Történelmi áttekintés a törökök ellen vívandó háborúhoz

A De Bello Contra Turcas Suscipiendo Commentatio elemzése

Varga Kristóf

Johannes Lauterbach von Noskowitz (~1550 – 1616) áttekintő művét, értekezését, melynek témája az oszmánok Európába való betörése, mindenképpen figyelemreméltó alkotásnak tartom összetettsége miatt.  A De Bello Contra Turcas egy bizonyos Juan Andrés (15. század második fele – 16. század eleje), katolikus hitre áttért – eredetileg muszlim – bírának a Confusión o confutación de la secta Mahomética y del Alcorán c. alkotásán alapszik. Bár a két mű közti részletesebb összefüggés feltérképezése szintén egy érdekes kérdés – ugyanis erről igen kevés információ áll rendelkezésünkre – a célom most csak a De Bello Contra Turcas c. történelmi áttekintés rövid elemzése, összefoglalása.

Lauterbach értekezésének különlegessége abban mutatkozik meg leginkább, hogy nem csupán Juan Andrés művének értelmezéséhez nyújt segítséget, hanem számos történelmi adat, személyes gondolat, ötlet található meg benne a már említett háborúval kapcsolatban. Részletesen jellemzi az ellenséget, elénk tárja az erőviszonyokat, valamint leírja elképzeléseit arról, hogy szerinte miként kéne felvenni a harcot a törökkel, és hogy milyen várható nehézségekkel kell szembenézni.

Konstantinápoly eleste, Cassell's Illustrated Universal History, 3. kötet, 1896.
Konstantinápoly eleste, Cassell’s Illustrated Universal History, 3. kötet, 1896.

Habár Lauterbach végzettsége szerint ügyvéd volt, sok egyéb területeken is jártasságra tett szert: foglalkozott például műfordítással, versírással, dalszerzéssel is. Így a tág érdeklődési köréből adódóan nem meglepő, hogy a hadügy téren is rendelkezett némi tapasztalattal. A De Bello Contra Turcasban erről a következőképp tesz említést:

Jóllehet katonai táborokat épphogy csak láttam, mégis sok mindent megtudtam a hadügyekkel foglalkozó emberekkel való kapcsolataimnak köszönhetően, például hogy a csatarendet a legjobb négyszögletes alakzatban felállítani…”

A szöveg tartalmi áttekintése előtt ejtenék néhány szót bizonyos szerkezeti problémákról, amelyek időnként nehezíthetik a mű értelmezését. Először is meg kell említeni, hogy az értekezés a terjedelme ellenére igen sok adatot közöl, számos egymástól időben távol eső történelmi eseményt, utalást tartalmaz. Például az ellenség eredetének és tetteinek hosszas ismertetése már önmagában nagy időszakot ölel fel (az első konkrét említett dátum Kr.u. 620 (Jeruzsálem elfoglalása). Ugyanakkor az események jó részéről Lauterbach csak egy-két mondatot közöl, nincsenek kifejtve bővebben, így alkotását semmiképp sem nevezném könnyen emészthető olvasmánynak. A legfőbb probléma ehhez kapcsolódóan az, hogy a szöveg helyenként nem teljesen koherens, ráadásul egy-két helyen ellentmondásokba is ütközünk. A sűrű elbeszélések közepette az epizódok néha váratlanul megszakadnak, vagy látszólag összefüggéstelenül ugrálnak, váltakoznak.

Lauterbach a műve elejétől fogva a török elleni harcra buzdítja Európa nemzeteit a béke fenntartása érdekében. Nézete szerint nincs helye megegyezésnek, tárgyalásnak. A megoldást a fegyver erejében, a nemzetek összefogásában és az isteni gondviselésben látja – ezért sem meglepő, hogy jó néhány bibliai idézettel, utalással is találkozunk a későbbiek során. Buzdítása a küzdelemre – ahogy haladunk előre – erőteljes felszólítássá fokozódik majd.

Gyerünk hát, nemes s neves hősök, tartsátok távol Magyarország határaitól ezt a véretekre szomjazó szörnyeteget, üldözzétek egészen a Balkán-hegység bordélyházáig, vágjátok le ezt a vadkant, amely a Krisztusban szent hajtásokat letapossa!”

