“…Hegyesdet meghágták az terekek”, avagy a részeges porkoláb, a vakmerő aga és a legszörnyűbb öklelés története

Köztudott, hogy az 1526-os mohácsi csatavesztést követő évtizedekben Magyarország három részre szakadt. A Királyi Magyarország, a török hódoltsági területek és Erdély határvidékein mintegy 150 évre lényegében állandósultak a harcok; a nagyobb hadjáratok szüneteiben a végvári katonaság napi szinten folytatta portyáit (nem egyszer a rendre akadozó zsold kiegészítése miatt), bosszantották az ellenséget és gyakoriak voltak a szigorú szabályok között lefolytatott párviadalok is.

A Balassi Bálint, majd később Gárdonyi Géza és Fekete István által is megénekelt-megírt korszakban komoly szerep jutott a végváraknak. A nagyobb erősségek (Komárom, Győr, Szigetvár) mellett a kisebb, ekkorra már elavult várak is szerepet kaptak, bár őrségük feladata elsősorban a környék megfigyelése, portyázás és felderítés volt. Ahol volt lehetőség (és persze pénz), igyekeztek a kis erődítményeket modernizálni – erre jó példa a Szigligeten épült rondella vagy a nógrádi vár – de általában ez sem segített azon, hogy a főként főúri laknak épült várak harcértéke csekély maradt. A nagyobb hadjáratokban ezeket sokszor harc nélkül adta fel őrségük, de nem egyszer a hősies ellenállás szimbólumává váltak (Drégelypalánk).

terkep_balaton-felvidek_jpg.jpg
Végvárak a Balaton környékén (sárga: török, fekete: magyar magánvár, piros: fontosabb magyar végvár). Az is jól látható, hogy mennyivel másabb volt a Balaton alakja, főleg a sok mocsár miatt, amelyekből mára jóformán csak a nyugati oldalon található Kis-Balaton maradt meg.

Az 1560-as évek elejére a “frontvonal” már a Balatonnál húzódott; bár 1552-ben Egernél sikerült megállítani a törököket, a siker csak időleges volt. Buda mellett ekkor a Dunántúlon török kézen volt már többek között Pécs, Székesfehérvár és Veszprém, ugyanakkor a Balaton körül még tartotta magát több keresztény végvár is. Ezek egyike volt a Tapolcától nem messze található Hegyesd. A hegyesdi várat a 13. század második felében építették egy kialudt vulkánra, és bár megfigyelőpontnak tökéletesen alkalmas volt, hosszabb ostromot nem állhatott ki. Emellett elhelyezkedéséből adódóan (magas, meredek hegykúp) lovasságot sem lehetett itt állomásoztatni. A törökök 1554-ben egyszer már megpróbálták bevenni a várat, ekkor azonban az őrség még sikerrel verte vissza a támadást.

http://2.bp.blogspot.com/_a4fB7rwRwEE/TSMxSyU2qjI/AAAAAAAAB9s/zuUWL74WG5g/s1600/hegyesd10.jpg
Csekély falmaradványok, remek kilátás. Emiatt is volt jó őrhely

1561. április 17-én hajnalban azonban sikerrel jártak, ám ebben hatalmas szerepe volt az akkori hegyesdi porkolábnak (itt nem börtönőr, hanem várnagy) Kálozy Andrásnak is. Ahogy Ormányi Józsa, Sümeg parancsnoka írta,

“Az Hegyesdet az új porkoláb veszteté el…Kálozy András neve, ki éjjel-nappal csapszék vala…mert ez jobban ihatik az másik porkolábnál, maga bizon az is igen ihatott…az mely éjjel Hegyesdet meghágták a terekek, azon napon mind estig Kálozy András az elébbi porkolábbal ketten az szőlőhegyen egy pincénél ittak, felette részegen mentek este a várba, annyira voltak részegek, hogy Kálozyt az ágyból rántották fel, különben fel nem érzett, az elébbi porkoláb mégis megérezte volt, amikor immár ott bent voltak az terekek, de osztán ki szekett az vár fokán és most bujdosóban vagyon, de Kálozyt jobban őrzik, hogy nem mint ő őrizte az ura házát.”[1]

