“Emberek vagyunk ám, nem szárnyas angyalok…” – Tragédia és újrakezdés Jutason

Egy korábbi bejegyzésünkben már érintőlegesen szó volt a magyar ejtőernyős csapatok első bevetéséről, amely jóval túlmutatott jelentőségén, hiszen a német deszantosok 1940 áprilisi dániai és májusi belgiumi bevetései után ez volt a harmadik élesben végrehajtott ejtőernyős-művelet. A szenttamási híd elfoglalására 1941. április 12-én indított művelet már első perceiben tragédiába torkollott, a Veszprém-Jutas repterén lezuhant szállítógépben 20 katona vesztette életét, az akciót azonban végrehajtották, és így lett ez a nap a magyar ejtőernyősök tűzkeresztsége és a fegyvernem nem hivatalos “keserédes születésnapja” is.

“Ép ember, ép gépet ép ésszel nem hagy el” – tartja a mondás, ennek ellenére az emberiség évszázadokon át kísérletezett mind a repüléssel, mind pedig az ejtőernyőzéssel, illetve eleinte a kettő ötvözetével. Az igazi áttörést a Wright fivérek 1903-as szárnyalása, illetve az első világháború hozta meg; egyre nagyobb igény mutatkozott egy olyan eszközre, amellyel a pilótáknak esélye marad az életben maradásra gépük/hőlégballonjuk megsemmisülése esetén is. A magyar úttörőket ez az időszak sem nélkülözte: Hefty Frigyes tábori pilóta az elsők között volt, aki sikeres vészugrást hajtott végre 1917-ben az olasz fronton. Az Európába küldött amerikai csapatok között volt William “Billy” Mitchell, a légi hadviselés későbbi fenegyereke, aki elméletben megalkotta az ejtőernyős-hadviselés alapjait; 1918 vége felé már több ezer Németországra ledobott, és ott hatalmas pusztítást végző katonát vizionált, ám a megvalósításra még pár évtizedet kellett várni.

eje_kepes_2_bor.jpg
Az ejtőernyőzés hamar bekerült a köztudatba

A hatékonyabb, egyszerűbb ernyők és nagyobb szállítógépek megjelenése után, az 1930-as évek közepén több ország párhuzamosan (időnként együttműködve) kezdte meg ejtőernyős csapatok felállítását. Már ekkor elkülönültek egyrészt a hagyományos ejtőernyős, másrészt a vitorlázógépekkel szállított egységek (vagy csak ernyősök, vagy vegyes alkalmazás szerepelt), illetve a deszantosok alkalmazásának módozatai. A célpontok – repterek, raktárak, üzemek, hidak – persze azonosak voltak, de amíg egyesek kiválóan képzett, kis kötelékek ledobását tervezték, mások hatalmas, több száz, vagy több ezer fős kötelékek dobásával számoltak; ezt persze befolyásolta az adott ország anyagi helyzete is. A Szovjetunió élen járt deszantoscsapatok megalakításában; 1934-ben már 900 fő ugrott egy gyakorlaton, géppuskákkal, lövegekkel együtt, sőt még tankok ledobásával is kísérleteztek – ez utóbbinak vitorlázógépes változatát végül az angolszászok fejlesztették tökélyre. A nehézfegyverzet szállítása végig gondot okozott, egyrészt volt, ami nem fért el a gépekben, másrészt volt, ami nem bírta a dobást. Problémát okozott a pontos célbajutattás is, a mellé dobott páncéltörő ágyú ugyanis éppen annyit ért, mintha le sem dobták volna…

blog149-04.jpeg
Szovjet ejtőernyősök beszállása egy TB-3-as óriásgépbe

Részleges megoldást jelentettek a konténerek, de az alapvető módszer az volt, hogy a deszantosok függőleges átkarolással elfoglalnak egy repteret/nagyobb rétet, ahova leszállhatnak a nehezebb eszközöket és utánpótlást (ugrásra ki nem képzett katonákat is) szállító gépek; ilyen akciókra 1941 májusában Krétán és 1944 tavaszán-nyarán Burmában került sor több alkalommal.

