Vérvád és ördögűzés – mikrotörténeti kutatások összevetése a 15. és 18. századból


Egy recenzió formájában annak eredek nyomába, hogy az egyházon belüli harcnak milyen szerepe lehetett a trenti vérdvád és háromszáz évvel később Zomborban az ördögűzés miatt. De elsősorban arra keresem a választ, hogy milyen nehézségek rejlenek abban, ha egy kutató a mikrotörténeti (jellegű) művében többet szeretne megmagyarázni, mint ami a mikrotörténet keretei közé befér.

Minden bizonnyal kimondhatjuk, hogy a mikrotörténelemmel foglalkozó műveken belül a késő középkor, a kora újkor és a 18. század feldolgozása felülreprezentált.[1] Ennek okait természetesen sok mindenre visszavezethetjük, elsősorban talán arra, hogy az elmúlt bő száz évvel foglalkozók számára olyan mennyiségben állnak rendelkezésre források, hogy ez a bőség „kényelemre kárhoztatja” a kutatókat. Recenziómban több kérdést kívánok feltenni, mint ahányra választ tudok adni. Fiatal 20. százados történészként úgy vélem meglehetősen sajátos rálátásom van a saját kutatásaimtól, kutatási területemtől távol álló témát feldolgozó művekre. A legnagyobb kérdésem az, hogy ez a fentebb említett „kényelem” mit jelent, ha jelent-e egyáltalán valamit, illetve hogyan viszonyulhat egy „huszadik százados” a mikrotörténeti módszerekhez.

R. Po-Chia Hsia: Trent 1475: Stories of a Ritual Murder Trial[2] és Bárth Dániel: A zombori ördögűző. Egy 18. századi ferences mentalitása[3] című kötetek összehasonlításán keresztül úgy vélem választ kaphatunk arra, hogy melyek a miktotörténelem írásának a legnagyobb buktatói, s mi tesz egy kötetet alkalmassá arra, hogy egy „nagy kérdésre” adjon választ.

A két kötet összehasonlításának alapját elsősorban az adja, hogy mind a kettő egy etnikailag kevert terület társadalmába mélyen beágyazott eseménysort tárgyal, mind a két szerző a vallási-, és hiedelemvilág feltárásán munkálkodik, valamint hogy mind a két történész az alsópapság és a társadalom, illetve a felsőpapság közötti konfliktust tárgyalja. Úgy vélem a két eseménysor között eltelt közel 300 év jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Bárth Dániel egyébként rendkívüli gonddal megírt könyvét némileg lazábban értelmezett mikotörténeti műnek tartsam, mint a hozzá képest feleakkora terjedelmű, a trienti eseményeket feltáró kötetet.

Elsőéves doktoranduszként lehet botor dolog Kövér György: A tiszaeszlári dráma. Társadalomtörténeti látószögek[4] című kötetét citálnom, de úgy vélem Bárth kötete és Kövér György munkája nagyfokú rokonságot mutat. ­ Lehet, hogy született, de én még nem olvastam összehasonlítást a két műről, ennek elvégzését azonban én nem vállalhatom. Mind a két kötet rendkívül alapos, s rendkívül jól dokumentált, mind a két szerző azon a véleményen van, hogy a műve korántsem volt képes arra, hogy feltárja a történet minden szeletét. Ez egyébiránt Bárthnál talán jobban érezhető, s helyenként ez zavarba ejtő is volt — hogy miért, arra rövidesen kitérek.

