Elfuserált blöff? – Viták a hatnapos háború eredetéről

A háború, ami örökre megváltoztatta a Közel-Keletet. A háború, ami megteremtette a mai Közel-Keletet. A háború, ami még további ötven évig meg fogja határozni a Közel-Keletet. Mostanában ilyen és ehhez hasonló megnevezésekkel lehet találkozni a hatnapos háborúval, avagy a harmadik arab-izraeli konfliktussal kapcsolatban, amelynek most van a fél évszázados évfordulója. Ugyanakkor ez az ötven év sem von le semmit annak aktualitásából, hiszen a háború a „rövidsége” ellenére közkedvelt téma, amit már számtalan aspektusból – katonai hadműveletektől kezdve, a nagyhatalmak hozzáállásán át, egészen a hosszútávú politikai-ideológiai következményekig bezárólag – vizsgáltak meg. A népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, hogy még 2017-ben is képes komoly vitákat gerjeszteni a történészek és a laikusok körében. Éppen ezért az NTF is egy olyan cikkel készült, amely betekintést nyújt a hatnapos háborúról szóló nemzetközi vitáknak az egyik lényeges, több évtizede vitatott kérdéseibe: Preventív háború volt-e a hatnapos háború? 1967 nyarán tényleg küszöbön állt-e a közös arab támadás Izrael ellen? Komolyan gondolt-e Gamel Abden Nasszer, hogy a közel-keleti „szövetségeseivel” (Jordánia, Szíria, Irak) együtt lerohanja Izraelt?

A háború alatt és után az arab és az egykori szocialista országok hivatalos narratívája szerint „Izrael volt az agresszor, amely az imperialisták/amerikaiak eszközeként indították el a háborút”, de a nyugati/izraeli szakmai körökben ezt elutasítottak és puszta propagandának  minősítették annak feltételezését, hogy egyáltalán nem készült arab támadás Izrael ellen[1]. Ugyanakkor már háború után néhány vezető izraeli politikus másképp nyilatkozott  a háború eredetéről vagy épp preventív jellegéről. Például Menáhem Begin[2] izraeli elnök 1982. augusztus 8-án a jeruzsálemi Nemzetvédelmi Kollégiumban elhangzott ünnepélyes beszédében kijelentette: „az 1967-es háború nem szükség szülte háború volt, hanem sokkal inkább választások háborúja… Nasszer nem akart minket megtámadni. Mi döntöttünk arról, hogy megtámadjuk őt.[3] Hasonló véleményeket fogalmazott meg Jichák Rabin vezérkari főnök vagy Izrael első elnöke, Dávid Ben Gurion is.[4]  Miután pedig megnyíltak a nyugati és az egykori szocialista országok levéltárai, valamint Izraelben is kutatni lehetett a diplomáciai és a katonai archívumokban, igencsak árnyalódott a kép a hatnapos háborúról. Nemcsak az angolszász hidegháborús/közel-keleti történészek (John Quigley, Jesse Ferris, Laura M. James), de még az izraeli kutatók (Guy Laron, Tom Segev) körében is jelentős „mítoszrombolás” vette kezdetét, vagyis annak cáfolása, hogy a harmadik arab-izraeli háború Izrael részéről egy megelőző csapás volt, mivel 1967 nyarán egy egyiptomi/arab támadást készült az ország ellen. Jelen cikkben az ezzel kapcsolatos öt leggyakoribb érv kerül bemutatásra.[5]

Brit filmhíradórészlet a háború kitöréséről.

  1. A jemeni intervenció

Általában az első és leggyakrabban hangoztatott ellenérv egy készülő egyiptomi támadás cáfolására az 1962 és 1970 között zajlott jemeni polgárháború szokott lenni. Nasszer egyiptomi elnök ugyanis már a kezdettől fogva erőforrást és katonát nem kímélve avatkozott be az Arab-félsziget délnyugati részében fekvő ország belpolitikai történéseibe. 1962. szeptember 26-án az Abdelláh asz-Szallál ezredes által vezetett nacionalista Jemeni Szabad Tisztek Szervezete megdöntötte a jemeni imamátust (Mutavakkilita Királyságot), és kikiáltották a Jemeni Arab Köztársaságot. Azonban nem mindenki törődött bele az új helyzetbe és a royalisták – régi rendszer támogatói – fellázadtak a köztársaságiak ellen. Ezzel egy polgárháború vette kezdetét: a royalistákat az Öböl-menti monarchiák (Szaúd-Arábia, Irán) és Nagy-Britannia támogatta.[6] Szallál ezzel szemben Egyiptomtól és a Szovjetuniótól kapott segítséget.[7] A jemeni polgárháború elején még csak egy századnyi egyiptomi kommandós és ejtőernyős volt a fővárosban, akik nem vettek részt a városon kívüli hadműveletekben. Azonban 1963-ban Szállal ezredes elvesztette a kezdeményezést: az egyiptomiak miatt – akikben a helyiek hódítókat láttak – számos korábban semleges törzs állt át a királypártiak oldalára, akadozott a szocialista országokból jövő utánpótlás, valamint nagy volt a széthúzás a jemeni hadvezetésében is.[8]

Forrás: Link
Szallál és az egyiptomiak vezette hadjáratok 1963/64-ben. A royalisták nemcsak megállították a köztársaságpártiakat, hanem 1964-től több hadművelet indítottak a jemeni főváros, Szanaa elfoglalására. Kép forrása: Link.

