“Turn on, tune in, drop out”, avagy a szeretet nyara

Zrufkó Réka

A hatvanas évek első felében egyre elterjedtebbé vált az amerikai ifjúság egy bizonyos rétegére vonatkozó hippi elnevezés. A kifejezés akkor vált igazán közismertté, mikor a Ramparts folyóirat 1967 márciusi számában cikket jelentetett meg A hippik társadalomtörténete címmel. Elsősorban az Egyesült Államok nyugati részén alakultak ki hippiközösségek, a hatvanas évek második felére legjelentősebb központjukká San Francisco egyik negyede, Haight-Ashbury vált.

jashua-light.jpeg
Frank Zappa akcióban

A hippilakosság folyamatos növekedése miatt saját ellátóközpontokat hoztak létre, megoldották az étkeztetést és az egészségügyi ellátást, így egy saját kis városi kolóniát alkottak, ahova bárki bármikor csatlakozhatott. Az ötvenes évek beatmozgalmához hasonlóan a hippigondolkodás központi elemének számít, hogy teljes mértékben elutasítja a körülötte lévő, menthetetlenül elidegenült világot, minden megnyilvánulásával függetlenségét hangsúlyozza. Azonban amíg a beatmozgalom nem akarja megváltoztatni ezt az elutasított világot, a hippi ezzel a viselkedéssel

„példát kíván adni a megtagadott és elhagyott társadalomnak”,[1]

abban a hitben, hogy a békés „passzív aktivitást” látva a világ majd belátja tévedését és jó útra tér.

haight-ashbury.jpg
Haight-Ashbury

Ez az elutasítás főleg a korabeli amerikai társadalomszerkezetre vonatkozott, a késő kapitalista államstruktúrára annak minden politikai, gazdasági, kulturális vonzatával együtt, melyek egyre csak fokozzák az elidegenedést, az ember elgépiesedését. Az ellenkultúrát tekintve a hippiknek meghatározó szerepük volt abban is, hogy

„más alternatívát kínáltak az elterjedt elképzeléssel szemben, miszerint egyforma külvárosokban kell lakni, kétszemélyes ágyakban aludni, gyakorlatilag ugyanolyan autókat vezetni, butító sorozatokat nézni a tévében, vagy a faltól falig terjedő ablakon át a szomszéd ugyanolyan faltól falig terjedő ablakát.” [2]

A hippik gondolatrendszerét tulajdonképpen nem is lehet ideológiának nevezni, ez inkább egyfajta magától értetődő, belülről fakadó életfelfogás. Azonban szellemiségükre két világnézet is hatással volt. Az egyik a keleti filozófiák (elsősorban a Zen-buddhizmus és az ősi indiai tanok) alapjául szolgáló magányos elmélkedés, az önjavítás, az énfeladás filozófiája. Ehhez hozzátartozott a kábítószer-fogyasztás, a hallucinogén állapot révén egy még intenzívebb transzállapotba jutottak. Ezzel kapcsolatban ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy így tulajdonképpen mesterségesen, a természetes emberi lét folyamatos eltorzításával valósul meg a csoportos együttlét.


Ezt az új tudatállapotot főleg a marihuána és az LSD használatával érték el. Az LSD-t, vagyis a lizgersav dietilamid (Lysergic Acid Diethylamid) nevű hallucinogén szert egy Albert Hoffmann nevű svájci vegyész szintetizálta először 1938-ban, azonban első használatára, igaz ekkor még véletlenül, csak 1943-ban került sor. A szer hamarosan a CIA és az amerikai hadsereg figyelmét is felkeltette, utóbbi komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy háború esetén komolyabb mennyiségű LSD-t szórnak az ellenség nyakába, majd nemes egyszerűséggel begyűjtik a “trippelő” harcosokat.

original1965acidtestflyerprint_uncolored_unmodified.jpg
Can you pass the acid test? LSD-parti plakátja (!)

