Budapesttől Moszkváig

Teleki Géza mellett más is megemlékezett arról, hogy miként zajlottak 1944 őszén a moszkvai fegyverszüneti tárgyalások: Szent-Iványi Domokos, a magyar delegáció vezetője nemcsak a tárgyalásokról, hanem a Moszkváig vezető veszélyekkel teli útról is részletesen jegyzetelt. Szent-Iványi részvétele a küldöttségben egyfajta elégtételnek is vehető személye felé, mivel Teleki Pál miniszterelnöksége idején a Miniszterelnökség egyfajta “árnyék külügyminisztériumában,” a Tájékoztatási Osztályon dolgozott, azonban a kormányfő halála után az osztály megszűnt, amelynek egyik oka volt az is, hogy a “hivatalos” külügy nem igazán szimpatizált Szent-Iványi osztályával, így a Kállay Miklós idején a kiugrási tárgyalások előkészítésében kulcsszerepet játszó Ullein-Reviczky Antallal kifejezetten rossz volt a viszonya.

Szent-Iványi Domokos (1898-1980), mint a Magyar Függetlenségi Mozgalom alapítója 1944 szeptemberében lett kiválasztva Teleki Gézával és Faragho Gábor vezérezredessel, hogy Moszkvában fegyverszüneti tárgyalásokat folytasson a Szovjetunióval. A Moszkvába való eljutás azonban komoly szervezést igényelt, hiszen ellenséges országba vezetett a küldöttek útja. Nem is beszélve arról, hogy az alapos előkészítés sem volt biztosíték a sikeres végrehajtásra, vagy éppen a titokban maradásra. Példa erre Kállay Miklós miniszterelnök tapogatózása a szövetségesek felé, amelyről a németek rendelkeztek információkkal, nem is említve az 1944. október 15-i kiugrást, amelyről szintén értesültek.

Ennek fényében sikeresnek mondható Szent-Iványi, Faragho és Teleki szeptember 28-án kezdődő missziója. Egyfajta kamuflázsként a társaság vadászathoz pakolta össze holmijait, és külön-külön, eltérő időpontban indultak el otthonukból, gondoskodva az ingatlanról, valamint családjukról. Szent-Iványi, mintha mi sem történne még a Kecskeméti utcai lakásához közel eső Apponyi téren (ma: Ferenciek tere) egy presszóba ült be két órakor, ahol kis híján lebukhatott volna:

“Miközben szendvicsebédemet fogyasztottam, bejött két hölgy, s láttam, hogy Bárdossyné (aki unokatestvérem volt) és Imrédyné az. Anélkül, hogy észrevettek volna, bementek a belső terembe, aminek nagyon örültem.” [1]

Szent-Iványi és Faragho egy civil autóval hagyták el a fővárost délután négy után valamivel, úticéljuk a Nógrád megyei Gács volt, ahol a Forgách-kastélyban álltak volna meg, mielőtt a magyar-szlovák határon átkeltek volna. Útjuk során kétszer rendszámot cseréltek, azonban Losoncon egyenesen egy darázsfészekbe érkeztek:

“Losoncon át vitt az utunk, amely akkor [Otto] Winkelmann tábornok SS-csapatainak volt a főhadiszállása. Senki nem figyelt fel ránk, ahogy átmentünk a városon, amely hemzsegett az SS-egyenruhás katonáktól. Később, a börtönben találkoztam és beszéltem Winkelmann SS-tábornokkal, aki megkérdezte tőlem, hol és hogyan tudtuk kijátszani az ügynökeit. Amikor elmondtam neki, hogy Losoncon, a saját főhadiszállásán át mentünk, Winkelmann döbbenten kiáltott fel: – Ezt aztán soha nem gondoltam volna!” [2]

Winkelmann felkiáltása valóban őszinte lehetett, mivel Magyarország német megszállása után ő volt a helyi Höhere SS und Polizeiführer, aki az országban jelenlévő összes SS és rendőri szervet felügyelte; a visszaemlékezésből csak az derül ki Winkelmann kérdése nyomán, hogy volt értesülése arról, hogy a delegáció Moszkvában tárgyalt, azonban az nem derül ki, hogy vajon már a kijutás idején is volt-e információja, avagy csak később tudta meg, hogy egy háromfős magyar küldöttség utazott a Szovjetunióba, hogy tárgyaljanak a fegyverszünetről.