file2436.jpg
Magyar ejtőernyős csapatjelvény

Az első világháború és a trianoni döntés hatásait nyögő, gazdasági nagyhatalomnak a legjobb indulattal sem nevezhető Magyarországon korán, 1937-ben döntés született ejtőernyős század felállítására; ez közel egy időben zajlott Németország és Olaszország hasonló lépéseivel, és a honvédség olyan “magasabb súlycsoportban játszó” országokat előzött meg ezzel, mint Franciaország, Nagy-Britannia, az USA és Japán. A magyar deszantosokat nem más, mint az első világháborúban Katonai Mária Terézia-renddel kitüntetett, merész akcióival hírnevet szerzett vitéz Bertalan Árpád őrnagy vezette; első körben felállt a tiszti, majd a tiszthelyettesi kar, önkéntes alapon. Mivel kevés tapasztalattal rendelkeztek, szinte mindent menet közben kellett kialakítani; az első ugrások során jöttek rá például arra, hogy a hagyományos csizma súlyos törések és ficamok forrása lehet, és hogy milyen szél és időjárási viszonyok között lehet még ugrani.


Vitéz Bertalan Árpád őrnagy (1898-1941) 

bertalan_arpad.jpg

Az első világháborúban Mária Terézia-renddel is kitüntetett Bertalan őrnagy kiváló vezetőnek bizonyult, az ejtőernyősök, akárcsak első világháborús bosnyák katonái szó szerint a pokolra is követték volna. Erre szigorú, de igazságos vezetési stílusával, vagányságával és gondoskodásával rá is szolgált. Varga János volt pilóta törzsőrmester így emlékezett az őrnagyra:

“Nem egy esetben voltam én éjszakai ügyeletes tiszthelyettesi szolgálatban, mikor jött Bertalan őrnagy úr zászlóaljügyeletes tiszti minőségben…Ha ő belépett az épületbe, a szolgálatosnak a helyéről fölkelni, jelenteni, tisztelegni tilos volt. Azt mondta: – Ezzel zavarjátok a legénység nyugalmát. Bement a legénységi szobába, villanyt nem gyújthatott senki… ö lehajolva ment az ágyak végénél, és amelyik legénynek, illetve katonának a lába a pokróc alól kint volt, azt gyönyörűen betakarta. így ment vé­gig minden szobán…Később megtörtént a nagy baleset Veszprémben. Amikor én odaértem, Veszprémben az összes ejtőernyősöket sírva találtam.”[1]


eje_kepes_5.jpg
Az örök dilemma

Az alakulat – eleinte század – emellett intenzív katonai – robbantó, közelharc, járművezetői és lövész-képzést is végzett, illetve folyamatosan kísérleteztek nehézfegyverek (gránátvetők, páncéltörő- és hegyiágyúk, valamint hasonlók) ledobásával, ezek azonban nem jártak sikerrel. A magyar deszantosok így golyószórókkal, puskákkal, kézigránátokkal és a nagyobb tételben először nekik rendszeresített géppisztolyokkal, meg persze géppuskákkal indulhattak harcba. Érdekesség, hogy Bertalan őrnagy a kiképzéshez szert tudott tenni egy leselejtezett MÁV vasúti hídra is, amelyen a robbantást és a rajtaütéseket is gyakorolhatták.

