A remény rabjai: lázadás a tiszalöki internálótáborban

1945 után Magyarországon (és a szocialista tömbben is) számos internáló és egyéb tábor létesült, amelyekbe az új hatalom számára veszélyt jelent(het)ő embereket zárták.Voltak közöttük olyanok is – főleg a nyilas hatalom prominensei – akik teljes joggal kerültek rács mögé, a diktatúra kiépülésével azonban fokozatosan nőtt a “kisemberek” aránya, akiket sokszor egy rossz viccért, vagy akár egy névtelen feljelentés (egy nagyon komoly, géppel írt névtelen feljelentés, á la Tanú) miatt lettek internálva, sok esetben mindenféle bírói eljárás és ítélet nélkül. Kistarcsa, Recsk, vagy akár a Hortobágyi telepek (bár jogi szempontból a kitelepítés más kategóriába esett, annyira nem állt messze az internálástól) mára széles körben ismertté váltak, nem úgy, ahogy a tiszalöki tábor, ahol magyarok mellett külföldi hadifoglyok is raboskodtak, és ahol 1953. október 4-én a foglyok egy csoportja lázadást robbantott ki.

A diktatúra, és így a táborok mindennapjaiban Sztálin halála hozott némi változást; 1953 nyarától – igaz kis mértékben – de megindult egy enyhülési folyamat, aminek következtében megindult a hortobágyi zárt táborok (augusztusban 7821 fővel) és más kényszermunka és egyéb táborok felszámolása is. Az 1951 februárjában létrejött tiszalöki tábor, bár nem tartozott a legnagyobbak közé, ekkor új szerepet kapott, itt akarták ugyanis összevonni azokat a külföldi hadifoglyokat, akik a későbbiekben nyugati országokban kívántak letelepedni.

Tiszalök másik jelentőségét a település nevét adó folyó, illetve az azon építendő vízlépcső adta, amelyhez a foglyok szolgáltatták az ingyenes munkaerőt. A Tisza rendszeres, és igen pusztító áradásai miatt már a reformkorban megindult a folyó szabályozása, azonban a munkák lassan haladtak; a vízlépcső és egy hozzá kapcsolódó öntözőrendszer gondolata már 1863-ban felvetődött, de érdemi lépések csak 1937-ben történtek, és azok is megakadtak a háború miatt.

tiszalok_1_650.jpg
A tábor és az erőmű 1952-es állapota dr. Hajdú Lajos rekonstruált térképén

1950-ben végül újraindultak a munkák, amelyek fizikai részét származásuk okán, vagy beszolgáltatási kötelezettségük elmulasztása miatt elítéltekkel végeztették el. A szovjetek által átadott, főleg német származású hadifoglyok csak később érkeztek:

“1951 elején, miután ÁVO-sok rendezkedtek be az újonnan épült téglaépületekben, az ott élők számára világossá vált, hogy internáltakat fognak idehozni, így is lett. A gazdasági rabokat elszállították, helyettük 1951 februárjában mintegy 1200 főnyi volt orosz hadifogoly érkezett. Ők zömében kitelepített svábok hozzátartozói voltak.”[1] 

muhold.png
A vízlépcső mai műholdfelvételen: látszik, hogy az internáltak új medret ástak a Tiszának

A hatalmas munkát – a méretek a fentebbi képről is érzékelhetők – kezdetleges eszközökkel végezték. A bakonysárkányi német családból származó Stefan (Kanadába települése után Steve) Klesitz, akit 18 évesen soroztak be az SS-be, szintén a rabok között volt. Róla érdemes megjegyezni, hogy addigi 27 évéből nyolcat (hadi)fogolytáborban töltött; Budapest ostrománál esett fogságba, megjárta Temesvárt, Szibériát és több szovjet lágert is. Angol nyelvű visszaemlékezésében így írt a körülményekről:

