“Aki igazán nagyot üt, és először”, avagy az elsietett hadüzenet

“Az üt először, aki igazán nagyot üt, és először” – hangzott el Tyson örökbecsűje az Argo című filmben. Az idézett mondat, bár kicsit kifacsarva, de jól összefoglalja azt az alapelvet – mérj megelőző csapást az ellenségre, lehetőleg akkorát, ami elveszi a kedvét a további háborúzástól – amelyet évezredek óta hadvezérek ezrei igyekeztek több-kevesebb sikerrel átültetni a gyakorlatba. Ez vezette Zrínyi Miklós téli hadjáratát, az 1848-as schwechati csatát, de az izraeli hadvezetést is, amikor 1967-ben meglepetésszerű légicsapásokkal iktatták ki ellenséges szomszédaik fölényben lévő légierejét. Ugyanerre mutatott szép példát 1915 májusában a korábban lebecsült Császári és Királyi Haditengerészet; ez az eset amiatt is különlegesnek számít, hogy az első csapást nem a megtámadott, hanem a támadóként fellépő Olaszország szenvedte el.

Itália és a Habsburg Birodalom (majd a Monarchia) viszonya cseppet sem volt zökkenőmentesnek tekinthető, bár hivatalosan a hármas szövetségben (1882) egy oldalra került a két ország. A szövetség értelmében az első világháború kitörésekor Olaszországnak papíron csatlakoznia kellett volna a központi hatalmakhoz, ám Róma, a “sacro egoismo”, vagyis a “szent önzés” politikája jegyében semleges maradt. Szinte azonnal megindult a versenyfutás Olaszország “szívéért” (mivel a korabeli plakátokon Itália rendre csinos hölgyként jelenik meg, így ez a hasonlat talán nem is annyira képzavaros); az antant Dél-Tirol mellett Dalmácia jelentős részét, egy halom adriai szigetet és mellette albán területeket is ígért (igen, ez a “más botjával veri a csalánt” tökéletes példája), Ausztria-Magyarország (bár a budapesti képviselők egy része belement volna) ugyanakkor Trentón kívül nem akart lemondani a kulcsfontosságú területekről. Ez megint csak érthető, főleg annak a fényében, hogy ez sem garantálta volna Olaszország kimaradását; szerződésszegésre nem egy példát találhatunk a történelemben.

bertiglia-16.jpg
Itáliát “haszontalan” ajándékokkal halmozzák el “udvarlói”. Érdemes megjegyezni, hogy Ferenc Józsefet leszámítva mindenki a másét adta volna…

A fordulópont 1915. április 26. volt, amikor is a londoni egyezményben Olaszország vállalta, hogy minden erejével belép a háborúba, természetesen az antant oldalán. A megállapodás alapján erre egy hónapon belül sor kerül, ennyit szántak a felkészülés utolsó fázisára; bár a megelőző évtizedekben az olasz haderő jelentős modernizáción esett át, gondok voltak a felszereléssel és az állomány képzettségével, és a mozgósítási rendszer is hiányossággal küszködött. Ezek ellenére jó ötletnek tűnt a hadba lépés, ugyanis a Monarchia erősen meggyengült az első háborús év alatt. Szerbia még makacsul ellenállt, és a birodalom a keleti fronton is (ahol ekkoriban ugyan jobban állt a helyzet) súlyos veszteségeket szenvedett, így minden arra utalt, hogy egy harmadik fronton képtelenek lennének helytállni.

sacroegoismo_04_large.jpg
A londoni szerződés ígéretei

Az olasz – osztrák-magyar határt a nagy emberhiány miatt ekkor csak néhány Landwehr-alakulat, valamint csendőr és pénzügyőr-alakulatok védték, az olasz mozgósítást észlelve Bécs igyekezett minden nélkülözhető csapatot idevezényelni; a hadüzenet előtt, május 18-án a VII. hadtestet, a hadüzenet után pedig újabb kettőt vezényeltek a térségbe, amelyeket később újabb monarchiás és 1916-tól német alakulatok követtek. Az olasz hadvezetés, amely eleinte defenzív, majd 1914-től offenzív tervekkel is készült egy háborúra, ugyanakkor több hibát is elkövetett; első körben hét hadosztályt vezényeltek a határra (ez édeskevés volt, a tervek szerint is ennek legalább az ötszöröse kellett volna egy hatékony támadáshoz, a gyakorlatban pedig kiderült, még több kell), ami jelezte a Monarchiának, hogy valami fennforgás készül az Alpokban, másrészt pedig a teljes mozgósítást csak május 22-én kezdték meg (bár az titokban már egy hónapja zajlott), aminek következtében lecsúsztak a meglepetésszerű támadásról.

