Mari néni, az ágyellenőr; légi partizánok a Donnál, a Csendes-óceánon és Koreában

Korábban már két írásunk is foglalkozott a hadászat pár fontosabb alapelvével, nevesül a megelőző csapással és az ellenség megtévesztésével. Na de mi a helyzet akkor, ha éppenséggel sem megelőzni, sem megtéveszteni nem tudjuk az ellenséget, amely ráadásul (ideiglenesen legalább is) fölényben van? Bosszantsuk ott, ahol csak lehet, romboljuk katonái morálját és fosszuk meg a lehető legtöbb utánpótlástól is! Ennek a korábban „kisháborúsnak” nevezett harcmodornak volt mestere Kováts Mihály és Hadik András, de a huszárcselekről az 1809-ben Nyugat-Magyarországon járó francia katonák is pont eleget tudtak mesélni.

A helyzet a második világháború (sőt, a koreai háború) idejére sem; a szovjetek, főleg a légierő a német és vele szövetséges csapatok (így a magyarok is) bosszantásában is hatalmas rutinra tettek szert. Ennek egyik fő eszköze a Po-2-es (korábban U-2-es, de nem az az U-2-es, Magyarországon Pacsirta néven ismert) könnyű repülőgép volt, amelyet sok esetben hölgyek vezettek, akik az idegállapotba került ellenséges katonáktól elég hamar megkapták a cseppet sem hízelgő boszorkány besorolást. A gépekről, pilótáikról és alkalmazásukról az Aranysas magazin 2016/8. számában jelent meg egy kiváló cikk, mi pedig „bakaperspektívából”, vagyis a megtámadott földi erők szemszögéből mutatjuk be a légi partizánokat!

A nyitóképen is látszik, hogy a Po-2-es (terepfestés ide, géppuska oda) nem az a klasszikus harci gép, ám akadt több tulajdonsága – például lassúsága és viszonylag halk motorja – ami miatt éjjeli zavarórepülésekre tökéletesen alkalmasnak bizonyult. Bár a lassú, és alig felfegyverzett gépek nem bizonyultak hosszú életűnek egyik háborúban sem, a kis szovjet varrógépek pilótái előnyösen használták ki hátrányukat: éjjelente repültek, ami miatt vadászokat nem tudtak rájuk emelni (éjjeli vadászok ekkor csak a hátországot védték, már ahol voltak egyáltalán), és a csapatlégvédelem, amely radarokkal még nem rendelkezett csak füleire és fényszóróira támaszkodhatott.

A radaroknak később se vették nagy hasznát, ugyanis a fa-vászon gépek nem, vagy csak nagyon kedvező esetben vertek vissza használható jelet. Ugyanakkor, ha meg is találták a kisgépet, lelőni legtöbbször nem sikerült, mert egyszerűen túl kicsi és lassú volt, bár ha mégis sikerült (akár csak géppuskával is) eltalálni, a Po-2-es szinte biztosan lezuhant. És hogy mi szükség volt a „varrógépek” bevetésére? Azok vagy kis bombáikkal, néha rakétáikkal, vagy puszta megjelenésükkel is elérték, hogy a környék katonái ne zavartalan pihenéssel töltsék az éjszakát. Azt, hogy mivel jár másnap egy ébren (ráadásul idegeskedéssel) töltött éjszaka, azt legjózanabb életű olvasóinknak sem kell különösebben magyarázni…

evgeniya_rudneva.jpg
Jevgenyija Rudnyeva főhadnagy

A női pilótákból szervezett 588. éjjeli bombázó ezredet (később 46. „Taman” Gárda-bombázóhadosztály) éjjeli boszorkányoknak (Nachthexen) emlegették a németek. Az egyik legismertebb „éjjeli boszorkány Jevgenyija Rudnyeva főhadnagy navigátor volt, aki pilótájával, Panna Prokofjevával együtt 1944. április 9-én Kercsnél hősi halált halt. A nem mindennapi egység működése a történelmi témák iránt igen fogékony Sabaton együttest is megihlette; a szovjet pilótanőkről írták Night Witches, vagyis éjjeli boszorkányok című számukat, amelyet itt is meghallgathatunk.