“Azt a feladatot kaptuk, hogy vágjuk le a folyókanyart ott, ahol az az erőmű majdani területéhez ér. Csákányokat, lapátokat és lovaskocsikat használtunk, így kellett egy új csatornát ásnunk, kiegyenesítenünk a folyómedret úgy, hogy kellő lejtése is legyen, amitől az áramlás megfelelően felgyorsulhat. Ástuk két kilométert, utána jött egy lejtés, majd még egy kilométer. És mindezt kézi erővel. (…) Enni csak valami répalevest kaptunk, amitől mindenki hasmenést kapott; túlzottan legyengültünk ahhoz, hogy dolgozzunk.Teljesen olyan volt, mint Szibériában. Aztán az őrök rájöttek, hogy így nem tudjuk teljesíteni a tervet, így szójababot is kaphattunk, amitől egy kicsit megerősödtünk. Azt mondogattam magamban, hogy magyar vagyok, de egy magyar börtönben végzek kényszermunkát, és ennek nem így kellene lennie. Őreink azt is elmondták, hogy megfoszthatnak minket állampolgárságunktól, mert a németek oldalán harcoltunk. Néha azzal is fenyegettek, hogy bármikor le is lőhetnek, senkit nem fog érdekelni.”

eromu.jpg
Az épülő vízerőmű

Bár a táborok teljesen zártak voltak, a rabok pedig csak elvétve, ki és becsempészett üzenetek révén kommunikálhattak a külvilággal, az “új idők” szelét, ha máshogy nem, de őreik viselkedésének megváltozásából érzékelték. Ahogy minden másban, az “enyhülésben” is Moszkva diktált, amit kisebb-nagyobb fáziskéséssel követtek a “béketábor” tagjai. Magyarországon júniustól indult meg az iparfejlesztés lassítása, a hadsereg leépítése, és döntés született az internálótáborok felszámolásáról is. A nagy lendületet jól jellemzi, hogy az Államvédelmi Hatóság rettegett vezetőjét, Péter Gábort is elsodorta. Az államvédelmi altábornagy és társai ezt követően egy kirakatperben igazolhatták a régóta ismert mondást, miszerint a forradalom felfalja gyermekeit.

komi_taborok_700.jpg
A KÖMI (Közérdekű Munkák Igazgatósága) táborai: 1951-ben 17 000 elítélttel

Július elején megjelent az amnesztiarendelet is; ezt természetesen nem úgy kell elképzelni, hogy kinyíltak a börtön-, és táborkapuk, amelyeken át vidáman mosolygó Szovjetunióból, tanulmányútról hazatérők rabok tömegei léptek a külvilágba; a tervutasításos gazdasághoz illően pontos ütemterv szabályozta, hogy honnan és kikek lehet elengedni, és azok ügyeit tárgyalták csak újra. A rendelet szovjet változatánál sokkal szigorúbban szabályozta azok körét, akiknél egyáltalán felmerülhetett az újratárgyalás: ilyenek voltak a két évnél rövidebb időre ítéltek, a fiatalkorúak, a kisgyerekes anyák, az 50 évnél idősebb nők és a 60 feletti férfiak, de automatikusan elutasításra kerültek a “demokrácia és népellenes cselekmények”, valamint a “háborús és népellenes”, illetve a köztörvényes bűncselekmények miatt elítéltek és a visszaesők.

“Alighogy az őrnagy bocsánatot kért tőlünk a népköztársaság nevében, Flórián, a politikai tiszt egy-egy végzést nyomott markunba. A végzés szerint rendőri felügyelet alá helyeztek bennünket. Majd – az ünnepélyes alkalomnak megfelelő hebegéssel – figyelmeztetett, hogy a törvény hatévi fegyházbüntetést ír elő, amennyiben rabságunk körülményeiről, helyéről, okairól akár bármit is elárultunk. Azzal a jó tanáccsal szolgálhat, hogy a kérdezősködőket jelentsük fel, közvetlen hozzátartozóinknak pedig mondjuk, hogy tanulmányúton voltunk a Szovjetunióban.”

Faludy György: Pokolbéli víg napjaim

Tiszalökre augusztus 3-án érkezett meg az illetékes szabadító bizottság, a szabadulások pedig két nagyobb turnusban, augusztus 3. és 22., valamint szeptember 16. és 24. között zajlottak, és összesen 573 ember szabadulhatott ki. A bizottságok munkája – főleg, miután annak kézzelfogható jelét is látták – egyrészt reménnyel töltötte el a rabokat, másrészt sokan akadtak, akik (nem is alaptalanul) bizalmatlanul viseltettek a szép ígéretek iránt.