Az egyiptomiak kiképzési és tanácsadói feladatokon túl a felkelés elleni (Counterinsurgency – COIN) hadműveletekben is részt vettek. Azonban ezek korántsem voltak sikeresek, hiszen az egyiptomi haderő nem ilyenfajta háborúra volt felkészítve, miközben a hadvezetés körében nagyfokú magabiztosság és inkompetencia uralkodott.[9] A royalisták „üss és fuss” (hit-and-run) taktikát alkalmazva, a tiszteket elrabolva és katonákat megcsonkítva sikerült teljesen demoralizálniuk az egyiptomi haderőt. Csakhogy Kairó nem kivonta, hanem inkább növelte a csapatai létszámát: 1965-re a Jemenben állomásozó egyiptomi haderő száma elérte a 70 000 főt, ami a teljes egyiptomi haderő majdnem felét jelentette.[10] Pont emiatt merült fel sok történész körében a kérdés, hogy vajon Nasszer valóban háborút készült indítani Izrael ellen akkor, amikor 2000 kilométerre arrébb egy véres és semmiféle eredményeket nem hozó konfliktusban vett részt? Mennyire lehetett reális 1967 nyarán egy Egyiptom által indított háború, ha Kairó még azon év elején a jemeni csapaterősítés mellett döntött? Ugyanúgy rámutattak arra is, hogy amikor 1967.májusától kezdetét vette a Sínai-félsziget militarizációja, akkor a korábban tervezett 10-12 hadosztály helyett, csak három gyalogoshadosztály és 830 páncélozott jármű ásta be magát az egyiptomi-izraeli határon, miközben olyan tartalékosokból és nem megfelelően kiképzett katonákból állt volna „támadóék”, akiket „még Jemenben sem mertek bevetni”.[11] Az egyiptomi Hódító (Káhír) – terv nem egy invázióhoz, csupán az izraeli támadás lelassításához és időnyeréshez lett volna elég addig, amíg átcsoportosították volna az erőiket Jemenből. Nasszer tökéletesen tisztában volt azzal, hogy egy Izrael ellen indított hadjárattal Egyiptom két vagy akár több frontos háborúba keveredhet, ami minden hadviselő fél rémálma. A jemeni intervenció teljes kudarc volt: az 1967-es kivonulásig több mint 10 000 egyiptomi katona áldozta az életét [12] egy eleve veszett ügyért, mivel az egyiptomiak távozásával Szallál hatalma összeomlott és még időben elmenekült Irakba, mielőtt puccsal megbuktatták volna őt. Talán maga Nasszer fogalmazta meg a legjobban, hogy mit is jelentett számára az egész egyiptomi részvétel: „Jemen az én Vietnamom. Egyiptom soha nem fog is visszatérni az arab országba.”

Egy elakadt T-34/85 harckocsi a jemeni hegyekben. Az egyiptomi hadvezetés kezdetben egyáltalán nem tanulmányozta a topográfiai térképeket és többször "tankokkal akartak felmenni a hegyre". Ennek meg is volt az eredménye.. Kép forrása: Link
Egy elakadt T-34/85 harckocsi a jemeni hegyekben. Az egyiptomi hadvezetés kezdetben egyáltalán nem tanulmányozta a topográfiai térképeket és többször „tankokkal akartak felmenni a hegyekre”. Ennek meg is lett az eredménye… Kép forrása: Link
  1. Gazdasági válság 

Ez az érv szorosan kötődik Nasszer jemeni intervenciójához, bár nem kizárólag a katonai beavatkozás felelős az egyiptomi gazdaság akkori rossz helyzetéért. A hatvanas években sok harmadik világbeli országban leértékelődött a helyi valuta, állami támogatásokat szüntettek meg, puccsok zajlottak több országban (Argentína, Törökország) és több függetlenné vált állam túlságosan is a külföldi segélyekre és importra hagyatkozott. A nagyhatalmak is változtattak a korábbi politikájukon: miközben Hruscsov és Kennedy szinte versenyt folytatott egymással a harmadik világba történő segélyezésért (legyen az fegyver vagy élelmiszer), addig Brezsnyev és Lyndon B.Johson már visszafogta, s egyre inkább politikai vagy katonai feltételekhez kötötte őket.[13] Nem volt ez másképp Egyiptom esetében sem, hiszen 1964-ben Johnson leállította az országba irányuló élelmiszersegélyt, miközben Hruscsov eltávolítása a Szovjetunió éléről komoly visszaesést okozott az egyiptomi-szovjet kapcsolatokban. Szintén ettől az évtől kezdve vált érezhetővé a jemeni háború költsége, mert a hadsereg kiadásai már az észak-afrikai ország tartalékjait emésztette fel. 1965-re gyakorlatilag összeomlott az egyiptomi pénzügyi rendszer: 100 millió dollár alá csökkent az ország külföldi valuta tartaléka, a külső államadósság – leginkább a szocialista országok irányába – elérte a 1,4 milliárd dollárt.[14] A nyugati államok és a nemzetközi pénzügyi intézetek az egyiptomi vezetés „túlzott szovjetbarátsága” miatt nem bíztak Nasszerben, ezért nem is voltak hajlandóak újabb hiteleket adni Kairónak. Mivel az egyiptomi polcokról fokozatosan eltűntek az olyan áruk, mint a rizs, a cukor, és a liszt, vagy például a hét egyik felében csak húst a másikban pedig kukoricát és kenyeret lehetett venni, a lakosság körében rohamosan növekedett az elégedetlenség.[15] 1965-től kezdve állandósultak a sztrájkok és a tüntetések, s a korábban betiltott  és üldözött Muszlim Testvériség szintén  aktivizálta magát. Vagyis Egyiptom-szerte szabotázsakciókat és politikai gyilkosságokat hajtottak végre, a Testvériség célja egy általános felkelés kirobbantása volt Nasszer ellen.[16] A problémákat Nasszer is érzékelte, aki 1967 elején kijelentette: „az egyiptomi gazdaság nem engedhet magának egy újabb háborút, még olyat se, ami pár napig tart”.[17]  Nyárra a rendszer legitimitása és hatalma meggyengült, s egyre gyakrabban cikkeztek arról, hogy “a nasszerizmus a végéhez közeledik”, vagy „egy forradalom küszöbén áll Egyiptom”.

fig-7-tahrir-sq-june1967-post-defeat-protest
Nasszer melletti tüntetés 1967 júniusában. Nasszerre nézve a hatnapos háború egyik „pozitív” következménye az volt, hogy a rossz gazdasági helyzet miatt kirobbant demonstrációk hirtelen az egyiptomi elnök melletti szimpátiatüntetésekbe csaptak át. Forrás: Link

