Holttest a Parlamentben; Hogy kerültek Lenin-fiúk a Felsőházba?

A pesti Duna-partot uraló Országház minden bizonnyal a főváros, és egyben az egész ország legismertebb épületeinek egyike. Kevés az olyan Budapest-kalauz vagy útikönyv, amelynek ne figyelne címlapján a valóban impozáns kupolás épület. Elkészülése, vagyis a 19. század vége óta a Parlament a városkép mellett a magyar történelemre is döntő hatást gyakorolt. Bár a sok-sok unalmas, vitával és különféle törvények megszavazásával eltelt hétköznapot időnként feldobta egy kis obstrukció, illetve hatósági beavatkozást is igénylő agresszív véleménycsere, a ház megmaradt annak, aminek szánták, vagyis a törvényhozás épületének és a magyar függetlenség (egyik) jelképének.

A Parlament ma turisták ezrei által bejárt lépcsőin grasszált egykor Fejérváry Géza tábornok, a „fődarabont”, a TV-közvetítésekből ismert termekben pedig mások mellett Tisza István és Károlyi Mihály vívta éppen aktuális szópárbaját (amelyet adott esetben – Clausewitz tételét igazolandó – fegyverrel is folytattak, igaz nem az ülésteremben), és itt jelentette be Bárdossy László, hogy Magyarország és a Szovjetunió között „a hadiállapot beállott”. Az országház egyik erkélyéről minősítette át Nagy Imre elvtársaiból barátaivá az előbbi jelző hatására erős pfujjolásba kezdő tömeget 1956 októberének egyik estéjén, és szintén egy „erkély-jelenetből” értesülhettünk arról is, hogy a Magyar Népköztársaság elengedi nevéből a „nép”-et. A számos magasztos és kevésbé magasztos pillanat helyszínéül szolgáló Parlament mindössze két alkalommal esett ki szerepéből, egyszer a Tanácsköztársaság népbiztosainak, egyszer pedig a Vörös Hadsereg nehéztüzérségének közreműködésével. Mai posztunkban az első, 1919-es „nem üzemszerű” használattal foglalkozunk.

forr_korm_tanacs.jpg
A Forradalmi Kormányzótanács népbiztosai

Az Országház „dicsőséges 133 nap” alatt betöltött szerepe mára jóformán feledésbe merült, pedig akkoriban képviselők helyett a Belügyi Népbiztosság Politikai Nyomozó Osztályának munkatársai, valamint az általuk túszként elhurcoltak foglalták el a főrendiházi szárnyat, a pincékben pedig megindult az „ellenforradalmárok” kínvallatása. A Parlament történetének alig ismert fejezetéről B. Müller Tamás Vörösterror az Országházban 1919 címmel 2016-ban megjelent könyvéig sem szakirodalmi, sem egyéb feldolgozás nem született. A kötet megjelenésének apropójából sajtóbejárást is tartottak, amelyre több médium mellett a Napi Történelmi Forrás is meghívást kapott (de jó érzés ezt leírni), így a szerző vezetésével ismerhettük meg az első kommunista diktatúra alatt az osztály által használt helyiségeket és a hivatásos, valamint a (gumi)botcsinálta nyomozók módszereit is.

muller-tabla-vegleges-20160203-750x750-resize.png
A könyv borítója. A képen Vöröskatonák kísérik túszaikat az Országházba

Az 1919. március 21-én kikiáltott (papíron végig kommunista-szociáldemokrata kettős vezetésű) Tanácsköztársaság azonnal belekezdett a társadalmi és tulajdonviszonyok radikális átalakításába; a különösebb társadalmi támogatással amúgy sem rendelkező szocialisták hatalmuk megszilárdítása érdekében – ellentétben az 1945 utáni helyzettel – rögtön erőszakhoz (is) folyamodtak, amelynek fő szerve a Vörös Őrség lett. Ebben az ernyőszervezetben vonták össze a csendőrség, rendőrség és a különféle nép- és nemzetőrségek megrostált állományát, és ide tartozott a Politikai Nyomozó Osztály is, amelyet eleinte Wagaszt József, majd Korvin Ottó irányított. Az osztály egyrészt korábbi (sokszor megfélemlített) nyomozókból és a hivatalosan felszámolt „terrorcsapat”-ból, vagyis a Lenin-fiúkból állt össze. A bőrkabátos-rohamkéses-kézigránátos szabadcsapat (és több hasonló egység) áprilisra már Kun Béláéknak is kezdett kissé kínossá válni, így május 6-án állami szervekbe olvasztásukról döntöttek. A többnyire volt tengerészekből és Oroszországot is megjárt katonákból álló különítményt vezető Cserny József szellemi kapacitását tökéletesen mutatta, hogy első telephelyük, a Batthyány-palota homlokzatára személyesen tette ki a „politikai terrorcsapat”, táblát, és ezt csak a határozottan jobb PR-érzékkel bíró Kun Béla sürgetésére volt hajlandó levenni. Élénkebb képzelőerővel bíró olvasóink most elképzelhetik Kröszl Vilmost vagy Péter Gábort, amint kalapáccsal a kezében, és hasonló feliratú táblával a hóna alatt ügyködik az Andrássy út 60. előtt…

