Tatabánya-legendák – Tévhitek Tatabánya 1945 előtti történetéből

Macher Péter

Még a 2000-es évek elején gyakran töltöttem a szünidőt nagyszüleimnél, akik a Tatabányához tartozó bánhidai erőműi lakótelepen éltek. Nagypapámmal sokat sétáltunk az 1920-as évek végén épült lakótelepen, esténként pedig megnéztük a David Suchet-féle Poirot sorozat éppen aktuális epizódját. Már akkor feltűnt, hogy a sorozatban látható korabeli angol épületek és az erőműi lakótelepi házai hasonló stílusban épülhettek.  Ez különösen igaz volt az egykori főmérnöki villára. Ezért sokáig teljesen hihetőnek tartottam azon állítást, hogy a bánhidai erőmű 1945 előtt angol tulajdonú üzemként működött. Később kutatóként azonban rá kellett jönnöm, hogy az igazság ennél bonyolultabb. Ráadásul Tatabánya történetének egyéb szegmenseiben is találtam hasonló tévedéseket.

Legendák születése

Legendák, tévhitek gyakran születnek azon történelmi eseményekkel, helyszínekkel kapcsolatban, amelyek valamilyen szempontból nagy hatást gyakoroltak ránk. Ezek részben a folklór, részben egyszerű történeti tévedések termékei, amelyek aztán önálló életre kelnek. Meg kell említeni Ablonczy Balázs munkáját, ami a Trianonnal kapcsolatos tévhiteket vizsgálja.[1]  Jelen írás elkészítését is ezen munka inspirálta.

Tatabánya történetében nagyon sok feltárnivalója van a történésznek, így a tévhiteket/közvéleményben elterjedt tévedéseket is csak akkor fogjuk tudni végérvényesen tisztázni, ha a város történetéről is tiszta képet kapunk majd. Írásunk csak ízelítő akar lenni. További probléma, hogy ezek a tévhitek közszájon terjedtek el, így nyomtatott formában, újság cikk vagy egyéb kiadvány keretében csak elvétve olvashatjuk ezeket. Írásomban három jelentősebb tatabányai „legendát” igyekszek megcáfolni, amelyek jelentősen rányomták bélyegüket a helyiek identitására.

A bánhidai lakótelep látképe az erőművel az 1930-as években. (Tatabányai Múzeum)

A bánhidai csata legendája

A honfoglalás időszakában járunk. Mint ismert, a betelepülő magyarok több szakaszban hódították meg a Kárpát-medencét. Berengár, Itália királya ellen 899—900. évben vezettek hadjáratot magyar csapatok. Ezek hazatérőben a fősereggel együtt vették birtokba a Dunántúlt, miután kiszorították onnan a morvákat. Erről tesz említést a magyar őskrónika, ami Bánhidát jelöli meg a döntő csata színhelyeként. Kézai Simon a 13. század végén írt Gesta Hungarorumában a Bánhida melletti Rákos folyó környékére teszi az ütközet helyét:

„Ezt a Szvatoplukot a magyarok a Hung folyó mellől különféle ajándékokkal áltatták, követeik útján kikémlelték, és amint megtudták, hogy katonasága nem elég erős, a Rákos folyó mellett, Bánhida közelében, egy város alatt, amelynek romjai a mai napig láthatóak, hirtelen támadással egész seregével együtt tönkreverték, és így Pannónia fentebb elősorolt népein uralkodni kezdtek.”[2]

A forrással alapvető problémáink vannak. Szvatopluk nagymorva fejedelem nem érte meg a magyarok bejövetelét, 894-ben meghalt. Bánhidát is csak 1288-ban említik először okleveles források. A környéken ráadásul nincsen Rákos folyó. Győrffy György a Bánhidán keresztül folyó Által-érrel azonosította azt, a krónikában szereplő romokban pedig a szomszédos Környén található római kori erőd maradványait vélte felfedezni. Más vélemények a budapesti Aquincum romjaihoz kötik az ütközetet, ahol van ugyan Rákos-patak, Bánhida nevű település azonban nincsen.[3] A magyarok egyébként a 907 júliusában Pozsony mellett lezajlott csatával biztosították be fennhatóságukat a Kárpát-medencében, amikor legyőzték a Liutpold bajor herceg vezetésével felvonuló keleti frank/bajor sereget. A csatában maga a herceg és Theotmár salzburgi érsek is elesett.