A tüntetők lecsillapítása létkérdéssé vált a rendszer számára, ezért Nasszer gazdasági fejlesztéseket, újabb állami támogatásokat, áruk visszatérését stb. ígérte meg. Ehhez azonban pénz kellett, s mivel az Egyesült Államok vagy más nyugati ország nem akarta hitelezni az egyiptomi gazdaságot, ezért a szocialista országoktól vagy akár arab monarchiáktól igyekezett kölcsönöket kérni. Viszont akkoriban Kairónak nem éppen a legjobb volt a viszonya ezekkel a térségekkel, így ők is könnyen nemet mondtak minden egyiptomi kérésre. Azonban akadt egy kivétel, amely esetében minden arab (és szocialista) országnak „kötelessége lett volna” megsegítenie Nasszert. És ezt a kivételt Izrael jelentette. Azóta a „blöff-teóriának” elnevezett érv szerint Nasszer nem háborút akart, hanem háborús helyzetet. Nem ő akart támadni, hanem azt akarta, hogy őt támadják meg. Nem katonailag akarta legyőzni Izraelt, hanem politikailag (akárcsak 1956-os szuezi válság idején).  Kockázatos terv volt, de kétségtelen, hogy óriási politikai győzelmet jelenthetett volna az egyiptomi elnök számára: ismét megszerezte volna a hazai és a regionális arab közvélemény támogatását; a Szovjetunió nyíltan Egyiptom mellé állt volna;  vissza nem térítendő gazdasági és katonai segélyeket kapott volna Kairó. Csakhogy Nasszer egy dologgal nem számolt, vagy legalábbis rendkívül alábecsülte: a legtöbb arab ország egyiptomi elnök iránt érzett ellenszenvét és az arab államok közötti rivalizálást.

  1. Az arab hidegháború

Az ötvenes évek második felében bontakozott ki az ún. „arab hidegháború”, ahol az egyik oldalon a Szovjetunió által támogatott arab nacionalista államok, a másikon pedig a nyugati szövetséges, konzervatív arab monarchiák álltak. Habár közvetlen háború nem tört ki a felek között, a mai közel-keleti helyzethez hasonlóan proxy (helyettes) háborúkat vívtak egymással. Napirenden voltak az egymás ellen irányuló puccsok, forradalmak és merényletek megszervezése. Ugyanúgy intenzív propagandaháború dúlt a felek között, miközben a kiemelt harc folyt a környező arab országokért is. Sokáig valóban úgy tűnt, hogy „Izrael jelenti az egyetlen kivételt”, amely ellen az arab országok hajlandóak és képesek összefogni. Az izraeli politika gyakran hangsúlyozta, hogy „csak ellenséges, több száz millió arabbal van körülvéve, akiknek egyetlen céljuk a zsidók tengerbe szorítása”.  Ám az izraeli katonai-politikai vezetés és hírszerzés tökéletesen tisztában volt az arab országok közötti törésvonalakkal. Azt is tudták, hogy az arab vezetők kijelentései egy „közös arab Izrael-ellenes koalícióról” sokkal inkább retorikai fogások, amik elsősorban a hazai közvéleménynek szólnak és megvalósulásukra – az arab vezetők közötti ellentétek miatt – csekély az esély. Ebben a nézetükben erősítette őket az is, hogy az 1964. január 13-16-a között tartott kairói Arab Csúcstalálkozón Nasszer ugyan felszólította az arab államokat, hogy hozzanak létre egy közös arab parancsnokságot (Joint Arab Command – JAC), ami összehangolná az arab országok hadseregeinek Izrael-ellenes hadműveleteit, de nem történt semmi előrelépés ezen a téren. Sőt, pont az ellenkezője  kezdett megvalósulni: egy Egyiptom ellen irányuló regionális szövetség körvonalai bontakoztak ki, amelynek fő szervezője Szaúd-Arábia volt. 1965-ben Fejszál szaúdi király Teheránba utazott, és Iránnal megkötötte az „Iszlám Paktumot”, amely arról szólt, hogy Jemenben közösen harcolnának az „istentelen egyiptomi rezsim ellen”. Huszein bin Talal jordániai királlyal is megegyeztek egy „Iszlám Kongresszus” felállításáról, ami ellensúlyozhatná az Arab Ligát és Nasszer arab nacionalista szövetségeseit.[19]

Színes kép az 1964-es kairói konferenciáról. Az Arab Liga csúcstalálkozó egyetlen komolyabb eredménye a Palesztin Felszabadítási Szervezetet (PFSZ) felállítása volt, amely nyíltan harcba bocsátkozik majd Izrael ellen. Ám az arab országok hamarosan összevitatkoztak azon, hogy ki legyen a PFSZ legfőbb támogatója vagy kinek politikájához igazodjanak. Kép forrása: Link.
Színes kép az 1964-es kairói konferenciáról. Az Arab Liga csúcstalálkozó egyetlen komolyabb eredménye a Palesztin Felszabadítási Szervezetet (PFSZ) felállítása, amelynek feladata „az izraeli megszállók elleni nyílt harc és Palesztina felszabadítása” volt. Ám az arab országok rendre összevitatkoztak azon, hogy ki legyen a PFSZ legfőbb támogatója vagy kinek politikájához igazodjon a palesztin szervezet. Kép forrása: Link.

Kétségtelen, hogy az izraeli vezetésnek – arab országok közötti ellentét tükrében – igencsak meglepetést okozott, amikor Jordánia és Egyiptom 1967. május 30-án egy védelmi megállapodást kötött egymással. Ennek értelmében – félretéve az Ammán és Kairó közötti komoly ellentéteket – Egyiptom „megvédi és megsegíti” Jordániát, ha izraeli támadás éri. Ezt Izrael egyértelműen háborúra való készülődésnek minősítette, ahogyan azt Simon Peresz későbbi izraeli elnök megfogalmazta: „mostantól kezdve egy az orosz fegyverekkel megtöltött banán vett körül minket”.[20] Ugyanakkor az egyiptomi-jordániai védelmi megállapodás korántsem volt előzmény nélküli. Az egyik oka, hogy 1966. november 12-én egy arab szabotázsakció történt Jeruzsálemben, valamint Hebron mellett egy akna robbant fel, ami végzett három izraeli katonával. Az izraeli hadsereg válasza gyors és kemény volt: páncélosokkal és légierővel karöltve bevonult a jordániai közigazgatási terület alatt lévő Ciszjordániába, elfoglalta a Samu nevű falut, elüldözte az ott élő lakosokat és lerombolta a házaikat. A jordániai hadsereg közbelépett, de csupán veszteségeket könyvelhettek el: 18 halott katona és több tucat sebesült.[21] Huszein látva azt, hogy a régión kívüli szövetségesei közül – Nagy-Britannia és az Egyesült Államok – senki nem ítélte el az izraeli hadsereg akcióját, úgy érezte, hogy cserben hagyták Ammánt. Jordánia egyedül aligha lett volna képes szembeszállni Izraellel és ezért kénytelen volt egy katonailag erős szövetségest keresni magának. Ironikus, hogy Jordánia számára az egyetlen reális alternatívát akkoriban pont az az Egyiptom jelentette, amellyel Huszeinnek nemcsak rossz volt a viszonya, hanem egy Kairó-ellen irányuló szövetség létrehozásával igyekezett elszigetelni az egyiptomi elnököt.