45740.jpg
Különítményesek felvonulása

A 180-200 fős csapat ugyanakkor nagyon hamar hírhedtté vált, ami nem is csoda, hiszen vezetőik igyekeztek a legzűrösebb figurákat beválogatni soraikba; ezt jól mutatja, hogy feloszlatásuk hírére kis híján a központi hatalomnak is nekiugrottak (ágyúkkal, géppuskákkal), és csak akkor nyugodtak meg, amikor megtudták, hogy nem kerülnek parkolópályára, pusztán más testületekben (politikai nyomozók, Vörös Hadsereg, a Szovjetház őrsége) kell folytatni addigi tevékenységüket. A Politikai Nyomozó Osztályhoz mintegy 40 fő került el, akiknek egy része ezt követően már öltönyben-nyakkendőben szolgálta a proletárdiktatúrát (Csernyt az 5. alosztály élére nevezték ki), többen viszont (főleg a vallatások során) megmaradtak a jól bevált bőrkabát-rohamkés-kézigránát szettnél. Most érkeztünk el oda, hogy megválaszoljuk az alcímben szereplő (költői?) kérdést: egy biztos, nem kinevezéssel. A politikai rendőrség bővülésével felmerült, hogy új székhelyre is szükségük lenne, és végül a burzsoáziának bevitt újabb mélyütésként a Parlament felsőházi szárnya mellett döntöttek, amihez viszont első körben el kellett foglalni azt. Az ország házát ekkoriban a mintegy 40 fős (a Honvédelmi Minisztériumnak, majd a hadügyi Népbiztosságnak alárendelt) Képviselőházi Őrség védte, akiket az ex-Lenin-fiúk nemes (elnézést a képzavarért) egyszerűséggel lefegyvereztek, majd május 10-én hivatalosan is birtokba vették az épületrészt. Igen, hivatalosan egy oldalon álló szervezetekről van szó!

alaprajz_orszaghaz.jpg
Az Országház alaprajza. 1. kupolacsarnok, 2. főlépcsőház, 3. az országgyűlés ülésterme, 4. volt felsőházi ülésterem, 5. vadászterem

Ahogy azt B. Müller Tamás is hangsúlyozta, politikai rendőrsége minden magára valamit is adó országnak volt ekkoriban, az újdonságot az jelentette, hogy egy állami szerv gyakorlatilag pártvédelmi testületté (v. ö.: „a párt ökle”) lényegült át, és korábban sosem tapasztalt módszereket is alkalmazni kezdett. Ezek egyike a háznagyi szobákban elhelyezett levélcenzúra-osztály volt; bár cenzúra korábban (és máshol is) működött, főleg katonai vonalon, az itt tapasztalt módszerességtől még Fouché és Mielke is elismerően csettintett volna. Ellenőrizték a fontosabb potenciális ellenállók (pl. Perényi Zsigmond későbbi koronaőr és kárpátaljai kormánybiztos) és környezetük leveleit, valamint az összes külföldre menő, és onnan jövő küldeményt is, aminek révén több „ellenforradalmi szervezkedést” sikerült még csírájában elfojtaniuk.

perenyi_zsigmond_politikus.JPEG
Báró Perényi Zsigmond (1870-1946)