Ahogy az lenni szokott, a katonák különféle gúnyneveket adtak a gépeknek; a Po-2-eseket honvédeink zürnyögő motorhangjuk miatt emlegették kávédarálónak, varrógépnek és Mari néninek is, utóbbi elnevezést a női személyzetek nagy száma ihlette. A németek, akiknek a kis masina szintén sok kellemetlen percet szerzett, „ügyeletes altisztnek” hívták a gépeket, utalva arra, hogy a cseppet sem viráglelkű tiszthelyettesek hajlamosak voltak legszebb éjjeli szendergéseikből holmi ordibálással felverni szegény katonákat. A bevetési módszer annyira sikeres volt, hogy azt hamarosan a németek és japánok is átvették; a ő gépeik az amerikaiaktól ekkor kapták a „Bedcheck Charlie”, vagyis az „ágyellenőr” nevet: rutinosabb olvasóink már rég tudják azt is, hogy Charlie a mindenkori ellenség „beceneve” az amerikai katonai szlengben. Az amerikaiak azonban pár évvel később igazi Po-2-esekkel is találkozhattak, méghozzá a koreai háborúban: a hegyes terep különösen kedvezett az ágyellenőröknek, ugyanis a völgyekben nagyon könnyen fel tudtak szívódni az őket üldöző vadászok elől, amelyek nagy része hiába rendelkezett lokátorral, az a legtöbb esetben képtelen volt befogni a kicsi, ráadásul földháttérben repkedő gépet. További gondot okozott, hogy a gyors, sugárhajtású vadászoknak egyszerűen túl lassú volt a kávédaráló, vagyis önmaguk veszélyeztetése nélkül (a korabeli gépeknek átesésközeli sebességgel repkedés nélkül is elég borzalmas volt a baleseti statisztikája) képtelenek voltak lőhelyzetbe kerülni. Kicsit hatékonyabbak voltak a második világháborús vadászok – F-51 Mustang, F4U Corsair – és csapásmérők, mint a B-26-os (leánykori nevén A-26), de még nekik sem volt egyszerű dolguk. Az egyik B-26-os úgy tudott csak a Po-2-es mögé kerülni, hogy a létező összes féklap mellett a futóművet is kiengedték. A lentebbi videóból kiderül, miért is kapta a varrógép nevet a Po-2-es. A 2.05 körül hallható, pontosabban nem hallható motorzajból jól látható (elnézést a képzavarért), hogy milyen nehéz volt a kétfedelű észlelése, főleg, ha direkt kikapcsolt motorral, lapos siklásban közeledett;

 A koreai háború különben sajátos keveréke volt múlt és jövő konfliktusainak; előfordultak a második világháborút idéző tankcsaták, amelyek azután első világháborús jellegű állásharcba torkoltak, a levegőt pedig eleinte a második világégés legjobb típusai uralták, viszont hamarosan megjelentek a trónkövetelők, vagyis az első generációs sugárhajtású gépek, mint az F-80, F-84, és a két „csúcsragadozó”, az F-86 és a MiG-15. Na de vissza előbb 1942-be, lássuk, hogy élték meg a Don-kanyarba vezényelt magyar katonák az éjjeli boszorkányok támadásait!

A magyar 2. hadsereg első alakulatai, a parancsnokság és a III. hadtest (6., 7., 9. könnyűhadosztály) április 12-től került kiszállításra, és május első napjaiban már Kurszk környékén akklimatizálódtak. A hadtest híradózászlóaljában szolgált Kazári József, aki ekkor, a szovjet éjjeli bombázóknak köszönhetően szerezte első háborús élményeit:

 „Hősi halottunk is lett nemsokára. Ugyanis Fehér szakaszvezető[1] levelet vitt ki az állomásra, a visszatérő szerelvényen lévő katonákhoz, és visszajövet, útközben érte az autót bombatalálat, mivel minden este jöttek bombázni bennünk az úgynevezett »Marinénik«”.[2]

post-23845-0-53571800-1410660678.png
Mari néni bevetésre indul

Bár a Po-2-esek támadásai viszonylag kevés áldozatot szedtek, látható, hogy nem volt szabad lebecsülni jelentőségüket, amely a csapásmérés mellett a pihenő katonák nyugtalanításában merült ki. Régi ismerősünk, Németh Lajos tartalékos zászlós, aki a 7. könnyűhadosztály híradósainál teljesített szolgálatot, kiemelte, hogy amikor új helyre települtek, első dolguk volt légoltalmi árkokat ásni, vagy a meglévő vermeket és pincéket feltérképezni. A zümmögő varrógépek, amelyek a bombázás mellett felderítést is végeztek, így is több kellemetlen pillanatot szereztek nekik:

