“Piszkos tizenkettő” magyar módra

Bizonyára legtöbb olvasónk számára ismert a Lee Marvin, Telly Savalas, Charles Bronson és több más világsztár főszereplésével készült Piszkos tizenkettő (Dirty Dozen) című klasszikus, amelyben néhány (na vajon mennyi?) elítélt katona lehetőséget kap arra, hogy a börtön/akasztófa helyett részt vegyen egy igen kemény kiképzésen, majd egy kamikaze-jellegű küldetésen, amelyet ha túlélnek, elengedik büntetésüket. A forgatókönyv – sitt vagy sereg – azóta, bár némileg más kontextusban több filmben is visszaköszönt, mint az amerikai igazságszolgáltatás egy bevett gyakorlata. Bár Európában ez a módszer nem terjedt el – kivételt a Francia Idegenlégió képezett, ahol egy jó darabig nem nagyon vizsgálgatták a jelentkezők hátterét – a második világháborúban több országban “elnézőbben” kezelték elsősorban a kisebb bűnözők viselt dolgait, akik cserébe lehetőséget kaphattak, hogy a fegyveres erőknél “hozzák helyre” botlásaikat. A témának van némi magyar – 1942-es – vonatkozása is, ami posztunkban ezt járjuk kicsit körbe.

d1.png
A lövészárokban hamar eltűntek a különbségek (illusztráció)

Az, hogy elítélteket sorozzanak be/börtön helyett a szolgálatot választhassák, persze több problémát és kérdést is felvet(ett): jó eséllyel rengeteg példa akadt arra, hogy a korábbi zűrös életű fickók megtalálták helyüket a seregben, de persze minden éremnek két oldala van. A legtöbb tisztnek és tiszthelyettesnek minden bizonnyal égnek állt a haja, amikor megtudták, hogy egységükbe egy vagy több elítélt is kerül, akik könnyen megbonthatták a morált, nem beszélve a bűnöző + éles lőfegyver nem mindig szerencsés párosításáról. Ne feledkezzünk meg a dolog erkölcsi-etikai vonzatairól sem: adott esetben komoly motiváció lehet egy elítéltnek katonai szolgálattal kiváltani börtönbüntetését, viszont ez – hogy kvázi jutalmat kap azért, amiért a “sima” katona nem – komoly visszatetszést keltett a büntetlen előéletű harcosokban. És a nagy kérdés – újabb filmes utalással egybekötve – “feláldozhatók-e” a rabok ilyen módon? Kevésbé értékes-e az ő életük ilyen esetekben?

A magyar 2. hadsereg Don-kanyarban történt bevetésének hatalmas a szakirodalma, és a honvédek harcaival, minden- és ünnepnapjaival, valamint tragédiájukkal blogunkon is több ízben foglalkoztunk már. Az 1942 tavaszán harctérre került hadsereg júniustól vett részt komolyabb harcokban, a szeptember közepéig tartó előrenyomulás és hídfőcsaták súlyos veszteségeket (mintegy 35.000 fő halott, sebesült, eltűnt) eredményeztek, így elkerülhetetlenné vált nagyobb arányú személyi pótlás kiküldése. Ezt általában úgy oldották meg, hogy a tiszti és szakképzést igénylő helyekre egyesével hívták be az új embereket, a legénység pótlására pedig menetszázadokat szerveztek, akiket aztán saját alakulatuknál szétosztották; a 35. gyalogezredet például a 35/1., 2., stb. menetszázadokkal töltötték fel, a frissen érkezőket pedig a legnagyobb hiánnyal küzdő alegységek kapták meg.

Mivel Magyarország vezetése igyekezett kímélni (későbbi harcokra, illetve egy esetleges román-magyar háborúra) tartalékolni az emberanyagot, 1942 őszén felmerült, hogy fegyenceket vezényeljenek a hadrakelt sereghez, akiket aztán rövid kiképzés után be is osztottak első vonalbeli szolgálatra. A dolog persze nem aratott osztatlan sikert; a tisztek és altisztek a fentebb vázoltak miatt kezdtek aggódni, a legénység pedig igazságtalannak tartotta, hogy 1.) egy szinten kezelik őket a rabokkal, 2.) ők még jutalmat is kapnak azért, amiért a honvédek nem. Azt mindenképp fontos leszögezni, hogy ez a lehetőség csak a köztörvényes bűnözőket érintette (illetve több esetben az otthon, vagy a második vonalban vétséget elkövetett katonákat is “jutalmazták” hasonlóval), a politikailag megbízhatatlanok munkaszolgálatos századokba kerültek, bár közöttük kisebb számban voltak elítéltek. Ezzel kapcsolatban írta 1943 tavaszán Tóth-Halmay József őrnagy, hogy

