyis ezáltal kihúzhatod és messzire vetheted az irántad keltett gyűlölet és vegyes megítélés méregfogát, hiszen látják majd, hogy a királynő mintegy kezesként és jótállóként jár közben Erdély érdekében. Mindennek az elkezdéséhez és véghezviteléhez azt gondolom, a legrövidebb és legalkalmasabb út Szászország hercegének megnyerésén keresztül vezet, akivel a rokonság és a közeli viszony miatt igen szoros a kapcsolatunk, és aki kezdeményezésünket szeretetével és jóindulatával támogatja majd meg, ahogyan én is lehetőségeimhez képest, sőt minden erőmmel és energiámmal azon leszek, hogy szorongatott helyzetedben a segítségedre legyek.[40] Kérelmed pedig a legalkalmasabb időben érkezik majd a királynéhoz, hiszen néhány hónapja múlt csak, hogy Murád török szultánnal különféle fajtájú és mintájú selyem- és gyapjúszövetet küldött, értékes festéssel, mindenféle csodálatos színben, olyanokban, amiket élő ember még nem látott; aztán különféle vésett arany- és ezüstneműt, ami sem az ajándékosztó királynéhoz, sem az azt elfogadó hatalmas császárhoz nem méltatlan; legvégül pedig Murád szultán felséges hitvesének egy művészien és kecsesen megformált, értékes és egyedi drágakövekkel ékített koronát küldött, tiszta aranyból, amit lánykorában még maga a királynő viselt. S ezeket ajándékokat olyan kegyesen, akkora örömmel és szeretettel fogadták, hogy a királynő ennél nagyobb megbecsülést és lekötelezettségre már nem is vágyhatna. A török megnyeréséhez és mindazon sérelmek kiengeszteléséhez, amelyek eddig megestek, ez az út kínálkozik, ezen a közvetítőn keresztül kell békét kötni és éves követküldéssel őt kell megnyerni. Hidd el nekem, Isten segedelmével a jó szándékot végül siker koronázza majd.

Összefoglalom tehát a tanácsomat: békét kell kérned és minden erőddel a békére kell törekedned. Újra és újra csak azt mondom: ne vesd bele magad a háborúba; légy tisztában vele, hogy tartományod jelenlegi helyzete és egy bármennyire is igazságtalan béke még mindig jobb, mint egy bármennyire igazságos háború.[41] Emlékezz Sallustius mondására: Könnyű elkezdeni a háborút, de nagyon bajos abbahagyni, nem ugyanannak van hatalmában a kezdet és a vég; belefogni akárki tud, még a gyáva is, de vége csak akkor lesz, mikor a győztes akarja.[42] Ha szabad jósolni: hamarabb hagy el majd a remény, ha ebbe belekezdesz, mintsem szegődik társadul a siker, és hamarabb kell elmenned majd Erdélyből, minthogy a háborút lezárnád. Ahogyan az egykori bölcs mondta: ne piszkáld karddal a tüzet,[43] tudd, hogy a béke minden jó dolog forrása és szülője, a háború pedig minden rossz melegágya és bölcsebb a békeszerető fejedelem a háborút forralónál.[44] Mindezt, nemeslelkű fejedelem és kedves rokonom, az irántad érzett szeretetből írtam, s abban a reményben, hogy mindebből az adott helyzetben és időben helyes és üdvös következtetéseket vonsz majd le. Ha egy kicsit is rám hallgatsz, áldani fogod még egykor a döntésed és hálás leszel nekem; ha pedig mégsem engedsz, azt akkor is előre megmondom, kijelentem és figyelmeztetlek: semmi jóra ne számíts.[45]


Jegyzetek

[1] http://mek.niif.hu/04800/04882/html/szabadku0183.html

[2] https://mno.hu/velemeny/jol-elni-a-fuggetlenseggel-2407079

[3] Vö. Nagy Gábor, Szapolyai István és János alakja Isthvánffi Miklós Historiaejában, Studia Miskolcinensia 5 (2004), 195-214

[4] Idézi Horn Ildikó, Báthory András, Bp., Új Mandátum, 2002, 91. Báthory országegyesítő terveihez még: Szádeczky Lajos, Báthory István titkos terve a magyar királyságot és erdélyi fejedelemséget illetően, Sz 16 (1882), 497–498; Uő, Báthory István és egy magyarországi összeesküvés, Sz 20 (1886), 851–866; Veress Endre, Báthory István Habsburg-ellenes politikája, A gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 15 (1960), 19–28; Horn Ildikó, Báthory István uralkodói portréja = Portré és imázs: Politikai propaganda és reprezentáció a kora újkorban, szerk. G. Etényi Nóra, Horn Ildikó, Bp., L’Harmattan, 2008; Kruppa 2014, 29–154.