A szerző szerint Európa helyzete válságos, de a még menthető, így sürgős intézkedésekre van szükség az ellenség megfékezéséhez.

Így, véleményem szerint, ahogy minél inkább növekedett az ellenség hitének ereje napról-napra ez idáig, és az istentelen török próféták minél inkább arra törekednek, hogy a szektájukat bővítsék, annál gyorsabban és hevesebben kellene a keresztény vezetőknek a gyógyíren gondolkodniuk

Nem rest több ízben is éles kritikával illetni az európai vezetőket tétlenkedésük és viszályaik miatt, hogy mindenkit ráébresszen a fenyegető veszélyre.

Lauterbach a kezdeti buzdítás után rátér a törökök bemutatására. Teljhatalmú uralkodójukat gátlástalannak és kegyetlennek írja le, aki mindenre képes a birodalma határainak kiterjesztése érdekében. Név szerint egyszer sem említi meg, csupán Turcicus Tyrannusnak (avagy egyszerűen csak Tyrannusnak, vagyis Zsarnoknak) nevezi. A Tyrannusról a második fejezetben ír részletesebben, ahol az is kiderül, hogy megölette öt testvérét ágyasaikkal együtt. A Zsarnok továbbá roppantul ravasz és megfontolt, a „vakszerencsében sosem bízik”.
A törökök terve is csakhamar elénk tárul: miután már nagyjából Magyarországot sikerült megtörniük, vallási és belviszály keltésével a Germán Birodalomba való betörést tűzték ki célul.

A törökök „eredetének” és szokásainak bemutatására Lauterbach nagy hangsúlyt fektetett. Először csupán annyit ír ide vonatkozólag, hogy az ottománok régen portyázó életmódot folytattak zsoldos haderejükre támaszkodva, és kezdetben megelégedtek saját területeikkel, amelyeket szomszédjaik megvesztegetésével szereztek Belső-Ázsiában, majd egyre vadabb hódításokba fogtak. Majd kiderül, hogy régebben a törököket agarenus nemzetnek nevezték, vagyis az arabokkal azonosították őket, később pedig a szaracénokkal.

Mielőtt ugyanis a török név Keleten ismertté vált volna, agarenus nemzetnek, majd szaracén népnek hívták őket, amely Mohamed lázálmait legelsőként ölelte keblére.”

(Ha maga Lauterbach nem is azonosítja a törököket egyik fent említett néppel sem, azt mindenképp hangsúlyozza, hogy kegyetlenség és ravaszság tekintetében a törökök kicsit sem térnek el a szaracénoktól). Ezen a ponton a szerző kissé elkalandozik, és belekezd a szaracénok évszázadokon át tartó hódításainak, betöréseinek felsorolásába. A szaracénok kegyetlen támadásait nem kerülhette el Afrika, Ázsia és természetesen Európa sem.  A szaracénok először feldúlták Jeruzsálemet, kifosztották Szíriát, Föníciát. Afrika után Szicília és Rodosz kizsákmányolása következett, (később ugyanez a sors várt Krétára, Korzikára és Szardíniára is). Számtalanszor zaklatták gyakori betöréseikkel Itáliát és Görögországot, behatoltak Hispániába és még sok más területre.

Körülbelül a munkával keresett jó évben, 714-ben újult erővel áthajóztak Líbiából Hispániába, hogy Baeticát és Lusitaniát megsemmisítsék; majd Gallia városát, Burdegalát elfoglalták és a földdel tették egyenlővé. Aztán elhagyták Nemausust, Narbonát és Aveniót; a pictonokat is gyakori betöréseikkel zaklatták.”

Lauterbach röviden említést tesz Martell Károly, Nagy Károly, valamint Nagy Károly oldalán küzdő Luitprandus longobárd uralkodó sikereiről, akik képesek voltak visszaszorítani a szaracénokat, és jelentős csapást mérni rájuk több alkalommal. Elhangzik még több név is, köztük II. Henrik német-római császár, aki Lauterbach szerint kiűzte a szaracénokat egész Itáliából megtartván Capuát, ugyanakkor ő sem tudta véglegesen megtörni az ellenséget.