Annyit talán megengedhetek magamnak, hogy bevalljam, R. Po-Chia Hsia kötete sokkal nagyobb élményt jelentett számomra, mint Bárth Dániel munkája. Ennek a meglehetősen szubjektív megállapításnak azonban van egy meglehetősen prózai – s így talán objektív – oka is: nem akar minden részletet és körülményt megoldani és tisztázni. A mai Olaszországhoz tartozó városka tragédiája a maga megrázó formájában meglehetősen világosan szemünk elé tárul annak összes dimenziójával, de mindeközben nem tudunk meg olyan részleteket, mint amilyenek Bárth munkájából kiderülnek számunka. Úgy vélem ugyanis, hogy a 18. századi Dél-Magyarország és Horvátország viszonyainak a taglalása, Petrus Rochus Szmendrovich életének kontextualizálása túlságosan is tágra sikerült, s így a munka mikrotörténeti jellege sajátos képet mutat. Az a forrásbőség, ami a szerzőnek rendelkezésre állt, számos olyan új szálat hozhatott (volna) be a kutatásba, s így a kötetbe is, amelyek teljesen szétfeszítették (volna) a kereteket. Ez ugyan nem történt meg, de ha élhetek a hasonlattal, a kötet olyanra sikerült, mint egy túlpakolt zsák, amelyben a tartalmak egyesével nem tűnnek nehéznek, de maga a zsák egyszerre felemelve már túlságosan is az. A korszakkal vagy a térséggel nem foglalkozó olvasó számára számos olyan részlet derül ki, amelyek (akár csak részleges) ismertetése a szöveg gördülékenységének rovására megy.a Ezt a nehézkességet egyébiránt meglehetősen erősen éreztem Kövér György fent idézett művének esetében is. Ezen a ponton visszautalhatok arra, hogy miért érzem zavarba ejtőnek Bárth exkuzálását. Annak ellenére, hogy bizonyos helyeken a történet fő sodrásirányból való kiágazások néhol nehézkessé tették a szöveget, a kötet számos olyan részletet tárt fel, amely a korszak mentalitására vonatkozó fontos információkat rejtett. Ezt a legmarkánsabban a szlavóniai boszorkányüldözés kapcsán tapasztaltam, ennek rövid ismertetése kapcsán jutottam először arra az elhatározásra ugyanis, hogy érdemesnek tartom a két művet összehasonlítani. S noha erre olyan részletességben nem derült fény, mint ahogy azt előzetesen vártam, Bárth indoklása számomra messzemenőkig elfogadható volt. Tegyük hozzá: sajnos, mert véleményem szerint a kötet legjobban sikerült szakaszáról beszélünk.

A kötet alcímével kapcsolatban egy kérdés tisztázatlan maradt számomra, a szerző azzal, „egy” ferences mentalitására utal, mit akarhat kifejezni? Azt, hogy Szmendrovich mentalitásának a lehető legalaposabb kutatásával és bemutatásával úgy általában/általánosságban közelebb kerülünk a korabeli ferencességhez, vagy egész egyszerűen arról van szó, hogy ebben az esetben a nagymlakai iskolaalapító atya ez a bizonyos „egy” ferences, és az ő mentalitását, személyiségét ismerjük meg alaposabban?

Ördögűzés, illusztráció a veronai szent Zénó bazilikából
Ördögűzés, illusztráció a veronai szent Zénó bazilikából

R. Po-Chia Shia könyvével kapcsolatban fontosnak tartom megjegyezni azt, hogy noha a 15. század egyformán távol áll a kutatási területemtől, a kötetben tárgyalt események olyan társadalmi folyamatokkal foglalkoznak, amelyek a 20. század közepén sajnálatosan visszaköszöntek, így a kritikai megjegyzéseim egyfelől némileg bővebben lesznek, lévén hogy némi kapcsolatom mégis van tárgyaltakhoz. Másfelől igyekszem elkerülni az anakronisztikus megállapításokat, bízom benne, hogy a 20. százados párhuzamaim nem lesznek zavarók. Ahogy haladtam a trienti vérvádper történetében, annál inkább megerősödött bennem az a megállapítás, hogy valós rituális gyilkosságokról beszélhetünk a 15. századi Német-római Birodalom déli végein. Az részben tisztázatlan maradt számomra, hogy a kisfiú halála már eleve a koncepció része volt-e az események folyamatában, vagy csak tragikus elhunyta után használták fel a zsidóság kifosztásához és legyilkolásához. Ugyan a szerző nem mondja ki, erre kiemelten figyeltem, de címben is szereplő rituális gyilkosságot éppen az a fél követte el, amely a másikat azzal vádolta.

