Nők elleni erőszak és házasságtörés a középkori Budán

A nők elleni erőszak körül a politikai közbeszédben manapság gyakran lángolnak fel az indulatok, időnként pedig a régi, középkori joggyakorlatot is felemlegetik, mint elrettentő példa. Csakhogy az igazság, mint olyan gyakran, most is sokkal szofisztikáltabb. A nők elleni erőszak ügyében most a magyarországi joggyakorlat egy régi és fontos forrását, a Budai Jogkönyvet idézzük fel, amelynek a látásmódja természetesen messze áll korunk jogfelfogásától, mégis érdemes tisztába tenni azt, hogy mit gondoltak a kérdésről. Tudta-e például, hogy a nőkkel szembeni bántalmazást, vagy a jó hírnév megsértését a jogkönyv kétszer olyan súlyosnak ítélte meg, mint a férfiak esetében?

 A Budai Jogkönyvről röviden

Mielőtt a konkrét jogi szabályozásba belemennénk, érdemes néhány szóval megemlékezni magáról a Budai Jogkönyvről is. A mű a középkori Magyarország egyik legfontosabb jogi gyűjteménye, felnémet nyelven íródott, és nagyban támaszkodik a magdeburgi városjogra, valamint más német joggyűjteményekre, így a Szász tükörre is. Három kézirata maradt fent, amelyek Mollay Károly és Kubinyi András szerint mind másolatok.  A három kézirat közül az egyik a pozsonyi evangélikus líceum könyvtárának egy kódexéből került elő, a másik Leonard Cromer kassai polgár tulajdonában volt a 16. században, majd a pesti egyetem jogászprofesszora, Frank József őrizte, a harmadik pedig Bozsernyik Béla gimnáziumi tanár hagyatékából került elő, aki Nagybányán vásárolta meg.

budai_jogkonyv1.jpg
Két oldal a Budai Jogkönyv líceumi káziratából

A mű nem egységes szerkezetű, a fennmaradt szövegeket több kéz írta. A legkorábbi szövegrész 1403 után keletkezhetett, mivel a jogkönyv hivatkozik Zsigmond királynak ebben az évben adott oklevelére, legkésőbb pedig 1421-ig össze kellett állítani, mert a 404. cikkely beszámol a 1421. november 23-i tanácsülésen hozott határozatokról. A jogkönyv utolsó cikkelye 1503-ból való, vagyis az eredeti szöveghez folyamatosan hozzáírtak a későbbiekben.

A mű szerzőjéről csak annyit tudunk, hogy Jánosnak hívták, és a szövegből világossá válik, hogy jegyzőként dolgozott. Mollay Károly Johannes Siebenlindert nevezte meg, mint lehetséges szerzőt, aki elkezdte a munkát, de később, mikor magasra ívelt a pályája, félbehagyta. Kubinyi András azonban felhívta a figyelmet arra, hogy róla nem tudjuk, hogy dolgozott-e valaha is jegyzőként Budán, így csak annyit állíthatunk, hogy egy János nevű budai jegyző készítette a jogkönyvet, róla pedig tudjuk, hogy 1403 és 1410 között működött. A későbbi betoldások szerzőiről még ennyit sem tudhatunk.

A nők elleni erőszak, és szankciói

A középkori jogfelfogás egyik szép példája következik alább:

“257. Az erőszakról, amelyet valaki asszonyok ellen követ el

Bárki, aki egy asszony gyenge vagy törékeny lényét vagy egy asszonyi teremtést bármilyen módon szavakkal rossz hírbe hoz, vagy tettleg bántalmaz, kétszeresen bűnhődjön ahhoz képest, mintha egy férfival szemben követné el ugyanezt.”

A cikkely mögött az a megfontolás áll, amelyet a szerző tulajdonképpen szájbarágósan közöl is: mivel az emberi nemben a nő a gyengébbik fél, ezért fokozottabb védelemre szorul, mint a férfiak. Ebből következően a vonatkozó büntetési tételek is emelkednek női áldozatok esetén.

Az áldozatok szerinti megkülönböztetés természetesen érvényesül a nemi erőszak esetében is:

“2284. Egy szűz elleni erőszakról.