A bánhidai csata létét tehát mindenképpen kritikával kell kezelni. Ennek ellenére komoly részét képezi a helyiek identitásának. A millenniumra készülve, 1895 decemberében Komárom vármegye közgyűlése elhatározta egy emlékmű felállítását a bánhidai csata, mint az ezer éves honfoglalás helyi eseménye tiszteletére. Az emlékmű elkészítését Donáth Gyula szobrászművészre bízták. Az általa elkészített Turul-szobrot 1907-ben avatták fel a Kő-hegyen. A Turul-szobor azóta Tatabánya jelképévé vált, 1990 után a város címerében is helyet kapott. A bánhidai csata hagyományához kapcsolódik még, hogy 2012-ben Tatabánya főterén felavatták Árpád fejedelem szobrát, a tér pedig azóta is a honfoglaló fejdelem nevét viseli.

Árpád vezér szobra Tatabánya főterén, Györfi Sándor alkotása (A szerző felvétele)

Mi volt a MÁK Rt.?

A MÁK Rt. (Magyar Általános Kőszénbánya Rt.) Tatabánya elődtelepülésein 1896-ban kezdte meg a szénbányászatot és egészen az iparág 1946. évi államosításáig végezte is a kitermelő tevékenységet. Tatabánya (1902-től kisközség, 1923-tól nagyközség) története szorosan kapcsolódik a vállalat tevékenységéhez. Ennek köszönhetően a MÁK Rt. ma is jelen van a tatabányai köztudatban. Mindehhez azonban tévhitek is társulnak. Gyakran hallani, hogy a MÁK Rt. „tatabányai cég” volt. Ugyanakkor rögtön hozzá is teszik, hogy a MÁK európai szinten is jelentős vállalatnak bizonyult. A két állítás között alapvető ellentmondást érzünk, hiszen egy Európában elismert céget valószínűleg nem községi székhellyel jegyeznek be Magyarországon. Az alábbiakban röviden ismertetni szeretném a MÁK Rt. történetének kevésbé ismert részleteit.

A Magyar Általános Kőszénbánya Rt-t (MÁK Rt.) 1891-ben alapították, egy a borsodi szénmedencében (Királdon) tevékenykedő kisebb bányavállalkozásként. A vállalat figyelme az 1890-es évek közepétől a Komárom vármegyei Tatai-medencére terelődött. Itt nyitották meg 1896-ban Alsógalla község határában az első aknát. 1897-nen hivatalosan is megvásárolták a tatai Eszterházy uradalom szénkitermelésének jogát. 1902-ben Alsógalla-bányatelepből fejlődött ki Tatabánya község. A helyi bányászat megkezdésével jelentősen átalakultak a térség természeti, gazdasági és társadalmi viszonyai is. A tatabányai iparvidék kiépülésével a környező települések – Alsógalla, Felsőgalla, Tatabánya, Bánhida – összenőttek, ami jelentős közigazgatási problémákat eredményezett. Mindez végül az 1947-es várossá egyesítéshez vezetett.