”az arcvonal becsületes katonáját is megaláztuk”.[1]

f-2.GIF
Alapkiképzés a várpalotai karpaszományos iskolában: sokaknál ez is hiányzott

Az is gondot okozott, hogy az elítéltek sok esetben ekkor láttak először fegyvert (mármint rendszeresítettet), ugyanis sokan származtak azon korosztályokból, akik a trianoni tiltás miatt nem kaphattak kiképzést. A mérleg másik serpenyőjében viszont ott volt, hogy azon elítéltek, akik éltek ezzel a lehetőséggel, többnyire keményen harcoltak, így a fő motivációs tényezőt sikeresnek tekinthetjük. Több forrás tanúskodik arról is, hogy fegyencek átszöktek az ellenséghez, bár ez, ha nem is gyakran, de a “mezei” katonáknál is előfordult. Arra is akadt példa, hogy egy elítélt meggyilkolta felettesét. Erről Kislégi Nagy László tábori lelkész naplójában nagyon szűkszavúan így írt:

“[1943.] I. 8. Délelőtt hivatalos ügyek. Jelentkezés a III. hadtest. római katolikus vezető lelkésznél írásban. Délután 7 halott temetése. Egy főhadnagy is volt közöttük, akit fegyenc [tiszti]szolgája ölt meg.”[2]

490.jpg
Temetés a fronton – Erdős Lajos karpaszományos őrmester felvétele (illusztráció)

A lelkész által említett eset szerencsére ritkaságnak számított, és bár a gyilkosság az gyilkosság marad, elképzelhető, hogy abban a rossz bánásmód vagy egyéb személyes okok is szerepet játszottak. Veress D. Csaba egy tanulmányában beszámolt arról, hogy 1942. december 5-én  709 elítélt érkezett a 7. könnyűhadosztály sávjába; a magas számot az indokolta, hogy a 6. hadosztály mellett ez a seregtest szenvedte el a legsúlyosabb veszteségeket.

„Miután valamennyi képzett és politikailag megbízható (…) parancs szerint minden átképzés nélkül mint puskás csatárok voltak alkalmazhatók.”[3]

írta róluk a szerző. A IV. hadtest parancsnoka (a 7. hadosztály a hónap elején került át ide a III. hadtesttől), Heszlényi József altábornagy is írt az elítéltekről A magyar királyi IV. honvéd hadtest harca a Don mentén 1943 januárjában című jelentésében. A tábornok írásának 4. oldalán 1-2%-ra teszi a rabok arányát a hadseregben; a kb. 200.000 fős hadsereg ütközetállománya 80.000-90.000 fő körül mozgott (fegyencek csak első vonalbeli alakulatokhoz kerülhettek), létszámuk így 800 és 1800 fő között lehetett. Érdekes, hogy pontos adatokat Heszlényi sem közölt; az sem zárható ki, hogy vele sem közölték a pontos számot, és sok katonáról csak kint derült ki, hogy a rácsok mögül érkezett.

jozsef_vitez_heszlenyi.jpg
Heszlényi József, itt már vezérezredesként

Bertalan Sándor zászlós (35/II. zászlóalj) korábban már idézett visszaemlékezése szerint egy 400 elítéltből álló menetszázadot vezetett a front mögötti kiképzőtáborból a harcvonalba:

„Ezek Bolgyirevkára jöttek és holmi átképzésen, gyorstalpaláson mentek keresztül. El lehet képzelni hogy milyen mentalitással. (…) Lelkükre kötöttem, hogy ne nagyon emelkedjenek ki a vonalból, mert velünk szemben mesterlövész zászlóalj (sic!) van, és könnyen baj történhet. Hogy ezt igazoljam, egy botra feltűztem egy, a futóárokban talált rohamsisakot, abban a pillanatban mikor föltűztem, vagy felemeltem, három-négy találatot is kapott a rohamsisak. De ezek a hangoskodó emberek vagy nem hallották, vagy nem vették komolyan. Egypár kíváncsi ember kidugta a fejét, úgyhogy félórán belül 17 halottam lett.”[4]

Ahogy látható, az új egység hamar súlyos veszteségeket szenvedett, ez azonban kiképzetlenségüknek és óvatlanságuknak volt köszönhető. A rabok nem voltak “feláldozhatók”, ugyanolyan katonának minősültek; azt persze nem lehet kizárni, hogy egyes esetekben ők kapták a rázósabb feladatokat, és biztosan megesett, hogy bajtársaik szekírozták őket múltjuk és/vagy viselkedésük miatt, ugyanakkor a közös helyzet, az állandó veszély és nehézségek általában hamar összekovácsolták a csapatokat. A fentebb említett szökött fegyencről is azt írta parancsnoka, hogy lelkiismeretes, jó katona volt. Az állandó létszámhiánnyal küszködő hadsereg amúgy sem engedhette meg, hogy bármennyire is kiképzett és fegyverrel rendelkező embereinek számát “fölöslegesen” apassza, így egyéni megtorlásnak vagy “igazságszolgáltatásnak” nem volt helye.

d2.png
Veszélyes üzem: a 17/II. zászlóalj egyik géppuskaállása Kemendy Géza felvételén (XXIII. melléklet)

Az elítéltekkel együtt persze az őket övező legendák is megérkeztek a frontra annak ellenére, hogy az igazán kemény és veszélyes bűnözőket persze nem vetették be. Egyes visszaemlékezések szerint – erről is volt már szó korábban – a kor egyik leghírhedtebb gonosztevője, a biatorbágyi sínrobbantó Matuska Szilveszter is megfordult a Don-kanyarban.

