“Tiszteletbeli magyarok”: Ruszki Pista, az életmentő lengyel huszár, és Vaszil, az “idegenlégiós”

Már-már közhelyszámba megy, hogy magyarokkal, vagy valamilyen szinten magyarul értő emberekkel a világ minden pontján össze lehet futni, Kairótól Manhattanig. Nem volt ez másképp 70 évvel ezelőtt, a második világháború idején sem, de akkor nem kissé tanácstalan hátzsákos turisták, hanem a keleti fronton – előbb a Don partján, majd Galíciában – harcoló honvédek szembesültek ezzel a ténnyel. Mai posztunkban két ilyen történetet ismertetünk; az egyik szereplői a szó szoros értelmében az életüket köszönhetik egy öreg huszárnak, de szó lesz egy meglepő “elmagyarosodásról” is.

xiv.png
Honvédek osztanak ebédet a betakarításban segédkező gremjacsjei civileknek (Kemendy XIV. tábla)

Az 1942 tavaszától a Donhoz vezényelt katonák a partizánok, a betegségek és a borzalmas, de olykor életmentő hideg mellett időnként mulatságos, vagy éppen megható eseményeket is átélhettek, és időnként magyar szót is hallhattak, de nem csak bajtársaiktól. Mai egyik főszereplőnk Kemendy Géza hadnagy, a nagykanizsai 9. hadosztály 17/II. zászlóaljának (Csáktornya) vonatparancsnoka, akinek egysége 1942 nyarán Voronyezstől délre, Gremjacsje faluban állomásozott. A hadosztályt, amely a magyar 2. hadsereg arcvonalának északi szárnyán kapott helyet, ekkor elkerülték a nagyobb összecsapások; a honvédek készültek a télre, bunkereket, lőállásokat építettek, betakarították a maradék terményeket, és persze ismerkedtek a helyiekkel. A Donhoz vezényelt katonák és a lakosság viszonya többnyire jó volt; nagyobb atrocitások nem történtek, sőt, a katonák rengeteg helyen segítettek a főleg nőkből, öregekből és gyerekekből álló lakosságnak a mezei és ház körüli munkákban is, a katonaorvosok pedig sokszor vették át a helyi körorvosok szerepét is.

xiii.png
Kemendy Géza civilekkel beszélget Gremjacsjén (Kemendy XIII. tábla)

Kemendy hadnagy katonái, már csak feladatuk miatt is nyugodtabb körülmények között élhettek, több lehetőségük volt ismerkedni és bajtársaikkal szórakozni. Ahogy az lenni szokott, hamar kialakult egy új, divatos szóval élve közösségi tér, ahol magyarok és oroszok egyaránt megfordulhattak. A nyelvi nehézségek miatt persze általában nem ment olyan könnyen a kapcsolatteremtés, így még nagyobb volt a meglepetés, amikor az egyik muzsik ízes zalai tájszólással válaszolt a honvédek tréfálkozására.

“Egyébként akárcsak otthon, itt is a kovácsműhely volt a katonák kedvenc beszélgető helye. Ehhez járult egyrészt, hogy Tóth Lajos nagyon jó kedélyű, jó munkásember volt, másrészt itt találkozhattak a zászlóaljbeli barátakkal a kocsisok, mert nekik is végezték a patkolást, a kocsi-javításokat. Egy ilyen vasárnapi idill közben – magam is ott voltam – megáll köztünk egy kis alacsony, vékonydongájú orosz férfi, tőlünk idősebb, a szörnyű hőség ellenére birkabőr bundában. Mikor az emberek észreveszik a szokatlan öltözéket, valamelyik megszólal, persze magyarul:

– Hát, te ruszki, nem fázol?

– Tudja a rosseb – válaszolt ő magyarul, méghozzá tökéletes zalai tájszólással, akárcsak mi.

Megmondanom sem kell, mekkora elképedés lett erre, mindenki figyelme felé fordult, és kezdődött a faggatás.

– Magyar vagy? Hol tanultál ilyen jól magyarul? Stb.

Stefánnak [Sztyepan, vagyis István – GyS] hívták, természetesen ettől a perctől kezdve Ruszki Pistaként lett elkönyvelve.

– Hová lett a nyári viseleted – kérdezték tovább, mert embereinknek ez volt a legfeltűnőbb, hogy téli öltözékben parádézott új barátunk. Mert tényleg az lett. 

