Megszállás? Felszabadítás? – Révai József és a háború utáni világrend

1989-tól kezdve élénk történeti és közéleti vita folyik arról, hogy a Vörös Hadsereg 1944-45-ös magyarországi tevékenységét milyen fogalommal illessük. Ennek a diskurzusnak a legfőbb nehézségét az adja, hogy 1945-től minden, a náci Németországgal szövetséges vagy általa megszállt ország – illetve utódállamai – viszonyítási pontjául az 1944-45-ös esztendők szolgálnak, ezáltal történettudományon túlmutatóan máig legitimációs funkciókat is ellát az angolszász és szovjet csapatok bevonulásának megítélése. A hidegháború során mindkét hatalmi tömb azzal kívánta csökkenteni a másik szuperhatalom legitimitását, hogy elvitatta annak felszabadító szerepét, s azt hangsúlyozta ki, hogy a másik fél saját politikai és társadalmi rendszerét kényszerítette rá az általa katonai igazgatás alá vont területekre.

Ennek empirikus alapját az a tény adja, hogy a szövetséges csapatok bevonulása nem csupán a német megszállás alóli felszabadítást jelentette ezeknek az államoknak, hanem mélyreható politikai, társadalmi és gazdasági változásokat is. Különösen meghatározó volt ez a közép-kelet-európai államokra, ahol cél volt a társadalmak modernizációja is. Ezekbe a folyamatokba mind az angolszász, de még inkább a szovjet katonai hatóságok beavatkoztak. Kifejezetten igaz volt ez a tendencia a vesztes államokra, amelyek háború utáni berendezkedését a helyi Szövetséges Ellenőrző Bizottságok működése határozta meg.

37225.jpg
A szovjet és amerikai csapatok találkozása az Elbánál.

Az 1948. március 3-4-én a magyar-szovjet barátsági szerződés becikkelyezéséről szóló törvényjavaslat parlamenti vitájában Révai József részletesen foglalkozott ezzel a kérdéskörrel.

„A Szovjetunió a szovjet hadsereg révén a békeszerződés ratifikálásáig nálunk megszálló hatalomként volt jelen. Távol áll tőlem az a szándék, hogy tagadjam, hogy ennek a ténynek volt bizonyos jelentősége a magyar belpolitikai fejlődésre is. Bolondság volna ezt kereken tagadni, mint ahogy tagadhatatlan, hogy volt befolyásai – teszem – a görögországi belpolitikai fejlődésre annak a ténynek, hogy ott angol és amerikai – nem tudom hirtelen minek nevezzem (Gerő Ernő miniszter; Szövetséges megszállók!) — szövetséges vagy megszálló csapatok voltak jelen. Megszálló csapatok, szövetséges jelmezben.

De azért mégis van valami különbség – s azt hiszem, ezt nem tagadhatja józan ember – a között, hogy a megszálló csapatok jelenlétükkel monarchistákat és fasisztákat segítenek-e nyeregbe vagy a dolgozó nép törekvéseit támogatják: támogatják a dolgozó népnek arra irányuló törekvéseit, hogy megakadályozza, hogy régi urai kerüljenek nyeregbe, arra irányuló törekvéseit, hogy maga vegye kezébe az ország sorsának és kormányzatának intézéséit. Van különbség aközött, hogy a megszálló csapatok a nép ügye mellett vagy a nép ügye ellen érvényesítik-e azt a befolyást, amelyet magával jelenlét ükkel gyakorolnak az illető ország belső fejlődésére.

De azért itt is egy fenntartással kell élni. Vajon hogyan gyakorolták a nálunk megszálló erőként jelenlévő szovjet csapatok a jelenlétük tényében rejlő befolyást a magyar ügyek, fejlődéséire? Miben állt ez a befolyás a magyar belpolitikai kialakulására? Ez a befolyás lényegében egy irányban érvényesült. Abban az irányban, hogy a szovjet csapatok nem akadályozták mesterségesen és erőszakkal azt, mi természetes volt, nem akadályozták mesterségesen és erőszakkal — mint más megszálló csapatok Olaszországban és Görögországban (Úgy van! Úgy van! a kommunista párton.) – a fejlődést, azt ugyanis, hogy egyre inkább a dolgozó osztályok jutnak túlsúlyra az illető országok belpolitikai életében.

Ugyanezt az igazságot másképpen is ki lehet fejezni. Ki lehet fejezni úgy, hogy a szovjet csapatok jelenlétének befolyása akadályozta meg nálunk a polgárháború kitörését. (Hosszantartó nagy taps a kormánypártokon, taps az ellenzék egy részén.) Mert azt hiszem, abban senki sem kételkedik, hogy a magyar dolgozó nép, a magyar munkásosztály és — hozzáteszem — mi kommunisták ezért a fejlődésért csatáztunk, harcoltunk volna így vagy amúgy, akár kedvező, akár kedvezőtlen körülmények között. (Úgy van! Úgy van! a kommunista párton.) Ha olyan csapatok lettek volna az országban, amelyek ezt a természetes fejlődést akadályozták volna, akkor is harcoltunk volna. (Úgy van! Úgy van! – Taps a kommunista, a szociáldemokrata, és a parasztpárton.) De akkor vér folyt volna, fegyveres harcra kerülhetett volna a sor és akikor demokráciánk fejlődése nem lehetett volna, olyan békés, mint amilyen békés lett a szovjet csapatok jelenléte következtében. Ne vegyék tőlem zokon a szót, de azt mondom: hála Istennek, hogy Magyarországot nem angolszász csapatok szállták meg. (Nagy taps a kormánypártokon. — Taps az ellenzék egy részén.)