20101110115911_legiy519.jpg
A vízlépcső napjainkban

A nagyarányú szabadulás és átszervezés alapjaiban forgatta fel a tábor életét, főleg úgy, hogy Recskről és Kazincbarcikáról elkezdték Tiszalökre szállítani a nyugati (főleg NSZK) illetőségű külföldi állampolgárokat is.Érdekes, hogy amíg a görögöket a “népi demokratikus” országok állampolgáraihoz hasonlóan Kistarcsára vitték, a jugoszláviai rabok itt, a “nyugatosok” között kaptak helyet. A külföldiek zavaros jogi helyzete és jövőképe, illetve a lassú (napi 30, majd 10-15 fő) szabadulás miatt egyre feszültebb lett a rabok helyzete. A napi jelentésekben egyre gyakrabban szerepeltek összetűzések, fegyelmezetlenségek és a munkateljesítmény csökkenése, főleg a szabadítások augusztus 23-i leállítása után. Ezen az is csak időlegesen segített, hogy “hálózati úton” (értsd: zárkaügynök, spicli, vamzer, tégla, stb.) elhintették a rabok között a szabadulások folytatását, és különféle engedményeket tettek. A hangulatot jól adják vissza Szakasitsné Schiffer Klára szavai:

“Csakhogy a táborok feloszlatása lassú ütemben haladt. Hónapok teltek el, amíg onnan kiszabadultak az emberek. És ekkor sem volt hová visszatérniük. Budapest, Miskolc, az országnyugati és déli részén néhány város zárt terület volt, ahová csak külön engedéllyel lehetett letelepedni. Hiába laktak a kitelepítettek korábban ezekben a városokban (…) utasítást kaptak, hogy a hortobágyi rendőrőrsön jelentkezzenek, és ott mint állandó lakosoknak kell bejelentkezniük. (…) Ez volt a kitelepítettek szabadsága, amelyben úgy mozoghattak, mint a bezárt szobában röpködő légy.”[2]

klesitz.jpg
Steve Klesitz, aki 1944-től 9 évet töltött szovjet és magyar fogságban

A tiszalöki tábor létszáma a szabadítás és elszállítások következtében papíron 619 fővel csökkent, de az átszervezések következtében  ideszállított 382 fő miatt szeptember 24-én összesen 1179-en volt a táborban. A hangulat emiatt újra romlani kezdett, főleg a németek idegeskedtek, bár a reményt még táplálta, hogy

“a szabadításra kijelölt szobát még nem állították vissza lakószobának.” 

Ez a bizonytalanság, a kezdeti szép szólamok, és azok be nem teljesülése által felfokozott hangulat vezetett október 4. eseményeihez: Sokan vitatkoznak azon, hogy egyáltalán lehet-e szervezett lázadásról beszélni, vagy csupán a körülmények szerencsétlen összjátékáról volt-e szó.

tiszalok_3_1024.jpg
A tiszalöki tábor makettje (Tasnády Frigyes munkája)

A már említett bizonytalanságérzet és feszültség kezdett megmutatkozni a rabok munkáján is; emiatt Dornai Sándor főhadnagy táborparancsnok október 2-án megbízta Finn Ferencet, az internáltak munkavezetőjét, hogy hívja össze a munkavezetőket, közölje velük, hogy magasabb termelési szint esetén javítani fognak az élelmezésen. Emellett munkaverseny kihirdetésére is javaslatot tett; ez volt az, ami végül leverte a biztosítékot az internáltaknál, akik gyakorlatilag “munkástanácsot” alakítottak és a következő – teljesen érthető – követeléseket fogalmazták meg;

“1.) Kapjanak különböző tisztálkodási eszközöket, illetve az 56 órán túl nehéz testi munkát végzők kapjanak zsírpótlékot.

2.) Választ kérnek arra, hogy mikor mennek haza.

3.) A munkaversenyt a táborban lévő internáltak nem fogadják el.