– Elvitte Sztálin, a rosseb egye meg! – volt a válasza. Majd rátért annak megmagyarázására, hogy honnan tud magyarul. Szüksége is volt az őszinteségére, mert könnyen kém hírébe kerülhetett volna, és az sok súlyos következménnyel járhatott volna. Az I. világháború alatt magyar hadifogságba került, és kiadták dolgozni, mint társait. Ő Zala megyébe, Csömödér-Pákára került Horváth János, jómódú gazdához, és ott volt 4,5 évig! Az akkori körülményekre csodálatos pontossággal emlékezett:

– A gazdának, Horváth Jánosnak 3 fia volt. Nevüket is tudta, de azt is elárulta, hogy a legkisebb volt a kedvence, a Vince.

– Szép gazdasága volt. Egy pár ló, egy pár ökör, 5 tehén és megfelelő számú növendék. Reggel 4 órakor keltünk, kezdtük az etetést és a pucolást, trágyázást, és két vetet után (így!), az itatás előtt bementünk, mert akkor volt a “kisreggeli”. Ez abból állt, hogy a gazda pálinkát adott és kenyeret haraptunk rá. Olyan tökéletesen idézte ezeket a szertartásokat, hogy azt hittük, otthon vagyunk.

– A kisreggeli után itattunk, majd újra adtunk egy vetetet, és akkor a gazda felesége kijött fejni, mi meg rendbetettük az istállót. Ezután mosakodtunk, majd reggeliztünk. Jó koszt volt, és én a gazdáékkal étkeztem, mint aki a családhoz tartozik. Ezután mentünk a kinti munkára.

– Nincs-e valaki abból a faluból? – kérdezte. Sajnos nem volt, aki tudott volna Horváthékról újabbat mondani. Pista nagyon a szívünkhöz nőtt. Azonnal kivetkőztettük téli ruhájából, felöltöztettük, egy ruszki lovat is adtunk neki, melyet nem akart elfogadni, érthető okokból, és nem is volt hozzá szerencséje, mert a németek pár nap múlva elvitték tőle. Pista sajnálta is, megnyugvással is eltöltötte. Elláttuk sóval, liszttel, gyufával, dohányáruval, egyszóval minden szükségessel, amiket általában nélkülöztek.[1]

A fentebbi kis történetből több dolog is kiderülhet: az egyik, amiről manapság kevesebb szó esik, hogy a Monarchia több százezer orosz fogságba esett katonája – köztük volt például Nagy Imre, a későbbi miniszterelnök és idősebb Antall József is – mellett legalább ennyi orosz került osztrák-magyar hadifogságba is. Akkoriban még teljesen más volt a hadifoglyok helyzete, mint egy háborúval később; a tisztek külön táborokban éltek már akkor is, amit napközben elhagyhattak, a legénységet pedig kiadták munkára, enyhítendő a bevonulások miatti munkaerőhiányt. A foglyok így megtanulták a nyelvet is, sőt sokan a háború után is ott maradtak, családot alapítottak. A másik fontos dolog, az, hogy mennyit számított a helyi parancsnokok és katonák hozzáállása abban, hogy sikerült-e megtalálni az összhangot a helyi lakossággal. Egy “Ruszki Pista”, és a vele kvaterkázó honvédek ugyanis minden röpiratnál és propagandánál többet tehettek ennek érdekében, ahogy az itt is történt:

“Nekünk nagyszerű segítségünk lett, amit szívesen is megtett, mert semmi olyat nem kívántunk tőle, am az oroszok ellenszenvét kiválthatta volna. Pista segítségével találtunk a faluban egy kötélverőt, felszerelése is volt. Vállalta, hogy minta után feldolgozza az útközben szerzett, egy kocsira való gabonakötöző zsineget istrángnak, kötőféknek. Búzával, sóval, cigarettával fizettünk az értékes munkáért. A legjobban fogyó anyagból jelentős készlettel rendelkeztünk ennek folytán.”[2]

Bár ma, amikor a külszolgálaton lévő katonák legtöbbször a vizet is otthonról kapják, furcsának tűnhet egy ilyen “barter”, akkoriban ez megszokott dolognak számított. Mivel a magyar hadsereg ellátása sokszor akadozott, és néha mesteremberekből is hiány volt, sokszor alkalmaztak helyi munkaerőt. A lakosságot nem egyszer vezényelték ki árokásáshoz és bunkerépítéshez is, amelyért élelmet és/vagy nyersanyagokat kaptak. A zsákmányolt, vagy útközben vett anyagok szerepe is hatalmas volt, ugyanis a szögtől kezdve a kötélen át sok mindenből állandó hiány alakult ki. A 7. könnyűhadosztály (III., majd IV. hadtest) területén például külön vasazó brigádokat szerveztek, akik fémhulladékot kutattak fel, amelyből ácskapcsokat és szögeket készítettek a hadosztály kovácsai. Bár sajnos Ruszki Pistáról nem maradt fent fénykép, arról igen, hogy a csáktornyai honvédek a “sima” hadifoglyokkal is jól bántak.

