„A vér azonban nem válik vízzé…” – A magyar cigányság megítélése és a bűnügyi statisztikák esete

A 20. század egyik legégetőbb és máig aktuális problémája a magyarországi cigányság integrációja. Olyannyira az, hogy a kérdés az ezredfordulón túl is folyamatos politikai csatározások, a mindennapi közbeszéd témáját szolgáltatja, a legmesszebb menő indulatok mellőzése nélkül. A magyarországi cigányság megítélése a társadalom egyes szegmenseiben rendkívül rossz, illetve gyakran társul a cigányság megítéléséhez a bűnözés fogalma is. Az alcímben is szereplő kitétel a cigány származású bűnelkövetőkkel szemben nem új keletű. Mostani cikkemben azt kívánom körüljárni, hogy a századforduló után, a 20. század közepéig bezárólag, s bizonyos esetben az ezt követő időkben is, miként alakult a cigány lakosság megítélése a bűncselekmények relációjában, illetve, hogy a cigány bűnelkövetők aránya milyen mértéket öltött a tárgyalt időszakban. 

Egy korábbi írásomban arra tettem kísérletet, hogy röviden bemutassam azokat a körülményeket, amelyek a 19. század második felében, s a 20. században megnehezítették, lelassították, illetve számos esetben meggátolták a cigány lakosság integrációját.

img_8686_5595_middle.jpg
Kártyavető cigány asszony, 1938. június 26. Dejtár, Nógrád megye. Palóc Múzeum: F:106

Az általam már idézett tanulmányában Paár Ádám megemlíti, hogy a magyar-cigány együttélés során konfliktusok már  a 19. századot megelőzően is előfordultak, de ezek a 18. század második feléig elszórtan előforduló esetek voltak. A cigány vándorkovácsok, vándorköszörűsük a török háborúk, majd a Rákóczi-féle szabadságharc alatt is jó szolgálatot tettek a magyar csapatoknak, s nem ritkán magyar cigány katonák is részt vettek a harcokban.

Mik voltak ezek az esetek a 18. század végén?

A fent hivatkozott első írásomban kitértem rá, hogy a román fejedelemségek felől érkező oláh cigányok a már Magyarországon élő cigányokhoz képest rosszabb életkörülmények között éltek, illetve beilleszkedésük a társadalomba rendkívül lassú volt. A Mária Terézia-, és II. József-féle abszolutista rezsim ezen úgy kívánt változtatni, hogy arra kötelezte vándorcigányokat, hogy állandó lakhelyen telepedjenek le.

“1768. júliusa végéig gondoskodjanak maguk számára a jobbágyi vagy zselléri lakóhelyről és maguk földesuránál az állandó lakásról, a szükséges szolgálatok ellenében, olyaténképpen, hogy a következő összeírásban már azt fel is  lehessen jegyezni.”[1]

Érthető okokból, a  terményadót nem fizető, magyarul nem, vagy rosszul beszélő oláh cigányoknak a letelepítése nehézségekbe ütközött, s a rendelkezést betartatni igyekvő szervekkel gyakoriak voltak az összetűzések is. A kényszerletelepítés kapcsán felerősödő ellentétek egy sor további társadalmi konfliktust éleztek ki.

A honti eset, 1782

Paár Ádám ebben a sokat citált tanulmányában egy olyan peresetet vizsgál meg, ahol cigány származású elkövetőket kannibalizmussal vádoltak meg, majd ítéltek halálra. Kiemeli, hogy a kannibalizmus a középkorban igenis létező jelenség volt, amely zömmel éhínségek nyomán ütötte fel a fejét, főleg Nyugat-Európában. Megemlíti, hogy a cigányság magyarországi megítélése egészen a 18. századig, a nyugati országban élő cigány-képpel  szemben, pozitív volt, majd ennek a képnek (a fent említett) hazai változásával a nyugati formulák kerültek bele a magyar gondolkodásba is.[1]