„állítólag Matuska Szilveszter is köztük van. Én azt hiszem, hogy otthon rossz néven veszik, ha élve haza mer innen menni.”[5]

 – írta Magass Miklós tábori lelkész főhadnagy; a rövid részletből is érzékelhető, hogy miként viszonyultak a korban Matuskához. Bár az 1938 óta magyar börtönben raboskodó “biatorbágyi rém” egyes források szerint 1941-ben 17 napig “büntetés-félbeszakításon” tartózkodott, ahová katonatisztek vitték el, szinte kizárt, hogy a Don-kanyarban is megfordult volna. Az meglehet, hogy kiképzéshez vagy más kapcsolódó ügyben kikérték az amúgy tehetséges műszaki ember véleményét, de egyrészt nem stimmel az évszám, másrészt pedig a Donnál nem volt olyan speciális tudást igénylő robbantási vagy hasonló feladat sem, amihez Matuska képességei szükségeltettek volna.

2015091318.jpg
Matuska Szilveszter (bécsi) tárgyalásán: ha ő nem is, de híre eljutott a Don-kanyarba is

Bár közvetlenül nem kapcsolódik a fegyenc-témához, mindenképp ide kívánkozik azon tiszteknek a története, akiket honvéddé fokoztak le, és rehabilitálásuk érdekében vállaltak frontszolgálatot egyszerű honvédként. Egyikük egy főhadnagy volt, aki egészen banális körülmények között 1942 július elején esett el, amikor a honvédek elérték a Dont és pár nap nyugalomban is részük lehetett. A tragikus eseményt Kemendy Géza tartalékos hadnagy írta meg visszaemlékezéseiben; sajnos a visszaemlékező nem szolgált bővebb adatokkal Adorján főhadnagyról, akinek a kötet szerkesztői sem jutottak mindeddig nyomára.

kg.png
Kemendy Géza még zászlósként 1942. május 2-án, Kisbéren, a frontra szállítás egyik állomásán. (II. melléklet)

“Három nap múlva, amint rendszeressé vált a Donban való fürdés, géppisztolysorozatok adták tudtul, hogy az ellenség visszatért. Adorján »főhadnagy« úr esetével vált eggyé az esemény. Olyan váratlanul fröcskölték a géppisztoly lövedékek a vizet a fürdőző Adorjánra, hogy ideje nem maradt arra sem, hogy a fürdés után felvegye ruháját. Adorján rendfokozat nélküli honvéd volt jelenleg, de mégis mindenki főhadnagy úrnak szólította, igaz, hogy nem hivatalosan. Miért? Azért, mert ő tényleg volt főhadnagy, de valami alapos ok miatt lefokozták. Most módot adtak neki, hogy visszaszerezze kiváló frontszolgálatával tiszti rangját.[6]

m1-6098-08070400.jpg
Részlet a “Sírjaik hol domborulnak?” című 2007-es műsorból, benne az akkor 92 éves (!) Feimer Istvánnal. A videó ide kattintva érhető el,16.49-től

A Kelly hőseiből ismerős történet nem volt gyakori, de egyedinek sem tekinthető. Visszaemlékezésében Feimer István tartalékos főhadnagy, a 23/I. zászlóalj segédtisztje is beszámolt egy lefokozott tisztről, aki 1942 november elején a légierőtől került a szárazföldi csapatokhoz.

“Időnként veszteségeink pótlására a hátul lévő ellátó alakulatoktól és a büntetőszázadtól feltöltést kaptunk. Egy alkalommal a névsort áttekintve egy a repülősöktől ide irányított személyre lettem figyelmes. Ide hívattam, és jelentkezett, mint Paulheim Pál gyalogos. Kérdésemre elmondta, hogy vadászrepülő-hadnagy volt, de lefokozták, és büntetésből ide helyezték. (…) Két alkalommal légiharc közben lelőtt egy-egy orosz gépet, de mindkét esetben a századparancsnoka kapta a kitüntetést. Mikor ezt szóvá tette, a parancsnoka rábizonyította, hogy egy ikont küldött haza a futárgéppel, és ezért fokozták le. Helyzetét súlyosbította, hogy ráolvasta a parancsnokára, hogy ő ezt már több alkalommal is megtette.”[7]

deak_gyula_028.jpg
Hárs László százados és Paulheim Pál főhadnagy Deák Gyula felvételén