A hadüzenetre végül május 23-án került sor, amikor az olasz csapatok jelentős része, elsősorban az ország keleti partján futó vasútvonalon még csak felvonulóban volt. Ezt használta ki a korábban sokak által lenézett, de azóta már bizonyított k. u. k. haditengerészet, amely szinte minden egységét felvonultatva, egy precízen megtervezett és kivitelezett akcióval vágta tönkre ezt a vasútvonalat, mintegy három héttel késleltetve az olaszok felvonulását.

haduzenet.png
A tengerészek örömmel fogadják az olasz hadüzenet hírét (Győri 224. o.)

“Amikor az antant-hatalmak egymásután üzenték meg a háborút a központi hatalmaknak és Olaszország még mindig nem jelentkezett, hogy mellénk áll, tudtuk, hogy elkerülhetetlen lesz a háború Itáliával. 1915 májusában aztán Olaszország valóban megüzente a háborút. A hadüzenet terminusa május 23-án éjjel 12 órakor járt le, illetve vált esedékessé. A haditengerészet kitörő ujjongással fogadta a hadüzenetet, mert már unta a tespedést, amikor tudta, hogy a szárazföldi harctereken már csaknem egy év óta tart az öldöklő harc.”[1]

 – emlékezett vissza régi ismerősünk, Győri Lajos, a Zrínyi csatahajó szállásmestere, aki maga is részese volt ennek az akciónak, és tapasztalatait a birodalom haditengerészetének történetét bemutató könyvében is leírta. A visszaemlékező annyiban téved, hogy a hadüzenetet 15.30-kor adta át az olasz követ, és arról a flottánál 16 órakor szereztek tudomást.[2] A haditengerészet nagyobb egységei – a francia-brit túlerő miatt – ekkor már közel egy éve szinte mindig kikötőikben vesztegeltek, így érthető, hogy az olasz hadüzenet miatt amúgy is felpaprikázott legénység örömmel fogadta a bevetés hírét. A támadás tervei, szövetség ide vagy oda, már korábban készen álltak (sem Bécs, sem Róma nem hagyott fel az egymás elleni haditervek fabrikálásával), és mivel az olasz flotta, érthetetlen módon teljesen passzív maradt, semmi sem akadályozta a hadihajók kifutását. Az Anton Haus tengernagy vezette akcióban részt vett mindhárom dreadnought (a Szent István ekkor még nem volt kész), a Radetzky-osztály három pre-dreadnougthja (ide tartozott a Zrínyi is), az összes sorhajó, cirkáló, romboló és torpedónaszád is – utóbbiak biztosították a nagyobb egységeket, de közreműködtek a szűkebb kikötők lövetésében is. Velencét repülőgépekről bombázták, a tengeri támadás elsősorban Ancona, Brindisi, Rimini, Porto Corsini és Senigallia (akkor Sinigaglia, Sinigallia, Senigaglia néven is emlegették), valamint több kisebb kikötő ellen irányult, Győri szállásmester hajója ez utóbbiban vett részt.

anton_haus.jpg
Anton Haus tengernagy (1851-1917)

“Május 23-án délelőtt a pólai kikötőben az összes hadihajókról minden mozgatható, nélkülözhető anyagot kiszállítottunk az arzenálba. A parancs szerint délután 6 órakor volt a hajókon a gyülekezés. A sorhajókapitány rövid beszédet intézett a tengerészekhez. Elmondotta, hogy ütközet előtt állunk és harcra buzdította a legénységet. A „Zrínyi“-n volt egy katholikus (sic!) pap is, aki a hajót megáldotta. (…) Elsőnek a „Viribus Unitis“ hagyta el a kikötőt, majd követték a „Tegetthoff“, a „Prinz Eugen“ [ezek voltak a dreadnoughtok], a „Ferenc Ferdinánd“; a „Zrínyi“ és a “Radetzky“ nevű hadihajók.”[3]

Haus admirális, a szokásoknak megfelelően a kötelék első egységén, az öreg Habsburg csatahajón tartózkodott. Azért nem valamelyik modern dreadnoughton, mert azokat nem akarták kitenni az ellenséges aknák jelentette kockázatnak. Az összesen 12 csatahajó és kíséretük kifutás után nem sokkal több kötelékre vált szét, és mindenki elindult a számára kijelölt cél felé. A Zrínyit a 4. és 7. sz. torpedónaszád kísérte. A több tucat, egymástól távol lévő kikötőből induló, eltérő sebességű hajó összehangolt mozgatása már magában is szép teljesítménynek tekinthető, főleg úgy, hogy harci körülmények között sosem hajtottak végre ekkora flottamanővert (békében se nagyon). Hogy a hatalmas flotta miként maradhatott rejtve egy viszonylag kicsit tengeren, rejtély, de annyi bizonyos, hogy az olaszok részéről semmiféle ellenintézkedés nem történt, kisebb összecsapásokra is csak a támadás után került sor.