Számomra a szerző által gyakran hivatkozott a „keresztény” kifejezés rendkívül zavaró volt, mert ugyan a vérvádper kiötlői, a helyi zsidóság kifosztói és legyilkolói minden kétséget kizárólag keresztények voltak, de nem ebben a minőségükben hajtották végre a gyilkosságokat. Ennek a nüánsznyinak ható hibának véleményem szerint óriási a jelentősége. A kötet ugyan rendkívül plasztikusan ábrázolja a kínvallatók és megrendelőik gondolkodását, aminek fényében valójában elképzelhető, hogy hittek abban, amit tettek, de nem magyarázza meg azt teljesen.

A helyi püspök és a szentszék közötti érdekellentét feltárása azonban rávilágít egy olyan problémára is, amely már közelebb viszi a válaszhoz az olvasót. Ahogy azt Bárth-nál is láttuk, a papságon belüli tagozódás az érdekellentétek eredője is lehetett. Hinderbach esetében minden bizonnyal erősebb volt a vérvádper fenntartásához fűződő politikai érdeke, mint a benne való hit szerepe. Giudicci és Hinderbach viszonyában sokkal erősebben fejeződött ki a közöttük létező hierarchikus különbség, mint a zsidósághoz fűződő hasonló viszonyuk. Maga Giudicci sem volt különösebben empatikus a zsidósággal szemben, de őt a pápai udvarhoz való hűsége, és ehhez fűződő érdeke alkalmassá tette arra, hogy ezen felülemelkedjen. Ez az alá-fölérendeltség a zombori ördögűző esetében nem állt fenn. Míg a hercegi ranggal is bíró Johannes Hinderbachnak számos eszköze volt az egyházon belüli ellentétek mentén létrejövő küzdelemben ellenfelével szemben, addig Szmendrovichnak lényegében csak annyi, hogy ideig-óráig nem engedelmeskedett a feljebbvalójának és kérvényeket írt abban a reményben, hogy folytathatja a nem túl szabályos üzelmeit.

Ha következtetésem helyes, akkor kijelenthetjük, hogy noha a hit kérdése, akár a zsidóság rituális gyilkosságairól van szó, akár a démonokról, másodlagos fontosságú volt. Ugyanis meglátásom szerint azon körülmény elsőbbséget élvezett a konfliktusok kialakulásában, hogy a lokális szereplők és a feljebbvalóik érdekei között milyen (politikai) hézag tátongott.

Az első bekezdésben említett kényelmet feltételezésem szerint az adja, hogy míg a középkor esetében viszonylag kevés fennmaradt forrásról beszélhetünk, s ha egy együttes iratanyag viszonylag sértetlenül fennmaradt, akkor az jó eséllyel alkalmas lehet egy mikrotörténeti mű megírására. Ez a későbbi századok felé haladva egyre nagyobb forrásmennyiséget jelent, így a forrásbőség abba a „kényelembe” ejtheti a kutatót, hogy egyrészt önkényesen szelektálhat a források között, másrészt egyre több és több forrást vonhat be a történet megírásához. Ez persze azzal is együtt jár, mint azt, ahogy Bárth Dániel esetében is láttuk, hogy a kötet terjedelme felduzzad, egyre több mellékszál jelenik meg az események tárgyalása közben (mellett), s ezzel a szöveg gördülékenységére is negatív hatást gyakorolhat. S noha Bárth könyvének jegyzetei, felhasznált forrásai jóval nagyobb előzetes kutatómunkáról árulkodnak, mint azt R. Po-Chia Shia esetében láttuk, hiába jóval komplexebb az átadott ismeretanyag, s a „nagy kérdés sem sikkadt el”, egy a korszakot nem feltétlenül (jól) ismerő számára a kötet olvasása nem válik könnyen élvezhetővé.


Borítóképen: A trenti vérvád illusztrálása. Hartmann Schedel: Buch der Chroniken, 1493

Jegyzetek

[1]  Ha teljeset nem is, de rendkívül gazdag listát kaphatunk a mikrotörténeti módszerrel megírt művekről Szijártó M. István: A történész mikroszkópja. A mikrotörténelem elmélete és gyakorlata című könyvében (L’Harmattan, Budapest, 2014).

[2] Yale University Press, 1992. 173 oldal

[3]Balassi, Budapest, 2016. 316 oldal

[4]Budapest, Osiris, 2011.

Facebook Kommentek

További írásaink