A tatabányai bányanyitás ugyanakkor elsöprő gazdasági áttörést eredményezett a MÁK Rt számára. A századforduló után a vállalat részvényeit külföldi tőzsdéken (Bécs, Genf, Párizs, Lyon) is jegyezni kezdték. Megjelent egy jelentős francia és svájci, kisebb részben osztrák részvényérdekeltség. A nagyvállalati lét elismerését jelentette, hogy 1901-ben Széll Kálmán miniszterelnök engedélyezte a vállalatnak, hogy hivatalos iratain a magyar címert használják.[4]

200 pengő névértékű, kétnyelvű MÁK részvény 1926-ból (Tatabányai Múzeum)

A MÁK Rt. a tatabányai bányanyitást követően alapvetően három térben elkülönülő egységre tagolódott. A fővárosi adminisztrációs központban (V. Zoltán utca) üléseztek a vállalat operatív irányító testületei, valamint a cég egészét érintő mindennapos adminisztrációs munka is itt zajlott. A vállalat a cégbíróságon fővárosi székhelyű magán részvénytársaságként volt bejegyezve. A MÁK ipari termelésének döntő részét ugyanakkor a Tatabányai Bányaigazgatóság üzemei biztosították. A borsodi bányák jelentősége a tatabányai bányanyitást követen jelentősen csökkent. Az itt található bányaüzemeket az 1910-ben létrehozott Borsodi Szénbányák Rt. elnevezésű leányvállalatban egyesítették, ezzel jelezve immár másodlagos szerepüket.

A MÁK Rt. legnagyobb riválisa a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. (Salgó) volt. A két nagyvállalat 1924-ben kartell megállapodás keretében felosztotta egymás között a hazai szénpiacot. Az 1930-as évekre a MÁK Rt. a szénbányászaton kívül számtalan iparágban (építőipar, villamossági ipar) szerzett érdekeltségeket és leányvállalatokat, gazdasági tevékenysége így egyre sokszínűbb lett. 1937-ben pedig mérlegfőösszeg és árfolyamérték alapján is a legnagyobb magyar vállalatnak számított, ráadásul az egyetlen hazai cég volt, ami Európa első 50 vállalatának egyike lett.[5] Külföldi részvényesek színre lépését követően mindig volt a vállalatnak egy külföldi alelnöke. A II. világháború időszakában ezt a tisztséget René Monod (1874—1945) személyében egy Genfben élő svájci üzletember töltötte be. A Tatabányán kitermelt szenet az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaiba exportálták, elsősorban Ausztriába és Csehszlovákiába.[6]

A MÁK Rt. tatabányai bányászatának 40 éves jubileumi ünnepsége a Népháznál, elől jobb oldalt Vida Jenő vezérigazgató, középen Rehling Konrád bányaigazgató (Tatabányai Múzeum)

Természetesen ezt a sikert sokan megirigyelték; a II. világháború közeledtével gyülekezni kezdtek a viharfelhők. Birodalmi német cégek igyekeztek érdekeltségükbe vonni a legfontosabb magyarországi nagyvállalatokat. A hitleri Harmadik Birodalom 1938-ban bekebelezte Ausztriát (Anschluß), Csehszlovákiát pedig 1938/1939 folyamán zúzta szét. Mindez negatívan érintette a MÁK külkereskedelmét. Franciaország 1940-es lerohanását követően pedig német nagytőkés csoportok rátették a kezüket a MÁK Rt. francia tulajdonban lévő részvényállományára is.

1941—42 folyamán a Magyar Általános Hitelbank 140 000 darab részvénye francia bankoktól a Dresdner Bank tulajdonába ment át.[7] (A Dresdner Bank a Harmadik Birodalom legjelentősebb pénzintézeteként működött a Deutsche Bank mellett. 1939-ben mindkét banknak jelentős szerepe volt a cseh gazdaság germanizálásában. A náci Németország sajátos kormányzati struktúrájából adódott, hogy a két pénzintézet nem egy esetben rivalizált egymással a gazdasági pozíciók megszerzéséért.) Ezzel a német finánctőke képviselői már beülhettek a MÁK Rt. legfontosabb üzleti partnerének vezetőségébe. 1942 végére a MÁK német részvényérdekeltsége elérte a 6,7%-ot. Ha figyelembe vesszük, hogy a vetélytárs Salgónál 13,1%-ot tett ki a német tulajdon, akkor a MÁK Rt-nél jelentkező német tőkeérdekeltség végül is nem volt jelentős.[8]

A MÁK Rt. az 1937. évi Kallós-féle pénzügyi kompasz 401. oldalán.