Nasszer és Huszein miután aláírták a védelmi szerződést 1967-ben. A két férfi között mély ellenszenv volt: az egyik rendezvényen Nasszer nyilvánosan „lekurvázta” a jordániai királyt. Huszein többször azt nyilatkozta az egyiptomi elnökről hogy egy „gyáva alak, aki az ENSZ mögé bújik, ha Izraelről van szó”.
Nasszer és Huszein miután aláírták a védelmi szerződést . A két férfi között nagyon rossz volt a viszony: az egyik rendezvényen Nasszer nyilvánosan „lekurvázta” a jordániai királyt. Huszein többször azt nyilatkozta az egyiptomi elnökről hogy egy „gyáva alak, aki az ENSZ mögé bújik, ha Izraelről van szó”. Forrás: Link.

Továbbá a május 30-án kötött megállapodás nem a jordániai uralkodó ötlete vagy akarata volt. A jordániai hadsereg jelentős része ugyanis Nasszer-párti volt, ahogyan a lakosság is inkább az egyiptomihoz hasonló arab nacionalizmust akart, nem pedig egy konzervatív arab monarchiát. A puccs lehetősége már 1956 óta ott lógott a levegőben, mert a katonai vezetés nagy része elégedetlen volt az uralkodó izraeli és Nyugat-barát politikájával.[22] Az izraeli-jordániai határincidens után a hadvezetés követelni kezdte a megtorlást, egyre fokozta a nyomást az uralkodón, hogy Ammán a „megbízhatatlan” Nyugat és Szaúd-Arábia helyett Egyiptom és a Szovjetunió felé forduljon fegyverekért. Sőt még arra késztették Huszeint, hogy egyezzen bele az iraki csapatok „meghívásába” és jordániai jelenlétébe. (Bagdad a háború előtt 100 iraki páncélost, egy gyalogoshadosztályt és két vadászrepülő-századot telepített Jordániába). Csakhogy utólagosan is felmerül a kérdés, hogy vajon Jordániának mennyire jelentett  garanciát az Egyiptommal kötött védelmi megállapodás?  Hajlandó lett volna-e Nasszer katonailag megsegíteni Huszeint, ha Izrael megtámadja őt? Nos, erre a kérdésre a választ Szíria esete szolgáltatta.

  1. Irányíthatatlan szövetséges(ek)

A hatnapos háborúval foglalkozó történészek körében konszenzus van arra vonatkozóan, hogy mely esemény tekinthető a hatnapos háború közvetlen előzményének: 1967. április 7-i izraeli-szír légiütközett. Ennek kiváltó oka az, hogy izraeli traktorok jelentek meg a demilitarizált övezetben, amikre a szíriai tüzérség tüzet nyitott. Az izraeli légierő vadászbombázókat küldött az ágyúk elhallgattatására. A szírek hét repülőgépet veszíttek, miközben az izraeliek egyet sem. Ennek oka, hogy Szaláh Dzsadíd, a szíriai Baasz Párt  és az ország vezetője nem bízott Háfez el-Aszad védelmi miniszter jelentéseiben és azt hitte, hogy egy izraeli támadás csak ürügyet szolgáltat a szíriai hadseregnek egy újabb puccsra, s emiatt kizárólag makett (dummy) rakétákkal engedte felszerelni a vadászgépeket.[23]

Amerikai filmhíradórészlet az 1967. április 7-i  határincidensről.

