Hasmenés a másvilágra – Habsburg Albert király halála

Habsburg Albert volt az első király, aki a később oly sokáig uralkodó dinasztiából a magyar trónra kerülhetett. A róla fennmaradt írások alapján tetterős férfi volt, aki aktívan gyakorolta a lovagi erényeket, nem félt személyesen harcba szállni a törökkel, vagy éppen a huszitákkal, ha az országai érdeke úgy kívánták meg. Emellett arról volt nevezetes, hogy az osztrák tartományokban az uralma alatt álló területekről kiűzte a zsidókat. Hiába örökölte meg apósa hatalmas birodalmát, nem jutott elég ideje arra, hogy azt tartósan összefogja. Halálát vélhetően vérhas okozta, de még a krónikás Bonfini sem hallgatta el, hogy a király hasmenés következtében csúnya véget ért.

habsburg_albert.jpg
Habsburg Albert, egy 16. századi ábrázoláson

Zsigmond árnyékában

Amikor a 15. század eleji Habsburgokról beszélünk, valójában két ágat kell elkülönítenünk, 1379-ben ugyanis II. Albert herceg örökösei megosztoztak az éppen aktuális birtokaikon, innentől kezdve pedig Alsó-, és Felső-Ausztriát az Albert-ág, Stájeország, Karinthia, Krajna és Tirol pedig a Lipót ág kezébe került. Mai posztunk főhőse, Albert, az előbbi ágból származott, ahol az apák mindig Albertnek nevezték el az öröklésre szánt fiaikat. A névadó ős III. (Lófarkas) Albert osztrák herceg (1365 – 1395) volt, akit cuki frizurájáról neveztek el. Vadászat közben hunyt el váratlanul. IV. Albertnek részben szerencséje volt, mert a másik ágban ekkor kiskorú Habsburgok éltek, akiknek a nevében gyámságot gyakorolt felettük, és persze megpróbált rátenyerelni a birtokaikra is. A sors iróniája, hogy ugyanez a történt az unokája, Utószülött László és III. Frigyes esetén pont fordítva játszódik majd le.

lofarkas_albert.jpg
III. Albert osztrák herceg

IV. Albert a már-már családi hagyománynak számító előnyös öröklési szerződést kötött Luxemburgi Zsigmonddal 1402-ben. Ez lényegében arról szólt, hogy amennyiben Zsigmondnak nem születik fia, úgy IV. Albert szintén Albert nevű fia örökli a magyar király birtokait. Zsigmond nem kockáztatott sokat, hiszen a legszebb férfikorban járt, 35 éves volt ekkor, és egy fiatal jegyes, Cillei Borbála várakozott arra, hogy majd feleségül vegye. A szerződésnek megkérte az árát, mert Zsigmond cserébe azt várta, hogy a Habsburgok támogassák őt az alkoholista bátyja, Luxemburgi Vencel ellen a császári trónért vívott küzdelemben. Törekvéseit utóbb siker koronázta, a Habsburgok pedig kitartottak választottjuk mellett. IV. Albert a sikert nem érhette meg, mert 1404-ben vérhasjárvány végzett vele.

A későbbi magyar király, V. Albert néven került az osztrák hercegi székbe hét évesen. Az ekkor felnőtt rokon, Habsburg Vilmos (ugyanaz a Vilmos, akit Nagy Lajos Hedvig férjének szánt) természetesen megpróbálta elszedni tőle az örökségét, de 1406-os halála miatt ezt a tervét nem válthatta valóra. Vilmos testvérei, II. (Vas) Ernő, IV. Lipót és IV. (Ürestarisznyájú) Frigyes inkább egymással és a Zsigmonddal vívott hatalmi harcaikkal voltak elfoglalva, amelyeket most nem részletezünk. A későbbi ebből kifolyólag támogatólag lépett fel Albert mellett, és továbbra is kijelölt utódjának tekintette.