A MÁK Rt. ugyan elhárított a Harmadik Birodalom felől érkező gyarmatosítási törekvéseket, a háború után meginduló államosítási hullámmal azonban már nem bírt. A magyar országgyűlés 1946-ban a szénbányászati iparágat, 1948-ban minden 100 munkásnál többet foglalkoztató vállalatot államosított. Ezzel a MÁK Rt. befejezte működését. Elmondhatjuk, hogy a MÁK Rt. ugyan nem volt tatabányai vállalat, hiszen a fővárosba volt bejegyezve a cégbíróságon; ugyanakkor a tatabányai iparvidék adta termelésének gerincét, anélkül nem érte volna el ezt a páratlan gazdasági sikert.

Valóban angol tulajdonú volt a bánhidai erőmű?

Mint fentebb már jeleztem, a bánhidai erőműről az a legenda terjedt el, hogy angol tulajdonban állt 1945 előtt. Feltűnő ugyanakkor, hogy senki egy konkrét angol részvényest, vagy szóba jöhető brit anyavállalatot nem tud ezzel kapcsolatban „felmutatni”. Sőt, a legendát megtoldották azzal, hogy a II. világháború alatt éppen az „angol tulajdon” miatt nem bombázta a szövetséges légierő; de még a szárazföldön előrenyomuló Vörös Hadsereg is ezért mozgott „óvatosan” Bánhida térségében 1944/45-ben.

Az 1920-as évek második felében a Dunántúl és a MÁV villamosítása, valamint a főváros áramellátásának biztosítására érdekében a magyar kormány nagy összegű hitel felvételéről kezdett tárgyalásokat a brit kormánnyal, valamint brit üzletemberekkel. Már a hiteltárgyalások előrehaladtával, 1927 márciusában egymillió pengő alaptőkével létrehozták a szintén fővárosi bejegyzésű Magyar Dunántúli Villamossági Részvénytársaságot (MDV Rt.). A vállalat részvényeinek többségét az állam birtokolta. A tárgyalások eredményeként a kormány megkapta a beruházásokhoz szükséges tőkét. A kölcsön két részből tevődött össze: az „A” kölcsönt (egymillió font) a brit kormány bocsátotta rendelkezésre, a „B” kölcsönt (2,3 millió font) a londoni székhelyű Whitehall Trust Ltd. bank folyósította. Az angol partnerek kikötötték, hogy a magyar államnak a Magyar Államvasutakon (MÁV) keresztül kell biztosítania a törlesztéseket. A MÁV ezért bérbe vette a bánhidai erőművet az MDV Rt-től.[9]

A bánhidai erőmű a hűtőtóval az 1930-as években (Tatabányai Múzeum)

A bánhidai erőmű megépítésére 1927 decemberében adták ki a megrendeléseket, az energiaszolgáltatás végül 1930. június 28-án indult meg. Az építési és villamosítási munkálatokban nagy szerepet kaptak angol cégek, a szerződés értelmében ugyanis az „A” kölcsönt az angol iparnak nyújtandó megrendelésekre kellett fordítani. Angol részről így az English Electric Co., később a Metropolitan Vickers Co. kapcsolódott be az építkezésbe. Magyar részről a Ganz vállalat vette ki részét a beruházásból. [10]  Az erőmű a MÁK Rt. tatabányai bányáiban termelt szenet használta fel működéséhez.