“Előbb félgőzzel, libasorban haladtunk a mi vizünkön, éjjel 12 óra tájban azonban a parancs szerint átvonultunk az ellenséges vizekre. A „Zrínyi“ május 24-én hajnali ½ 4 órakor ért Sinigaglia (sic!) alá. A mi feladatunk az volt, hogy ezt a várost, melynek a kaszárnyái tömve voltak ellenséges katonasággal s egyébként is vasúti gócpont volt olajfinomítóval és gyárakkal, a lehetőség szerint rommá lőjük.”[4]

zrinyi_firing.jpg
Korabeli képeslap a Zrínyi senigalliai akciójáról

A Senigallia előtt felvonult hajókat olyannyira nem zavarta semmi, hogy a parttól mindössze három kilométerre vettek fel tüzelőállást, ami a tűzvezetés szempontjából igen kedvezőnek bizonyult. Bár a 30,5 cm-es lövegek papíron 20 kilométer feletti lőtávolsággal rendelkeztek (a 24 cm-esek kb. 15-18 kilométeressel, a 10 cm-esek maximum 11 kilométeressel), a kor technikai színvonalán a tűzvezetést csak néhány kilométeres távolságig tudták viszonylag pontosan megoldani.


A Radetzky-osztályú csatahajók (Radetzky, Zrínyi, Erzherzog Franz Ferdinand) a Tegethoff-osztály után a Monarchia legkorszerűbb csatahajóinak számítottak. A hajóosztály tervezésekor világviszonylatban is kiemelkedőnek számított, ám a csupa 30,5 cm-es löveggel felfegyverzett brit Dreadnought (a csatahajótípus erről a hajóról kapta a nevét) 1906-os vízre bocsátásával egy pillanat alatt a második vonalba került. Ennek ellenére az 1910-1911 között szolgálatba állított, közel 140 méter hosszú és 25 méter széles, 15800 tonnás, gyors és erősen páncélozott, pre-dreadnought vagy semi-dreadnoughtként emlegetett hajók tiszteletet parancsoló fegyverzettel rendelkeztek.

sc-248-set-013-zrinyi-11-24.jpg
A Zrínyi elsődleges és másodlagos tüzérsége

A négy (2×2) 30,5 cm-es mellett nyolc (4×2) 24 cm-es, húsz (oldalanként tíz-tíz) 10 cm-es és hat 7 cm-es löveg képezte a hajó fegyverzetét. Az osztály egységei rövid pályafutásuk alatt több eseményen és bevetésen vettek részt; a Radetzky képviselte a Monarchiát 1911. június 24-én V. György koronázásán (miután a Ferenc Ferdinánd nem járult hozzá, hogy a nevét viselő egység menjen), a Zrínyi pedig, két Tegethoff-osztályú társával 1914 márciusa és júniusa között tett nagyobb “showing the flag” jellegű utat a Földközi-tengeren. A háború alatt a többi nagyobb egységhez hasonlóan kevésszer futottak ki. A most ismertetett akció mellett az osztály egységei 1914 augusztusában biztosították két német hadihajó kijutását az Adriáról, a Radetzky pedig fontos szerepet játszott a Cattaro melletti Lovcsen-ütegek kifüstölésében is. A három hajó háború végén, bár hivatalosan az újonnan alakult délszláv állam birtokába jutott, de a gyakorlatban amerikai kézre kerültek: végül a Zrínyit és a Radetzkyt 1920-1921-ben bontották le Olaszországban, a Franz Ferdinand pedig öt évvel később jutott hasonló sorsra.