09.jpg
Díszszemlén Erdélyben

Első bevetésüket 1939. március 15-én tervezték Kárpátalján, amire végül szállítókonténerek  – korabeli néven ejtőtartályok – hiányában nem került sor. Az 1940 őszi erdélyi bevonulás keretében terveztek két géppel és 50 ejtőernyőssel bemutatóugrást tartani, ám végül ez is elmaradt, de a deszantosok gyalogmenetben részt vettek a bevonulásban. Ekkor már ejtőernyős zászlóalj létezett, egy teljes, egy közel teljes és egy kiképző századdal; az anyagi gondok és a kevés repülőgép sajnos nagy mértékben hátráltatta a kiképzést.


mh7_1396444214.jpg
Deszantosok gyakorlóugrás előtt

Bár a kiképzés nagyon kemény volt, nem nélkülözte a mulatságosabb epizódokat sem. Szokolay Tamás főhadnagy idézett fel egy ilyet:

“Csordás Károly szakaszvezető Heinecke típusú háternyője nem nyílt ki. Az ernyő szabályszerűen kijött tokjából, de nem terült szét, hanem zászlóként lobogva követte a zuhanó ugrót. Aggódva figyeltük az első ugrását végző katonát. Nagy megkönnyebbülésünkre, mintegy 200 méteres zuhanás után kipattant a mentőernyő tokja és lefékezte az ugró zuhanását. Nem messze tőlünk ért talajt, de nem állt fel. Azt hittük, hogy megsérült és szaladtunk hozzá, de aggodalmunk felesleges volt. Csordás a földön ülve öngyújtójával vesződött, mert sehogy sem sikerült rágyújtania. Mint elmondotta, már a levegőben rá akart gyújtani mentőernyője kinyílása után, de ez az erős légáramlás miatt sehogy sem sikerült. Bertalan mindjárt 10 pengőt adott neki, ami akkoriban egy hadnagy egynapi fizetése volt (és egy rendfokozat-nélküli egyén ötvennapi zsoldja).”[2]


eje_kepes_4.jpg
A függőleges átkarolás a gyakorlatban

Így érkeztünk el 1941 tavaszához; március 27-én Jugoszláviában németellenes erők puccsot hajtottak végre, ami okot adott Németországnak a délszláv állam megszállására, és egy füst alatt a Görögországban szerencsétlenkedő olasz csapatok megsegítésére is. A hadműveletek végül április 7-én indultak meg Magyarország, Románia és Bulgária felől; a Jugoszláviával szemben területi igényekkel fellépő magyarok – az április 3-ra virradó éjjel rejtélyes körülmények között meghalt Teleki Pál utolsó intézkedése alapján – csak a jugoszláv állam felbomlása után kapcsolódhattak be a hadműveletekbe, amelyeket az ezeréves határon meg is kellett szakítaniuk. Bár végül egy kötelék, német alárendeltségben átlépte a történelmi határt, a honvédek csak április 11-én, Horvátország előző napi kiválása után kezdték meg hadműveleteiket. Ennek részét képezte a Ferenc-csatorna szenttamási hídjának elfoglalása, amelyet 12-én 2 x 100 ejtőernyős, egy nappali és egy éjjeli turnusban hajtott volna végre.

bertalan-eje-csoportkep-e104-repmuz.jpg
Várakozás a felszállásra: az E-104-es részt vett a tragikus műveletben is

Mivel Pápán (a zászlóalj bázisán) a hóolvadás miatt nagyon felázott a reptér talaja, úgy döntöttek, hogy Veszprémből indul az akció. Ezzel kapcsolatban Huszár Károly azt írja, hogy

“A négy SM—75-ös repülőgép kevés üzemanyaggal ugyanekkor repült át Veszprémbe, ahol elhelyezték bennük a négy-négy egyenként száz kilogrammos ejtőtartályt, a lőszerrel és a nehéz gyalogsági fegyverekkel. Kézi kidobású tartályt csak az egészségügyiek vittek magukkal. A katonák felszerelése a háternyőn kívül vászontokba helyezett géppisztoly, rohamkés, pisztoly, né­mi lőszer és élelem volt. Mentőernyőt senki nem vihetett magával. A négy szállítógépet kitűnő pilóták vezették: Kelemen Károly százados, Gelencsér Ferenc főhadnagy, Szálkai Sándor törzsőrmester és Kurcz Róbert főhadnagy. A személyzet többi tagja, a másodpiló­ták, a rádiósok, a hajózó szerelők és fedélzeti lövészek mindannyian kipróbált emberek voltak.”[3]