Harun al-Rasíd fogadja Nagy Károly követeit. Julius Köckert festménye (1864). (A kép forrása: Wikipedia)
Harun al-Rasíd fogadja Nagy Károly követeit. Julius Köckert festménye (1864). (A kép forrása: Wikipedia)

Miután szóba kerül, hogy a szaracénok a perzsákkal is háborúskodtak, egy érdekes rész következik, amely vélhetően a perzsa-török összeolvadásra vonatkozik:

Ők (perzsák) a közös veszély miatt szövetségkötésre hívták a tatár származású törököket (Turcae), avagy turkománokokat (Turcomanni), akik akkoriban a Kaukázus hegységben laktak… Miután a két nép neve összeolvadt, a keresztényeknek most küzdeniük kell ugyenezen vészthozó vallás tisztelőivel és barbár követőivel.

Ennél a résznél nem egyértelmű, hogy itt a török törzsek Perzsiába történő fokozatos és intenzív bevándorlásáról van-e szó, vagy kifejezetten a szeldzsuk török birodalomalapításról van szó. Elsősorban a kaukázusi lokalizáció és némiképp az iszlám említett felvétele – amit éppenséggel hagyomány Szeldzsukhoz, a dinasztia mitikus uralkodójához kötni – az utóbbit valószínűsíti.

Innentől fogva előfordul egy-egy nagyobb időbeli ugrás. A szerző helyenként megszakítja a jeleneteket néhány személyes gondolattal, példázattal. Ritkán ír egy epizódról, vagy személyről pár mondatnál többet.
Szóba kerül többek közt II. Orbán pápa 1095-ben összehívott zsinatja és az azt követő I. keresztes hadjárat, a Szentföld elfoglalása, amit a keresztesek nyolcvannyolc éven át a hatalmukban tartottak, kezdvén az első jeruzsálemi uralkodótól, Bouillon Gottfriedtól egészen Guido Lusignan jeruzsálemi királyig, majd Szaladin beveszi Jeruzsálemet. Ezt követően 1301-be kerülünk és I. Oszmán ázsiai fosztogatásairól olvashatunk. Őt Orhán követte, aki elfoglalta Brusiát, Nikaiát és Nicomediát. Az ő fia volt I. Murád, aki elsőként átjutva a Hellészpontoszon (Dardanellákon) megkaparintotta Gallipolit és Adrianopoliszt, majd Szerbiát és Bulgáriát vette célba. Ő utána jött I. Bajazid, aki legyőzte a bolgár királyt, földúlta Horvátországot, Szlavóniát, Albániát, majd feloldván a nyolc évig tartó bizánci ostromzárat, a keresztényeket Nikápolyba űzte. Az uralmat Çelebi (Celebinus) szultán vette át, akit testvére, I. Mehmed csakhamar eltett láb alól. Mehmed a királyi széket áthelyezte Brusiából Adrianopoliszba (Drinápolyba), leigázta egész Trákiát, Makedóniát, és megfutamította Luxemburgi Zsigmondot. Fia, II. Murád, aki szintén megölette a hatalomért vetélkedő testvérét (Musztafát), elnéptelenítette Szerbiát, Thessaloniké városát (Szalonikit) pedig elragadta Velencétől, de Hunyadi János Nándorfehérvárnál visszakergette. Végül I. Ulászló vereséget mért rá, így békekötésre kényszerült. Murád ellenben később, a Várnai csatában legyőzte őt, minthogy a magyar király korábban Jenő pápa tanácsára érvénytelenítette a békeszerződést. Eztán Murád egészen benyomult a Peloponnészoszra is. Kruja ostrománál sikerült csak megtörni, amit az albán származású Szkander bég (Kasztrióta György) hősiesen védelmezett meg. Murád Fia, II. Mehmed lerombolta Athént és 1453-ban bevette Konstantinápolyt, valamint Korinthoszt, Trapezuntot és Mytilenaet is saját a birodalmához csatolta. Örököse, II. Bajazid sikertelenül harcolt a keresztények ellen. Ez részben Mátyás királynak volt köszönhető, aki már korábban II. Mehmed támadását is visszaverte, így kezdett egyre félelmetesebbé válni a törökök szemében. Bajazidot saját fia, Szelim tetette el láb alól (méreggel), és ahogy megszerezte a hatalmat, legyőzte Iszmáil perzsa királyt, majd eltörölte a mamelukok rabszolgabirodalmát. Ezt követően jól ismert, gyászos események következnek: Szelim fia, I. Szulejmán elfoglalta Magyarország és a szomszédos térségek legerősebb védőbástyáját, Nándorfehérvárt, Mohácsnál legyőzte II. Lajost, majd megszállta Budát, Pestet és Esztergomot. Szulejmán nem csak Magyarországon vitt vége hatalmas pusztítást: elfoglalta Rodoszt, Xanthoszt, Aiginát és Kythérát. Fia, II. Szelim apjához képest viszonylag kevés kellemetlenséget okozott: miután elragadta Ciprust, az Echinádoknál súlyos vereséget mértek rá egy tengeri csatában. Végül saját elöljárója ölte meg. Az utolsó név szerint említett török uralkodó III. Murád (1546 –1595). Annak ellenére, hogy nem lehet kizárni, hogy esetleg ő az a bizonyos meg nem nevezett Zsarnok – mivel a szerző idejében élt, és Lauterbach azt írja, hogy jelenleg ő irányítja a török ügyeket – kevés szó esik róla:

Murád pedig a perzsákkal bizonytalan kimenetelű háborút viselvén a keresztényeket mindmáig határaikon belül bezárva tartotta, de nemrégiben könnyű fegyverzetű csapatokat kiküldvén, nagy pusztítást hozott be Magyarország szomszédos vidékeire.

I. Murád szultán sírja, Wikipedia Commons
I. Murád szultán sírja, Wikipedia Commons

A már elhangzott hírességeken kívül, akik képesek voltak komoly csapást mérni a törökökre, Lauterbach több ízben is megemlíti Timur Lenket (Tamerlánt), a mongol hódítót, Usumcassanest, a perzsa uralkodót, III. Vlad havasalföldi fejedelmet és V. Károly német-római császárt is, aki megfutamította I. Szulejmánt Bécs ostrománál.

Visszatérve a törökök jellemzéséhez, ezen a ponton változatos megállapításokkal találkozunk, elsősorban a törökök erejével kapcsolatban. Főként a szöveg elején Lauterbach határozottan kijelenti, hogy az ellenség ereje nagyon fejlett minden téren.

És csakugyan, ha valaki látta már szemei előtt a török népnek a már évszázadokon át ismétlődő győzelmeit a keresztények és barbár törzsek fölött, lehetetlen, hogy ne borzadna el a rémülettől, és hogy ez ne keltene hatalmas félelmet..”Ki ne ismerné el, hogy a törökök tehetős katonaságuk hadgyakorlatiban folyton a legvégső szintig jutottak, hogy legyőzhetetlennek tűnjenek…”

Az ilyesféle, és az ezekhez hasonló kijelentések – bár van bennük igazság – mindenképp retorikusak, túlzóak. Lehetséges, hogy a szerző azért nyúlt ilyen eszközökhöz, hogy jobban felhívja a figyelmet a veszélyre. Ugyanis később már nem mindig nyilatkozik ilyen elismerően a török erőkről:

A harmadik csoporthoz tartoznak az asappik, akiket városok és helytartóságok élére rendelnek ki, amelyektől az adót is beszedik. Erő, az semmi sincs bennük, mivel ahogy hirtelen összesereglenek, védtelenek, rosszul kiképzettek, és csak sarló alakú rövid kardod (gladiust) viselnek íjjal és tegezzel.”A janicsárok testőrök s egyben szolgák is, és noha keresztények voltak, többé semmilyen vallásuk sincsen, s úgy ítélhetjük meg, hogy emiatt keveset adnak a hűségre… Az erejüket, ha alaposan megvizsgáljuk, a bátor férfiakat nem kell, hogy megrémítse, mivel a szolgák nem rendelkeznek a szellemnek (léleknek) ama nemes szabadságával, amely egy katonáskodással foglalkozó férfitól megkívántatik. És meg kell említsem védelmi eszközeik hiányosságát, mivel hosszú öltözetben, lábvértet felöltve, fegyverzet nélkül, időnként bőrt viselve kezdenek bele a harcba; rövidebb lándzsákat,  acinacést[1] és karabélyokat használnak, amelyekkel jóllehet Ázsia harcot kerülő népeit megfutamították, de a germánok, hispánok és itáliaiak, akiket kemény vas borít be, jól tűrik a rohamaikat, és ha szemtől szembe kell megütközni, szúrásaikkal végeznek velük.”