„Este pár száz méteren zümmög a közelfelderítő. Rémes ez a lassú járat. Mintha órákig a fejünk felett ülne. Elég egy cigaretta fénye, s már borul a kosárnyi bomba. Ha olyan a felhőzet, hogy a hangot leveri, még ijesztőbb. A sofőröm félálomban ugrik az árokba. Fél. Persze mindenki fél. Senkinek nem hiszem el, hogy ő nem fél.”[3]

lo.png
Légi partizánok támadása következtében elhullott ló: az embereket általában megvédték a fedezékek, de a jószágoknak nem tudtak ilyeneket kiépíteni. Később, 1942 őszén a lovak jelentős részét hátravonták, és készültek védett istállók is. (Kemendy VIII. tábla)

Arra is utaltunk már, hogy a kialvatlanság és az állandó idegfeszültség milyen károsan befolyásolta a honvédek (illetve úgy általában az ember) teljesítőképességét is. Erre jó példa a 35/II. zászlóalj esete, amely 1942 augusztus elején Sztorozsevoje és Otticsiha környékén harcolt. Előbbi községből végül 8-án füstölte ki őket egy erős tüzérségi és páncélostámadás, amelyet éjjeli bombázás vezetett fel, ami kellően „megdolgozta” a körmendi katonákat. Bár a község elvesztését a zászlóalj elégtelen páncélelhárítása okozta, abban nagy szerepe lehetett a Mari néniknek is. Szimedli József tartalékos zászlós, a zászlóalj segédtisztje így emlékezett erre:

„Sztorozsevoje községnél ugyancsak támadás érte egy hét múlva a zászlóaljat, egész éjjeli bombázás, másnapi orosz támadás, úgyhogy a körmendi zászlóalj feladta Sztorozsevoje községet is. A községen kívül próbáltunk állást elfoglalni, de nem sikerült, mert a tankok támadtak. Na, most mivel a zászlóaljnak már súlyos nagy vesztesége volt, leváltották, hátravitték tartalékba és Gyevica községhez vezényelték a Don-partra, védőállásba és ott is maradt a téli állásig.”[4]

A 35/I. zászlóaljat is több ízben érte éjjeli bombázás, amelyek során a szovjet pilóták bombakosarakat dobtak a magyar állásokra. Az egyik ilyenre szeptember 9-én került sor; a támadás során megsemmisült a géppuskás század egy kerékpárja, és egy német tüzérezred 1 személy- és 1 tehergépkocsija. Szerencsére csak anyagi veszteség keletkezett, az viszont igen komoly volt, főleg a bevetett erőket tekintve.

„pedig a két század és a zászlóalj- parancsnokság elhelyezési körleteire kb. 20-25 bomba esett.”[5]

kosar.png
Fel nem robbant Molotov-kosár tartalma: mögötte bal oldalt Kemendy Géza ül. (Kemendy VIII. tábla)

A „Molotov-kosárnak” is nevezett bombákkal 1942. június 20. körül Kemendy Géza, a 17/II. zászlóalj vonatparancsnoka is találkozott. Az őket Galicsinál ért támadás során a lóveszteség volt különösen magas, de a bombák egy honvéd életét is kioltották. Kemendy később azt is leírta, hogy a katonák féltek tüzet rakni, vagy akár csak gyufát gyújtani, mert attól tartottak, hogy a fény odavonzza Mari néniéket: hogy ez milyen hatással volt a morálra, könnyen elképzelhető.