vas_erno_herceg.jpg
II. (Vas) Ernő osztrák herceg

1411-ben megtörtént az eljegyzés Zsigmond lánya, Luxemburgi Erzsébet és Habsburg Albert között, hogy megpecsételjék a szövetségüket. Erzsébet ekkor két éves volt, Albert tizennégy. Ekkoriban vette át a hercegsége tényleges irányítását, és hatékony uralkodónak bizonyult. Első lépéseinek egyikeként elűzte a tartományaiból a zsidókat, és eltörölte a feléjük fennálló tartozásokat. Ennek ellenére gazdasági reformjai révén megerősítette vagyoni helyzetét, úgyhogy amikor 1421-ben sor került a házasságára Erzsébettel, nem okozott gondot, hogy a Zsigmond által biztosított tetemes hozományt az apósa azonnal visszakérte tőle kölcsön gyanánt. Erzsébet ugyan ekkor még csak 12 éves volt, de ezt az életkort már alkalmasnak tekintették a házasságra. Nem kell azonban arra gondolni, hogy ekkor a manapság a harmadik világból származó híradásokra emlékeztető módon gyereklányokat erőszakoltak meg házasság címén, a frigy megkötése és a házasság elhálása ugyanis két különböző jogi aktus volt ekkoriban. Erzsébet csak 22 évesen szülte meg első gyermekét, Annát (1432), akit György (1435), Erzsébet (1437) és László (1440) követett.

erzsebet_albert.jpg
Habsburg Albert és Luxemburgi Erzsébet ábrázolása a klosterneuburgi kolostor Albert-oltárán

Albert a házassága révén megkapta a morva őrgrófi címet is hozományként, amivel Zsigmond egyből a mélyvízbe dobta, ott ugyanis zajlottak a huszita háborúk. Albert bizonyított, mert Zsigmond kevésszámú rátermett hadvezéreinek az egyike lett a cseh harcokban. Nemcsak ott, hanem az 1430-as években a törökellenes harcokban is részt vett. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy Zsigmondnak nem lesz több gyermeke, Albert lett a kijelölt örökös valamennyi országban, amelyet az apósa birtokolt.

Kérészéletű királyság

Albert határozottan lépett fel, amikor az öröklésre került sor, és a magyar rendekkel egyetértésben bezáratta az ellene áskálódó anyósát, Cillei Borbálát. Zsigmond 1437. december 9-én halt meg Znaimban, kilenc nappal később pedig már Albertet magyar királlyá választották, december 27-én pedig a cseh rendek egy része cseh királlyá választotta. 1438. január 1-én következett a magyar királlyá történő koronázás, ezt követően pedig március 27-én német királlyá választották, majd májusban a cseh trónt nyerte el. Ezt az évet azonban nagyrészt ott is kellett töltenie, mert a lengyelekkel háború tört ki Szilézia birtoklása felett.

Bár könnyűnek tűnt az öröklése, valójában problémahegyekkel kellett szembenéznie. Valamennyi választása során a rendek megerősíttették a jogaikat, és korlátozták a király hatalmát. A magyar főurak korlátozták az ország kormányzatának összeállításához fűződő jogait, és a királyi jövedelmek kezelésében is erős kompromisszumokat kellett kötnie. Albert kénytelen volt nagyobb adományokat tenni, hogy elegendő számú hívet toborozzon magának Magyarországon. (A magyar rendek hozzájárulásához kötötték például azt is, hogy a király elfogadhatja-e a német-római császári címet). Ezt követően a sziléziai háború foglalta le az idejét, de végül kisebb csatározások és diplomáciai manőverek után képes volt meggyőzni Kázmért, a lengyel király öccsét, hogy kössenek békét.