[5] Bethlen, Historia II, 518; Erdély története III, 162.

[6] Kakas István londoni követségéhez lásd: Veress Endre, Zalánkeményi Kakas István, Bp., Magyar Történelmi Társulat, 1905, 42–56; Uő, Documente privitoare la istoria Ardealului, Moldovei și Țării-Românești IV, Bucureşti, Cartea Românească, 1931, 25–28; Bethlen Farkas, Erdély története III, ford. Bodor András, Kolozsvár-Bp., Erdélyi Múzeum Egyesület-Enciklopédia, 2004, 289–295.

[7] Erdély és a hosszú török háború problematikájához, valamint a ’törökös’ tanácsurak kivégzéséhez Bethlen művén kívül: Baranyai Decsi János magyar históriája [1592–1598], ford., bev. Kulcsár Péter, Bp., Európa, 1982; Erdélyi Országgyűlési Emlékek III (15761596), kiad. Szilágyi Sándor, Bp., MTA, 1877 (Monumenta Hungariae Historica), 303–339, 453–459, 466–481; Nagy László, Erdély és a tizenötéves háború, Sz 116(1982), 639–688; Uő., A rossz hírű Báthoryak, Bp., Kossuth, 1984, 77–148; Horn Ildikó, Báthory András, Bp., Új Mandátum, 2002, 178–186; Kruppa Tamás, A kereszt, a sas és a sárkányfog: Kelet-közép-európai törökellenes ligatervek és küzdelmek a Báthory-korszakban (1578–1597), Bp.–Róma, MTA-PPKE, 2014 (Collectanea Vaticana Hungariae, II/5), 238–301, különösen 290–301.

[8] A végrendelet on-line: http://adatbank.transindex.ro/html/alcim_pdf9831.pdf

[9]http://mnl.gov.hu/mnl/ol/hirek/pazmany_peter_a_politikus_esztergomi_ersek_a_katolikus_megujulas_fo_alakja

[10] Historia rerum Transylvanicarum a Wolfgango Bethlen (…) ab anno 1525 contexta, post eius obitum ductu fratris sui Alexii Bethlen (…) continuata usque ad annum 1603, [Keresd, 1684], 430–436; Wolffgangi de Bethlen, Historia de rebus Transsylvanicis, III, Cibinii, Martin Hochmeister, 1783, 87–105.

[11] Bethlen, Erdély története III, 237–248.

[12] Kraków, Bibl. PAU, nr. 9377 cop.; orig: Lwiw, Bibl. Dzieduszyckich, Ms. 134, nr. 92, fol. 811–823.

[13] Szamosközy István történeti munkái IV – vegyes följegyzések, kiad. Szilágyi Sándor, Bp., 1880–1892, (Monumenta Hungariae Historica Scriptores 30), 407–411.

[14] MTA KIK Kézirattár, Veress Endre-hagyaték, Ms 433: Zamoyski János kancellár levelezése magyarokkal és magyarokról (15761605), Bp., 1946 (kiadatlan), 503–520. Veress kézirata Laurentius Weidenfelder (1693–1755) másolata alapján készült, aki élete végén négy vaskos folio-kötetbe gyűjtötte össze az általa fellelt, Erdély történetére vonatkozó forrásokat. E gyűjtemény jelenlegi helyéről nincsenek információim. Életéről és műveiről lásd: Johann Seivert, Nachrichten von Siebenbürgischen gelehrten und ihren Schriften, Preßburg, Weber, 1785, 481–485.

[15] A Plutarkhosz által megörökített és a kora újkori szólásgyűjteményekben felhasznált történet szerint, Szkirilosz szkíta király halálos ágyán maga köré hívta nyolcvan fiát és egy nyílköteget adott nekik, hogy próbálják meg széttörni. Ezt a feladat lehetetlensége miatt mindegyikük elutasította. Erre az öreg király egyenként kihúzta a kötegből a nyílvesszőket és könnyedén összetörte azokat, majd arra buzdította fiait, hogy maradjanak mindig egyetértésben, mert csak akkor tudnak erősek maradni. Plut. Mor. 174g; Erasmus, Apophtegmatum sive scite dictorum libri sex, Basileae, Frobenius 1531, 416.