Az incidenst követően felizzott a háborús propaganda Szíriában, mindennapos riadógyakorlatokat rendeltek el Damaszkuszban, folyamatos készültségben tartották a Golán-fennsíkon állomásozó erőket, valamint utasították a PFSZ-t, hogy növelje meg a szabotázsakciói számát az izraeli célpontok ellen. Ám a szíriai vezetés tisztában volt azzal, hogy hiába a rengeteg szovjet katonai segély, egyedül nem képesek szembeszállni Izraellel, még egy korlátozott háború kimenetele is több mint kétséges volt a számukra. Ugyanakkor Damaszkusz bízott abban, hogy Egyiptom megvédi őt a további izraeli támadásoktól, sőt együttesen indítanak büntetőhadjáratot Izrael ellen. A szíriai vezetés ebbéli reménye korántsem volt alaptalan, hiszen 1966 novemberében Egyiptom és Szíria védelmi szerződést kötött egymással (ugyanolyat, amilyet pár hónappal később Egyiptom és Jordánia kötött egymással, csak az országneveket és hivatalos személyek nevét cserélték ki). Ennek szellemében április 7-e után egy szíriai delegáció utazott ki Kairóba, hogy rávegyék Nasszert a megállapodás betartására. Azonban az egyiptomi elnök csalódást okozott a szíriai vezetésnek: nem küldött repülőgépeket és pilótákat Szíriába, nem támadta meg Izraelt, ahogyan a különleges egységek bevetését is ellenezte, mert azokra Jemenben volt szüksége. Az egyiptomi elnök azzal tagadta meg a kérést, hogy a szerződés csak „egy teljes körű” háborúra vonatkozik, nem pedig a „határvillongásokra”. [24]  Pár nappal később pedig felszólította a szíriai vezetést, hogy azonnal fogja vissza a PFSZ-t és ne provokálja Izraelt.  Bár hivatalosan Egyiptom és Szíria egymás szövetségeseinek számítottak, a háttérben intenzív rivalizálás zajlott a két ország között, ami árnyékot vetett minden katonai együttműködésükre. Nasszer még 1967-ben is neheztelt Damaszkuszra, mert korábban kilépett az Egyiptom és Szíria egyesüléséből létrehozott Egyesült Arab Köztársaságból. Az egyiptomi elnök az 1966-ban véres államcsínnyel hatalomra került Baasz Párt szélsőbaloldali frakciót pedig kiszámíthatatlannak, radikálisnak és szovjet bábnak tartotta. Ugyanúgy Nasszernek az sem tetszett, hogy Damaszkusz Kairó rovására növelte a befolyását a PFSZ-ben, 1966-ban még egy belső hatalomátvételt is megszerveztek az „egyiptomi szárny” ellen. Végül pedig Kairónak kétségei voltak a szíriai hadsereg harcképességét illetően: elsősorban nem a fegyverzet minősége (ugyanúgy szovjet, csehszlovák, bolgár fegyvereket használtak, mint az egyiptomiak), hanem a hadvezetésben és a tisztikarban uralkodó állapotok miatt.  Az 1966-os puccs után ugyanis Szíribán 2000 katonatisztet és 4000 tiszthelyettest távolítottak el. Nasszer csak azután változtatta meg a Szíriával kapcsolatos hozzáállását, amikor május 12-én befutott – a szovjet KGB által továbbított – jelentés a „Szíria ellen irányuló és területeit megszálló” izraeli hadműveletről, amely pár óra múlva megindul.[25] A jelentés után Nasszer összehívta a vezérkart és a megbeszélés alatt három opció merült fel [26]: enged a hadseregnek nyomásának és megtámadja Izraelt. Ennek kimenetele azonban kétséges, mivel Nasszer tartott az angolszász válaszlépéstől, valamint a világ (főleg a szocialista országok) „közvéleményének elvesztéséről”. 2. Továbbra is fenntartja, sőt növeli a feszültséget Izraellel szemben. Ez arra készteti Izraelt, hogy ő támadjon először. Lehet, hogy katonailag vereséget szenved el Kairó, de óriási politikai győzelmet arat, amivel megerősítheti a rendszer legitimációját az országon belül és kívül. (a blöff teória) 3. Visszakozik, de ezzel tovább csökkenteni a presztízsét az arab világban és otthon. Ezzel a lépéssel pedig egy puccsot kockáztat, amelyet az egyiptomi hadsereg hajtana végre. Később viszont kiderült, hogy egy esetleges államcsíny feltételezése korántsem volt alaptalan dolog.

  1. Hadsereg vs. egyiptomi elnök

Nasszer ezredes aktív tagja volt a Szabad Tisztek nevű csoportnak, amely 1952-ben megbuktatta az egyiptomi monarchiát. Nasszer ezután fokozatosan emelkedett fel a ranglétrán, egyre jelentősebb pozíciókat szerzett meg, majd pedig kiszorította hatalomból Mohamed Nagíb egyiptomi elnököt is. Habár 1956-ban már ő volt Egyiptom de jure irányítója, a nyugati állításokkal ellentétben korántsem rendelkezett korlátlan hatalommal. Még neki is „ajánlatos volt” figyelembe venni és kielégíteni a hadsereg igényeit. Az egyiptomi elnök és a hadsereg között sokáig zavartalan volt a viszony, hiszen az 1955-ben aláírt csehszlovák-egyiptomi fegyvervásárlási szerződéssel a kor színvonalának megfelelő technológiával szerelték fel az egyiptomi haderőt, valamint a szuezi válság idején elszenvedett katonai vereségből sikerült politikai győzelmet kovácsolnia. Az évek során a hadsereg rengeteg támogatást kapott, a katonai pálya vonzó és anyagilag kifizetődő hivatássá vált, miközben a katonai parancsnokok egyre nagyobb szeletet hasítottak ki a politikai és gazdasági területeken.  Ugyanakkor a hatvanas években egyre több dologban volt összeütközés Nasszer és a tábornoki kar között. Az elégedetlenkedő katonai vezetők szószolója az amúgy Nasszerrel korábban szoros barátságot ápoló Abdel-Hakím Amer védelmi miniszter volt.

Amikor még jóbarátok voltak: Amer és Nasszer egymásról nevezték el az egyik fiújukat is. Már a szuezi válság idején megrendült a bizalma benne. Ugyanis Amer a brit-izraeli-francia támadás hírére összeomlott és Nasszernek kellett levezetnie az egyiptomi erők evakuálását. Ezt azóta sem bocsátotta meg Nasszer, de Amer viszont az egyiptomi elnököt okolta a háború kiprovokálásáért.
Amikor még jóbarátok voltak: Amer és Nasszer egymásról nevezték el az egyik gyereküket (Gamel és Abdel-Hakím). Csakhogy Nasszer bizalma Amer iránt már a szuezi válság követően megrendült, mivel ő brit-francia-izraeli támadás hírére összeomlott és Nasszernek kellett levezetnie az egyiptomi erők evakuálását. Amer később viszont az egyiptomi elnököt okolta a háború kiprovokálásáért és a katonai kudarcért. Forrás: Link.