Ismeretlen (legalább is minimum 80 éve nem alkalmazott) módszer volt a túszszedés, amely során mind a fővárosban, mind vidéken begyűjtötték a potenciális ellenállókat, szervezkedőket (iparosok, politikusok, nemesek, módosabb polgárok), hogy ezzel vegyék el a többiek kedvét az ellenállástól. Ilyen akciókra két nagyobb hullámban, áprilisban és június végén került sor; a parlamenti tudósítók éttermébe és a Vadászterembe ez utóbbi során került több olyan prominens figura, akik pár hónappal korábban még állandó belépővel és esetleg saját irodával is rendelkeztek ugyanazon falak között. Fogoly lett többek között Darányi Ignác, Déry Béla, Rákosi Jenő, Kornfeld Pál, Simonyi-Semadam Sándor és Szász Károly, a képviselőház volt elnöke is. Utóbbi visszaemlékezéseiben leírta, hogy ha tudta volna, mi vár rájuk, sokkal vékonyabb szőnyegeket rendelt volna a házba, ugyanis a túszok csak ezekkel takarózhattak, és a vastag, merev anyag bizony kevésbé volt erre alkalmas. A foglyok, bár fizikai bántalmazást nem (vagy csak ritkán) szenvedtek, sőt ételt például hozathattak maguknak, vagy fegyveres kísérettel kimehettek az Országház tér (a mai Kossuth tér) vendéglőibe, folyamatos lelki terror alatt álltak, fogvatartóik pedig arról is gondoskodtak, hogy lássák-hallják az „igazi” politikai foglyok kihallgatásának eredményeit.

orszagalma-etterem.jpg
A Vadászterem napjainkban

Ahogy a politikai/titkosrendőrségeknél megszokott, a Politikai Nyomozó Osztály fő feladata mindennemű, az államhatalom elleni – esetünkben ellenforradalminak nevezett – szervezkedés felderítése (vagy ha az nem jön össze, felszámolása) volt, amelyhez a levélcenzúra és túszejtés mellett sokkal drasztikusabb módszereket is alkalmaztak. És ezekből volt bőven, ugyanis a március végi eufóriát követően nagyon hamar világossá vált, hogy az ígéretek és a valóság között hatalmas szakadék tátong, és egyre többeknek szaladt tele a zsákja Kun, Szamuely és a többiek utópiájával. Ennek megfelelően a 300-400 fős politikai osztály is folyamatos lépéskényszerbe került. Különleges nyomozó volt például Verő Boriska színésznő, aki több szervezkedésbe épült be, illetve zárkaügynökként is működött, de személyesen és postai úton is fogadtak feljelentőket, és ezt az újságban is meghirdették. Ahogy az ilyen vészterhes időkben megszokott, a tényleges szervezkedések mellett Tanácsköztársaság alatt is sok korábbi személyes ellentét kapott politikai színezetet. Ahogy 1944-ben, majd a második világháború után is akadtak olyanok, akik ilyen módon akartak bosszút állni például szomszédjaikon korábbi viták, akár egy lábtörlőre piszkító macska miatt is.

0420csernyek.jpg
Cserny és néhány társa, még a Batthyány-palotában

A Politikai Nyomozó Osztály módszereiben nem sokban különbözött a hasonló erőszakszervezetektől: puskatussal, lánccal verés, kikötés illetve lelki terror – például a kihallgatószoba sarkában kézigránátjaival labdázó, mogorva tekintető Lenin-fiú – egyaránt szerepelt eszköztárában. A már említett Perényi-féle összeesküvés miatt került a nyomozók elé dr. Weisz István is, aki a kínvallatások hatására bicskájával (érdekes mód ezt nála hagyták) öngyilkosságot kísérelt meg. Később az ügyészségen tett vallomásában így számolt be az őt ért borzalmakról és kétségbeesett próbálkozásáról:

„A kihallgatást Bonyháti Tibor [ügyvédjelölt, nyomozó, 1919 decemberében kivégezték] azzal kezdte, hogy az előttem letartóztatottak mindent rám vallottak, tehát ne is tagadjak semmit. Másfél óráig elég szelíden folyt a kihallgatás, mely idő alatt csak arról volt szó, hogy én olyan nyilatkozatokat tettem, miszerint a kommunizmus önmagától fog összeomlani. Ekkor egyszerre megváltozott a a kihallgatás modora, Bonyháti a legcsúnyább szidalmakkal illetett, revolvert fogott rám, majd amikor erre sem törtem meg, le akart vitetni a pincébe, és leírta, hogy milyen kínzásokban fog részesíteni: szeges ágyra fektet, karomat kicsavartatja – a körmeim alá szeget veret – hogy el is küldött már szegekért. A pinceinspekciós azonban időközben eltávozván nem hurcolhattak le, hanem behívatott Bonyháti két terroristát, akiknek egyike egy Wittenberg nevű egyén volt – ezek az asztal mellett csuklóimnál fogva megragadtak, és nyaktól derékig ököllel, sőt azt hiszem, később boxerrel vertek mindaddig, amíg egyes beismerő vallomásokat kierőszakoltak belőlem. Lefolyt ez a kínzó vallatás éjfélig, amikor kivittek a telefonszobába, ahol két székre roskadva hagytak magamra hajnalig.Ekkor újra visszavittek az első kínzás színhelyére, és ugyanazok jelenlétében tettleges bántalmazás nélkül vallattak egy húsz percig, ami után újra visszavezettek a telefonszobába. A következő délelőtt felvittek Csernihez (sic!), akinek jelenlétében Bonyháti félóra hosszat vallatott, és megígérte, hogy a kínzó vallatást folytatni fogják velem szemben. – Elkeseredésemben kihallgatásom után zsebkésemmel felvágtam a nyakamon az ütőeret egy mellékhelyiségben; hosszas távollétem feltűnt, rámtörték az ajtót, és mentőkkel beszállítottak a Rókus Kórházba, ahol állandó őrizetben kezeltek egy hétig, amíg a nyaksebem életveszélyessége megszűnvén visszavittek a Parlamentbe.”*

guido_romanelli_1.jpg
Guido Romanelli alezredes

Az elégedetlenséget, a terror és a romló gazdasági helyzet mellett az is növelte, hogy június közepére a lakosság döntő többsége által sikerként megítélt felvidéki hadjárat eredményei is semmibe vesztek, és a korábban a haza védelmében fegyvert fogó katonák is egyre nagyobb arányban fordultak szembe a szocialista vezetéssel. Ennek csúcspontja a június 24-én kitört monitorlázadás, más néven Ludovikás-lázadás, korábbi terminológiával puccskísérlet volt. A Ludovika Akadémia mintegy 250 hallgatója és a Dunán hajózó három monitor legénysége Lemberkovics Jenő százados vezetésével próbálta meg a szocialisták eltávolítását, de egyebek mellett Haubrich József hadügyi népbiztos kétkulacsos játéka miatt nem jártak sikerrel. A későbbi nyomozati anyagok alapján 423 főt vettek őrizetbe, Lemberkovicsot  még a lázadás alatt lelőtték, több vezetőtársa pedig csak az olasz antantmissziót vezető Guido Romanelli alezredes közbenjárására maradt életben.

sza.png
Szőts András (1881-1919)

A monitorlázadás után vették őrizetbe Lemberkovics „egyik jobbkezét”, Szőts András tartalékos hadnagyot. Szőts civilben a Nemzeti Színház színésze volt, és képességeit ki is használta; mivel folyamatosan változtatta külsejét, nehezen akadtak nyomára. Hogy mi történt vele letartóztatása után, az ma sem tisztázott; annyi biztos, hogy holttestét június 26-án reggel találták meg az Országház egyik világítóudvarában. Egyes források szerint előző nap szökést kísérelt meg, de a mai Igazságügyi Minisztériumnál elfogták és összeverték, mások szerint kihallgatás közben verték agyon, majd holttestét kidobták az udvarba. Erre utal a test kicsavarodott helyzete és a bántalmazásból eredő külsérelmi nyomok, ugyanakkor az sem zárható ki, hogy Szőts öngyilkosságot követett el, vagy egy újabb szökési kísérlet során vesztette életét. Bár az 1920-as évek sajtója, és több visszaemlékezés is rengeteg halálesetről számolt be, valójában Szőts András az egyetlen, aki a Parlamentben, a Tanácsköztársaság nyomozóinak közreműködésével vesztette életét, ugyanakkor a megkínzottak száma több száz főre tehető.

jpg_fotok.jpg
Az Országház mai légifelvételen: balra alul látható a világítóudvar, ahol Szőts holttestét megtalálták.