p16k7j3g15dscm8drucej0o511.jpg

Ha a kocka úgy fordult volna, ha a háború menete olyan lett volna, hogy Magyarországon történetesen vegyes megszállásra, különféle zónák létesítésére került volna sor, akkor ma ott tartanánk mi magyarok, ahol Ausztria tart és ahol Németország tart. Ki irigyli azt? Van-e, lehet-e nézeteltérés magyar és magyar között abban, hogy ez a legrosszabb variánsa lett volna a mi háború utána feltámadásunknak? Ha vegyes megszállásra került volna sor Magyarországon, akkor nekünk magyaroknak, a magyar dolgozó osztályoknak nem lett volna módunk bebizonyítani magunk és a világ előtt, hogy rá tudunk lépni saját erőnkből a demokratikus fejlődés útjára. A német és osztrák népnek nincs módja ezt bebizonyítani.

Ha pedig még csak nem is vegyes, hanem csak angol megszállás lett volna Magyarországon, ha az következett volna be, amiben oly sokan reménykedtek a háború tartama alatt, akkor még meg lenne az Esterházyak és Pallaviciniek latifundiuma, (Úgy van! Úgy van a kommunista párton.) ugyanúgy, amint megvannak Szicíliában, Dél-Olaszországban az olasz grófok, az olasz Esterházyak latifundiumai és amint megvan még a nagybirtok Nyugat-Németországban.

Ha angol megszállás lett volna Magyarországon, akkor a munkáspártok és a parasztpártok nem így ülnének itt a parlamentben, és nem volna olyan szerepük a kormányzásban, mint amilyen van, s ezzel együtt nem tartanánk ott a gazdasági újjáépítés útján sem, ahol tartunk. (Úgy van! Úgy van! a kommunista párton.)

Ki hiszi el, hogy mi ebbe valaha is bele nyugodtunk volna? (Felkiáltások a kommunista párton: Soha!) Soha nem nyugodtunk  volna bele, és ha másképpen nem ment volna, mi is fegyverrel a kézben, úgy mint a görög testvéreink, küldöttünk volna szabadságunkért. (Közbekiáltás a kommunista pártról: Éljem a görög szabadságharc! . — Hosszantartó nagy taps a kormánypártokon. — Taps az ellenzék egy részén.) Mindenki biztosra veheti, hogy igenis fegyverrel a kézben harcoltunk volna az ellen, hogy a felszabadító, vagy megszálló angolszász csapatok visszaállítsák nálunk a Horthy-rendszert, a nagybirtok és a nagytőke uralmát.

(…)

És azt is tudjuk, t. Országgyűlés, hogy a nyugat-németországi, és ausztriai angolszász megszálló hatóságoknak: kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy feloszlassák azokat a katonai kereteket, amelyek között még ma is ott vannak tartalékba – nem tudom ki ellen, talán a palesztinai nép ellen, de azt hiszem, közel járok a valósághoz, ha azt mondom, hogy tartalékban a magyar demokrácia ellen — Száiasi csapatai. (Úgy van! Úgy van! a kommunista párton.) Nem oszlatták még fel ezeket a kereteket. Azt hiszem szerencséje a magyar népnek, hogy nem; részesült egy olyan megszállás áldásaiban, amely Szálasi csapataira bízta volna a rend fenntartását Magyarországon. Mi legalábbis azon a véleményen vagyunk, hogy jobb volt a szovjet megszállás, amely lehetővé tette, hogy a belső rend fenntartása munkásokból és parasztokból újonnan toborzódó rendőrségre és katonaságra bízassék. (Úgy van! Úgy van! a kommunista, szociáldemokrata és a parasztpárton.)

Related image
Az új legfőbb “nemzeti ünnep”, április 4.

Ha nincsenek nálunk szovjet csapatok. — ismétlem, — kínosabb, nehezebb lett volna a fejlődésünk. Hála Istennek, hogy nem így történt. De ha így történt volna, megharcoltuk volna harcunkat akkor is!”

(Országgyűlési napló, 1947. III. kötet • 1948. február 16. – 1948. március 5. 1134-1136.)