bertalan-eje-kitol-sm75-papa.jpg
Pápán repülésre készítik fel az egyik SM-75-öst

Eleinte minden a tervek szerint alakult: a parancs szerint 17 órakor indult volna az első forduló, a deszantosok így 16.45-re végeztek a rakodással és elfoglalták helyüket a gépekben, amelyek a motorok bemelegítését követően megkezdték a kigurulást. Először az E-101-es oldalszámú olasz Savoya-Marchetti SM-75-ös szállt fel, azonban nem sokkal az elrugaszkodás után visszazuhant és kigyulladt.

“Motorhiba nem volt, a gép a hangárok vonalában felemelkedett. Az E 103 éppen indult a nekifutásnak, az E 102 gurulásban volt, az E 104 megindult, amikor a vezérgép hirtelen meredeken kezdett emelkedni felfelé, elvesztette sebességét, 50-60 (más adat szerint 100 m felett) magasságban átbillent, majd kissé lógó jobb szárnnyal csúszott lefelé. Lapos szögben, de működő motorokkal siklott, és nem befúródva, hanem érintve a talajt, csúszott. A gép légcsavarjai leszakadtak, a jobb motor levált és benyomódott a kabin oldalába, az alsó burkolat feltépődött, az alsó géppuskaállás leszakadt, majd a kiömlő benzin a forró alkatrészektől lángra lobbant.” – írta Sárhidai Gyula.[4]

bertalan-kiegett-101es-savoya.jpg
A kiégett tehergép roncsai

A gépen tartózkodók közül kilencen jutottak ki élve a lángtengerből, 19 katona, köztük Bertalan őrnagy, és a gép négy fős személyzete a becsapódáskor vagy a tűzben vesztették életüket, ketten pedig később haltak meg. A mentésre odarohanó katonák közül is heten sebesültek meg, részbe a lángoktól, részben a felrobbanó lőszerektől.

A fényképészként a fedélzeten tartózkodó Szokolay Tamás főhadnagy, segédtiszt így emlékezett a tragédiára:

„A zuhanás pillanatában önkéntelenül körbepillantottam a gépben. Minden ember a helyén ült, Bertalan az ajtó kinyitásával foglalatoskodott. Majthényi, aki közvetlenül előttem állt, kinyitotta a jobboldali ajtót és ugrani akart. Válla fölött átpillantva láttam, hogy a föld túl közel van, már késő ugrani. Visszarántottam, erősen megkapaszkodtam a szemben lévő merevítőben és már a földön is voltunk. A gép, erősen jobbra dűlt helyzetéből visszatért megközelítőleg vízszintes helyzetbe, de még így is, jobb szárnyával ért először földet. Majthényi kilépett a félig nyitott ajtón. Ebben a pillanatban hallottam a kiáltást: Ég a gép! A következő másodpercben Sacelláry zászlós és egy ejtőernyős katona kiléptek a gépből. Ekkor egy tűzcsóva vágott végig a gépen, melyet szerencsére nem szembe, hanem csak félbalról kaptam, és így a repülősapka megvédte arcomat és csak kisebb sérüléseket okozott. Ekkor én is – kissé szédelegve – de kiugrottam az égő gépből. Utánam ezen az ajtón nem jött már ki senki sem, ezt biztosan tudom, mert hátrálva távoztam a géptől, ahogy a hőség fokozódott, a hátsó géppuskalövész ugrott még le a lőállásból és csúszott le a gép oldalán a földre. Szédelegve hátráltam a géptől. Azt láttam, hogy a bal kezem el van törve, de ezért még nem kellett volna szédülnöm. Csak később tudtam meg a hátsó géppuskalövésztől, hogy az összes géppuska töltényrakasz a zuhanás végén a fejemre esett. Hátrálás közben eszembe jutott feladatom, a fényképezés. Fél kézzel előkaptam a gépet és készítettem vagy fél tucat képet az égő gépről.”[5]

baleset_1.png
Az égő gép (Huszár 110. o.)

