A mellek alatt puhított hús, avagy a langobárdok büdös asszonyai

Korábbi langobárdokkal foglalkozó posztunkban, amely a bosszúálló gepida királynéról, Rosamundáról szólt, az avarokat kissé kihagytuk a történetből attól kezdve, hogy Alboin vezetésével a langobárdok egyszerűen elvonultak a Kárpát-medencéből. A két nép azonban továbbra is szomszédos maradt, és míg a langobárdok leginkább Bizánccal és egymással szerettek harcolni, az avarok megelégedtek az Észak-Itáliában szerzett zsákmánnyal. A zsákmány címszó alatt természetesen nemcsak aranyat és ezüstöt, meg szarvasmarhát értettek akkoriban, hanem nőket is, és nem kell különösebben nagy fantázia ahhoz, hogy az avaroknak mi volt a szándékuk a foglyul ejtett asszonyokkal. A mai forrásunkban két fifikás langobárd hercegnő talál kiutat az avar fogságból, miután az anyjuk szerencsétlenül odajuttatta őket.

A pannóniai húsvét után

Miután a langobárdok 568-ban átköltöztek Itáliába, korántsem a béke jellemezte mindennapjaikat. Itália meghódítása nem ment egyik pillanatról a másikra, ám Alboin (560 – 572) alatt sikerült annyi területet elhódítaniuk a bizánciaktól, hogy nem volt kérdéses a langobárdok uralma. A Napi Történelmi Forrás keretében már foglalkoztunk azzal, hogy az első itáliai langobárd király a felesége keze által meglehetősen csúnya véget ért. A király halála után Cleph (572 – 574) lett az örökös, ám uralma mindössze 18 hónapig tartott, mert kísérete egyik tagja leszúrta. A langobárdok között tíz évnyi interregnum következett.

A területen ebben az időben több hercegség is kialakult. Az Alpoktól délre, a mai Észak-Itáliában terült el Langobardia Maior, amely magába foglalta a központi területeket, Pavia fővárossal, valamint a Friuli és a Trentói Hercegséget. Toszkána még ide tartozott. A langobárd királyok által uralt területeket azonban kettévágta a Ravennai Exarchátus, amely bizánci uralom alatt állt. Konstantinápolyban ugyanis rájöttek arra, hogy az erős központosítás nem jó ötlet a népvándorláskor időszakában, ezért nagyfokú önállóságot kapott a császár nevében kormányzó pátriárkai címet is birtokló exarcha. (Utóbb persze a langobárdok bedarálták a területet, ám 751-es hódításukat nem élvezhették sokáig, mert hamarosan megérkeztek a frankok). Az exarchátustól délre feküdt Langobardia Minor, amely a Spoletói és a Beneventói Hercegségeket foglalta magába.

italiai_hercegsegek.png
A posztban említett fontosabb itáliai hercegségek (7. század)

A két déli hercegségnek alapvetően szerencsésebb földrajzi elhelyezkedés jutott, mivel az északiaknak nemcsak a bizánciakkal, hanem az időről időre betörő frank és avar hódítókkal is szembe kellett nézniük. Egy ilyen támadás következett be 610 körül, ám az sajnos bizonytalan, hogy pontosan mikor történt az eset.

“Ez idő tájt az avarok királya, akit az ő nyelvükön cacanusnak hívnak, megszámlálhatatlan sokasággal érkezve benyomult Venetia vidékére. Gisulf, forumiuliumi herceg azokkal a langobárdokkal, akiket maga köré tudott gyűjteni, merészen elé sietett, de bármekkora hősiességgel küzdött kevesed magával a roppant tömeg ellen, mégis mindenhonnan körülfogva csaknem minden emberével együtt elveszett.”

Érdekes kérdést vet fel a támadó személye. A ‘cacanus’ néven említett avar vezető bizonyosan nem volt azonos Bajánnal, mivel őt a korábbi források idős embernek írják le, alább pedig látni fogjuk, hogy ez az avar kagán fiatal volt. Hogy a ‘cacanus’ szó mögött esetleg egy eltorzított avar személynév, avagy egyszerűen a kagán szó megfelelője rejlik, az a történészek között is vitatott. (Az előbbi látszik valószínűbbnek).

langobard_par.jpg
Előkelő langobárd viselete némi cosplay keretében

Gisulf  egyébként Friulinak volt a hercege (a szövegben Forum Iulium), amely a legelső langobárd hercegségek egyike volt, miután a fentebb említett Alboin egy unokaöccsének adta a területet, akit szintén Gisulfnak hívtak. Az ő unokája volt az a Grisulf, aki a fentebb említett küzdelemben alulmaradt az avarokkal szemben.

