„Mától fogva házunk és családunk Windsor-háznak és családnak neveztessék” – Névváltoztatás németellenességből

Szegedy-Kloska Tamás

Több mint száz éve, 1917. július 17-én V. György brit uralkodó királyi proklamációval a brit királyi család nevét Szász–Coburg–Gotháról a mai napig is használatos Windsorra változtatta. Ez a dátum, július 17-e azonban nemcsak emiatt kötődik az első világháború alatt regnáló angol uralkodóhoz, hanem egy egy évvel későbbi, 1918-as végzetes esemény miatt is.

1914-ben, az első világháború kitörésekor Európa számos uralkodója és királyi leszármazottja mondhatta el magáról, hogy Viktória brit királynő-császárnő és Albert szász–coburg–gothai a felmenője, így a 63 évig uralkodó angol királynő nem véletlenül érdemelte ki az „Európa nagyanyja” nevet. Viktória német családból, a Hannover-házból származott, német nevelést kapott, és német herceghez is ment feleségül. Uralkodásának első felében az angol arisztokrácia és a nép a királynőben és családjában elsősorban az idegent látta, igen erős német akcentussal beszélte az angolt. Élete során nyolc merényletet is elkövettek ellene, sikertelenül. Csupán idősebb korára kedvelték meg, a viktoriánus korszak áldásait pedig az 1880-as évek hozták el.[1] Viktóriának összesen 42 unokája volt (akik közül 34 érte meg a felnőttkort), köztük Nagy-Britannia későbbi királya, V. György, Németország császára, II. Vilmos és az Orosz Birodalom cárjának, II. Miklósnak felesége, Aliz (Alix) hessen–darmstadti hercegnő.

Ahogy Viktóriát Európa nagyanyjaként, úgy V. György apját, VII. Edwardot (magyarosan: Eduárdot) családi, rokoni kapcsolatai révén „Európa nagybácsijaként” emlegették. Neve szintén egy korszakot – még ha nem is hosszút – fémjelez Nagy-Britannia történelmében: az edwardiánus kort. A brit uralkodók közül egyedül VII. Edward volt az, aki 1901-től 1910-ig tartó regnálása alatt végig hivatalosan viselte a Szász–Coburg–Gotha családnevet.

Bár a brit királyi családot erős szálak fűzték a német rokonsághoz, a későbbi V. György igencsak idegenkedett a német néptől és kultúrától. A németekkel szembeni ellenérzése már fiatal korában megnyilvánult. Nagyanyjával, Viktóriával ellentétben György (első brit uralkodóként) már akcentus nélkül beszélte az angolt, anyanyelvén kívül pedig nem szívesen szólalt meg más nyelveken: nem tanult meg rendesen franciául, németül pedig a kortársak beszámolója szerint is kifejezetten rosszul beszélt. A németek iránti tartózkodó magatartása egész életében elkísérte, ebben többek között anyjának, Alexandra királynénak (született schleswig–holstein–sonderburg–glücksburgi dán királyi hercegnő) is hatása volt. Jól példázza ezt a következő eset is. Károly Sándor szász–weimar–eisenachi nagyherceg aranylakodalmán a fiatal György herceg képviselte Viktória királynőt. A herceg még 1890-ben kapta meg egy porosz ezred tiszteletbeli parancsnokságát, így az ünnepségen porosz katonai egyenruhában kellett megjelennie. Anyja, Alexandra (akkor még) hercegnő a következőket írta Györgynek az eseménnyel kapcsolatban:

„Az én Györgyöm egy igazi koszos kékköpenyes Pickelhaubés [tradicionális német (porosz) katonai sisak] német katona lett!!! Sosem gondoltam volna, hogy ezt megérem! De ne aggódj, […] ez nem a te hibád.” [2]

Az első világégés során Nagy-Britanniában felerősödtek a német- és idegenellenes hangok és érzelmek, így a német felmenőkkel és családnévvel rendelkező angol királyi család lépéskényszerbe került. A Nagy-Britanniából és az Amerikai Egyesült Államokból áradó propaganda középpontjába II. Vilmos német császár állt, akit háborús uszítónak, az európai civilizáció eltiprójának, barbárnak állítottak be. Nemes egyszerűséggel szólva hirtelenjében nemkívánatos lett minden, ami német (a témához lásd korábbi cikkünket). A neves angol író, H. G. Wells a The Timesban megjelent egyik cikkében azt írta, hogy a brit királyi család egy „importált” dinasztia, a királyi udvar pedig idegenekből áll, amely nem eléggé hazafias és lelkesítő a háborús időkben.[3] Wells azzal érvelt, hogy az európai dinasztikus rendszer főleg német származású királyi családokon belüli házasságok tömkelegét jelenti, és véleménye szerint: „…a brit királyi család választása alattvalói és rokonai között elkerülhetetlen.” Györgyöt – aki saját magát ízig-vérig vidéki angol úriembernek tartotta – felháborította Wells írása, amelyre a következőket reagálta: „Lehet, hogy nem vagyok elég lelkesítő, de átkozott legyek, ha idegen vagyok!”[4] 

1917. július 17-én V. György a túl németes hangzású Szász–Coburg–Gotha királyi családnevet a Hódító Vilmos korából fennmaradt ősi kastély után Windsorra változtatta. A királyt elhatározásában csak erősítette, hogy egy hónappal korábban német Zeppelinek légitámadást hajtottak végre London ellen, amely tovább fokozta a németekkel szembeni brit ellenszenvet. A kiáltványban György (és a királyi család többi tagja is) minden német méltóságról, címről és kitüntetésről lemondott; a német nevű és származású angol nemesi családok neveit pedig megváltoztatták (például a Battenbergből Mountbatten, a Teckből Cambridge lett).[5]

A The London Gazette 1917. július 17-i száma a királyi proklamációval. Forrás: The London Gazette, Nr. 30186. 1917. 7119.