1439-ben vissza kellett térnie Magyarországra, ahol a meghirdetett budai országgyűlés előtt népmozgalom tört ki a városban, mivel a magyar és a német elit hajba kapott egymással a város feletti jogaik kapcsán. (A magyarok vezetőjét, Ötvös Jánost a mozgalom kirobbanása előtt elfogták, megkínozták és megölték, amit a párthívei a németek nyakába varrtak). Bár a zavargást sikeresen lecsendesítették, az országgyűlésen Luxemburgi Erzsébet elérte, hogy társuralkodói minőségében nevezzék meg, és Albert örököse lehessen annak halála esetén. Ennek a döntésnek nem lett komoly következménye, legalábbis akkor, mindössze arra szolgált, hogy a királynét lecsillapítsa. A fontosabb esemény a támadó törökök elleni hadjárat volt, 1438-ban ugyanis súlyos támadás érte Erdélyt, Medgyes és Szeben áldozatul esett a hadaiknak, és számtalan foglyot hurcoltak el. A következő évben pedig az addig Magyarországot is részben védő, szerb kézen lévő Szendrő vára ellen fordultak.

szendro_romjai.jpg
A szendrői vár romjai


Halál a végeken

Albert világosan látta, hogy Szendrő eleste esetén rendkívül súlyossá válhat a délvidéki helyzet, ezért hadat gyűjtött, hogy felmentse a várat, amelyet Brankovics György szerb despota két fia védett. A magyar sereg tétlenül nézte végig, ahogy a hősiesen védett várat a szemük előtt foglalják el Murád szultán csapatai. Még a táborban kitört a vérhasjárvány, amelyet Albert is elkapott. Bár megígérte, hogy a következő évben a saját pénzéből zsoldosokat fogad, hogy kiverje a törököket az országból, erre már nem került sor. Antonio Bonfini egy emberöltővel később így számol be az eseményekről:

“Míg ezek zajlottak, a törökök Zsigmond halálhíréből nagy bátorságot merítettek; látták ugyanis, hogy Rácországban, melyet a régiek Felső-Moesiának neveztek, könnyen kiterjeszthetik a hatalmukat. György despota [Brankovics György – KF], a tartomány kiskirálya, nem tudott ellenállni a bősz nemzetnek, átkelt a Száván, a Dunán, és Magyarországra költözött. A többi nemes és pap követte őt, Moesiában csak egyik fia maradt, aki a Duna partján álló Szendrőt védelmezte a törökök ostromával szemben. Amikor a magyarok megtudták, hogy a török már elérte Alsó-Pannónia határát, és az ellenségtől csak a Száva választja el őket, egymásután szalasztottak a követeket a királyhoz, hogy küldjön csapatokat az ország megvédelmezésére; jelentették, hogy a hitvány népség a közvetlen közelből fenyegetőzik, könyörögve sürgették.

Albertet a kellemetlen hír sietségre ösztökélte, nehogy ostromlóit szövetségesei vesztét kelljen látnia, ezért amilyen gyorsan csak tudott, szakadatlan menetben iparkodott Magyarországra. Mihelyt Budára ért, jelentették Palóci György esztergomi érsek halálát, és e nagy tekintélyű férfi végzete súlyos bánatot okozott neki; az ő őrizetére volt bízva az esztergomi várban a korona a királyi jelvényekkel. A király a királynéval együtt odautazott, és a várat átadta a feleségének; ez a kincstár felügyelőjének kíséretében megszemlélte azt, és nézelődés közben titkon elemelte a koronát, amelyet átadott egy vénasszonynak.

Miután mindent szabályosan számba vettek és lepecsételtek, Albert nyomában visszament Budára. Mivel a háború rettenete és riadalma a küszöbön állt, a király segédcsapatok nélkül megindította táborát Murád török király ellen, és a Tisza meg a Duna között állapodott meg. Mialatt a sürgetett segítséget várta, a törökök bekerítették Szendrőt, éjjel-nappal hevesen támadták, és annál erősebben rohamoztak, minél közelebb tudták a segítségül érkező ellenfelet, nem kímélték az ostromgépeket, és nem riadtak vissza a legsúlyosabb kockázattól sem. Sem reményük, sem buzgalmuk nem csalta meg őket; mert mielőtt Albert a táborral odaért volna, bevették a várat, amelyet a barbárok Szendrőnek neveznek, ámbár nevét Szent Endréről kapta. A város elfoglalása után szokásuk szerint kegyetlenkednek, elfogják Istvánt, a despota fiát, szemét kinyomják, nővérét fejedelmükhöz adják feleségül. Hasonlóképpen megvakítják István öccsét, Gergelyt. Lázár azonban, aki közülük a harmadik volt, apjával, Györggyel együtt elmenekült Magyarországra. A városlakókat az őrséggel együtt egy szálig lemészárolták.