Lauterbach egyszer még egy olyan megjegyzést is elejt, hogy a török csapatok még megfelelő hadrendbe se szoktak felsorakozni:

A törökök továbbá híján vannak a helyes hadirendnek, és ez a rendezetlen tömeg, amellyel önmagában győzelmet szoktak aratni, a valódi erényre sem támaszkodhatnak.” 

Amit a szerző többször is egyértelműen kiemel, az az ellenség mérhetetlen gazdagsága, hatalmas létszáma és erkölcsi alávalósága.

„Ha az egyik sereg megsemmisülne, az uralkodó (Zsarnok) egy újabb, kétszer akkora sereget tudna kiállítani helyette, és sok tízezer emberrel tudná újra feltölteni csapatait.”

Azt is szóvá teszi, hogy a nagy létszámuk ellenére se mindig túl hatékony ellenfelek: „Habár nem mindig volt hasznukra nagy létszámuk, különben nem verte volna meg őket annyiszor havasalföldi Dracula[2], moldovai István, Hunyadi (atya és fia) és Szkander bég; és nem űzték volna ki oly sokszor őket táboraikból.”

Külön figyelmet érdemel a Portáról szóló leírás:

„Az adófizető bizánci királynál tartózkodó emberek, az egész udvari kísérettel együtt, amit Portának neveznek, szám szerint negyvenezer ember, rémületet kelthetnek az ember szívében, ha ijedős és tudatlan. A tapasztaltabbak ugyanis tudják, hogy ennek a számnak a negyedrészét vadászok, istállós fiúk, vargák, baromfihizlalók, sátor felügyelők; szék, kantár és sarkantyúkészítők; kertészek, szakácsok, mesteremberek és más művészek, markotányosok, valamint tábori inasok teszik ki… Ha valaki tehát helyesen méri fel ezeket az erőket, sokkalta kisebbnek fognak tűnni, mint amekkorának azt a legtöbben hitték.”

Végezetül rátérek Lauterbach személyes meglátásaira, javaslataira, majd a terveire.
Lauterbach mindenekelőtt hangsúlyozza Németország kiemelt szerepét, ennélfogva elengedhetetlennek tartja, hogy Németország is részt vegyen a háborúban. Ez utóbbi meglátás számunkra lehet, hogy egyértelmű, viszont Lauterbach azon méltatlankodik, hogy valamiféle megmagyarázhatatlan félelemből nem mindenki szeretné, hogy a németek részt vegyenek a háborúban. Hangsúlyozza a német gyalogság kiválóságát:

„A mi korunkban meg hétszáz német ölt le ötezer törököt Plumbinum közelében, viszont az Istent nem szabad ismételten kísérteni, és az ellenség erejét sem szabad semmibe venni.” „Ma pedig a német gyalogság, ügyesen csatasorba rendeződve a lovasok rohamait rendszerint bátran felfogják, és az önfegyelmük dicsőségével kitűnnek a többi európai nemzet közül. És az ő példájukat követve a gallok, itáliaiak és a hispánok minthogy ezt ők maguk sem tagadják csak lassanként tanulták meg felállítani csatarendjüket…”

A szerző alapvetően a gyalogságot részesíti előnyben, a makedón phalanxot kiváltképp hatékonynak tartja. Mindezek mellett elismeri a lovasság fontosságát is. Őket elsősorban a felderítésnél, szállításnál és az ellenség megzavarásánál tartja hasznosnak.
Felvázolja a problémákat és azok gyökerét. Kiemelten hibáztatja a görögöket saját viszályaik miatt, és amiért korábban nem állították meg a közelgő veszélyt.  A franciákat teljes tétlenségük miatt dorgálja, és fél, hogy Anglia is követni fogja a példájukat. A bajok másik forrásának egész Európa erkölcsi züllését tartja:

„Ha gondosan megvizsgáljuk nagyszámú és irdatlan vétkünket, melyekkel kivívtuk az Isten haragját, rákényszerülünk, hogy beismerjük, hogy szabad utat biztosítottunk egy ilyen vad népség számára.”