xxiv_oroszpeter.png
Kaltróy Antal alezredes, zászlóaljparancsnok és “Orosz Péter” hadifogoly (Kemendy XXIV. tábla)

Két évvel később, 1944 nyarán már a Kárpátok előterében, Kolomea, Kuty és Stanislau (ma: Ivano-Frankivszk, Ukrajna) folytak a harcok. Az itt bevetett 1. hadsereg katonáinak is volt részük a fentebbihez hasonló meglepetésben, amikor onnan hallottak magyar szót, ahonnan a legkevésbé sem várták volna. A honvédcsapatok bevetésére április 17-től került sor; a felderítők értelemszerűen az első vonalakban, illetve azok előtt harcoltak, az összekeveredett magyar és szovjet egységek (na meg a számtalan , sokszor egymással is hadakozó partizáncsoport) miatt különösen nagy veszélyeknek kitéve. Ráth András tartalékos zászlós (majd hadnagy) a 16. felderítőosztály lovasszázadának szakaszparancsnokaként vett részt ezekben a harcokban; ő is több olyan esetet említ, amikor rossz hírszerzési információk vagy nem megfelelő térképek miatt kerültek bajba, amelyből szerencsés módon valahogy mindig sikerült kikeveredniük. Egyszer éppen “kollégájuk”, egy öreg huszár segítségével:

“Szakaszommal 2–3 napos felderítésre indultam és mindjárt első nap csak teljes sötétedés után értem el egy falut. Megálltunk a szélén, hogy tájékozódjunk, egy ruszin huszárt beküldtem a szélső házba, aki egy reszkető parasztemberrel jött ki. Kérdésemre, hogy mi van a faluban, az öreg megszólal nagyon tört magyarsággal, hogy az Istenért se menjünk tovább, mert oda vagy 500 m-re, éppen felénk irányítva van leállítva az orosz géppuska, ami meghallva érkezésünket szétlőne minket. A falu ugyanis tele van orosszal. Ő azonban elvezet minket egy olyan helyre, ahol nyugodtan lepihenhetünk és másnap aztán hajnalban, észrevétlenül továbbállhatunk. Az öreg – oldalában a puskacsővel – valóban elvezetett egy távoli tanyához, ahol senkit sem találtunk és megeresztett hevederrel, kellő őrséggel nyugalmunk biztosítottnak látszott. Amikor aztán az öreget megkérdeztük, hogy miképpen tud magyarul beszélni és miért volt olyan készséges a megsegítésünkben, azt felelte, hogy annak idején Debrecenben szolgált a huszároknál [m. kir. 2. honvéd huszárezred 1918-ig – Gy. S.] és az volt életének legszebb szakasza, a magyarokat nagyon szereti, de az oroszokat gyűlöli. Galíciai lengyel volt az öreg.” [3]

Az öreg monarchiás huszár esete is jól példázza, hogy Ukrajna lakossága mennyire megosztott volt ilyen téren is. A kommunisták mellett akadt több nacionalista/függetlenségpárti csoport is; közülük nem egy a háború után sem tette le a fegyvert, de konfliktusok voltak ukránok és lengyelek között is, amelynek a háború alatt több tízezren estek áldozatul. A lengyelek hagyományosan jó viszonyt ápoltak a magyar katonákkal, de akadt arra is példa, hogy ukrán nacionalista partizánok (a németekkel eleinte szövetséges, majd velük is szembeforduló, híres-hírhedt UPA) egyeztek ki a honvédekkel (hivatalosan!), akiket orvosi ellátásért és lőszerért cserébe nem támadtak, sőt egyes egységeik 1944 őszén magyar területre húzódhattak vissza.

upa.jpg
Az UPA (Ukrainska Povsztanszka Armija, Ukrán Felkelő Hadsereg) egy propagandaplakátja: Dicsőség Ukrajnának – Dicsőség hőseinek! A katona pedig egyszerre áll a német és a szovjet zászlón. A plakát tetején látható szimbólum a híradókból ismerős lehet…