cannibalism_1571.PNG
Kannibalizmus Litvániában, 1571

A Paár által tárgyalt esetnél, gyilkossággal és emberevéssel vádoltak meg cigányokat 1782-ben, Hont vármegyében. A kezdeti vád betöréses lopás volt, s nem bizonyítható módon a helyi vándorcigányokat gyanúsították meg, majd, az 1776-es tiltás ellenére, kínzással beismertették az elkövetést, további kínzás hatására több, fel nem derítetlen bűnesetet is a nyakukba varrtak. Paár rámutat, hogy a kínzás miatt már maga a betörésre is kétesek a bizonyítékok, a többi vádpontban pedig nem valószínű az elkövetés ténye.[2] A vádlottakat kegyetlen módon kivégezték, gyermekeiket pedig szétosztották parasztcsaládoknál. Véleménye szerint per koncepciós jellege ezért erős, mert a korban a fent említett okokból nagy ellenérzés alakult ki a cigánysággal szemben, melyet az is tetézett, hogy maguk a cigányok is ellenszegültek az olyan rendeleteknek, amelyek például tiltották a cigány nyelv használatát. A földesurak és a céhek vonakodtak befogadni a cigányságot, a felülről jövő utasítás ellenére. Az adott helyzet érthetően feszültséget generált, a cigányok bűnbakká való kikiáltása azonban ezen a feszültségen oldott; a cigányság kárára.

A per jelentősége azért kiemelkedő, mert a rablással és a gyilkolással való azonosítása a cigányságnak a honti esethez köthető kiindulópontként. Mindezt úgy, hogy a középkori babonás sztereotípia elevenítettek fel az emberevéssel. Ezen a ponton jelentős párhuzam vonható a száz évvel későbbi, tiszaeszlári esettel, ugyanis a véráldozat, amelyhez,  a legenda szerint, a húsvéti zsidó vacsorához kell – magyar, szűz leány véréből -, ugyanolyan szakrális megsemmisítést feltételez, mint a cigányok által elkövetett emberevés – szintén magyar húsból. Mind a két eset ugyanabból a középkori tőből fakad és legalább ugyanannyira nélkülöz minden valóságalapot. Emellett mind a kettő per rendelkezik a maga koncepcionált jellegével.

Részletes Bűnügyi Statisztikák hiánya a 19. század végéig

Bűnügyi statisztikákat Magyarországon már a 18. század első felében készítettek, azonban ezek nem rendszeresen jelentek meg, illetve ezek csak a perekre vonatkozó adatokat tartalmazták. A 18. század végéig azonban nem születtek meg megbízható és átfogó munkák, így ezekből a korai művekből nem kapunk adatokat ahhoz, hogy meghatározhassuk a magyarországi bűnelkövetők származási összetételét.[4]

Azt azonban megállapíthatjuk, hogy a fenti, keretes írásban foglalt eset is mutatja, hogy a bűnüldözés a 18. században élt több olyan módszerrel is, amelyeket noha tiltott a törvény, mégis alkalmaztak, s így az ítélet jogossága is erősen megkérdőjelezhető. A középkori tőről fakadó babonák újra elterjedése,, nehezítette a valós beilleszkedési problémákkal rendelkező, részben újonnan érkező, alacsony státuszú cigányság lakosság integrációját.  – Nem beszélve arról a bürokratikus elképzelésről, amely egy-kettőre, rendelkezésekkel (értsd: tiltásokkal) kívánta az integráció alacsony fokán álló cigányokat újmagyarrá tenni.