Nemzetgazdasági jelentősége igen nagy volt. Az üzem látta el árammal a győri iparvidéket, valamint Budapestet is. 1940. augusztus 30. után a második bécsi döntéssel visszakerült Magyarországhoz Észak-Erdély. A magyar állam igyekezett gazdaságilag fejleszteni a visszakerült régiót, ezért a Székelyföld villamosítása érdekében 1942-benlétrehozták a Székelyföldi Villamossági Rt-t. A vállalat megalapításában az MDV Rt. is részt vett és Péchy Pált, a bánhidai erőmű igazgatóját delegálta az Észak-Erdély villamosításáért felelős vállalat igazgatóságába. További érdekesség, hogy 1940-ben a MÁV elnökeként Horthy Istvánt, a kormányzó fiát is az MDV Rt. igazgatósági tagjai között találjuk.[11]

Horthy Miklós látogatása a bánhidai erőműben, 1932. október 26. (Tatabányai Múzeum)

 Mivel az MDV Rt. állami cég volt, ezért a II. világháborút követő államosítások önmagukban nem hoztak lényeges változásokat a cég történetében. A szocialista időszakban végbement átszervezések azonban már komolyan érintették a vállalatot. 1948-ban az MDV Rt-hez csatolják az ajkai és a győri erőműveket. 1949-ben a vállalat levált a MÁV-ról és az Erőmű Ipari Központ irányítása alá került. Ennek megszűnését követően pedig a Nehézipari Központ felügyelete alá került.[12] 1961-ben a bánhidai üzemet az tatabányai erőművel együtt a Tatabányai Hőerőmű Vállalat kereteibe illesztették.[13]

A bánhidai erőművet tehát angol kölcsönből építették, angol vállalkozások bevonásával, de az üzem nem soha volt brit tulajdonban. Ez meg is magyarázza a munkások lakóhelyéül szolgáló erőműi lakótelep angolos jellegét. Azon állítással viszont már nem kell különösebben foglalkoznunk, hogy angol érdekeltség okán nem bombázta volna a szövetséges légierő az üzemet. Ha egész Európában így járt volna el a szövetséges haderő, akkor annak bizony igen korlátozott hadműveleti tevékenység lett volna a végeredménye.


Borítóképen: A Turul-emlékmű Tatabányán a Kő-hegyen (Molnár József)

Irodalom:

Ablonczy Balázs: Trianon-legendák. Bp., 2010.

Berend T. Iván – Ránki György: Magyarország gyáripara a második világháború előtt és a háború időszakában 1933—1944. (Gazdaságtörténeti értekezések 2.) Bp., 1958.

Gyüszi László: Tatabánya történelmi olvasókönyve. I. kötet. Az elődtelepülések élete a szénbányászat kezdetéig. Tatabánya, 2004. (Castrum-könyvek 11.)

Kallós János (szerk.): Gazdasági, pénzügyi és tőzsdei kompasz 1937—1938. évre. XIII. évfolyam III. – IV. kötet. Bp., 1937.

Kallós János (szerk.): Gazdasági, pénzügyi és tőzsdei kompasz 1940—1941. évre. XVI. évfolyam III. – IV. kötet. Bp., 1940.

Kövér György: A felhalmozás íve. Társadalom- és gazdaságtörténeti tanulmányok. Bp., 2002.

László János: Tatabánya középkori régészeti topográfiája. Tatabánya, 2001.

Németh Kálmánné – Lázár Balázs: Az államosítás előtt működött villamosenergia-ipari és áramszolgáltató vállalatok repertóriuma. (MOL segédletei 16.) Bp., 2005.

Tatabányai kislexikon. Tatabánya, 1975. (szerk.: Győri László – Tapolcai Ernőné)

Jegyzetek

[1] Ablonczy 2010

[2] idézi: Gyüszi 2004, 71.

[3] László 2001, 48.

[4] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára Z 252 (MÁK Rt. Titkárság iratai) 1. csomó. 4. tétel. Engedély, okmány. 1901. május 24.

[5] Kövér 2002, 346.

[6] Kallós 1937, 402.

[7] Berend – Ránki 1958, 388.

[8] Berend – Ránki 1958, 390.

[9] Németh – Lázár 2005, 88.

[10] Németh – Lázár 2005, 88.

[11] Kallós 1940, 412.

[12] Németh – Lázár 2005, 88.

[13] Tatabányai Kislexikon 1975, 409.

Facebook Kommentek

További írásaink