4.) A tábor valamennyi dolgozója nevében kéri, hogy az október 4-én, 10 órakor megtartandó értekezleten a táborparancsnok vegyen részt.”[3]

paintings-by-tiszalok-prisoner-josef-ringhoffer-of-inmates-creating-new-channel-for-tisza-river.jpg
Ilyen körülmények között dolgoztak az internáltak (Josef Ringhoffer festményei)

Az, hogy foglyok ilyen szervezetten lépjenek fel, korábban elképzelhetetlen volt, és ez kellő zavart okozott a parancsnokságon is; Dornai megjelent az értekezleten, beszédét azonban nem tudta elmondani. A rabok hazaengedésükről kérdezgették, amire nem tudott válaszolni. Miután elhagyta a tábort, készültségbe helyezték az őrséget, egy “Boxer” gúnynevű államvédelmis vezetésével (őt viselkedése miatt még az átlagosnál is jobban utálták a rabok, mert többek között rendszeresen pofozta őket) pedig a gyűlés hangadóit – 9 főt, köztük Finn Ferencet is – fogdába zárták. A források ettől kezdve ellentmondóak; a hivatalos jelentésekben arról van szó, hogy a rabok (akiket persze a gonosz jugoszláv és nyugatnémet hadifoglyok bujtogattak) kitörésre szervezkedtek, fellázadtak, a visszaemlékezések szerint viszont csak a korábbi ígéretek betartása, később pedig lefogott társaik elengedése (mármint a táborba visszaengedése) miatt tüntettek. A parancsnokság jelentéseiben az is szerepel, hogy teljesen váratlanul érte őket a megmozdulás, ami a legjobb indulattal is kétkedésre ad okot: egyrészt az első szabadulás hullámot követően már megindult egy hasonló elégedetlenség, másrészt a besúgórendszer révén a vezetés biztosan képben volt a helyzettel. Az egyik volt rab így emlékezett vissza az előzményekre:

“Az esti sorakozás, létszámellenőrzés nagyon csendben ment. Nem  volt beszéd, mindenki gondolataiba merült. Talán éreztük a következő csapást. Én lefeküdtem és a napi eseményeken gondolkodtam.”[4]

rabok
Rabok kihallgatásra várva (Josef Ringhoffer)

A helyzet este 8 óra körül kezdett veszélyessé válni: egyrészt a foglyok a létszámellenőrzésen vették észre, hogy többen hiányoznak soraikból, másrészt néhány internált Huber László vezetésével elverte László Jánost, akiről megtudták, hogy “szolgálatokat tesz a táborparancsnokságnak”, akit az őrök a kerítésen átrángatva tudtak csak kimenteni.

“[…] Hazugság! Mi nem akartunk kitörni október 4-én. (…) Kimentünk az első lágerből, és követeltük, hogy engedjék szabadon a letartóztatottakat. Kitörésről szó sem volt.” – emlékezett vissza egy  hadifogoly.[5]

Bár a rabok fellépése nem volt egységes (többen a barakkokban maradtak), pláne nem szervezett, este 9 óra felé a tiltakozás tüntetésbe csapott át; az őrség ennek fegyvertelen feloszlatására kapott utasítást, amelyhez segítségül hívták a tűzoltókat is, de miután a rabok kinyitották a tábor összes vízcsapját, nem maradt elég nyomás fecskendőik használatához. Az egyik internált így emlékezett vissza a folytatásra:

“Időközben gépkocsin katonák érkeztek és körülvették a tábort. Beindítottak egy motorfecskendőt is, és ismét locsolni kezdték a tömeget. Minden csővezető mellett állt egy géppisztolyos katona. A locsolók mind közelebb jöttek a tömeghez. Hátrálni nem tudtak, mert a tömeg hátul »ellennyomott«. Az első sor nem tudta tartani a hátulról jövő nyomást, és egy lépést előre ment. A csővezetők megijedtek, eldobálták a csöveket, és kiszaladtak a táborból. A kapun belül ekkor hangzott el a »Boxer« által leadott pisztolylövés. Erre mindenfelől – a toronyból, oldalról, hátulról – lőttek. természetes, hogy mindenki menekülni próbált és gyorsan a barakkba akart jutni. Pedig a barakk sem nyújtott védelmet, hiszen a 6-os barakkban egy társunk a priccsen ülve sebesült meg. A barakkoknak csak egy ajtaja volt, mindenki ott tolongott. Én próbáltam lecsillapítani fogolytársaimat, de ahogy hátra néztem, a fejek magasságában láttam a torkolattüzet. Erre én is a 8-as barakk előtti eső által kimosott mélyedésbe feküdtem. Egy darabig itt lapultam, amikor a szántóföld felől hallottam a »tüzet szüntess« parancsot.”[6]

rajz.png
Az október 4-i tüntetés (Josef Ringhoffer vízfestménye)