A két férfi közötti viszony a jemeni beavatkozás után romlott meg vészesen. A hadsereg elégedetlen volt a háború alakulásával, ezért annak kiterjesztésén fáradozott: nemcsak a teljes egyiptomi haderőt akarták bevetni, hanem nyomást gyakoroltak Nasszerre, hogy bombázza a szaúdi, a jordániai, de akár a brit fennhatóság alá tartozó Dél-Jemenben lévő katonai bázisokat is. 1964-ben a hadsereg nyomására Nasszernek egyszerre kellett kineveznie Amert alelnöknek és főparancsnok-helyettesnek, gyakorlatilag ő lett „Egyiptom második embere”. Ezzel párhuzamosan óriásivá duzzadt az elbizakodottságuk is. Olyan véleményeket hangoztattak, hogy a szocialista országok fegyvereivel és „tanácsadóik” által kiképzett egyiptomi haderő  „képes leckét adni Izraelnek”; az egyiptomi légierő már nemcsak Egyiptom, hanem bármely másik arab állam légterét képes megvédeni; a jemeni intervenció „hasznos (sic!) tapasztalatot nyújtott” egy sikeres Izrael-ellenes háborúhoz[28]  A Nasszer-Amer közötti ellentét az április 7-i szíriai légiincidens után vált nyilvánvalóvá. Amer nyíltan javasolta, hogy küldjék Szíriába az egyiptomi légierőt és onnan adjanak légifedezetet a szíriai csapatoknak. Május 19-én Nasszer felszólította az UNEF egységeseket, hogy vonuljanak ki Gázából és a Sínai-félszigetről, miután május 16-án Amer vezette csapatok önhatalmúlag bevonultak Sharm al-Sheik térségbe.[29] Az izraeliek számára a vízválasztó-vonalat a Tiráni-szoros lezárása jelentette, ami egyszerre volt a szemükben a nemzetközi jog megsértése és cassus belli. Ezt szintén az egyiptomi hadsereg „javasolta”, de Nasszer nézőpontjából ez nem Izrael, hanem sokkal inkább a nyugati katonai jelenlét ellen irányult. Ugyanis Johnson elnök május 22-én utasította az amerikai Hatodik Flottát, hogy vonuljon a Kelet-Mediterráneum térségébe.[30] Nasszer számára ezért a Tiráni-szoros lezárása az Izraelnek nyújtott nyugati utánpótlás (vagy közvetlen katonai beavatkozás) megakadályozását, vagy végső soron az egész Szuezi-csatorna lezárásának főpróbáját jelentette.[31] Nasszer események feletti uralmának elvesztését és az egyiptomi hadsereggel való nyílt összetűzést jól szimbolizálta az az eset is, amikor május 27-én Amer általános támadást akart indítani Izrael ellen. A dokumentumok tanúsága szerint még magát az egyiptomi elnököt is a szovjet nagykövet értesítette a készülő támadásról. Sőt, a nagykövet egyenesen felszólította Nasszert, hogy ne engedje meg kitörni a háborút, mert „ha ők adják le az első lövést, akkor azzal elveszíthetik Moszkva támogatását”.[32] A két személy közötti konfliktus kihatott a háború menetére is: az izraeli támadás napján (június 5.) Amer elhagyta a frontot, és a háború alatt  az erőddé alakított házában tartózkodott. Közben arra utasította az egyiptomi hadsereget, hogy vonuljanak ki a Sínai-félszigetről, de elsősorban nem Kairó megvédése miatt: pár nappal az izraeli támadás kezdete után arra készült, hogy bevonul a fővárosba és „elmagyarázza a vereség okait”. Vagyis ez gyakorlatban azt jelentette, hogy mindenért Nasszert teszi majd felelőssé és elrendeli az eltávolítását. Csakhogy a sebtében megtervezett puccs nem sikerült, mert Kairóban Nasszer-párti tisztek megakadályoztak a rádióállomás elfoglalását. Ezzel párhuzamosan Nasszer is elejét akarta venni egy véres államcsínynek. Június 9-én tartott televíziós beszédében elnézést kért mindenkitől és bejelentette lemondását. Azonban a hatás az ellenkezőjét váltotta ki: azok a tüntetők, akik korábban keményen támadták az egyiptomi elnököt a jemeni háború és a rossz gazdasági helyzet miatt, sírásban és Nasszer éltető jelszavakban tört ki. Az arab világban Tunéziától Irakig több tízezren azt skandálták, hogy „Gamel, Gamel, mi a te katonáig vagyunk.”[33] Emiatt Nasszer huszonnégy órával később visszavonta lemondását és érzékelve az országon belüli pozíciója megszilárdulását, hozzálátott a hadseregen belüli tisztogatásokhoz. Az elkövetkezendő hetekben 600 tisztet és két tábornokot váltottak le vagy hurcoltak bíróság elé.  Ám Amernek nem adott meg a lehetőség a tárgyalásokon való részvételre: 1967. szeptember 14-én „megengedték neki, hogy becsületből és Nasszerrel való barátságból kifolyólag megmérgezheti magát.”[34] A hatnapos háború vereségének magyarázata  leginkább ez a pont vitatott. Ferris  a jemeni intervenció következményeiről írt monográfiájában megjegyezte: a diplomáciai iratok között nincs nyoma annak, hogy mekkora volt az ellentét a két férfi között, de hozzátette azt is, hogy ugyanúgy aránytalanul keveset foglalkoznak Amerrel, miközben ő volt Egyiptom második embere.[35] Aburish a Nasszerről írt életrajzi könyvében rámutatott arra, hogy Egyiptom arab ellenfelei már Amer halálának másnapján propaganda-fegyvert gyártottak a tábornok öngyilkosságából, és egy emlékiratot kezdtek el terjeszteni széles körben, amelyben Amer részletesen beszámolt az egyiptomi elnökkel való konfrontációiról. Ennek pikantériája, hogy a korábban szövetségesnek számító jordániai (!) hírszerzés szerkesztette meg.[36]

by-franklin-the-daily-mirror-june-8-1967Ezek voltak az öt leggyakoribb érvek azzal kapcsolatban, hogy Egyiptom/Nasszer miért nem akarta megtámadni Izraelt, de még tucatnyi más olyan teória (néhány közülük finoman szólva is a valósággal köszönőviszonyban sem lévő összeesküvés-elmélet) létezik, amivel magyarázni próbálták a háború eredetét. Természetesen a cikkben részletesebben kibontott pontokról még mindig zajlanak viták, hogy vajon ezek közül melyik,  mindegyik vagy éppen egyik sem ad tökéletes magyarázatot a háború kitörésének okaira. Talán mind közül Aba Eban, a hatnapos háború idején lévő izraeli külügyminiszter foglalta össze a legtökéletesebben, hogy mi volt az egyiptomiak mozgatórugója: „Nasszer nem akart háborút; ő győzelmet akart háború nélkül.”[18]

A borítóképen a brit ‘The Daily Mail‘ május 19-i napilap karikatúrája látható. Forrás: Link.

Bibliográfia:

Aburish , Said K: Nasser: The Last Arab. New York: Thomas Dunne Books, 2004.

Baylis, Thomas: How Israel Was Won. A Concise History of the Arab-Israeli Conflict. Maryland: Lexington Books, 1999.

Eban, Abba: Abba Eban: an autobiography. New York: Random House, 1977.