Sokan, hogy kisebb kegyetlenséget szenvedjenek, a törökök által kitalált módszert alkalmazták, tüzes vasat húztak el a szemük előtt, így az irgalmatlan hőségtől kiszikkadt szem elveszítette a tisztaságát, és olyan benyomást keltett, mintha vak lenne. A bátor ifjú iránt nem keltett szánalmat a törökkel kötött rokonság sem, mert ezeknél az az illem, hogy a vagyon arányában ki-ki több feleséget vesz, ezért a szerelem több felé oszlik és könnyen elapad, mint a folyó, a sok feleség értéktelenné válik a szemükben, inkább szolgának tekintik, mint élettársnak és szövetségesnek. Úgy tudni, hogy Szendrőt augusztusban foglalták el. E szomorú hír megrendíti Albertet és Pannóniát. Látják, hogy a török várakozáson felül kiterjesztette a birodalmát, közvetlenül Magyarország határaira érkezett, sőt, ez az engesztelhetetlen és roppant erős ellenség a kapuban áll.

Megtudták, hogy a város elfoglalása után a törökök elmentek onnan, és csak őrséget hagytak hátra, azonban a király maga is kénytelen volt feloszlatni a tábort, és vissza kellett térnie Budára, mert a seregben zendülés támadt, mivel a nagy hőség miatt kegyetlen hasmenés gyötört mindenkit. A rekkenő hőség következtében, ami e hadjárat idején uralkodott, őt is veszedelmes kólika és vérhas támadta meg. A betegség okául a sárgadinnye zabálását hozták fel, mert míg bensejét torka gyönyörűségére hűsíteni igyekezett, életét hozta veszedelembe.

A király tehát, ha már a fosást nem tudta megállítani, halálát érezve Bécs felé vette az útját, hogy odahaza haljon meg. Esztergomba ment, ahol gyengesége miatt egy darabig elidőzött, de miután Esztergomból útnak indulva egy Neszmély nevű faluba érkezett, betegsége súlyosbodott, végrendelkezett, majd november hatodik kalendáján eltávozott az élők sorából. Néhányan azt írják, hogy Simon és Júdás ünnepén lehelte ki a lelkét. Két évet sem tölthetett el a királyságban, hanem egy évet, kilenc hónapot és huszonnyolc napot uralkodott. Meghalt pedig az üdvösség négyszázharminckilencedik esztendejében az ezredik után.

A király halála után Erzsébet a főpapok és főnemesek nagy sokaságával Székesfehérvárra vitte a testet, és a legméltóbb végtisztességgel illette. Látszott ott, hogy három nemzet ugyanazon bánattal, zokogással siratja királyát; itt a noricusok, [ausztriaiak – KF] ott a csehek és a magyarok emlegették áradó könnyek között a legjobb uralkodó érdemeit. A temetés páratlan pompával ment végbe, a testet a magyar főnemesek szokás szerint a királyok síremlékei között helyezték el. Albert a közepesnél kissé magasabb testalkatú volt, csodás bátorsággal és nagylelkűséggel tündöklő; páratlan erényei között említik hitbuzgóságát és jámborságát. Sötétbarna, tiszteletet ébresztő tekintetű, emellett igen szelíd, övéi iránt engedékeny volt, mint mondják. Mindenki úgy vélekedett, hogy a római császárság Magyar- és Csehországgal együtt szerencsésebb lett volna, ha tovább kormányozhatja.” (Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei. Kulcsár Péter fordítása)

Albert személyében egy tetterős és tehetséges uralkodót veszített Magyarország, aki képes lett volna Zsigmond örökségét tovább vinni. Halála miatt azonban a királyságainak az útja szétvált. Magyarországon a várt prosperitás helyett évekig tartó pusztító polgárháború vette kezdetét, miközben az oszmán-török hatalom tovább erősödött a déli végeken.

A nyitóképen Szendrő várának romjai

Facebook Kommentek

További írásaink