Bakó István szakaszvezető is a szerencsés túlélők között volt:

„Emlékezetem szerint a zuhanás pillanatában kivágódott az egyik ajtó, s maga mögé zárta Bertalan Árpád őrnagyot, aki így nem tudott menekülni. A másik ajtón keresztül néhányan kijutottak a szabadba. Én az alattam heverő testek vergődését érezve gyorsan összeszedtem magamat . . . A tűz pokolian perzselt. Kétségbeesett dühvel rántottam ki rohamkésemet, s magam mellett többször végighasí­tottam a gép vászonból készült oldalát. Feltárult hát előttem a menekülés útja . . . Félig eszméletlenül, iszonyú kínok között jutottam át a gépet körülvevő lángokon. Itt katonák vártak és gondjaikba vettek.”[6]

roncs.png
A kiégett gép roncsai, látható a hátsó-felső lövészállás is (Huszár 111. o.)

Akárcsak Székely Sándor szakaszvezető, századhírvivő is, akit a pilótafülke fala mentett meg a komolyabb égési sérülésektől:

„A földet érést okozta ütődéstől a padlón tehetetlenül heverő katonák többsége a pilótafülke ajtajához vágódott…Borzasztó volt, amint fetrengtek az emberek és egymást marták. Én pillanatokig tanácstalanul álltam, az arcomat igyekeztem védeni. Közben a láng belekapott az overallomba, s lágyékig le is égett rólam, közben természetesen a lábaim is megégtek. Szerencsére fönt az ejtő­ernyő-heveder az overallt lezárta, nem kapott levegőt, így a törzsem nem égett meg . . . Ekkor a gép oldala, mely vászonból volt, leégett, s látni lehetett a tűztengert, mely kö­rülvette a gépet. A következő pillanatban a bordák között kiugrottam. Meglehetősen nagy volt a magasság, s a lábam erősen megrándult, úgy sántikáltam kifelé. Már nemcsak a lábaimról, hanem a karjaimról is le­égett az overall. A gép körül nagyobb távolságban katonák voltak, akik a többi szakaszokból menteni odarohantak.”[7]

Az ejtőernyős-zászlóalj moráljára jellemző, hogy volt egy katona, aki filmbe illő módon, “Az őrnagy úr még bent van! Mentsük meg!” kiáltással visszarohant a roncshoz, ám szeretett parancsnokán már nem tudott segíteni, és ő maga is életét vesztette a tűzben.

szenttam_s.jpg
A szenttamási híd napjainkban

Bár parancsnokuk és bajtársaik elvesztése sokkolta a deszantosokat, Kiss Zoltán  főhadnagy, a rangidős tiszt az akció folytatása mellett döntött; 3 géppel végül 75 katona indult el, akik a tervezettnél távolabb, mintegy 15 kilométerre értek földet célpontjuktól. Mivel szinte azonnal találkoztak az előrenyomuló gépkocsizó egységekkel, azokkal közösen foglalták el a hidakat. Kiss főhadnagy merész döntése sikeres volt, az ejtőernyősök a lehetőségekhez képest visszanyerték morális harcértéküket, és további veszteségek nélkül úszták meg a bevetést, amelynek propagandaértéke nagyobb volt valós szerepénél, ugyanakkor az ejtőernyősök tapasztalatszerzése miatt kiemelkedően fontos volt. A balesetben elhunyt katonákat 15-én temették el Veszprémben; egyeseket, családjuk kívánsága szerint máshol helyeztek örök nyugalomra. Bertalan őrnagy és két repülőtiszt, Kelemen Károly és Bene László gyászszertartására másnap került sor Budapesten a Farkasréti temetőben. Az alakulat parancsnokságát Labancz Gyula százados vette át, a zászlóalj pedig 1941. május 9-én vette fel első parancsnokának nevét.

temetes.png
Az elesett katonák temetése Pápán (Huszár 111. o.)

