Fürj, mopszok és csehek Felső-Magyarországon

“Hát már a pipa is szól?” – kezdi visszaemlékezését  Nemeskéri-Kiss Sándor, nyugalmazott diplomata. A Pipaszó című művében számos anekdotát oszt meg, amely valamilyen módon kötődött hozzá. Az egyik ilyen története még fiatal korában játszódik, a család véglesi, Zólyom környéki birtokán, ahol a lakosság vegyes, de főleg szlovák ajkú volt a XIX. utolsó évtizedeiben. Ehhez kapcsolódva meg kell jegyezni, hogy ekkoriban a csehek is kezdték felfedezni a szlovákok lakta területet, a Švejk szerzője, Jaroslav Hašek fiatal korában is többször járt a Felső-Magyarország területén, mint turista.

Mégis hogyan kapcsolódik össze egy későbbi magyar diplomata élménye egy első világháborút is megjárt cseh íróval? – lehet feltenni a kérdést. A közös pont a már említett tény, hogy Hašek is járt Magyarországon, annak is a szlovákok lakta részén. Azonban nemcsak a szlovákokat – mint a korszakban népszerű csehszlovakista elgondolás kapcsán a csehek “másik” ágát – látogatták meg a Morva-folyó túlpartjáról érkezők, vagy éppen túráztak, fürdőhelyekre jártak, hanem többen munkájuk miatt érkeztek Magyarországra. Az 1891-es népszámlálás szerint összesen 64,5 ezer cseh-morva honos élt Magyarországon, 1910-ben számuk már közel 80 ezerre nőtt – azonban a nagyszámú csehországi németség miatt nem feltétlenül volt mindenki cseh a megkérdezettek közül: utóbbi összeíráskor mintegy 64 ezer fő arról számolt be, hogy cseh az anyanyelve.

Hašek nem volt köztük, ugyanakkor egyes életrajzírói szerint anyanyelvén kívül nemcsak németül beszélt, hanem magyarul is megértette magát. Erre szüksége is lehetett magyarországi látogatásai során. Utazásai alkalmával a Balaton környékét, de leginkább Felső-Magyarországot járta be. Az itt lakó magyarokat egy szabadságszerető, kissé szilaj népként írja le az olvasónak, akiknek azonban megvannak a maguk hátrányai: képesek igen maradian gondolkozni, nagyrészt szlavofóbok és gyakran érzik magukat felsőbbrendűnek. A szlovákokról javarészt pozitív dolgokat ír, akik főleg juhászkodással foglalkoznak, de vannak olyanok is, akik a bányában keresik meg kenyerüket. Előbbieket egy kicsit könnyelmű, de szabad szívű embereknek írja le, akikben mindig van egy sajátos igazságérzet, egyfajta betyárbecsület. A németséget konzervatívnak, szűklátókörűnek, és kissé rátartinak mutatja be: ezen ellenszenves leíráshoz hozzájárulhatott az a németekről kialakult kép is, amit Hašek Csehországból hozott magával. Az bizonyos azonban, hogy a táj lenyűgözte, és fenntartások nélkül ír róla, még ha egyszerű nyelvezettel is:

“Képzeljük hozzá mindehhez a csodás hegyvidéket, amelyet aranyban fürdet a sugaras nap, a messzibe nyúló virágos réteket, és megértjük, miért örülnek annyira a selmeciek az életnek, pláne, ha tudják, hogy ez a nap érleli borrá a szőlőjüket, ínycsiklandozó mártássá az áfonyájukat, illatossá a szénájukat, amelyből aztán zamatos hús lesz.” [1]

Nemeskéri-Kiss Sándor is meglehetősen pozitívan írt a Pipaszóban a szlovákokról, szintúgy a csehországi németekről, de azokról a cseh erdészekről is jó véleménnyel volt, akikkel még fiatal korában Véglesen találkozott. Az egyik erdész volt Tuzsina, aki – ha tudta volna – egy mondatával a csehszlovakizmusnak is odaszólt:

“A tót nyelvet szidta, hogy buta nyelv; például a fürjet prepelica-nak nevezi, amit igazán nem lehet megérteni.

