Mumifikálás az ókori Egyiptomban

 Zrufkó Réka

Az évezredek során az emberek sokféle módszerrel kísérleteztek az elhunytak maradványainak megőrzésére. Egyes helyeken a földrajzi és éghajlati adottságok már önmagukban lehetővé tették a halottak konzerválását. A homok, a levegő hiánya, a szélsőségesen forró vagy éppen hideg éghajlat elősegítette a spontán mumifikációt. A múmia megnevezést eredetileg csak „a mesterségesen eljárással tartósított egyiptomi testek leírására használták.”[1] Maga a szó az arab vagy perzsa mummiyah szóból származik, melynek jelentése szurok vagy bitumen.

Egyiptom éghajlati viszonyai lehetővé tették a testek spontán konzerválódását is. Kezdetben a holttesteket sekély gödrökben helyeztél el a sivatag száraz és forró homokjában, ennek – illetve a napsütés – hatására a test még azelőtt kiszáradt, hogy a szövetek bomlásnak indultak volna. Azonban i.e. 3400 körül az előkelők közül egyre többen temetkeztek téglából épített sírba, hogy holttestüknek háborítatlan nyughelyet biztosítsanak. Ezáltal azonban a környezeti tényezők megváltoztak, a testek gyorsan lebomlottak, ami az egyiptomiak olvasatában elég nagy problémának bizonyult.

A testek halál utáni megőrzésének fontosságára a mumifikálás vallási vonzata ad magyarázatot. Az egyiptomiak szerint az emberhez tartozó ba-lélek – amely az életerőt és a személyiséget szimbolizálja – együtt él a személlyel, azonban a halál pillanatában kiszáll a testből, és csak a mumifikálás után tér vissza hozzá. Ez biztosítja az egyén életét az örökkévalóságig, ezért ahhoz, hogy a ba-lélek felismerje, a testnek ép állapotban kell maradnia.

mumia_jobb_oldal.jpg
Balzsamozás ábrázolása koporsón

Tehát az új temetkezési mód körülményei miatt szükség volt egy olyan eljárás kidolgozására, amellyel fenntarthatták az elhunyt életszerű külsejét. A korai dinasztiák idején (i.e. III. évezred) a testet gipszréteggel vonták be, esetleg bepólyálták vászonnal és nátronnal (Egyiptomban természetes lerakódásokban előforduló szódabikarbóna, ami nagy arányban tartalmaz nátrium-szulfátot és sót) beborították. De a belső szerveket a helyükön hagyták, így a szövetek ugyanúgy felismerhetetlen csontvázzá száradtak. Azonban a 3-4. dinasztiától kezdve a belsőségeket a testből kiszedve, dobozokban temették az elhunyt mellé, ezzel a megoldással többé-kevésbé sikeres volt a mumifikáció. Kezdetben csak az uralkodók és családtagjaik, idővel az előkelők és a szegényebb rétegek is alkalmazták a test konzerválásának ezen módját.

A mumifikálás legteljesebb folyamatát Hérodotosz révén ismerjük, amit az i. e. V. században, A görög-perzsa háború című munkájában jegyzett le. Ez a leírás már az i.e. 2000 után kialakult eljárásra vonatkozik:

„Először is kiszedik az agy egy részét görbe vassal az orron át, más részét pedig beleöntött szerekkel irtják ki. Aztán éles etiópiai kővel felvágják a lágyékot, s eltávolítják az összes belet. A test alsó részét kiöblítik pálmaborral, majd összetört füstölőszerekkel újra kitisztítják, megtöltik összetört és tiszta mirhával, kasziával és mindenféle füstölőszerrel – csak éppen tömjénnel nem –, s végül bevarrják. Ezután a testet bedörzsölik salétrommal, és hetven napra elrejtik, tovább azonban nem maradhat így bevonva. Hetven nap elmúltával lemossák, az egészet körültekerik büsszoszvászon szalagokkal, s bekenik gumival, amelyet az egyiptomiak enyv helyett használnak. Ezután a hozzátartozók elviszik a holttestet, s fából készült, ember alakú koporsóba helyezik. Majd a sírkamrában függőlegesen felállítják, és mint igen nagy értéket őrzik. Ez a holttest balzsamozásának legdrágább módja.”[2]