Ha valaki egy szüzet erőszakos úton megszöktet, majd hamarosan meggyalázza, és a nő elszökik tőle, majd panaszra szalad összekócolt hajjal és véres ruhában, akkor a férfit a kötélnél kérdezzék ki, és azután ítéljenek a vallomása szerint. Ha azonban a szűz a férfitól való elszabadulása után még a harmadik napon is hallgat, a továbbiakban a vádja legyen semmis, és többé ne hallgassák meg.

285. Az istenfélő és erényes asszonyok elleni erőszakról

Ha egy asszony nyomban panaszt tesz azt követően, hogy erőszakot követtek el tisztessége ellen, és ezt a szomszédokat segítségül hívva megakadályozta, hangos kiáltozással panaszolja el a vele történteket, a bíróság pedig cselekedjen úgy, ahogyan a hajadonokról az előbbiekben írva van.

286. Ha egy nagykorú hajadonnak beleegyezésével veszik el a szüzességét az elkövető emiatt nem büntethető. Ha azonban ez a nő akarata ellenére történik, az elkövető veszítse el a fejét.

291. Aki felszentelt apácát erőszakol meg

Aki felszentelt apácát erőszakol meg, azt fejezzék le, az apácát pedig küldjék vissza a kolostorába.”

Mint látható, abban az esetben, ha nemi erőszak történt, a sértettnek meg kellett jelennie a bíróság előtt úgy, hogy a kinézete bizonyosságként szolgáljon arra nézve, hogy elszenvedője volt az esetnek. Az ítélet ezt követően a vétkes fél vallomása alapján történt. Ez a fajta ítélkezés nem igazán áldozatbarát, hiszen nyilvánosság előtt kell megjelennie az erőszak után, ráadásul határidőt is szabott a megjelenésnek. A három nap szigorú szabályozásnak minősül, Bécsben például 14 napja volt erre az áldozatnak. Vélhetően azért került bele a beleegyezésről szóló cikkely a joggyűjteménybe, mert már akkor is ez volt az erőszaktevők egyik legfontosabb érve. (A pozsonyi szabályozás tovább ment: ha bebizonyosodott, hogy az elkövető bírta az áldozat beleegyezését, akkor nemcsak nem lett baja, hanem még össze is házasították őket). Ugyanez természetesen az apácákra nem vonatkozott, ők a fogadalmuknál fogva nem egyezhettek bele a szexuális aktusba.

A budai jogkönyv forrásául szolgáló német joggyűjtemények néhol egészen kiterjedt szankciót is foganatosítottak: a szász tükör rendelkezése szerint azt a házat, ahol az erőszak történt, le kellett rombolni, a sváb tükör pedig az aktusnál jelenlévő embereknek és állatoknak az elpusztítását is megkövetelte.

Házasságtörés és paráznaság

A házasságtörés manapság már nem büntetőjogi kategória, de a középkorban még nagyon is az volt. Azok az asszonyok, akik házas emberrel feküdtek le, nem számíthattak túl sok jóra, a kapcsolatban szereplő házas félnek viszont volt még egy dobása.

“288. Az együttháló asszonyokról, akik házas emberrel élnek együtt

Az együttháló asszonyokat, akiket kitartanak, el kell üldözni a városból, és ha ismét a szeretőjüknél találják őket, aki akár házas és jómódú, akár nőtlen, mindkettejüket tiltsák ki a városból.”

Talán egy kicsit meglepő, de azok, akik még nem voltak férjnél, mentesültek a nyilvános megszégyenítés alól, mert a jogalkotó felhívta a figyelmet arra, részben bibliai alapon, hogy azok, akik ilyenkor végignézik az eseményt, azok aligha különbek náluk. A megbánást persze elvárták az így lebukott nőktől is.

“289. A titokban szerelmet űző nőkről, ha rajtakapják őket

Ha valakit közülük ténylegesen rajtakapnak, vagy rábizonyítják, hogy bűnbe esett és erkölcstelenkedett, ámde szabad és hajadon, akkor nem tartom dicséretesnek, hogy a történekért a poroszlók vagy az utcalányok velük szemben hatalmaskodjanak, vagy az akaratuk ellenére a városban velük táncoljanak mindazért, ami történt. És ne kényszerítsék őket sárga folt viselésére sem. Ne is vegyék el a ruhájukat, mert elcsüggednek, és szégyentelen, gyakran közönséges utcalányokká válnak, holott egyébként még beláthatnák s megbánhatnák vétkeiket.”

medieval_public.jpg

A házasságtörés súlyos bűnnek számított, mint azt alább olvashatjuk, különösen akkor, ha mindkét fél házasságtörő volt.