Ferris, Jesse: Nasser’s Gamble. How Intervention Caused the Six-Day War and the Decline of Egyptian Power. Princeton: Pricenton Univeristy Press, 2013.

James, M. Laura: Egypt – Dangerous Illusions. In: Lousi, Wm. Roger and Avi Shlaim (eds.): The 1967 Arab-Israeli War Origins and Consequences. Cambridge: Cambridge University Press, 2012.

Laron, Guy: The Six-Day War: The Breaking of the Middle East. New Haven: Yale University Press, 2017.

Ligeti Lajos: Keleti nevek magyar helyesírása. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1981.

Prantner Zoltán: Abdullah asz-Szallál: Jemen Quislingje? In: Mediterrán Világ 8. Veszprém: Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, 2008.  59-73.

Rubenberg, A. Cheryl: Encyclopedia of the Isreal-Palestiniain Conflict. Volume 3, R-Z London: Lynne Reinner Publishers, 2010.

[1]  Bővebben a magyar szocialista sajtó hatnapos háborúval kapcsolatos megnyilvánulásairól lásd az NTF egyik korábbi írását: 

[2] A cikkben az arab és izraeli nevek, kifejezések és szavak átírása során a „Ligeti Lajos: Keleti nevek magyar helyesírása. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1981.”

[3]  Rubenberg, A. Cheryl: Encyclopedia of the Israel-Palestiniain Conflict. Volume 3, R-Z. London: Lynne Reinner Publishers, 2010., 1573.

[4]

[5] Terjedelmi okok miatt csak az egyiptomi oldalra van idő kitérni, így az izraeli, jordániai, szíriai, nyugati vagy éppen a szovjet szempontok, érvek vagy vitás részek csak érintőlegesen kerülnek bemutatásra. A preventív háború koncepciójának jogosságáról lásd Quigley, John: The Six-Day War and Israeli Self-Defense. Ohio: Ohio State University, 2012. Az izraeli hadvezetésben zajló vitákról és ellentétekről: Segev, Tom: 1967: Israel, the War, and the Year That Transformed the Middle East.  New York: Metropolitan Books, 2005. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia szerepéről lásd Rodman, David: The role of US diplomacy in the lead-up to the Six Day War: balancing moral commitments and national interests. Brighton: Sussex Academic Press, 2012.  A szovjetek hozzáállásáról és céljairól: Morozov, Boris – Ro’i, Yaacov: The Soviet Union and the June 1967 Six Day War. Stanford: Stanford University Press. 2008.

[6] London fegyvereket és kiképzőket küldött a royalistáknak, mivel attól tartott, hogy Szállal és Nasszer célja a brit protektorátus alatt lévő Áden kikötővárosának és a környező területek elfoglalása. Például az egyik 1962-es jemeni csata után tizenhat brit katona került fogságba, akiket hosszas diplomáciai alkudozások után engedtek szabadon 1963-ban.

[7] A szovjet támogatás mögött leginkább az állt, hogy Jemen tökéletes kiindulópontja és háttérbázisa lett volna egy kelet-afrikai szovjet terjeszkedésnek. Továbbá egy Moszkva-barát jemeni vezetés ellensúlyozhatta volna azoknak a nyugati országoknak a befolyását az Arab-félszigeten, melyeknek támaszpontjaik voltak Szaúd-Arábiában, Dél-Jemenben és Ománban egyaránt. Sőt, a szovjet vezetés nem titkolt célja volt, hogy közvetlen ellenőrzés alá vegye a világkereskedelem egyik legfontosabb szorosának tartott Báb el-Mandebet, ahol már akkoriban naponta több száz ezer kőolajnyi haladt át.  A keleti blokk országai katonai szakértőket, oktatókat és pilótákat küldtek Jemenbe, akik gyakran közvetlenül vettek részt a harcokban. Például a szovjet Tupoljev-16-os bombázók nemcsak a royalisták, hanem a jemeni-szaúdi határ mentén fekvő szaúdi támaszpontokat is bombázták. Bővebben a szovjet intervencióról lásd: Ferris, Jesse: Nasser’s Gamble. How Intervention Caused the Six-Day War and the Decline of Egyptian Power. Princeton: Pricenton Univeristy Press, 2013., 70-94.

[8] Ekkoriban terjedt el, hogy Szallál nem más, mint „Nasszer Quslingje”, mert annyira kiszolgálta az egyiptomiakat, mint az egykori norvég miniszterelnök Adolf Hitlert. Bővebben Szallálól lásd: Prantner Zoltán: Abdullah asz-Szallál: Jemen Quislingje? In: Mediterrán Világ 8. Veszprém: Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, 2008.  59-73.

[9]A háború előtt az egyiptomi főparancsnokság szerint a jemeniek “nem jelenthetnek kihívást”, mert csak „kézifegyverrel és késekkel” vannak felszerelve. „Az egyiptomi ejtőernyősöknek elég csak megafonokat, tűzijátékokat és füstgránátokat  bevetniük, és “máris menekülőre fogják” – ilyen és ehhez hasonló vélemények kiválóan szemléltetették az egyiptomi tisztek arroganciáját.

[10] Laron, Guy: The Six-Day War: The Breaking of the Middle East. New Haven: Yale University Press. 2017., 59.

[11] Laron, Guy i.m. 206. A mai napig vita tárgya, hogy a háború előtt Nasszer mekkora létszámú haderőt állomásoztatott az egyiptomi-izraeli határ mentén. Itt is széles skálán mozognak az adatok: alig ötvenezrestől kezdve egészen több mint 100 000 becslésig bezárólag lehet találkozni számokkal.

[12] Az egyiptomi kormány hivatalosan 1607 egyiptomi katona halálát ismerte el a jemeni intervenció során.  Ugyanakkor a legtöbb szakmai becslés 10-20 ezer közé teszi az áldozatok számát, de van olyan is, ami 60 000 (!) főre becsüli.

[13] Az amerikaiak elsősorban a katonai szövetségbe való csatlakozást (CENTO, SEATO) a keleti tömbbel és azok szövetségeseivel való együttműködés csökkentését, vagy az ország demokratizálódást követelték, miközben a szovjetek szintén bázisokat (Egyiptomban például kikötőt), katonai szakértőik és tanácsadóik beleszólását a katonai ügyeikbe, valamint a kommunistákkal szembeni retorziók (gyakran üldözések) visszavonását.