mumia.jpg
II. Ramszesz múmiája

Tehát lényegében a belső szervek eltávolítása és száraz nátronba helyezése a sikeres mumifikálás titka, a testet így tudták tökéletesen kiszárítani. És mivel a balzsamozást szent rítusnak tartották, a Hérodotosz által felsorol műveletek fontos vallási jelentőséggel is bírtak. Az agyszövetet például eldobták, míg a szívet – néha külön bepólyálva – a helyén hagyták, mivel úgy tartották, hogy abban lakozik az egyén szelleme és intellektusa.

A nátronnal kiszárított testet illatos fűszerekkel, gyantával és fűrészporral töltötték meg, balzsamokkal és olajokkal bedörzsölték, majd vallási rítus keretében védőamuletteket helyeztek el rajta és gyantával átitatott vászontekercsekkel szorosan körbetekerték.

a3bbf32b4748474fb7b7245e7c641e56.jpg
Egy múmia; jól látható a pólyázás

A kiemelt belső részeket ugyanúgy nátronnal tartósították, majd vászonba tekerve külön-külön négy kanópusz-edénybe helyezték.  Ezek az edények kezdetben lapos tetejű dobozok voltak, majd fedelüket emberfejűre formázták, végül az Újbirodalom idejére kialakult az a négy edényforma, amiket – újabb vallási vonatkozásként – Hórusz isten fiaival azonosítottak. Az emberfejű (Amszet) a májat őrizte, a majomfejű (Hapi) a tüdőt, a sakálfejű (Duamutef) a gyomrot végül a sólyomfejű (Kebehszenuf) edénybe a belek kerültek.

6950d281c27bf9824c7cb4a260c063c8.jpg
Kanópuszedények

Hérodotosz azokra is gondolt, akik nem engedhetik meg maguknak a balzsamozás ezen elég költséges módját:

„Azoknál, akik, a költséget sajnálva, a közepes árat ígérik, a következő az eljárás. A holttest hasüregét kitöltik alulról beöntött cédrusolajjal, anélkül, hogy a testet felvágnák és a gyomrot eltávolítanák. A végbélen át töltik be az olajat és nem hagyják visszafolyni, majd meghatározott számú napon át úgy hagyják, és végül az utolsó előtti napon kiengedik az olajat. Ennek olyan hatása van, hogy feloldja a gyomrot és a beleket, és magával hozza őket. A salétrom szétmarja a húst, úgyhogy a holttestből csak csont és bőr marad. Ezek végeztével átadják a holttestet, s aztán már nem csinálnak vele semmit. A bebalzsamozás harmadik módja, amelyet a legszegényebbeknél alkalmaznak, ilyen. A hasüreget tisztító olajjal kimossák, a testet hetven napig sóban tartják, majd kiadják azoknak, akik megbízták őket.”[3]

(Folytatása következik, következő cikkemben a koporsókat és temetkezési mellékleteket fogom bemutatni.)

[1] David é.n., 273.

[2] Hérodotosz 1998, 143.

[3] Hérodotosz 1998, 144.

Források és felhasznált irodalom:

Baines, John – Málek, Jaromir: Az ókori Egyiptom atlasza. Helikon, Budapest, 1992.

David, Rosalie: Élet az ókori Egyiptomban. Gold Book, Debrecen, é.n.

Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Osiris, Budapest, 1998.

Kákosy László – Varga Edith: Egy évezred a Nílus völgyében. Gondolat, Budapest, 1970.

Hérodotosz: A görög-perzsa háború. Osiris, Budapest, 1998.

A nyitóképen: múmia ábrázolása

Facebook Kommentek

További írásaink