II. Vilmos német császárhoz is eljutott a hír, hogy unokatestvére Windsorra nevezte át a brit uralkodócsalád nevét. A források szerint – célozva A windsori víg nők című Shakespeare darabra – a következőket reagálta: „akkor most elmegyek a színházba és megnézem a szász–coburg–gothai víg nőket…”[6] Egy bajor nemes, Albrecht von Montgleas gróf mondta ki az angol királyra, aki nemes egyszerűséggel kijelentette, hogy: „Az igaz királyi tradíciók azon a napon haltak meg 1917-ben, amikor egy »mezei« háború miatt V. György király megváltoztatta a saját nevét”.[7] A jelenleg is uralkodó III. Károly – György dédunokája – és leszármazottai ezért viselik ma is a Windsor nevet.

Ahogy a cikk eleje is utalt rá, július 17-e egy másik esemény évfordulója is: ekkor végezték ki a bolsevikok V. György unokatestvérét, II. Miklós orosz cárt és családját. 1918 júliusában egy nagy-britanniai udvari összejövetelen a királyi család néhány tagja üdvözölte György királyt és Mária királynét. György azonban olyan komor arccal lépett be a terembe, hogy Mária Lujza hercegnő (Viktória brit királynő unokája, V. György unokatestvére, Ferenc József osztrák császár és magyar király keresztlánya) anyja, Heléna hercegnő (Viktória brit királynő lánya) megkérdezte az uralkodótól:

– Oh, György, ilyen rosszak a hírek? 

A hercegnő a nyugati frontról érkező veszteségek hírére számított, ahol egy német offenzíva (Unternehmen Strandfest – a németek ekkor használtak először mustárgázt) szörnyű pusztítást végzett a brit katonák között.

A király a következőket válaszolta:

– Igen, de nem amiatt, amire te gondolsz. Nikit, Alixet és öt gyermeküket meggyilkolták a bolsevikok Jekatyerinburgban.[8]

Az 1917-es orosz forradalommal kapcsolatban sokáig tartotta magát az a közkeletű legenda, amely szerint a brit kormány bírálta felül György azon döntését, amely II. Miklós orosz cárnak és feleségének Nagy-Britanniában politikai menedékjogot biztosított volna. Ezzel szemben György volt az, aki félve a monarchiaellenes hangok felerősödésétől, valamint attól, hogy egy „bukott” uralkodót befogadjon az országába, felülbírálta kormánya tanácsát arra vonatkozóan, hogy Miklósnak és családjának menedékjogot biztosítsanak.[9] Természetesen a kérdés árnyaltabb, hiszen egy esetleges brit beavatkozás annak érdekében, hogy Miklóst megmentsék, további bonyodalmakat szült volna. Az orosz cár és családja meggyilkolásáról György a következőket írta naplójába: „Mária és én részt vettünk egy istentiszteleten […] amit drága Nicky emlékére rendeztek, akit […] a múlt hónapban lelőttek a bolsevikok. […] Aljas gyilkosság volt. Nicky közel állt hozzám, a legkedvesebb emberek egyike és igazi úriember volt: szerette országát és népét.”[10] Györgyöt és feleségét, Mária királynét élete végéig gyötörte a bűntudat amiatt, hogy lehetőségükben állt volna megmenteni a cári családot, azonban mégsem tették.

II. Miklós havat lapátol Carszkoje Szeloban, ahova az ideiglenes kormány 1917-ben internálta a cári családot. Forrás: Library of Congress

Jegyzetek:

[1] Szántó György Tibor: Anglia története. Akkord, Budapest, 2007. 196–197.

[2] Nicolson, Harold: King George the Fifth: His Life and Reign. Constable and Co., London, 1952. 42.

[3] Rose, Kenneth: King George V. Weidenfeld and Nicolson, London, 1983. 174. p.

[4] Russell, Gareth: The Emperor’s. Chalford, Amberley Publishing, 2014. 157–158.

[5] Ponsonby Papers, 1917. június 18. Közli: Rose i.m. 175.

[6] Carter, Miranda: George, Nicholas and Wilhelm: Three Royal Cousins and the Road to World War I. Random House, 2010. 23.

[7] Bocca, Geoffrey: The Uneasy Heads. London, Weidenfeld & Nicolson, 1959. 170.

[8] Cannadine, David: George V. The Unexpected King. Penguin Books, London, 2014. 60.

[9] Russell i. m. 12.

[10] Idézi: Rose i.m. 216.

Felhasznált sajtóforrás és irodalom:

A nyitókép forrása: „A good riddance.” (Hál’ Istennek, hogy megszabadultunk tőle.) V. György kisöpri német címeit. Punch, or the London Charivari. Vol. 152. The Office, London, 1917. 422. p.

Bocca, Geoffrey: The Uneasy Heads. London, Weidenfeld & Nicolson, 1959.

Cannadine, David: George V. The Unexpected King. Penguin Books, London, 2014.

Carter, Miranda: George, Nicholas and Wilhelm: Three Royal Cousins and the Road to World War I. Random House, 2010.

Nicolson, Harold: King George the Fifth: His Life and Reign. Constable and Co., London, 1952.

Rose, Kenneth: King George V. Weidenfeld and Nicolson, London, 1983.

Russell, Gareth: The Emperor’s. Chalford, Amberley Publishing, 2014.

Szántó György Tibor: Anglia története. Akkord, Budapest, 2007.

The London Gazette, Nr. 30186. 1917.