1.jpg
1904-es “cigányrazzia” gyanúsítottjai

Rendőrségi, csendőrségi leírások a “cigány elkövetőkről”

A 19. század végén azonban már készültek olyan munkák, amelyek forrásként szolgálhatnak ahhoz, hogy be tudjuk mutatni, hogy a cigány származású bűnelkövetők aránya hogyan alakult, ebben a korszakban. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne születtek volna szép számmal olyan munkák is, amelyek ugyan megfogalmaznak sarkos állításokat, de forrásértékük finoman szólva is kritikával kezelendő. Az alábbi leírást Perényi Roland idézi[5]:

“A cigány mint egy árnyék, zaj és test nélkül halad el mellettük [ti. az alvó házbeliek mellett], bűnös szándékkal és bűnt cselekedve. Csak a szaga marad hátra, az a különös, mindent átható bűz, melyet senki sem felejt el, ha egyszer már érezni alkalma volt. Amint némelyek állítják, ez a szag feltűnően hasonlít a bűzhöz, melyet a benszülött (sic!) néger terjeszt maga körül.”

Az ilyen jellegű leírások egyike-másika olyan magyarázatokkal is előállt, amelyek nélkülöztek minden valóságalapot, ilyen a Dupcsik Csaba által citált Győri Megyegyűlésen elhangzott vélemény is:

Kóborló cigány a legveszélyesebb, internálni kell, mert rossz példát mutat a kommunista tanoktól megmételyezett falusi szegény néposztálynak.”[6]

A holokausztban – mint a Gyűjtő- és Bevagonírozási Központ vezetője – szerepet játszó[7] Finta Imre csendőrszázados az 1944-ben (!) kiadott könyvében megjegyezte.

„Koszosak, büdösek, jellembeli tulajdonságok: furfangosak, bosszúállóak, kegyetlenek, lusták, óvatosak, gyávák arcátlanul hazudnak, mert nincs szégyenérzetük.”

„(…)nem látnak a cigány gyerekek a lustaságon lopáson és bűnözésen kívül mást”[8]

Noha az ilyen fenti állításokat megfogalmazó művek a szerzők szándéka, és írásaik címe szerint azt a célt szolgálták, hogy bemutassák a “cigányok bűnözési szokásait”, ezekből nem kapunk adalékot arra vonatkozóan, hogy a magyarországi cigányság mekkora hányada érintett bűnügyekben, illetve, hogy az országos arányukhoz képest a cigány származású bűnelkövetők aránya hogyan alakult. Az alcímben is szereplő Finta idézet rasszizmusa azonban éppen azért  releváns, mert a bűnüldöző szervek egyes vezetőinek a hozzáállását tükrözik.

De mit mutatnak a bűnügyi statisztikák?

Nagy Pál alább idézett művében megemlíti, hogy Somogy megyében 1820 és 1837 között összesen 144 ún. cigánypert talált, ezekben azonban nem minden esetben az elkövető cigány származású, hanem bizonyos esetben az áldozat az. Ez a szám, évenként 8 bűnesetet tesz ki Somogy megyében, de hozzá kell tennünk, hogy ezekben az esetekben az áldozat is lehetett cigány származású, illetve bizonyos esetekben a vádlott felmentésével ért végett a per. A bűnesetek jelentős része lopást jelent, míg előfordulnak súlyosabb esetek (rablás), illetve enyhébb esetek is (“csalfaság”, káromkodás).[9]

9.jpg
A nagyváradi rendőrkapitány és munkatársai elfogott bűnözőkkel fényképeztetik magukat, 1905

A teljes országra vetített adatokért az 1906-1914 és 1923-1940 közötti statisztikákat kell, hogy alapul vegyük. A Dupcsik Csaba által közölt kimutatások[10] szerint a cigány származású bűnelkövetők aránya a következőképpen alakult:

dupcsik.jpg
A cigány származású bűnelkövetők aránya (kék) az összes elkövetett bűncselekményhez képest (piros=100%)

Ez az 1,05% sok, vagy kevés?