2068468048_36325a7929_z.jpg
Össztűz! A Zrínyi (vagy valamelyik testvérhajója) fő tüzérségét használja

“A legénységen hallatlan izgalom vett erőt. Alig várták, hogy leadhassák az első lövést. Végre hajnalban 4 óra előtt 8 perccel elhangzik a parancs: „Feuer auf Molo!…“ Az egyik 24-es ágyú elbődül s mi csak azt látjuk, hogy a mólóról egy óriási felhő száll fel az égre és a távolban a föld meginog. Mikor a felhő eloszlott, láttuk, hogy a löveg megtette kötelességét: a móló eltűnt a föld színéről. Ez az első lövés jeladás volt a lakosság részére, hogy a két állam között kitört az ellenségeskedés és a polgári lakosság meneküljön. A 8 perc letelte után négy órakor Daublevsky kapitány kiadta a parancsot: „Az állomást lőni!“ Erre az oldalon levő 10 drb. 10 cm-es ágyú salvót [sortüzet] adott le egyszerre és az állomás épülete ledőlt, mint egy kártyavár. Ezután egyre-másra hangzottak parancsszavak s dörögtek az ágyúk. A lövedékek rombadöntötték a gyárakat, szétvetették a kaszárnyát és a víztornyot, melynek víztartálya úgy loccsant le, mint valami hatalmas lavór. Az egyik löveg a petróleumfinomítót találta el, mely tele volt naftával. A naftatartályok felgyúltak és a hajnali világosságban gigászi tűzijátéknak lettünk tanúi. Ilyen tűzijátékot életemben nem láttam sem azelőtt, sem azután.”[5]

Alább megfigyelhető, hogy milyen brutális hanghatással és füstképzéssel járt egy oldalsortűz. A videón egy jóval korszerűbb (második világháborús), 16 inches ágyúkkal rendelkező Iowa-osztályú csatahajó látható, mert sajnos 30,5 cm-es löveggel felszerelt csatahajókról nem találtam hasonló felvételt, ugyanakkor kiválóan megfigyelhető a Győri szállásmester által is említett “tűzijáték”.

Ahogy az a visszaemlékezésből is kiderül, a lövedékek borzalmas pusztítást végeztek a kikötői és vasúti létesítményekben. A Zrínyi olyan hevesen tüzelt, hogy hamarosan meg kellett fordulnia, mert oldalsó lövegei túlmelegedtek. Miután nem maradt célpont, a hajó visszaindult Pólába (ma: Pula, Horvátország), ám a meglepetés csak ez után következett, ugyanis a Zrínyit üldözőbe vette a Citta di Ferrara léghajó. Bár a repülés ekkoriban még gyerekcipőben járt, a léghajók és repülőgépek megjelenése már előrevetítette a hadihajókra váró új fenyegetéseket. Bár arra, hogy a légijárművek a hadihajók rémévé váljanak, még kb. 25 évet kellett várni, a Citta di Ferrara komoly fenyegetést jelentett a légvédelmi fegyverzettel ekkor még nem rendelkező csatahajó számára úgy is, hogy a ez időtájt a bombázás is csak “érzésre” ment. Ennek ellenére egy találat is súlyos veszteségeket okozhatott volna, egy lelassult/mozgásképtelen hajó pedig könnyű prédája lehetett volna az előbb-utóbb észbe kapó olaszoknak.

“Ekkor egy olyan izgalmas harc kezdődött meg, melyet sohasem fogok elfejteni. A „Zrínyi“ teljes sebességgel hasította a vizet, de a léghajó gyorsabb volt és csakhamar fölénk került. A kapitány az egész legénységet felparancsolta a fedélzetre, mert légiágyúk hiányában tehetetlenek voltunk a veszedelmes ellenséggel szemben. A tengerészek heves tűz alá fogták a léghajót, de annak védőpáncéljáról visszaperegtek a golyók.”[6]

0sms_zrinyi_08.jpg
A Zrínyi teljes gőzzel halad

Ahogy Győri szállásmester is említette, a légelhárítás a hajón ekkor lényegében kimerült az összefogott puskatűzben (érdekesség, hogy a módszert a szovjet tömb országaiban 50-es években még tanították), és minden bizonnyal a “tengerész-szakszótár” vonatkozó vaskosabb kifejezéseinek hangos ismételgetésében. Mivel a léghajót, a korabeli gyenge motorok miatt a lehető legkönnyebbre építették, páncélzat csak kevés helyet védett; a sikertelenség oka elsősorban az volt, hogy a hatalmas ballonon a kis puskalövedékek képtelenek voltak annyi lyukat ütni, hogy az komolyabban veszélyeztesse a légvédelemre amúgy igen érzékeny járművet. Maradt tehát a defenzív manőverezés, ami elsősorban cikk-cakkozásból állt (ezt később is alkalmazták, repülő- és tengeralattjáró-támadás esetén egyaránt), de a Zrínyi kapitánya egy kockázatosabb trükköt is bevetett, hasonlót, mint amit a Csatahajó című filmben is láthatunk.