A tragédiát követően szinte azonnal megindult a vizsgálat; eleinte arra gyanakodtak, hogy a gép túl volt terhelve (a teljesen felszerelt ejtőernyősök akár 110 kilót is nyomhattak), ám ezt hamar elvetették. A balesetet minden bizonnyal – bár a jegyzőkönyvek a háború alatt megsemmisültek –  a gép magassági kormány kiegyenlítő rendszerének tervezési hibája – amelyről több pilóta is beszámolt – és/vagy meghibásodása okozta. A második világháború során a deszantosok minden nagyobb hadműveletből kivették részüket, ám klasszikus bevetésükre csak egy alkalommal került már sor: először 1941. július 6-án, amikor repülőgéppel utánpótlást dobtak le az 1. hegyidandárnak, a többi alkalommal elit gyalogságként (később ezredként) szerepeltek és magját alkották a híres Szent László hadosztálynak is.

5791_20160314_204739_39432124d5344a9b37bae9d328b81b6339a16545.jpg
A tragédia emlékműve napjainkban

Az ejtőernyősök – elit státuszuk okán – hamar az 1945 után kiépülő új rendszer célkeresztjébe kerültek; többeket börtönbe zártak, meghurcoltak, néhányan viszont tovább szolgálhattak addig, amíg nem fejeződött be az “új gárda” kiképzése. Kiss Zoltánt (akkor őrnagy) 1951 augusztusában tartóztatták le, december 11-én pedig államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és kémkedés miatt halálra ítélték; 1952. április 10-én végezték ki, temetési helye ma is ismeretlen, akárcsak az  ellene folytatott koncepciós eljárás részletei. A magyar katonai ejtőernyőzésről Bárczy János, egykori százados is több, a politikai korszellemnek megfelelő, számos volt bajtársa szerint csúsztatásokat és valótlanságokat tartalmazó önéletrajzi-történelmi ihletésű könyvet írt. Az 1979-es Vádindítvány regényes formában, meglehetősen negatív felhanggal pont a tragikus bevetés történetét dolgozta fel. A könyvből azonos címmel 1981-ben film is készült.

Zárásként álljon itt a magyar ejtőernyősök indulója a sast is lepipáló honvédekről:

[1] Huszár 101. o.

[2] Szokolay 43. o.

[3] Huszár 110. o.

[4] Sárhidai Gyula Az 1941. április 12-i ejtőernyős deszanthadművelet (Hadtörténelmi Közlemények 1982/2, 242-252. o.) című írását idézi: Reszegi 178. o.

[5] Singer, oldalmegjelölés nélkül

[6] Huszár 110. o.

[7] Uo.

A poszt címe Erdélyi József Ejtőernyős című verséből származik, amely először  a Pápa és Vidéke XXXVIII. évfolyam 40. számában jelent meg, és Szokolay Tamás írásában is megtalálható.

Források:

Dombi Lőrinc: 60 év selyemszárnyakon Ejtőernyős tájékoztató, 1999/3 1-10. o.

Huszár János: Ejtőernyős krónika (1938-1941) Eredeti megjelenés: Veszprémi Történelmi Tár 1989/II. 98-113. o.

Reszegi Zsolt: Légi huszárok. Az ejtőernyős csapatnem kialakulása és harcai 1938 és 1945 között. Hadtörténeti Intézet és múzeum – Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára, Budapest-Pápa, 2013.

Singer Éva: „Az őrnagy úr még bent van! Mentsük meg!”

Szokolay Tamás: A magyar ejtõernyõsök lovagkora. 1938-1941. Eredeti megjelenés: Kanadai Magyar Szárnyak, 1985. 37-46. o.7

A nyitóképen  kötelékugrás SM-75-ösökből gyakorlaton (Huszár 103. o.)

Facebook Kommentek

További írásaink