Annak megértéséhez azonban, hogy el tudjuk dönteni, hogy ez az 1,05% sok-e vagy kevés, tudnunk kell, hogy a magyarországi cigányság lélekszáma mekkora számarányt tett ki ebben az időszakban. A nehézségek ezzel kapcsolatban a következők: pusztán anyanyelvi adatokból nem következtethetünk a cigányság részarányára, ugyanis ezek szerint 1920-ban kevesebb, mint 7000 cigány anyanyelvű ember lakott a trianoni Magyarországon. Korábbi cikkemben kitértem rá, hogy a magyarországi cigányok közel 80%-a magyar anyanyelvű volt! Az 1893-as cigányösszeírás szerint az akkori országterületen körülbelül 300 000 cigány élt, az 1920-as határokon belül pedig, becslések szerint 80-100 000 fő.

Ennek értelmében a cigányság teljes lakosságon belüli aránya 1, illetve 1,25% közöttre tehető, amennyiben elfogadjuk, hogy csak 80 000 – 100 000 főnyi cigány ember élt Magyarországon 1920-at követően. De tekintve, hogy az adatfelvétel 1906 és 1940 között készült, az ország lakosságszáma pedig a szaporulaton kívül más tényezők miatt is változott, így ebben az esetben is csak becslésekről beszélhetünk. Azt viszont megállapíthatjuk, hogy az 1,05% semmiképen nem mondható magasnak.

Összegzésként a Dupcsik Csaba által összefoglaltaknál keresve sem találnék jobbat:

“Kriminológiai közhely ugyanis, hogy a népesség a bűnözés szempontjából nem homogén, a legszegényebbek nagyobb eséllyel követnek el bűncselekményt, mint a jobb módú rétegek. Hacker Ervin kriminológus szerint 1934-ben a legszegényebb magyar csoportból, a napszámosok köréből az átlagnál sokkal magasabb, négyszer nagyobb arányban kerültek ki elítéltek, mint az átlagból. Ebben a korszakban 100 elítéltből 84 teljesen vagyontalan volt, s 10-nek csak némi vagyona volt – tehát a bűnözés sokkal inkább a szegénységgel függött össze, mint bármi mással.”


A nyitóképen csendőrök “batyuzó” cigány asszonyokkal. MNL Veszprém Megyei Levéltár

Felhasznált és ajánlott irodalom, források:

[1] Részlet Mária Terézia 1768-as rendelkezéséből. Fordította: Heiczinger János. In: Mezey Barna (szerk.): A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban. Budapest, Kossuth, 1985.

[2] Paár Ádám: Cigány emberevők? Egy per tulajdonságai. In: Kisebbség kutatás. 20. évf. 4. sz. 2011. (Továbbiakban: PAÁR, 2011.): p.: 547.

[3] Uo. p.:540-542.

[4] Lásd: Perényi Roland: Bűnügyi statisztika Magyarországon a „hosszú” XIX. Században. http://www.ksh.hu/statszemle_archive/2007/2007_06/2007_06_524.pdf

[5] Perényi Roland: A “figyelő, megelőző és felfedező” rendőrség. http://bparchiv.hu/id-684-perenyi_roland_quot_figyelo.html#fnt27

[6] Idézi: Dupcsik Csaba: A magyarországi cigányság története: Történelem a cigánykutatások tükrében. 1890-2008. Budapest, Osiris. 2009. (Továbbiakban: DUPCSIK, 2009).: 92.

[7] Braham, Randolph L. : A népirtás politikája : a holocaust Magyarországon. Budapest : Belvárosi Kvk.,1997: p. 697.

[8] Finta Imre: A cigányok életéről, szokásairól, bűnözésükről és a közbiztonsági szervek ellenük folytatott harcáról. c. könyvéből.  Nagy Károly Grafikai Műintézete, 1944. Debrecen. p.: 8.

[9] Nagy Pál: Cigányperek a Dél-Dunántúlon 1796-1847. Romológiai Kutatóintézet közleményei, 2001. Szekszárd. p. 12-21

[10] Dupcsik Pomogyi László (Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon. Osiris-Századvég, 1995. Budapest.) adatait veszi át.

Facebook Kommentek

További írásaink