“Ekkor a kapitány új harcicselt (sic!) gondolt ki. A legénységet levezényelte a fedélzet alá s megkezdődött a manövrírozás a léghajó és a “Zrínyi“ parancsnoka között. A léghajónak, ha bombát akart dobni a mi hajónkra, pontosan fölibünk kellett kerülni és átvenni a mi sebességünket. Amikor a tisztek észrevették, hogy a léghajó fölibünk került s így a ledobott bomba minket talál, a kapitány újabb parancsot adott ki: „Teljes erővel állj!“ A gépek azonnal le- álltak, a hajó hatalmas teste megrázkódott s mi úgy eldőltünk, mint a zsákok. A hajó azonban meg volt mentve, mert a ledobott bomba előttünk esett a vízbe. A léghajó nem volt elkészülve a manőverre és nem állott meg fölöttünk. Ezt a veszélyes mulatságot még néhányszor megismételte a kapitány, aki egy másik kritikus pillanatban újabb parancsot vezényelt: „Teljes erővel fordulj!“ A bombát ismét elkerültük. A „Citta di Ferrara“ ekkor négy bombát dobott le a hajónkra, de szerencsére egyik sem talált. Jobbnak látta, ha még idejében visszafordul s ezzel a légi veszedelem megszűnt fölöttünk.” [7]

l4868.jpg
Új idők, új kihívások: a Franz Ferdinand első lövegtornya, amelynek tetején egy 7 cm-es légvédelmi löveg is helyet kapott.

A hajó megállítása azért számított kockázatosnak, mert egy közel 140 méter hosszú és 15 000 tonnás jószágot újra mozgásba hozni nem volt éppen egyszerű feladat, és támadás esetén legtöbbször a sebesség jelentette a mentsvárat, ugyanis kellő sebességtöbblet hiányában fordulni is csak nehezebben lehetett. A léghajó viszont hamarosan visszafordult; a Zrínyin nem tudták, de azért, mert az Anconát támadó köteléket vette célba. A veszély ugyanakkor nem múlt el, mert megjelentek a tengeralattjárók, amik a nagyobb felszíni hajók másik halálos ellenségének számítottak. A Zrínyi azonban ezt a támadást is megúszta.

A Velencétől Brindisiig több helyen bevetett többi kötelék is sikerrel hajtotta végre feladatát; a Habsburg vezette főerők hajnali 4 és 5 óra 30 perc között Anconában szétlőtték a vasútállomást, egy laktanyát, a parancsnokságot, a város víz- és gázműveit, emellett megrongálták a villanytelepet, a világítótornyot, több üteget és a kikötőben álló hajók jelentős részét. A város súlyos károkat szenvedett, a halálos áldozatok száma 68 (más források szerint 63) volt. Ahogy már említettük, a Citta di Ferrara itt is megpróbált közbeavatkozni, ám három hidroplán elkergette. Az olaszok az Argonauta nevű tengeralattjárót is riadóztatták, ám az nagy igyekezetében fennakadt a kikötőt ellenséges tengeralattjáróktól védő barikádokon. A Radetzky csatahajó Porto di Potenza vasúti hídját lőtte szét, a Sankt Georg páncélos cirkáló pedig Riminit bombázta. Mivel térképük rossz volt, itt csak egy vonatot, és a térképeken nem is szereplő vasúti hidat bombáztak. A Novara cirkáló egy romboló és a 80 T torpedónaszád kíséretében Porto Corsinit támadta meg hajnali 3.20-kor.