Utóbbi elterjesztésében nagy szerepe volt a hippimozgalom megalapítójának számító Timothy Leary-nek, valamint Ken Kesey (író, leghíresebb műve a Száll a kakukk fészkére) pszichedelikus kommunájának, a Merry Prankster-nek. A hatvanas évek közepétől szerte az Egyesült Államokban LSD-partikat, úgynevezett Acid Testeket, Trip Festival-okat és körutakat szerveztek, hogy népszerűsítsék az LSD-t.[3]  A népszerűsítés végül annyira jól sikerült, hogy az LSD a vietnami háborúban is megjelent, igaz nem a tervezett formában, ugyanis inkább az amerikaik fogyasztották, sőt egyes alakulatoknál helikopter-dekoráció alapjaként is szolgált.


A másik gondolatrendszer – mely bár nem ennyire hangsúlyosan, de szintén jelen van – a baloldali anarchizmus. Ebből ered minden intézményesült társadalmi szerkezet iránti ellenszenvük,

„az emberi szabadságot és az emberi önmegvalósítást gátló, személytelen totalitásnak az elutasítása; a szervezett gazdasági folyamatok, az árutermelés, árucsere, árufogyasztás utálata s leginkább az állam, az államiság intézményének, a döntési és végrehajtási szerveknek a gyűlölete.” [4]

Tulajdonképpen nem véletlen, hogy a hippimozgalom az Egyesült Államokban született meg. A hatvanas években itt jelenlévő kései kapitalizmussal és szabadelvű polgári demokráciával újra és újra szembesült az amerikai ifjúság, mígnem a felnőtté válás folyamán – öntudatukra ébredve – már úgy észlelik a körülöttük lévő világot, hogy az szabadságukban korlátozza őket. Úgy érzik, hogy az a szabadság, amit ez az állam kínál egy hamis állapot, egy illúzió, ráadásul rosszabb is, mint a nyílt szabadságkorlátozás, mert üres megegyezésekhez igazodik és manipulatív. Ezért maguk mögött hagyva ezt az önámító látszatvilágot, a hippik átlépnek az általuk teremtett totális szabadság világába. Az elutasítás révén a hippik egy olyan forradalmat akartak megvalósítani, amely az egész fennálló világállapot ellen irányul. Ez által megszűnne az ember elgépiesedéséért felelős társadalmi és gazdasági struktúra, a technikai civilizáció, egyáltalán a meglévő államszerkezet az intézményesült vallásokkal, a keresztény kultúra megkövült házasság- és családtípusával együtt.

149cfd069685011278c02865475556ae.jpg
LSD-t szórjatok bombák helyett. Azért az nem valószínű, hogy a tüntető ismerte volna a fentebb leírt stratégiát…

Ennek értelmében a hippik által képviselt életforma teljesen mást ígér a hozzájuk csatlakozó, társadalomból kivonuló embereknek. Egyrészt a szegénységet hirdeti a fogyasztói társadalom anyagi javaival szemben:

„Szegénynek lenni a hippiközösségben annyit jelent, mint szabadnak lenni birtoktárgyak megszerzésének, tárolásának, boldog használatának és gőgös öntudatának érzésétől meg az ezzel járó státusharctól.” [5]

Másrészt egy teljesen más, szabadabb társadalomszerkezetet is kínál: az emberek közti viszonyból kiiktatja a fennálló hagyományos társadalmi normákat, elutasítja az alá- és fölérendeltség hierarchiáját. A hippik a szabadságot az egyenrangú viszonyban, az egymás mellé rendelt kapcsolatokban találták meg. A hippiközösség irányítását csak átmenetileg vállalja el egy-egy csoporttag, mikor a helyzet úgy adódik, hogy vezetőre van szükség. Ennek szellemében – általában természethez közeli – kisebb-nagyobb kommunacsoportokat hoztak létre, melyek önellátóan gondoskodtak magukról. Emellett a hatvanas évek második felétől a kommunákon kívül Vietnam-ellenes pacifista megmozdulásokat és zenei fesztiválokat is szerveztek.

 Az 1967. június 16-18. között zajló Monterey Pop Festival volt az első ilyen nagyszabású zenei rendezvény, amit John Phillips, a Mamas and the Papas zenekar frontembere és Lou Adler lemezkiadó producer valósított meg a San Franciscó-tól nem messze fekvő Monterey-ben. A fesztivál népszerűsítése érdekében született Scott McKenzie San Francisco című dala, ami hatalmas sláger lett, emellett a sajtó is rendszeresen beszámolt a városban és környékén zajló eseményekről.