Romilda veszte, avagy sose bízz az avarokban

Gisulf feleségét Romildának hívták, és magára maradt a férje halála után négy lánnyal és négy fiúval. Bár sokan egy harciasabb magatartást vártak volna az özvegytől, ő alighanem nem ez a típusú nő lehetett. Paulus Diaconus ezért valóságos erkölcsi példázatot von Romilda alakja köré, amely arról szól, hogy bujaságától felindítva kívánta volna meg az avarok vezérét.

langobard_no.jpg
Egy kis langobárd cosplay

“Ennek a Gisulfnak a Romilda nevű felesége a megmenekült langobárdokkal ás a csatában elesettek özvegyeivel és gyermekeivel a forumiuliumi vár falai közé zárkózva védte meg magát. Fiai közül Tasso és Cacco már ifjak, Raduald és Grimuald viszont még csak gyermekek voltak. Volt még négy leánya is, akik közül az egyiket Appának, a másikat pedig Gailának hívták, kettőnek a nevét nem tudjuk. A langobárdok más megmaradt szomszédos várban is védték magukat, úgy mint Cormonesban, Nemasban, Osopumban, Arentiában, Reuniában, Glemonában és még Ibligisben is, amely fekvésénél fogva teljességgel bevehetetlen volt. Hasonlóképpen elsáncolták magukat a többi várban is, nehogy a hunok, vagyis az avarok kezei közé kerüljenek.

Az avarok pedig keresztül-kasul bejárva a forumiuliumiak egész területét, gyújtogatva-rabolva pusztítottak mindent. A forumiuliumi várat ostromgyűrűbe zárták, és azt minden erejükkel elfoglalni igyekeztek. Amikor a királyuk, azaz a cacanus teljes fegyverzetben és nagy lovas kísérettel körbejárta a falakat, hogy megvizsgálja, melyik oldalról tudná a város a legkönnyebben elfoglalni, akkor a várfalakról rátekintő Romilda, mivel látta, hogy virágzó ifjúkorban van, förtelmes kéjvággyal megkívánta és hírnök útján rögtön megüzente neki, hogy ha őt nőül veszi, a várost, mindazokkal akik benne vannak, átadja neki. Hallva ezt a barbár király, gonosz furfanggal ígéretet tett neki, hogy kérése szerint fog tenni, és őt feleségül veszi. Romilda erre késedelem nélkül megnyitotta a forumiuliumi vár kapuit, és úgy maga, mint a bent lévők vesztére, bebocsátotta az ellenséget.

Az avarok pedig, miután királyukkal együtt bevonultak Forum Iuliiba, amit csak találtak, rabolva kifosztottak, és a várost tűzzel elhamvasztották, s mindenkit, akire rátaláltak, fogságba hurcolták, mindazonáltal csalárdul azt ígérve nekik, hogy Pannonia területén fogják őket letelepíteni, ahonnan hajdan eltávoztak. Amikor azonban hazájukba visszatérve a Szentnek nevezett mezőre értek, elhatározták, hogy minden langobárdot, aki már elérte a felnőtt kort, kardélre hánynak, a nőket és a gyermekeket pedig, mint a zsákmányból járó részt, elosztják egymás között.”

Az, hogy hol lehetett a nevezett “Szent mező” (Campus sacer), nem tudni, mivel más avarokkal kapcsolatos forrásban ez a név nem bukkan fel. Szádeczky-Kardoss Samu szerint abban sem lehetünk bizonyosak, hogy ez nem egy ad hoc jellegű hely volt, ahol az avarok egyszerűen lemészárolták a fogoly langobárd férfiakat. Romilda alighanem sejtette, hogy neki sem lesz jó vége ezek után, és igaza lett. Az erkölcsi példázat persze itt is elkíséri a rettenetes véget érő hercegnét, ám a mesés történeti elemek mellett azt szinte bizonyosan kizárhatjuk, hogy a valós események során a bujaság volt Romilda legfőbb mozgatórugója.