Faragho és Szent-Iványi három órás út után, este hétre érkezett meg Gácsra, ahol találkoztak a már ott tartózkodó Teleki Gézával, majd a kastélyban megvacsoráztak. A menetidejükről érdemes megjegyezni, hogy a mai, modernebb, és pláne békésebb időszakban is megsüvegelendő a három órás utazás, úgy, hogy közben még kétszer meg is álltak viszonylag hosszabb időre. Tőlük már csak az útjukat előkészítő Zichy Ladomér érkezett meg gyorsabban Gácsra, aki később indult el Budapestről, de útközben megelőzte Szent-Iványiékat.

bp-gacs.png
Manapság Gács (Holič) felé az M2-es autóutat és az M3-as autópályát, na meg a 2-es és 21-es főutakat is igénybe lehet venni, de de így is két és fél órás úttal kalkulál a Google útvonaltervezője

Éjszaka indultak el a szlovák határhoz, hogy az eléjük küldött partizánokkal találkozzanak, akik elkísérték őket egy autóhoz, amely Zólyomra vitte őket. Szent-Iványi a partizánokhoz vezető útról, valamint a határátkelésről is részletesen írt:

“Egy idő múlva véget ért az ösvény, és mi elkezdtünk lefelé ereszkedni. Valami csobogásfélét hallottam: egy kicsit, de gyors patak zárta el utunkat. Gázlót kellett keresnünk, amit még a tisztek is nehezen találtak meg a sötétben […] A patak után a terep könnyebbé vált. Lapos és egyenletes talajon haladtunk, majd beértünk egy erdőbe. […] Ekkor az egyik elől haladó tiszt megállt, és közölte, hogy elhagytuk a határt, ami a kis patak mentén futott, amelyen az imént keltünk át. Már majdnem 9 óra volt, de nem állhattunk meg. Felettünk egy repülőgép zúgott el. Mivel nem használtunk elemlámpát, nem látszódtunk a sötétben.” [3]

Zólyomon két napot töltött a delegáció, ahol rövid városnézésre is volt idő, majd az Ivan Konyev marsall által küldött szovjet fogadóbizottsággal  történt egy hosszabb poharazgatás, amely során ugyan közelebb került egymáshoz a két küldöttség, de ugyanakkor Faragho és Szent-Iványi, mint “öregek,” már nehezen bírták a sok vodkát egymás után, dacára, hogy szendvicseket is kaptak. Szeptember 30-án este hagyták el Zólyomot egy DC-3-as fedélzetén, amelyet szintén nagyon alaposan megfigyelt a visszaemlékezés szerzője, azonban a repülőgép ablakain kifelé is nézett:

“Két kísérőnk, Konakov és Zlatner odajött hozzánk (embereken, sebesülteken, dobozokon, hatalmas konzerveken kellett átküzdeniük magukat), s az ablakon a mélybe mutattak. – Ez a németek harmadik frontvonala – közölték. Azon tűnődtem, vajon ránk támadnak-e. Az oroszok persze megígérték, hogy megfelelő angol és amerikai gépek fognak kísérni bennünket. […] Izgalmas érzés volt átkelni a német és orosz lövészárkok fölött. Olykor megpillantottuk egy keresőfény ragyogó csóváját, s láttam vörös jelzőfényeket.” [4]

Zólyom vára, amelyet 1944-ben a szlovák partizánok főhadiszállásként használtak (Mészáros Zoltán/FOETEPAN)

Kijevbe már éjfél után érkeztek meg, hajnali három órakor, ahol az egyetlen épen maradt hotelbe vitték őket. A büféasztal azonban nem vonzotta a magyar küldöttséget, annál inkább az alvási lehetőség. Magát Szent-Iványit azzal keltették délben, hogy egy órája van pakolni, mivel indulnak is Moszkvába, ahová  este fél hatra érkeztek meg egy újabb repülőút után, azonban Szent-Iványi erről az útról is részletesen írt:

“Az egyetlen látványt a föld és a hatalmas nyírfaligetek jelentették, s nekem akaratlanul is Ségur (Napóleon egyik szárnysegédje) leírása jutott eszembe a végeláthatatlan nyíresekről. A monoton tájat csak régi lövészárkok és tüzérségi állások törték meg olykor, melyek eszembe juttatták, hogy milyen közel jutott a német hadsereg Moszkvához 1941-1942-ben.” [5]

Kijev 1942-ben (Ungváry Krisztián/FORTEPAN)

 

[1] Szent-Iványi Domokos: Visszatekintés 1941-1972, Magyar Szemle Könyvek, Budapest, 2016: 211. o.

[2] uo.

[3] i. m.: 212. o.

[4] i. m.: 216. o.

[5] i. m.: 217. o.

Ha tetszett a cikk, kövessen minket a Facebookon is!

Forrás:

Otto Winkelmann magyarországi beosztásáról

Szent-Iványi Domokos: Visszatekintés 1941-1972, Magyar Szemle Könyvek, Budapest, 2016

A nyitóképen a delegáció “öregjei,” Faragho Gábor és Szent-Iványi Domokos már Moszkvában 1944 októberében – Forrás: Magyar Szemle

 

Facebook Kommentek

További írásaink