A török támadás a forrás tanúsága szerint pont egy parancsnokváltás idején érte a várat, ami minden egységnél egy sérülékenyebb időszaknak számít. Az viszont megbocsáthatatlan, hogy a két vezető egyszerre legyen távol hadi helyzetben, az meg pláne, hogy milyen állapotban érkeztek haza. Amilyen a pásztor, olyan a nyáj, tartja a régi mondás, ami jó eséllyel igaz volt a vár őrségére is, ahogy a “nincs otthon a macska, cincognak az egerek” című örökbecsű is. A katonák mindig is szerettek mulatni, a végvári vitézek pedig igencsak élen jártak a borfogyasztásban is (vizet a fertőzésveszély miatt se nagyon ittak akkoriban), pláne hogy azon a napon parancsnokaik sem nagyon zavarták őket. Ez minden bizonnyal kihatással volt az őrség éberségére is.Mielőtt azonban a teljes kudarcot szerencsétlen iszákos porkolábra hárítanánk, említsük meg, hogy a rajtaütésnél egy magyar, bizonyos Hidegkuthy Márton is segítette.

Hegyesd várának erősen túlzó ábrázolása, Justus van der Nypoort munkája 1686-ból. (Paál 40. o.)

A vár sem lehetett a legjobb állapotban, a törökök ugyanis elfoglalása után sokáig agyaltak azon, hogy lerombolják-e Hegyesdet, vagy megpróbálják rendbe hozni. Végül az új parancsnok, Pajazit (vagy Bajazid, Bajezid, de találkoztam Bayezid alakkal is) aga az utóbbi mellett döntött, sőt a hegy lábához 1561 végétől huszárvárat emeltek, aminek következtében mintegy 200 gyalogos és 100-150 lovas is helyet kaphatott az erősségben. A környékbeli falvak lakossága ekkor szembesült igazán a háborúval, a törökök ugyanis rendszeresen jártak adóztatni – Pajazit aga nagyon komolyan vette az adózást – és persze a szomszédos magyar várak őrségével is rendszeres összecsapásokra került sor. Egy alkalommal, 1561 júliusában Hosszúbereknél a törökök rajtavesztettek, lovasaikat ugyanis meglepték a környékbeli várak őrségéből összeszedett csapatok. Többször fel is merült, hogy kifüstölik a törököket Hegyesdről, főleg az építkezések idején, amikor jóval sebezhetőbbnek bizonyult a vár. A legendás csobánci kapitány, Gyulaffy László azonban inkább Veszprém ellen vonult, ahol nem járt sikerrel.

“Ha Gyulaffy uram Hegyesd alá ment volna annyi néppel és az ott való gerenda fákat elvagdaltatta volna, jobb lett volna, avagy ha egy tarackot vitt volna alája, az hegyesdi tornyot egy hóráig [óráig] letörhette volna, mert azt mondják bizonnyal, olyan hitvány az torony, hogy csak háromszor lűnék, azonnal leromlana. Még az terekek is félnek benne, hogy mikor nagy szél vagyon, gerendákat hánnak a torony alá.”[2]

 – írta Ormányi Józsa kapitány. A kis részletből is világossá válik, hogy a felújítás ellenére sem volt túl jó állapotban Hegyesd. Az állandó török portyázások miatt a környező magyar végvárak kapitányainál is betelt a pohár; 1562 március végén a fonyódi Magyar Bálint és Gyulaffy László (akik amúgy egymással is rendszeresen összekaptak, nem csak a törökkel) vonult a vár ellen, kiegészülve Ormányi Józsa, és a nagyvázsonyi várnagy, Búza Benedek erőivel, valamint a környékbeli nemességgel. Néhány héttel az ostrom előtt ugyanakkor sor került egy párviadalra is, amelyet Pajazit aga vívott a már említett Gyulaffy Lászlóval.

hegyesd_rekon.png
Hegyesd várának két rekonstrukciós rajza: bal oldalt Koppány Tibor, jobb oldalon Paál József munkája (Paál 41. és 42. o.)