Klesitz átélte a lázadást is, amelyről hosszasan írt visszaemlékezésében is, amelyből kiderül a megmozdulás oka, valamint szerepel benne a Boxer és László János (az eredetiben Lazlo John néven) is. A visszaemlékező szerint a rabok valóban fenyegetően léptek fel az őrökkel szemben, de nem kezdettől fogva.

“1953. október 4-én délután az őrök gyűlésre tereltek össze minket. A nagyfőnök akart egy lelkesítő beszédet tartani, hogy fokozzuk a teljesítményt és fejezzük be a munkálatokat. Mindig a rabszámunkon és sosem név szerint emlegettek minket. A gyűlésen mondták, hogy beszélhetünk, elmondhatjuk a panaszainkat, de előtte meg kellett adnunk a számunkat. Sokan jelentkeztek, megadták a számukat és utána kitálaltak a hazugságokról: »Azt ígérték, hogy hazaengednek minket, de átvertek. Azt is ígérték, hogy írhatunk levelet, de ebből sem lett semmi. Csak hazudtak!« Később azokat, akik felszólaltak, előszólították és elvitték. Olyan tízen lehettek. A “Hosszú”, aki az egyetlen őr volt, akiben megbíztunk, nem volt jelen, mert Budapestre rendelték pár nappal korábban. Ha ott lett volna, minden bizonnyal hozzá fordulunk. Aztán este kiáltozni kezdtünk az udvaron, hogy »Engedjétek vissza a társainkat!« Egyre hangosabban kiabáltunk, a végén már mindenki ordított, mint az őrültek. Aztán a rabok észrevették László Jánost a tömegben, és úgy gondolták, hogy eljött az ideje móresre tanítani. Körbevették és elkezdték ütlegelni, de valahogy kiszabadult, és a kerítés alatt ki tudott csúszni; a toronyban levő őrök tudták, hogy valójában közéjük tartozik, így nem lőttek rá. A kiabálás azután folytatódott, majd egy alacsony tiszt jelent meg – az, aki korábban, Budapesten szalonnát ígért nekünk a börtönben, majd megjegyezte, hogy le is lőhetne minket – hogy lecsendesítsen minket. Az első sorban álltam a többi fiatal sráccal, amikor hirtelen belém hasított, hogy hova is fajulhat ez az egész. Együtt raboskodtam földimmel, Meyer Józsival, aki olyan 10 évvel lehetett nálam idősebb és a háború előtt hat házra laktak tőlünk, és nagyon bíztam benne. Gondoltam, a legjobb lesz, ha megkeresem. Visszamentem a 2. sz. barakk bejáratához, ahol Józsi álldogált, és megkérdeztem tőle, hogy mi folyik itt. »Gyere ide, és figyelj. Lőni fognak« – mondta. Ebben a pillanatban a foglyok meglódultak az alacsonyt tiszt felé, majd golyók kezdtek repkedni. A tiszt elővette a pisztolyát, társai pedig a tornyokból vették tűz alá a rabokat. A végére öt halott és vagy harminc sebesült maradt az udvaron.”

klesitz.png
Klesitz szabadulása után 1954-ben, még Németországban.

A hivatalos jelentés egészen másképp festi le a tragikus eseményt: itt már megszervezett, sőt felfegyverkezett tüntetőkről van szó, akik

“A tűzoltókkal szemben is fenyegetően léptek fel, a rájuk bocsátott vízsugár hatástalannak bizonyult, a tűzoltókat ls az őket biztosító államvédelmi őrt a tábor kapujáig szorították vissza. Majd »hurrá« kiáltással a tábor kapuja és kerítése felé nyomultak, fel voltak szerelve a táborban található botokkal és ütőszerszámokkal. A tűzoltókat biztosító őr ekkor géppisztolyából figyelmeztető lövéseket adott le. Az internáltak azonban erre sem torpantak meg, hanem tovább nyomultak a kapu felé! Ekkor következett be a fegyverhasználat, a külső őrség a kapuban elhelyezett géppuskából sorozatlövést adott le.”[7]