[14] Laron, Guy i.m. 63.

[15] Ferris, Jesse i.m. 209.

[16] A Muszlim Testvériség és a Szabad Tisztek között kezdetben jó volt a viszony, mivel mindketten elsődleges ellenségüknek Nagy-Britanniát és az egyiptomi monarchiát tekintették. Az 1952-es forradalom alatt együttműködtek egymással, de kis idő elteltével  Nasszer és a Muszlim Testvériség szembefordult egymással, ami a szervezet betiltásához, sivatagba való száműzetéshez és a radikális iszlamista irányzat (Kutb-vonal) előretöréséhez vezetett. Bővebben az egymás közötti harcokról lásd: Link.

[17] Aburish , Said K: Nasser: The Last Arab. New York: Thomas Dunne Books, 2004., 257.

[18] Eban, Abba: Abba Eban: an autobiography. New York: Random House, 1977.,360.

[19] Ferris, Jesse i.m. 256-257.

[20] James, M. Laura: Egypt – Dangerous Illusions. In: Lousi, Wm. Roger and Avi Shlaim (eds.): The 1967 Arab-Israeli War Origins and Consequences. Cambridge: Cambridge University Press, 2012., 70.

[21] Cheryl A.Rubenberg i.m. 1573.

[22] Az egyiptomi-jordániai ellentétről és egy esetleges Kairó vezette puccsról lásd az egyik korábbi NTF cikkbet: Krajcsír Lukács: Kétes örökség: Hatvan éves az Eisenhower-doktrína. 2017. január 30. Forrás: Link

[23] Laron, Guy i.m.42. A szíriai politikai és katonai vezetés közötti ellentétről, valamint a hatnapos háborúban elszenvedett vereségről bővebben: Krajcsír Lukács: A helyreigazított forradalom. 2016. november 16. Forrás: Link.

[24] Baylis, Thomas i.m.158.

[25] A jelentés hitelessége a mai napig vitatott. Május 12-én az izraeli hadsereg még nem állt készen – leginkább politikai okok miatt – egy katonai offenzíva megindítására. Sokan megkérdőjelezik a szovjet értesülést: egyesek szerint Moszkva így akarta gerjeszteni a feszültséget a Közel-Keleten, hogy indokot találjon az izraeli atomerőmű (Dimona) lebombázására. Mások szerint viszont a KGB által „magas izraeli helyekre beépített forrás” nem volt más, mint egy kettős ügynök, név szerint Viktor Grajewski. Az izraeli vezetés ugyanis így akarta kipuhatolni a szovjetek és az arab országok közötti kommunikációt, valamint felmérni Egyiptom és Szíria reakcióját egy izraeli támadás esetén. Továbbá fontos megjegyezni, hogy a lengyel Grajewski korántsem ismeretlen alak a hidegháborús kémtörténelemben: ő volt az, aki hozzájutott majd lemásolta a XX. kongresszuson elhangzott titkos Hruscsov-beszédet, amit átadott az izraeli nagykövetségnek. Innen került a CIA kezébe, akik az izraeli Sin Bét belbiztonsági szolgálattal együtt hozták nyilvánosságra a sztálinizmus bűneit tartalmazó beszédet.

[26] James, M. Laura i.m. 66.; Jesse, Ferris  i.m. 267-268.

[28] Laron, Guy i.m.80.

[29] Az UNEF (United Nations Emergency Force) a szuezi-válság után hozták létre, amely egy „élő sövényt” jelentett Egyiptom és Izrael között. A száznyolcvan kilométer hosszú szakaszon 3500 kéksisakos teljesített békefenntartó és megfigyelő tevékenységet. Az egyiptomiak Sínai-félszigetre történő katonai bevonulását az izraeli hadvezetés és a nemzetközi közösség nem értelmezte háborús cselekedetnek, hiszen 1960-ban is történt hasonló eset. Ugyanakkor, ahogyan Jichák Rabin vezérkari főnök egy évvel a hatnapos háború után a francia Le Monde magazinnak elismerte, az izraeli hírszerzés és hadvezetés tisztában volt az egyiptomiak „relatíve alacsony” létszámával.  „A két hadosztály, amit május 14-én (Nasszer) a Sínai-félszigetre küldött nem lett volna elegendő egy Izrael ellen irányuló offenzív hadjárat megindítására . Ő tudta ezt és mi is tudtuk” . Le Monde 1968. február 28.

[30] Baylis, Thomas: i.m. 160.

[31] Szükséges hozzátenni, hogy Izrael számára is inkább szimbolikus jelentőséggel bírt a Tiráni-szoros lezárása, mintsem konkrét gazdasági vagy biztonságpolitikai hátrányokkal. Az 1956-os szuezi válság óta tisztában voltak a szoros sebezhetőségével, és ezért fokozatosan más kikötőkbe irányította át a hajóforgalmat. Egyedül az afrikai és ázsiai országokkal folytatott kereskedelemnél használták az Akabai-öblöt, de 1960-as évek közepére ezekkel a régiókkal folytatott kereskedelem mélypontra süllyedt. Ez meglátszott a hajóforgalmon is: 1965 és 1967 között egyetlen izraeli hajó sem haladt át a Tiráni-szoroson. Laron, Guy i.m. 204.

[32] James, M. Laura i.m. 68.

[33] Aburish , K. Said i.m. 268.

[34] A mai napig nem tisztázott, hogy Amer „katonai becsületből” végzett ömagával vagy  Nasszer utasítására gyilkolták meg őt. A legtöbb történész szerint ugyanaz történt, mint a második világháború alatt Erwin Rommel tábornok esetében, amikor kiderült róla, hogy tudott a Hitler elleni merényletről. Vagyis Amernek szintén felajánlották, hogy önkezével vethet véget az életének, és ebben az esetben katonai temetést, kitüntetést kap és családját nem éri bántódás. Ha nem fogadta volna el ezt az opciót, akkor pert indítottak volna ő és családja ellen. A bírósági tárgyalások végén pedig megfosztották volna a posztjáról és kötél általi halálra ítélték volna.

[35] Ferris, Jesse i.m. 37.

[36] Aburish , K. Said i.m. 277-278.

Facebook Kommentek