“290. A házasságtörő férfiakról és nőkről.

A házasságtörőket sehol se tűrjék meg, és a bíróság üldözze őket mind titkosan, mind pedig nyíltan megnevezve. Ha a házasságtörő férfi és nő külön-külön házasok, akkor ez nagyon súlyos ügy. Ha már régóta hírben vannak, és bűnnel vádolják, majd azután rajtakapják őket egymással egy szobában, zárt ajtó mögött, az különösen gyanút keltő. Ha az asszonyt nem a szokásos fejékkel és a férfit nem a szokásos ruhájában találják, a bíróság vizsgálja ki az ügyüket, és főképpen pedig, ha nem akarják becsületesen feltárni együttlétük okát, s azt, hogy mi történt, akkor kínzással kell kideríteni az igazságot. Mindkettejük számára ássanak egy sírgödröt az akasztófánál, amibe élve fektessék őket, majd egy botot vagy póznát döfjenek át mindkettejükön.”

A büntetés kétségkívül súlyosnak hat, ám azt meg kell jegyeznünk, hogy az írottakkal szemben a gyakorlat kissé másképpen alakult. Ugyan nem budai, hanem debreceni jegyzőkönyvekből ismert, hogy bár a paráznaságot és a házasságtörést halállal büntették, az első lebukás alkalmával csak kisebb büntetést szabtak ki, mint például a megvesszőzést vagy a pellengérre állítást.

adultery.jpeg
“Ha már régóta hírben vannak, és bűnnel vádolják, majd azután rajtakapják őket egymással egy szobában, zárt ajtó mögött, az különösen gyanút keltő.”

Természetesen a paráznaságra csábító kerítőkre, vagy az erkölcstelenségre nevelő anyára sokkal súlyosabb büntetés várt, mindkét esetben zsákba dobva a Dunában végezték az érintettek.

“287. A kerítőnőkről és a lélekkufárokról

Ha a pokol öreg reteszeit, a gonosz asszonyokat tettleg rajtakapják azon, hogy asszonyokat vagy hajadonokat kerítenek és erkölcstelenségre bírnak vagy kényszerítenek, akkor őket mind zsákba kell varrni és a Dunába dobni. Ugyanez legyen a büntetésük az olyan fogadósoknak is, akik mindehhez házakat bocsátanak a rendelkezésükre.

292. Az anyákról, akik a gyerekeiket erkölcstelenségre bírják

Az olyan anyát, aki erkölcstelenségre adja a fiait vagy a lányát, tegyék egy zsákba, majd hajítsák a Dunába, és süllyesszék el, hogy vízbe fulladjon.”

A Budai Jogkönyv néhány cikkelyének átolvasása után tanulságul levonhatjuk, hogy az fővesztéssel szankcionálta a nők elleni nemi erőszakot, persze az elkövetőknek kedvezve a feljelentés időhatárának megszabásával. Engedékenynek bizonyul abban az esetben is, amikor egy hajadon paráználkodik, de a házasságtörőkkel szemben ez az engedékenység véget ér, és igen súlyos szankciók vártak a felekre. Legjobb tudomásunk szerint azonban ezek ellenére sem lett kevesebb házasságtörés sem a középkori Budán, sem azokban a magyar városokban, akik átvették a budai jogot.


Felhasznált irodalom:

Buda város jogkönyve. (Szerkesztette: Blazovich László, fordította: Schmidt József). Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 17. Szeged, 2001.

Kubinyi András: Budapest története a későbbi középkorban Buda elestéig (1541-ig). In: Budapest története a későbbi középkorban és a török hódoltság idején. Budapest története II. (Szerk.: Gerevich László – Kosáry Domokos). Budapest, 1973.

Károly, Mollay (Hrsg.): Das Ofner Stadtrecht. Eine deutschsprächige Rechtssammslung des 15. Jahrhunderts aus Ungarn. Budapest, 1959.

Relkovic Néda: Buda város jogkönyve (Ofner Stadtrecht). Budapest, 1905

A nyitóképen Buda városa Schedel Világkrónikájában

Facebook Kommentek

További írásaink