Az minden további nélkül elképzelhető, hogy a szabadulás reményével hitegetett, majd csalódott rabok (akiknek nem nagyon volt vesztenivalója) egy csoportja a tüntetés során megkísérelt kitörni, de eredeti szándékuk nem ez volt; mivel még napirenden volt a szabadulás, az internáltak nem akartak “hülyeséget csinálni”, hogy ezzel is veszélyeztessék saját szabadulásukat, pusztán a bizonytalanság és a felfokozott idegállapot vezetett a demonstrációhoz.

2826_20090104_170726.jpg
Őrtorony: ehhez hasonlók voltak a tiszalöki táborban is (illusztráció)

A fegyverhasználat következtében öten vesztették életüket, hatan súlyosan, tizenegyen pedig könnyebben sebesültek meg. A lázadás különösen kegyetlen momentuma volt, hogy a tábor vezetése eleinte semmilyen segítséget nem nyújtott a raboknak, a sebesülteket az internált orvosok próbálták ellátni, persze eszközök nélkül, kórházba csak másnap délelőtt kerülhettek. Ekkor szállították el a holttesteket is; a mai napig nem tudni, hogy hova temették el az áldozatokat. Természetesen a megtorlás sem maradt el, bár az az 50-es évek mércéjével mérve enyhének tekinthető; nem állították le a szabadulásokat, és bíróság elé is csak Finn Ferenc és Huber Ferenc került, akik hat, illetve öt éves börtönbüntetést kaptak. Az ítéletben kihangsúlyozták, hogy mindketten az SS kötelékében harcoltak a világháborúban, és azt sem felejtették el megemlíteni, hogy Huber emellett még kulák származású is, beismerő vallomásukat viszont enyhítő körülményként értékelték. A bíróságot olyan apróságok, hogy a tüntetés során Finn végig zárkájában ült, nem foglalkoztatták.

95e07ed712230a002cfc82c9381c4b42_1.jpg
Az áldozatok neve a ma is látható emlékoszlopon

Külön érdekesség, hogy a belügyi szervek a hírhedt Garasin Rudolf ezredes és Lőke Gyula alezredes vezetésével ezt követően intézkedtek arról, hogy szintén “hálózati úton” terjesszék el, hogy a tüntetést provokátorok kezdeményezték, és hogy milyen jó, hogy a “nagylelkű” szocialista rendszer nem alkalmazott kollektív büntetést, pedig megtehette volna! A lázadás pozitív hozadéka volt, hogy a rabok ezt követően jobb élelmezést kaptak, és miután kikerült nyugatra is az esemény híre, az NSZK kormánya fokozta a foglyok szabadon bocsátásáért tett erőfeszítéseit.

lokeesgarasin.png
Lőke Gyula és Garasin Rudolf

Bár az internálótáborokat a tervek szerint október 31-ig fel kellett számolni, Tiszalök esetében erre csak 1954 elején került sor, főleg a külföldi állampolgárok tisztázatlan helyzete miatt. A hónap végén még 1020 fő volt a táborban, köztük 909 nyugatnémet, 88 jugoszláv, 22 osztrák és 1 szovjet (!) állampolgár, akiket az elkövetkező hónapokban csendben, incidensek nélkül engedtek el. Ezt követően a tábort lebontották, mára nyoma is alig látható, egykori területén 1989. október 4. óta emlékoszlop áll.

78896da30fc58763fe31d9cc7b66a828_1.jpg
Az emlékoszlop

[1] Lévai 156. o.

[2] Lévai 164. o.

[3] Lévai 168. o.

[4] Uo.

[5] Lévai 167. o.

[6] Lévai 169. o.

[7] Uo.

Források:

Lévai Éva: Tiszalöki internálótábor, 1953 in: Korrajz 2002, XX. Század Intézet, Budapest, 2003. 155-179. o.

www.munkataborok.hu

Steve Klesitz: Nine Years as a Prisoner of War

A nyitóképen a  táborkapu. Josef Ringhoffer szénrajza 1953-ból

Facebook Kommentek

További írásaink