“Romildát, aki e gonosztett fő oka volt, az avarok királya esküjéhez híven, amint neki megfogadta, egy éjjelen át, mint házastársát birtokolta, utána azonban átengedte őt tizenkét avarnak, akik egész éjszaka felváltva gyötörték vágyaik kielégítésével. Majd megparancsolta, hogy a nyílt mező közepén karót üssenek le, amelynek kihegyezett végére Romildát felnyársaltatta, ráadásul e szavakat vágta a szemébe: “ilyen férjet érdemelsz te!”. Ily halált szenvedett hát a hazáját eláruló borzalmas nő, aki jobban törődött buja vágyaival, mint polgártársai és vérei megmenekülésével.”

langobard_no2.jpg
Langobárd cosplay, az előzőtől eltérő darabokkal

Mell és csirke

A fogoly gyermekek így árván maradtak. A négy fiú, Taso, Cacco, Raduald és Grimuald azonban meglógott még a férfiak lemészárlása előtt. Itt nem részletezzük a menekülésük történetét, de a kis Grimualdot az egyik bátyja meg akarta ölni, nehogy az avarok kezén maradjon, de a kistestvér erősködött, hogy tud lovagolni, velük szökik. Az avarok azonban észrevették őket, és a nyomukba eredtek, Grimuald pedig csakugyan nem bírta a tempót, és elfogták. Az avar fegyveres, aki elkapta, végül meg akarta kímélni a gyereket, mert

“csinos testalkata, csillogó szemei és leomló szőke hajfürtjei voltak.”

Hogy mi volt a szándéka a langobárd herceg fiával, azt mindenkinek a fantáziájára bízzuk, mindenesetre a megvalósulásra nem került sor, ugyanis Grimuald előrántotta az avar férfi szablyáját, és megölte a fogva tartóját. Menekülése közben utolérte a testvéreit, akik boldogan üdvözölték, és együtt léptek meg Avariából.

langobard_no3.jpg
6. századi langobárd női viselet, rekonstrukció

A lányokra azonban más sors várt az avarok táborában, és ahhoz sem kell nagy fantázia, hogy pontosan miféle. Azok azonban sejtették, hogy mit akarnak tőlük, ezért egy egyszerű ötlettel védték ki az elkerülhetetlennek tűnő nemi erőszakot.

“A leányok azonban nem követték anyjuk szenvedélyét, hanem tisztaságuk szeretetéből azon igyekeztek, hogy a barbárok meg ne becstelenítsék őket; ezért mellük közé pólyával lekötözve nyers tyúkhúst tettek, amely a melegben rothadásnak indulva undorító szagot árasztott. S amikor az avarok érintkezni akartak velük, a bűzt ki nem állva úgy vélték, hogy ezek természetüknél fogva bűzlenek így, és szitkozódva húzódtak el tőlük, mondván, hogy minden langobárd asszony bűzös. Ezzel a fortéllyal megmenekülve az avarok kéjvágyától ezek a nemes leányok a maguk ártatlanságát is megőrizték, s hasznos példát is adtak a tisztaság megőrzésére mindazon nőknek, akik majdan hasonló veszélybe kerülnének. Később különböző vidékeken adták őket el, ahol nemes származásukhoz méltó módon mentek férjhez. Egyiket ugyanis, amint mondják, az alemannok királya, a másikat pedig a bajor herceg vette feleségül.”

Az erkölcsi példázat persze itt sem maradhatott el, mindenesetre a langobárd hercegnők megmenekültek. Sőt, így menekült meg a szerzőnek, Paulus Diaconusnak is a dédnagyapja Avariából. A történetet közvetlenül a fenti eseménysor folytatásaként kezdi el mesélni.

A hercegnők sorsáról ő maga is beszámolt fentebb, többet a források hiánya miatt nem tudunk róluk. A fiúk azonban nem feltétlenül jártak jól. A két legidősebbet, Tasót és Caccót a ravennai exarcha magához hívatta, hogy a békéről tárgyaljanak, és lemészároltatta őket. A másik két testvértől, Radoaldtól és Grimualdtól a nagybátyjuk orozta el a friuli hercegi címet, úgyhogy azok Beneventóba menekültek. Az ottani herceg azonban elesett egy szláv partraszálló csapat elleni csetepatéban, és Radoald ült a helyére, akit később az öccse követett Benevento élén. Az említett Grimuald vitte legtöbbre a testvérek közül, mert Benevento hercegeként elfoglalta magának a langobárd trónt. A bizánciakat ki nem állhatta, és azt a helyet, ahol tőrbe csalták a fivéreit, földig romboltatta, a lakosokat pedig szétosztotta rabszolgának. Az életének állítólag az vetett véget, hogy egy íjjal történt vadászaton a korábbi érvágása helyét a fegyvere felsértette, és a sérülésére tett tapasszal megmérgezték.

Felhasznált irodalom:

Paulus Diaconus: A langobárdok története. L’Harmattan, Budapest, 2012.

Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai 557-től 806-ig. Balassi Kiadó, Budapest, 1998.

A nyitóképen a langobárd vaskorona

Facebook Kommentek

További írásaink