[16] Livius, VII, 38

[17] A rómaiak Marius vezetésével a teuton és kimber törzsekkel vívták az első germán háborúkat, akiket szinte teljesen ki is irtottak. A teuton nők a fogságban tömeges öngyilkosságot követtek el. A „teutonidész” görögös végződésű szóalakkal Zamoyski a leszármazottak elnőiesedését és elpuhultságát akarja érzékeltetni.

[18] A Hektórtól való leszármazást egy átfogó genealógiai program keretében I. Miksa császár (1486-1519) vezette be a Habsburg-ház családfájába, vö. Peter G. Bietenholz, Historia and Fabula: Myths and Legends in Historical Thought from Antiquity to the Modern Age, Leiden, Brill, 1994, 50–54.

[19] Vö. Abraham de Bruyn metszetét.

[20] Szintén adagium-szerű kifejezés

[21] Az 1526. november 11-én királlyá koronázott Szapolyai 1527 végén Ferdinánd támadása miatt Lengyelországba menekült, trónjára az 1529-ben Magyarországra hadjáratot vezető Szulejmán helyezte vissza.

[22] 1541-ben, János király halála után Ferdinánd hadjáratot indított Buda elfoglalására.

[23] Ez így nem teljesen igaz, Ferdinánd 1542-ben újabb sereget küldött Buda elfoglalására, azonban ez a hadjárat is kudarcot vallott. A török fogságba esett német zsoldosok Gellért-hegyen történt lemészárlása a korban közszájon forgó történet lehetett, vö. Kovacsóczy Farkas kortörténeti feljegyzései (15631567), Lymbus 2012–13, 57–95; 63.

[24] Hor. Ep. I, 18, 84–85: Nam tua res agitur, paries cum proximus ardet/et neglecta solent incendia sumere uires.

[25] Az eredetileg II. Szelimmel (1566-1574) 1568-ban drinápolyi megkötött békét a bécsi udvar 1577-ben, 1584-ben és 1590-ben újította meg III. Murád szultánnal (1574–1595). A hadikiadások csökkentése az 1570-es 1580-as években magyar részről is visszatérő panasz volt

[26] Zamoyski itt valószínűleg a IV. Henrikkel szemben a katolikus liga és a spanyol udvar által a francia trónra jelölt Izabella Klára infánsnő (II. Fülöp és Valois Erzsébet lánya; 1566-1633) és Ernő herceg tervezett házasságára céloz. A házasságból végül nem lett semmi, Henrik éppen 1593 nyarán tért át a katolikus hitre és biztosította be ezzel a trónját.

[27] A spanyolok Párma hercege, Alessandro Farnese németalföldi kormányzósága alatt (1578–1592) kezdetben sikereket értek el, így egész Flandriát és Brabantot visszafoglalták. Az Armada pusztulásával (1588) a tengeri utánpótlás lehetőségétől elvágva, ill. a Franciaországban kialakult helyzet miatt kétfrontos háborúra kényszerítve az 1590-es évek elejére már védekező pozícióba kényszerültek a mind erősebb és aktívabb hollandokkal szemben. Farnese utóda a kormányzói székben Péter Ernő, Mansfeld-Vorderort grófja volt (1592-94), akit Rudolf császár két öccse, Ernő főherceg (1594–95), majd 1596-tól Albert főherceg követett; ez utóbbi 1598-ban vette feleségül a fent már említett Izabella Klára infánsnőt.

[28] Utalás a nyúl és a teknősbéka ezópusi meséjére.

[29] Rudolf császár (1576–1612) öccsét, Miksa főherceget (1558–1618) a lengyelországi Habsburg-párt Vasa Zsigmonddal szemben hívta meg a trónra, amit fegyveres erővel próbált elfoglalni 1587 végén. Krakkót sikertelenül ostromolta, csapatai 1588 januárjában a byczyna-i csatában vereséget szenvedtek, ó maga fogságba esett, ahonnan csak egy év múlva szabadult, miután a pápa, V. Sixtus követítésével kötött szerződésben lemondott mindennemű lengyel trónigényéről.