321n09160_7dk2m.jpg
A Monterey fesztivál plakátja

A reklámkampány sikeresnek bizonyult, június 16-ra kb. 100.000-en érkeztek San Franciscó-ba, az első koncerteken közel 30.000-en vettek részt és ez a szám egyre csak nőtt. A sok résztvevőt az is magyarázta, hogy a jegyárak nagyon alacsonyak voltak, mivel az előadók ingyen léptek fel.

„Ez volt az első alkalom, amikor sok együttes jöhetett össze ugyanott, és megnézhették egymás fellépését, úgyhogy igencsak elcsodálkoztunk egymáson. Egymást követték a jó bandák és a különböző stílusú zenék, Jimi Hendrixtől Ravi Shankarig, a Mamas and the Papastól a Who-ig.” [6]

Sok zenekarnak ez volt az első fellépése. Itt mutatkozott be Janis Joplin – a Big Brother and the Holding Company élén – élete egyik legemlékezetesebb koncertjét adva, és Jimi Hendrixet is ez a fellépése tette híressé. Szerepelt még többek között Scott McKenzie, a Canned Heat, Otis Redding, a Country Joe and the Fish, Simon and Garfunkel, a Byrds és a Jefferson Airplane. A neves előadók mellett azonban a fesztiválon résztvevő fiatalok képviselték az ellenkultúrát. Ez volt az első alkalmak egyike, hogy

„a hippik, a kivonulók, a lázadók önmagukat reprezentálták, a valódi főszereplő a közönség volt.” [7]

A „szeretet nyarának” végére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az egyre csak gyarapodó hippiközösség már túl sok a Haight-Ashbury negyednek. Folyamatosan problémát okoztak az élelmiszerellátás és a higiénia hiányosságai, a közbiztonság fenntartása. Emellett egyre gyakrabban alakultak ki konfliktusok San Francisco polgárai és az idezarándokolt hippik között. A megváltozott közhangulat hatására kezdetét vette a hippicsoportok elvándorlása. Szeptemberben a tanév elejére a fiatalok többsége hazatért, hogy folytassa tanulmányait, egyesek vidékre mentek, hogy természethez közeli kommunákat hozzanak létre, mások „a misztikus Kelet” – főleg India és Nepál – felé vették útjukat. A Haight szinte kiürült, és a helyben maradt őshippik egy csoportja 1967. október 6-án – nem véletlenül az LSD illegálissá nyilvánításának 1. évfordulóján – megrendezte a „Death of Hippie” elnevezésű búcsúztatót.

hippies_in_haight.jpg
“Death of Hippie”

Éjszakai virrasztással kezdődött, utána hippik által készített tárgyakból és újságokból álló máglyát gyújtottak, majd egy kartonból készült koporsót – benne a „tipikus hippivel” – vittek át a negyeden. Ez az ünnepség végeredményben a San Franciscó-i hippikorszak végét is jelentette. És mi mással is zárhatnánk, mint a pár évvel később a Hobo Blues Band-et is megihlető Hey Joe című klasszikussal, Jimi Hendrix előadásában, természetesen Montereyből.

[1] SÜKÖSD 1985, 17.

[2] MILES 2005, 9.

[3]  FREI 2008, 53.

[4] SÜKÖSD 1985, 40–45.

[5] SÜKÖSD 1985, 81.

[6] Idézet Grace Slick-től, a Jefferson Airplane énekesnőjétől. MILES 2005, 212.

[7] KONOK 2008, 54.

Felhasznált Irodalom:

Frei, Norbert: 1968 – Diáklázadások és globális tiltakozás. Corvina Kiadó, Bp., 2008.

Konok Péter: Virágok és virágárusok. Hippik, yippik, fesztiválok. In: Rubicon 2008/10, 50-56.

Miles, Barry: Hippik. Jószöveg Műhely Kiadó, Bp., 2005.

Sükösd Mihály: Beat-Hippi-Punk. Kozmosz Könyvek, Bp., 1985.

A nyitóképen Jimi Hendrix performansza

Facebook Kommentek

További írásaink