A beszédben már megjelenik a szovjet katonai jelenlét legitimációja. (Nem véletlen, hogy az államszocialista rendszer kiépülésével legfontosabb ünnepévé április 4-e vált.) Érdekessége a szövegnek, hogy Révai a szovjet hadseregnek 1944 és 1947 között magyarországi jelenlétét megszállásnak minősíti, viszont ezt két módon is igyekszik enyhíteni. Egyrészt a „természetes fejlődés” előmozdítóját, kereteinek megteremtőjét látja a kommunista politikus a Vörös Hadseregben, miképp Hegel a Jénába bevonuló Napóleonban „világszellem” (Weltgeist) megtestesülését fedezte fel. Másrészt Révai azzal hatástalanítja a Szovjetuniónak a magyar belpolitikában tett lépéseit, hogy hasonlókat a nyugati szövetségesek is megtettek az általuk igazgatott területeken. Ami látványosan hiányzik az érvelésből, hogy Magyarország vesztes vagy háborús bűnös volta okán lenne megszállva, még ha utal is arra, hogyha nem vonult volna be Magyarországra a Vörös Hadsereg, akkor a horthysta nagytőkések és nyilasok uralma tombolna az országban. Ez utóbbi tényre választ kaphatunk Révai beszédének korábbi részében, amikor kijelenti:

Ez a szerződés bizonyítéka egyebek között annak, hogy a Szovjetunió kész elfelejteni azokat a bűnöket, amelyeket ebben a háborúban vele szemben elkövettünk.” (Uo. 1128.)

Az angolszász katonai jelenlét elrettentő példájaként Olaszországot és Görögországot említi Révai, amit indokol egyrészt az, hogy itt voltak jelen tekintélyes létszámmal a kommunista pártok, másrészt a szociális feszültségek, illetve a polgári berendezkedés visszaállítása itt okozta a legjelentősebb problémákat. Ezek az országok voltak tehát Európában – a megszállt Németországot nem számítva -, ahol legjelentősebb ellentétei alakultak ki a Szovjetuniónak és az angolszász hatalmaknak.

1945-ben 1,7 millió tagjával az Olasz Kommunista Párt volt az ország legnagyobb létszámú és – a partizánmozgalma révén – legjobban felfegyverzett politikai alakulata. Olaszországban – a többi újraalakuló államhoz hasonlóan – nagykoalíció jött létre a kommunisták részvételével, akiket a hidegháborús helyzet miatt 1947 májusában a szocialistákkal együtt kizárták őket a kormányból, amit a Szovjetunió igen sérelmesnek élt meg. Eközben a nagybirtokos földjeit elfoglaló szegényparaszti földmozgalmak ellen az olasz rendőrség gyakran brutálisan lépett fel, az elkövetkező években is több alkalommal belelőttek ilyen tömegekbe.

A Görögországra való gyakori utalások a görög polgárháborúra vonatkoznak, ahol a kommunista partizánokat – Jugoszlávián, Albánián és Bulgárián keresztül – a szovjetek támogatták, míg a királyi hadsereget előbb a britek, majd az amerikaiak látták el munícióval.

kke.png
A Görög Kommunista Párt felvonulása a német megszállás alól felszabadított Görögországban

 

Révai külpolitikai kitekintésének zavarba ejtő része, amikor a palesztinai népesség ellen fellépő nyilasokról beszél. Ebben a szövegben a „palesztinai nép” alatt inkább értheti az ott élő zsidó népességet, mint a palesztinokat. 1949-ig a zsidó állam létrejöttének legfőbb külpolitikai támogatója a Szovjetunió volt. A palesztin népesség feletti aggodalmat azért sem tekinthetnénk reálisnak, ugyanis a Szovjetunió – és szövetségeseinek – támogatása kiterjedt arra is, hogy Izrael „homogenizálja” a területeit, azaz mintegy 700000 arabot telepítsen ki illetve űzzön el (lásd a szovjet tömb országai által adott elutasító szavazatokat az ENSZ 194-es közgyűlési határozatához).

Végül, de nem utolsósorban a parlamenti jegyzőkönyv jól bemutatja a magyar belpolitikai viszonyokat 1948 elején. Még néhány hónappal a Magyar Dolgozók Pártjának megalakulása előtt vagyunk, de látható, hogy a kommunista párt mellett a szociáldemokraták szólalnak fel a legtöbbet. Többször olvasni, hogy parasztpártiak helyeslik Révai beszédét, míg a kormánykoalícióba bekerülő, de szervezetileg és morálisan összeroppant kisgazdák nem adták jelét helyeslésüknek. Megemlíti a parlamenti jegyzőkönyv, hogy az ellenzék padsoraiból is elhangzott helyeslés a kommunista politikus beszédekor. Ezek a helyeslések valószínűleg a radikális és a polgári demokrata párti képviselőktől származhattak, ugyanis mind Supka Géza, mind Halász Aladár felhívta a figyelmet a barátsági szerződés vitájakor az amerikai “trösztimperialisták” tevékenységére.

Felhasznált irodalom

Balogh Sándor: Magyarország külpolitikája, 1945-1950. 2. bőv. kiad. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1988.

Németh István (szerk.): 20. századi egyetemes történet. 1-2. köt. Osiris, Bp., 2005.

A nyitóképen a Szent Gellért téren 1945-ben felállított szovjet emlékmű, háttérben a még erősen romos szállóval és a Sziklakápolnával. (FORTEPAN)

Facebook Kommentek

További írásaink