[30] II. Fülöp (1556–1598) spanyol király, V. Károly fia.

[31] A váradi békéről van szó (1538); a szereplők: V. Károly német-római császár, I. Ferdinánd magyar és cseh király, I. Zsigmond lengyel király, I. Szülejmán szultán és Szapolyai János magyar király.

[32] II. Miksa német-római császár (1564–1576), I. Miksa néven (1563-tól) magyar és (1562-től) cseh király

[33] Báthoryt 1575. december 14-én választották, 1576. május 1-én koronázták meg. Miksa 1576. október 12-én halt meg.

[34] Utalás a holló és a róka meséjére.

[35] Miksa és Báthory István levele sem maradt fenn.

[36] Bekes Gáspárt (1520–1579) Báthory Istvánnal szemben támogatta a bécsi udvar, ahová 1573-ban elmenekült Erdélyből, majd 1575-ben csapatokkal tért vissza, de Kerelőszentpálnál vereséget szenvedett. Báthory 1576-ban kegyelmet adott neki és a szolgálatába fogadta. A danzigi majd livóniai hadjáratokban a király egyik legjobb hadvezére volt.

[37] Báthory Kristóf (1530–1581) Báthory István későbbi fejedelem bátyja 1557-ben járt Izabella királynő megbízásából Párizsban, hogy II. Henrik (1547–1559) közbenjárását kérje a töröknél Lippa, Becskerek és Temesvár visszaszerzésének ügyében.

[38] I. Erzsébet (1558–1603)

[39] Itt Zamoyski elsősorban Márkházi Pál tevékenységére célozhat, aki 1578-ban menekült Isztambulba, ahol már 1581-ben, Báthory Kristóf halálát követően erdélyi trónkövetelőként lépett fel. 1582/83-ban áttért az iszlámra, Ibrahim bég néven több állomáshelyen szolgált. Halálának ideje nem ismert, 1595-ben már nem él. Vö. Sándor Papp, From a Transylvanian principality to an Ottoman sanjak. The life of Pál Márkházi, a Hungarian renegade, Chronica (Annual of the Institute of History, University of Szeged) 2004, 57–67.

[40] A szász választó ebben az időben II. Krisztán (1591–1611) volt, aki apja korai halála után, nyolcévesen került a trónra. Nagykorúságáig, 1601-ig Friedrich-Wilhelm weimari herceg töltötte be a régensi tisztet, ill. a fejedelem édesanyjának, Sophie von Brandenburgnak is jelentős befolyása volt az államügyekre. Nem világos, Zamoyski milyen rokoni kapcsolatra gondol.

[41] Erasmus, Édes a háború a tapasztalatlanoknak (Dulce bellum inexpertis, Ad. 3001)

[42] A Jugurtha elleni háború, 83. Kurcz Ágnes ford.

[43] A Diogenész Láertiosz Püthagorász-életrajzából származó mondás a sententia-gyűjtemények egyik kedvelt darabja volt.

[44] Erasmus, A béke panasza; Édes a háború a tapasztalatlanoknak

[45] Az eredetiben: evangelia inde non immolabis – a Caelius Rhodiginustól származó adagiummal Zamoyski a makedónokkal szembeni óvatos és mérsékelt, i.e. IV. századi athéni politikust, Phókiónt állította mintegy utolsó példaként Báthory Zsigmond elé. Az Athénban negyvenöt alkalommal sztratégosszá választott Phókión (402–318) következetesen konfliktuskerülő politikát képviselt a makedónokkal szemben, a Rhodiginus által (talán félreolvasásból) alkotott szóösszetétel eredetije Plutarkhosz Párhuzamos életrajzainak Phókión életrajzában, a lamiai háború (323/322) kezdeti sikerei miatt örömáldozatot bemutató athéniakra vonatkozóan szerepel. Evangelia inde non immolabis – ebben semmi köszönet nem lesz, fordíthatjuk kissé szabadon a végső figyelmeztetést a levél végén, ami kibontva azonban már így szól: ne kövesd el ugyanazt a hibát, amit az athéniak, akik nem hallgattak Phókiónra és bele is buktak a makedónok elleni felkelésükbe.

 

Facebook Kommentek

További írásaink