A fennálló helyzetet súlyosbítják a következő tények: az erdélyiek a török adófizetői, a lengyeleket sakkban tartja a török hatalom, Magyarországot elfoglalták, (így az ellenség kezére jutott az országban található nagy mennyiségű érc), Konstantinápoly az ellenség birtokában van.

Konstantinápoly ostroma Fausto Zonaro festményén (A kép forrása: Wikipedia)
Konstantinápoly ostroma Fausto Zonaro festményén (A kép forrása: Wikipedia)

Lauterbach a következő intézkedéseket szorgalmazza: a katonai fegyelem megerősítését, mindenféle belső viszály elvetését, a korrupció visszaszorítását (a pénzügyi tisztviselők rabló hajlamát sokkal szigorúbban büntetné), új hidak építését, egy új lovagrend megalapítását.

„És mi akadálya lenne, hogy ebben a háborúban, akár a hazai vagyonból, akár más egyházi bevételekből, akár a vezetők közös megegyezése alapján egy új szent lovagrend jöjjön létre, a rodosziak példáját követve…. Így a nemes ifjak kevésbé folynának szét a semmittevésben.”

Ezenkívül külön prémiumot adna katonai szolgálat teljesítéséért.
A legvégére hagytam Lauterbach egyik konkrét tervét, hogy szerinte milyen stratégiai lépéseket kéne tenni, hogy a háború kedvező végkimenetellel záruljon le:

„Európában komoly tanácskozásokat tartottak a török elleni háború folytatásáról, így ekkor a hadügyekben jártas és nagy terepismerettel rendelkező férfiak egy helyen voltak. Mindegyik vezető önkéntes hozzájárulására és adóinak általános behelyezésére volt szükség.

Miután pedig gondoskodtak a szükséges dolgokról, cselekvés szempontjából az bizonyulna majd a legjobbnak, ha a császár német, magyar és lengyel lovasság kíséretében, és az erős német sorozott gyalogság társaságában a Duna mentén leereszkedne Boszniába, amelyet a régiek Mysiaként ismertek, onnan Trákiába, hogy megtámadja a bizánci birodalom székhelyét. Aztán Franciaország királya saját birodalmának erőivel, helvét csapatokkal, hasonlóképpen a venetusok és az itáliai vezetők segédcsapataival felszerelkezve, elmenne Brundisiumból, ahonnan a lázadásra kapható keresztény lakosokkal teli Görögországba igen könnyen be lehetne törni. Végül Hispánia, Lusitania és Anglia uralkodói, miután elfoglalták valamelyik kedvező helyen lévő kikötőt egy háromszáz fős háromevezős flottával, amelyhez a főpap Anconából fölszedvén a horgonyt, adna még száz sarkantyús hajót, Gallipoli felé vennék az irányt; és miután elfoglalták az erődöket a (trák) Boszporusznál, csatlakoznának a többi hadsereghez.

A fent említett ellenség ellen irányuló előkészületek után kedvező dolgokban lehetne reménykedni a győzelmet illetően. Ily módon az állandó költségek megtérülnének az évek alatt, és Európa minden királysága biztonságos lenne és a keresztények is teljesen szabadok lennének, akikkel együtt vallásunk fényével eltelve nem kevés török is megmenekülne talán.”

Lezárásképpen el lehet mondani, hogy a De Bello Contra Turcas Suscipiendo Commentatio az itt-ott előforduló pontatlanságai, kuszasága ellenére értékes, rendkívül információgazdag alkotás. Valójában oly sok adatot és ötletet foglal magába, hogy véleményem szerint hasznos volna a művet alaposabban átvizsgálni.


Borítóképen: Esztergom 1543-as ostroma

[1] acinaces: egyfajta tőr vagy rövidkard

[2] Dracula: III. Vlad

Facebook Kommentek

További írásaink