A Tanácsköztársaság végül 1919. augusztus 4-én bukott meg, elsősorban a román invázió miatt; a Politikai Nyomozó Osztály hatékonyságát mutatja, hogy jelentősebb belső ellenállás nem alakulhatott ki, az ilyen próbálkozásokat a monitorlázadás kivételével szó szerint csírájukban fojtották el. Ebben nagy szerepe volt az átvezényelt profi detektíveknek, akik később a politikai nyomozók elfogásában, és az ellenük lefolytatott eljárásokban is kulcsszerepet játszottak. Ekkor gyűjtötték össze az egykori foglyok vallomásait is; sokan személyesen, többen levélben tanúskodtak, ezekből nagyon komoly válogatás található B. Müller Tamás könyvében. Péteri József 1920. október 22-én Békésszentandrásról így írt az ügyészségnek:

„1919. jún[ius]. 6-án éjjel 1 órakor Bonyháti Tibor, Radványi [Jenő, Cserny egyik beosztottja] és még négy terrorista Budapest I. ker[ületi] Szt. János tér 1/a III. 2. alatti lakásomból automobilon az Országházba vittek. Bonyháti kezdett vallatni, s mivel az neki nem volt kedvére való, levitetett a pincébe, ahol hatan verni kezdtek. Grünblatt Boris egy Mannlicher puskatussal ütött, majd kötéllel kezeimet összekötözve egy gőzcsőre felhúztak, s így a levegőben lógva is ütöttek, vertek, puskatussal, bottal és ököllel. A fejem, arcom és egész testem zúzódásokkal, véraláfutásokkal volt tele. Orvosi látleletem természetesen nincs, mert 59 nap után szabadultam ki a börtönből, de sérüléseimet látták báró Perényi Zsigmond, dr. Ulain Ferenc, dr. Krisztics Sándor, dr. Weisz István és legközvetlenebbül dr. Okolicsányi Zoltán ügyvéd (…)”**

lemberkovics_emlekmu.jpg
Lemberkovics Jenő emlékműve

Augusztus első napjaiban a Tanácsköztársaság vezetőinek jelentős része elhagyta az országot; Kun Béla elrepült Moszkvába (Kosztolány óta azt is tudjuk, hogy zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit (…) Karjairól vastag aranyláncok lógtak.”), Szamuely Tibort határőrök lőtték le Ausztria határán (esetleg öngyilkos lett), Cserny Józsefet 1919. december 24-én, Korvin Ottót 29-én végezték ki. 1920 októberéig mintegy 51.000 eljárás indult „kommunista bűncselekményekkel” kapcsolatban, közel 8.000 főt le is tartóztattak, végül 74 főt végeztek ki. A tömeges eljárásokat az ügyvédi kamara, majd az ügyészség is kritizálta, így hamarosan felülvizsgálatok indultak. Az 1923. március 8-ig tartó kegyelmi vizsgálat végére a még börtönben lévő 456 elítélt közül 117 főt (a 9 évnél kevesebbre ítéltek közül) ajánlottak kegyelemre.

josephczernyottokorvinklein--utimeshistoryofwa21londuoft.jpg
Cserny József és Korvin Ottó a börtönben

Mivel 1945 előtt Magyarországon csak a sajtó foglalkozott az Országházban történtekkel, így hamar szárnyra kaptak mindenféle legendák, az új rendszer alatt pedig a 133 nap egy teljesen más értelmezése vált egyeduralkodóvá. A Politikai Nyomozó Osztály iratai nagyon hiányosan maradtak fent, így tevékenységüket jóformán csak a visszaemlékezésekből és a későbbi peranyagokból ismerhetjük meg; ezek összegyűjtésével és értékelésével B. Müller Tamás a 20. századi magyar történelem egy kis híján feledésbe merült fejezetét ismerteti az olvasóval.


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


* B. Müller 66-67. o.

** B. Müller 188. o.

Felhasznált irodalom:

B. Müller Tamás: Vörösterror az Országházban 1919, Nemzet Főtere Könyvek, Budapest, 2016.

A nyitóképen a Parlament 1927-ben: a kupolától balra látható a felsőházi szárny (FORTEPAN)

EZ ÚTON IS KÖSZÖNJÜK B. MÜLLER TAMÁSNAK A SZAKSZERŰ IDEGENVEZETÉST, KEREKES MÁRIÁNAK ÉS NÉMETH CSABÁNAK PEDIG A MEGHÍVÁST ÉS A SZERVEZÉST!

Facebook Kommentek