Bár a császári seregekben tiltották a párbajokat, mondván azok megsértik a békét, a legtöbben fittyet hánytak az utasításra. Gyulaffy különösen híres bajvívó volt, egy rokona, Gyulaffy Lestár, a diplomata és történetíró szerint

“végre csak álruhában törhetett kopját, mert a török semmiképpen reá nem ment volna, látván nagy szerencséjét; mert ritkán tört valamely törökkel kopját, hogy vagy meg nem ölte, vagy meg nem sebesítette volna.”[3]

http://mohacsi-csata.hu/sites/default/files/gyulaffy_laszlo.jpg
Gyulaffy László (1520k. – 1579)

Az összecsapásra Csobánc alatt került sor, a párbajt lóháton, kopjával, sisakban és mellvértben vívták. A viadalt Gyulaffy László nyerte, kopjájával ugyanis

“úgy találta volt öklelni, hogy által menvén az kopja az fegyver [a páncél] derekán, mind lobogóstul az hátán jött ki, melyet szekercével vertek az török testéből, s azonnal megholt. Ennél szörnyűbb öklelést még senki sem látott.”[4]

http://mek.oszk.hu/09100/09175/html/images/1122.jpg
Így nézhetett ki egy korabeli lovas párviadal

A brutális erejű öklelés a sokat látott hadfiakat is megviselte. Gyulaffy János nevű öccse, aki a csobánci vár egyik ablakából nézte a harcot, megdöbbenésében úgy lefejelte az ablakkeretet, hogy betört a koponyája. Bár a leírások túlzóak is lehetnek, az biztos, hogy a csobánci kapitány nyerte a párviadalt, ráadásul a hegyesdi őrség pont az ostrom előtt nem sokkal parancsnok nélkül maradt.

Hegyesd alaprajza Rómer Flóris 1865-ös kutatása alapján (Csorba 128. o.)

Az ostromló csapatok (néhány száz fő, Gyulaffy például 80, Ormányi 110 emberét tudta nélkülözni) március 28-án Csobáncnál gyülekeztek. A törökök is megneszelhették a készülődést, ugyanis lendületesen kezdtek vizet hordani a várba, amelynek kútja nem, csak vízgyűjtő ciszternája volt. Az ostromlók azonban nem igazán értettek a várvíváshoz, és komolyabb eszközeik sem voltak, így inkább a kiéheztetés (kiszomjaztatás) mellett döntöttek. Táborukban azonban hamarosan rémhírek kezdtek keringeni a török felmentő sereg érkezéséről, emiatt április 11-én a megyei nemesség jelentős része hazament, Magyar Bálint pedig Szigligetre vonult biztosítani. A törökök helyett azonban Nicolas Salm győri főkapitány és Nádasdy Ferenc nádor csapatai futottak be, így a törökök április 12-én inkább feladták a várat, amelyet ezt követően leromboltak. Azóta pusztuló rom, pontos alaprajzát sem lehet már megállapítani, bár több rekonstrukciós elképzelés is született.

Image result for hegyesdi vár
Ennyi maradt a vármagból. Az erdőben még akad néhány falmaradvány

[1] Csorba 126. o.

[2] Csorba 127. o.

[3], [4] Gyulaffy Lestár följegyzései. (Kiadja Szabó Károly, majd Szilágyi Sándor.) Magyar történelmi emlékek. Írók 31–33. kötet, Budapest 1881–1894. idézi: Bodrossy 277. o.

Források

Bak Borbála: A XVI-XVII. századi magyar nyelvű források kiadása Fons (Forráskutatás és történeti segédtudományok) 2000/1. 91-137. o.

Bodrossy Leó: A Balaton regénye, Minerva, Budapest, 2001.

Csorba Csaba: Legendás váraink, Magyar Könyvklub, Budapest, 1999. 125-129. o.

Paál József: Hegyesd vára – Rekonstrukciós elképzelések in: Rainer Pál (szerk.): A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 26., Veszprém, 2011.

A nyitóképen a hegyesdi várhegy napjainkban

Facebook Kommentek

További írásaink