Szintén Ráth Andrástól származik az “elmagyarosodás” története is. 1944. augusztus 23-án Románia frontváltást hajtott végre, a Vörös Hadsereg csapatainak így lehetősége volt a Kárpátok védelmi vonalainak megkerülésére; emiatt szükségesé vált az 1. hadsereg visszavonása a Kárpátokban kiépített védőállásokba. A harcok augusztus 24-től már az Úz völgyében, vagyis az akkori Magyarország területén  folytak, a szovjet-román csapatok pedig megállíthatatlannak bizonyultak. Szeptember 7-től kezdődött meg a Székelyföld katonai kiürítése, az ellenség pedig szeptember végére Battonya térségében elérte a mai magyar határt is. A szovjet erők 1944. október 6-án indították meg újabb támadásukat, amelynek célja az Erdélyben és Kárpátalján védekező magyar és német erők hadműveleti bekerítése volt. A támadók október közepére több helyen hídfőket létesítettek a Tiszán, de a hadműveleti bekerítés nem sikerült, a német és magyar erők Nyíregyháza–Debrecen irányú támadása következtében; a 16. felderítőosztályt, mint gyorsan mozgó alakulatot október 26–27-én Királytelek (ma Nyírtelek) mellett vetették be, sikerrel. A szovjet offenzíva ideiglenes megállításával lehetővé vált a Tiszától keletre települt erők visszavonása a folyó mögé.

sihuszar.png
Ráth András zászlósként 1944 tavaszán (HL II/1680)

A királyteleki ütközet, amelyben a honvédek erőteljes támadása időlegesen visszavetette a Nyíregyháza környéki szovjet erőket, volt a felderítőosztály egyik legkeményebb harca, amelyben minden alegység teljes létszámmal vett részt. Az összecsapás során esett fogságba a partneroldalunkon már említett “Vaszil”, a vöröskatona, akit a huszárok nemes egyszerűséggel “elfelejtettek” leadni a fogolygyűjtőknek:

“Lassanként azonban mégis tért nyertünk annyira, hogy az orosz katonák kezdtek kiugrálni lövészárkaikból és vitték az irhájukat. Az ilyen pillanatok gyorsabb haladást tettek lehetővé, így rövidesen sikerült annyira megközelíteni vonalaikat, hogy kiadhattam a parancsot kézigránátdobásra és rohamra. Természetesen én is végrehajtottam a kézigránátdobást, majd beugrottam az árokba, ahol legnagyobb megrökönyödésemre egy orosz katona feküdt fegyver nélkül, valami, fehérnek aligha nevezhető rongyot tartva a kezében. Az ugrás hevében majdnem belelőttem, de szerencsére ezt nem tettem, hanem rögtön odahívtam egy ruszin huszárt és röviden kihallgattam az oroszt. Aztán ugyanazzal a huszárral hátraküldtem a századhoz, jelentéssel, kérve Alezredes urat, hogy tekintse a ruszkit saját foglyomnak, és kérem, ne adja át őt a németeknek. Alezredes úr eleget tett a kérésemnek, Vaszilt beosztottuk a konyhára, ahol néhány nap múlva olyan kerekre hízta magát, hogy nem ismertünk rá. Később biztatgattuk, hogy visszamehet az orosz csapatokhoz, de erre nem volt hajlandó.”[4]

szakaszpkk.png
A 16. felderítőosztály III. huszárszakaszának vezetői: Kolozsi József tizedes (2. raj), Szabó János szakaszvezető (parancsnokhelyettes), Ráth András zászlós, Szoboszlai János tizedes (1. raj), Laukó János őrvezető (3. raj) (HL II/1680)

Vaszil további sorsáról nem rendelkezünk adatokkal, így csak remélhetjük, hogy rendben átvészelte a magyarországi és szlovákiai (a felderítők ott kerültek bevetésre 1944 végén és 1945 elején) harcokat, és vagy kereket oldott, vagy valahogy megúszta a szovjetek hadifogságba esett katonáikkal szembeni, cseppet sem megértő eljárását. Sajnálatos, bár katonai szempontból érthető, hogy egyes szovjet egységek, kihasználva a magyarok “naivitását”, honvéd egyenruhában ténykedtek, nem egyszer súlyos veszteségeket okozva. Legközelebb róluk lesz majd szó!

nyirtelek_02.JPG
A királytelki csata emlékműve a 16. felderítőosztály hősi halottainak nevével

[1] Kemendy 98-99. o.

[2] Kemendy 100. o.

[3] György 1117. o.

[4] György 1128. o.


Források:

György Sándor: Ráth András feljegyzései a 16. felderítőosztály 1944-1945 közötti működéséről. Hadtörténelmi Közlemények 2013/4. 1106-1135. o. A visszaemlékezés őrzési helye: Hadtörténelmi Levéltár HL II/1680.

Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál. Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg, 2012. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Molnár András és Szabó Péter

A nyitóképen a 17/II. zászlóalj első foglyai 1942. június 28-án Beszegyinónál. Az egyik sebesültet éppen Kalmár József szanitéc kötözi. (Kemendy X. tábla)

Facebook Kommentek

További írásaink