– Hát csehül hogyan mondják?

– Csehül? Csehül igen szép neve van: hrépelek! Ezt mindenki megérti! De prepelica, az nagyon buta szó.” [2]

A problémát okozó fürj

A szerző nem adja meg, hogy Tuzsinával milyen nyelven értekezett: ez a német, de akár a szlovák-cseh nyelv is lehetett, azonban a fürj cseh nevét rosszul jegyezte meg, a prepelica-tól valóban teljesen más kiejtésű křepelka-t kellett volna írnia. Tuzsina még két alkalommal jelenik meg a könyvben. Legközelebb akkor, amikor – akárcsak Hašek legismertebb hősének – kutyákkal kell foglalkoznia:

“A közeli Nagyszalatnán élt egy nagyon idős, állandóan ágyban fekvő hölgy, ennek két kedvenc kutyácskája az akkor nagyon divatos, de förtelmesen csúf mopsz volt; annyira agyonetetve, hogy saját zsírjukban fuldokoltak és már enni sem akartak semmit. Ajánlották az öreg dámának, hogy forduljon bizalommal Tuzsinához, az nagy kutyaszakértő. Erdészünk átvette a két zsírgombócot »kúrára«. Bezárta őket egy kóterbe és csak éppen annyi kenyérhéjat adott nekik másodnaponként, hogy éhen ne vesszenek. Két hét múlva a majdnem csontvázzá aszott dögöcskéket elvitte úrnőjükhöz és letétette velük a vizsgát: mohón rágták az eléjük dobott csizmatalpat.” [3]

mopsz1900.jpg
Mopsz 1900 körül

Tuzsina drasztikus módszerei meghozták a várt eredményt, azonban saját végzete is a gyomrában volt keresendő, amelyről Nemeskéri-Kiss Sándor szintén megemlékezik:

“Tuzsina egyébként evővirtuóz is volt: egyízben fogadásból megevett együltében hatvanhárom szilvásgombócot és megivott hozzája egy kicsi hordó sört, tizenhárom litereset. Utána nemsokára meg is halt, pedig még ötven éves se volt.” [4]

Mai szemmel nézve, az erdész bizony rá is erősít arra a sztereotípiára, hogy a csehek mennyi sört tudnak inni, mivel huszonhat korsó legurítása valóban embert próbáló feladat, nem csoda, hogy a gombócokkal együtt Tuzsina szervezete sem bírta a megterhelést. Az pedig már megint csak ráerősít a közgondolkodására, hogy Nemeskéri-Kiss családjának cseh erdésze is olyan groteszk anekdotákban jelenik meg, mintha csak Švejk mesélné el őket a Kehelyben egy korsó sör mellett.

[1]: Hašek, Jaroslav: Lőcsei közjáték (Felföldi kincsestár sorozat). Felsőmagyarország Kiadó. 2001. 75. o.

[2]: Nemeskéri-Kiss Sándor: Pipaszó, Dr. Vajna és Bokor, Budapest, 1941. 41. o.

[3]: Uo.

[4]: Uo.

Források:

Az 1891-es és 1910-es magyarországi népszámlálás adatai

Hankó B. Ludmilla-Heé Veronika: A cseh irodalom története, Magyarországi Eszperantó Szövetség, Budapest, 2003.

Hašek, Jaroslav: Lőcsei közjáték (Felföldi kincsestár sorozat). Felsőmagyarország Kiadó. 2001.

Nemeskéri-Kiss Sándor: Pipaszó, Dr. Vajna és Bokor, Budapest, 1941.

A nyitóképen fenyőerdő Zólyombrezó és Tiszolc között a XX. század elején – forrás: Fortepan

Facebook Kommentek

További írásaink