novara8888uu.jpg
A Novara gyorscirkáló
“Én flottánk legészakibb csoportját vezényeltem és a Novara”-val, négy torpedónaszáddal, meg a „Scharfschütze” nevű rombolóval Porto Corsini ellen intéztem támadást. Odanyílik annak a hajózható csatornának a torkolata, mely Ravennát az Adriával összeköti. A csatornában búvárnaszádok és motoros járművek jelenlétét sejtettem, s ezért a rombolónak azt a parancsot adtam, hogy farral hátráljon be oda. Az olasz csapatok csodálatosképpen lövészárkokban rejtőztek és eleinte mozdulatlanul maradtak. Reggel öt óra tájban, mikor hajnalodni kezdett, kíváncsian előbújtak és egyik altisztjük még naivan meg is kérdezte: „Ma che cosa volete?” („Ugyan mit akartok ?”) Gépfegyvereinktől kapta meg a választ. A romboló a jelzőállomás elpusztításával befejezte feladatát és az 1200 méter hosszú csatornából, most már orrával előre haladva, sebes menetben szerencsésen visszatért. Noha közvetlen közelből heves ágyútűz kísérte, mégsem érte találat, mert a magas part és a mély csatorna között jelentékeny a szintkülönbség. Ellenben az olasz ütegek néhány lövése eltalálta a „Novara”-t,úgyhogy Persich sorhajóhadnagy, vitéz torpedóstisztem és több matrózom is életét vesztette. Egyik torpedónaszádunk is megsérült; tűzmentes oldalunkra irányíttattam és sikerült a rajta ütött léket annyira betömnünk, hogy a „Scharfschütze” kíséretében Pólába küldhettem. Ezután összes egységeimmel Trieszt felé indultam. Ugyanis azt a parancsot kaptam, hogy a Velencéből valószínűleg odatartó olasz flottaosztályt megtámadjam. Minthogy azonban repülőink jelentése szerint Velencéből egy hadihajó sem futott ki, visszarendeltek hajóhadunk zöméhez és valamennyien együtt futottunk be Pólába.”[8]
 
 – írta emlékirataiban Horthy Miklós sorhajóhadnagy, aki ebben az akcióban a később legendássá vált Novara cirkáló parancsnokaként vett részt. Mindkét hajót egy-egy találat érte; öt tengerész hősi halált halt, öten megsebesültek. Az Admiral Spaun és Helgoland cirkálók 8 rombolóval a Pelagosa (ma Palragusa) – Lacosta, illetve a Pelagosa – Gargano-fok vonalon járőröztek, nehogy az esetlegesen kifutó olasz flotta oldalba támadhassa a partot lövő kötelékeket. Miután ellenséggel nem találkoztak, az Admiral Spaun és kísérete a campomarinai vasutat és a Sinovea folyó hídját, a Helgoland vezette kötelék pedig Brindisit, Viestát és Manfredoniát lőtték. Itt támadta meg őket a Turbine romboló,  de a Csepel és Tátra rombolók elsüllyesztették a magányos hajót, legénységét pedig foglyul ejtették.[9]
ezj5cph.jpg
Egy Tegethoff-osztályú csatahajó sortüzet ad le

“Ez volt a legérdekesebb harciélményem. Az első tengeri csatának minden részletére pontosan emlékszem s mondhatom, nem bántam meg, hogy akkor éjszaka ott voltam a „Zrínyi“ fedélzetén.”[10]

 – írta húsz évvel később Győri Lajos legemlékezetesebb háborús történetével kapcsolatban. Bár a tengerészet megtette kötelességét, a szárazföldön a borzalmas veszteségekkel járó harcok még évekig, 1915. június 11-től 1918. november 3-ig húzódtak, a békekötések során pedig az antant nem tartotta be a londoni szerződést – így lett Olaszországból “elégedetlen győztes”. A háború nyomait – lövészárkok, bunkerek, hősi temetők – ma is láthatja az arra járó utazó. Annak, akit jobban érdekel a császári és királyi haditengerészet, ajánlom ezt az összeállítást, amelyben a legtöbb hajóosztály mellett néhány kikötőváros is feltűnik;

[1] Győri 224. o.

[2] Csonkaréti 2012 85. o.

[3] Győri 226-227. o.

[4] Győri 227. o.

[5] Győri 227-228. o.

[6] Győri 228. o.

[7] Győri 228-229. o.

[8] Horthy 85. o.

[9] Csonkaréti 2012 85-90. o. és Csonkaréti 2002 168-172., valamint 185-186. o.

[10] Győri 229. o.

 

Források

Csonkaréti Károly: Császári és királyi hadihajók Hajja és Fiai, Debrecen, 2002.

Csonkaréti Károly: Ha tengeren veszek, ki sirat meg engem Kornétás, Budapest, 2012.

Győri Lajos: A császári és királyi haditengerészet békében és háborúban, Nagy Károly és Társai Grafikai Műintézete, Debrecen, 1935.

Horthy Miklós: Emlékirataim Európa-História, Budapest, 1990. A jegyzeteket írta: Sipos Péter.

A nyitóképen egy ritka alkalom: felvonul a teljes császári és királyi flotta

Facebook Kommentek

További írásaink