Paulheim Pál a visszaemlékező szerint nagyon igyekezett, hogy visszaszerezze rendfokozatát: többször egyedül, öntevékeny módon ment át az ellenséghez foglyot szerezni, egy hasonló akció során pedig a vele lévő főhadnagy életét is megmentette, és meg is sebesült. Paulheim hadnagyról csak töredékes adatok állnak rendelkezésünkre; Deák Gyula, a 23/II. zászlóalj egykori hadnagya visszaemlékezésében közöl egy képet egy Paulheim Pál (gyalogos) főhadnagyról, az 1943-as Honvédségi Közlöny kitüntetési híreiben viszont Paulheim Pál (1915, Rehák Hajnal) karpaszományos honvéd, majd tizedes szerepel. A “karpaszományos” alapesetben arra utal, hogy az illető érettségizett (és így potenciális tartalékos tiszt) volt, kiképzési idejének első felében; amennyibe a hadnagyot lefokozták, a karpaszományt nem vonhatták meg tőle, előléptetéséről pedig Feimer főhadnagy is beszámolt. Ugyanakkor azt sem lehet kizárni, hogy a visszaemlékező – az események és az emlékiratok megjelenése között eltelt évtizedek miatt – összekeverte lefokozott bajtársát és Paulheim főhadnagyot; a téma mindenesetre további kutatást igényel.

d3.png
Paulheim Pál tartalékos karpaszományos tizedes kitüntetésének (Kis Ezüst Vitézségi Érem) híre a Honvédségi Közlönyben; 1942 decemberében Nagy Ezüst Vitézségi Érmet és német II. osztályú vaskeresztet is kapott

FELHÍVÁS: Ez úton kérjük a kedves olvasókat, hogy amennyiben rendelkeznek további adatokkal Paulheim Pál (fő)hadnagyról vagy karpaszományos tizedesről, esetleg egy lefokozott és a 23/I. vagy II. zászlóaljhoz beosztott repülőhadnagyról, jelentkezzenek kommentben vagy közösségi oldalunkon! Köszönettel, a szerkesztők.

Elítélteket több hadsereg alkalmazott a második világháborúban; a németek és szovjetek önálló zászlóaljakban is akár, bár náluk sokszor mosódtak össze a köztörvényes és politikai elítélt kategóriák, és ahogy láthattuk, Magyarország sem volt ez alól kivétel, bár a Don-kanyarban bevetett fegyencek száma és aránya sem tekinthető magasnak. Harctéri alkalmazásuk – bár annak árnyoldalait is láthattuk – logikus lépésnek tekinthető, elsősorban motiváltságuk okán. Nem véletlen, hogy több országban ma is van arra lehetőség, hogy bizonyos bűncselekményeknél (és amúgy büntetlen előéletnél) katonai szolgálattal helyettesítsék a börtönt. Hogy mit szólnak ehhez a bajtársak? Eleinte jó eséllyel ugyanazt, mint 74 éve a Don partján…

[1] Tóth-Halmay 16-17. o.

[2] Tábori lelkész volt a Don-kanyarban I. (Kislégi Nagy László naplója)

[3] Veress 94. o.

[3] Pergőtűz 230-231. o.

[4] Pergőtűz 230. o.

[5] Kemendy 103. o.

[6] Vajda 20. o.

Források

Deák Gyula: „Ahogyan én láttam…” Visszaemlékezés a doni harcokra Nagy Iván Történeti Kör, Balassagyarmat, 2004.

Heszlényi József: A magyar királyi IV. honvéd hadtest harca a Don mentén 1943 januárjában Hadtörténelmi Levéltár HL II/1453 4. doboz

Kemendy Géza: Harctéri emlékeim 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg, 2012. Sajtó alá rendezte, a jegyzeteket és az utószót írta: Molnár András és Szabó Péter

Sára Sándor: Pergőtűz – Krónika a 2. magyar hadsereg pusztulásáról (a továbbiakban: Pergőtűz) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1983. 419. o. A könyv a Krónika című 1982-es, betiltott TV-sorozatban közölt interjúk szövegét tartalmazza.

Tóth-Halmay József őrnagy tanulmánya Főszállásmesteri iratok Hadtörténelmi Levéltár HL II/1453 7. doboz

Vajda Ferenc: 

Veress D. Csaba: Veszprém megyeiek a doni fronton II. Veszprémi Történelmi Tár 1990/1. 91-107. o.

A nyitóképen a Piszkos tizenkettő filmplakátja. Fegyencek a fronton; ahogy azt Hollywoodban elképzelték.

Facebook Kommentek

További írásaink