„Az orosz légi felderítés hatásosan működött, és néhány nap múlva éjszakai bombázást kaptunk. Nem nagy bombákat, hiszen csak élő célokat kellett támadniok. Érdekes eszközük volt: a katonák „Molotov-kosárnak” nevezték el. Benzines hordó nagyságú, vékonyfalú tartály, megtöltve apró bombákkal. Kidobás után a tartály általában szétnyílt, és a benne lévő tartalom rázúdult az alatta lévő célokra. Ilyeneket dobott ezen éjjel is az erdőszélre, ahol a hadosztály lovasszázada éjjelezett. Tetemes lóvesztesége lett a századnak. Néhány képet készítettem másnap reggel az áldozatokról. Megfigyelhető, hogy a lovak lábait nyírta el a repesz, tehát kizárólag élő célok ellen, a föld színén szétfröcskölő robbanásról lehet beszélni. Reisch Rafi [Reisch Rafael tartalékos hadnagy, a lovasszázad egyik szakaszparancsnoka, a visszaemlékező jó barátja – GyS] lovásza, a gyenesi Kránicz is itt halt meg.”[6]

A bombázás és felderítés mellett a kis kétfedelűek a lélektani hadviselés terén is alakítottak, mármint azon felül is, hogy álmatlan órákat szereztek az ellenségnek. A 35/II. zászlóaljhoz beosztott Bertalan Sándor tartalékos zászlós is megemlítette hogy a röplapokat kis bombaszerű konténerekben dobták le a jól ismert kétfedelű „Mari nénikről”:

„A tábori újságnak a legfrissebb számát szórták le ebben pontosan le volt rajzolva a mi állásunk, még az is odakerült, hogy körülbelül mennyien vagyunk, és hogy kilátástalan úgyis az egész. (…) No lövési vagy tüzelési tilalom volt, tehát azért ezekre a repülőkre nem is lőttünk. (…) A hadvezetőség parancsba adta, hogy minden kiló röpcédula után 100 darab cigaretta jár. Egy sereget sikerült is összeszedni, és azt a zászlóaljparancsnokságon egy kemencében elégették.”[7]

f4u_corsairs_of_vmf-123_on_the_russell_islands_1943.jpg
Vought F4U Corsairek a Russell-szigeteken, egy CB-k által épített reptéren. A gép a japán, majd a koreai „ágyellenőrök” rémének bizonyult

Ahogy már említettük, az éjjeli támadások – amelyeket nem egyszer kikapcsolt motorral, „vitorlázó üzemmódban” hajtottak végre – a németeket és a japánokat is megihlették, masináikat (amelyek a Po-2-esnél legtöbbször azért nagyobbak voltak) pedig 1943-44-től csak Bedcheck Charlieként emlegették a kialvatlan és ideges amerikai katonák. Az 1944 januárjában a 93. Construction Batallion (CB, „seabee”, amerikai haditengerészeti műszaki zászlóalj, a híres SEAL egységek elődje) kötelékében a Russell-szigeteken (Pavuvu és Banika vagy Mbanika) szolgáló Robert Conner tengerész naplójában január 14-én számolt be egy japán gép éjjeli ágyellenőrzésről.

„Éjjel „Mosógép Charlie” meglátogatott minket, első alkalommal azóta, hogy ide települtünk. Todzso [Todzso Hideki tábornok, 1941-től japán miniszterelnök – GyS] fia állítólag 13-án esett el Guadalcanalnál, és emiatt minden hónap 13-án egy magányos támadót küldenek [Guadalcanalra – GyS], hogy bombázzon. Ő meg a rakománya egy részét megtartotta inkább nekünk.”[8]

map_of_solomon_islands.jpg
A Russell-szigetek és Guadalcanal ekkor már amerikai kézben volt, de a japán csapatok még több közeli helyőrségben tartották magukat

A naplórészletben olvasható egy utalás Todzso Hideki tábornok fiára, akinek hősi halála miatt bosszúból is indultak támadások, de erre utaló forrást eddig nem találtam. A tábornok három fia közül kettő túlélte a háborút, az egyik repülőmérnök, a másik tábornok volt, de Hidetakáról, a legidősebb fiúról semmi információt nem leltem fel, így nem zárhatjuk ki, hogy hősi halált halt, ahogy azt sem, hogy a hír egyike volt a háborúkban megszokott „szakácspletykáknak”. A másik érdekesség, hogy a Guadalcanalt bombázó gép ügyesen osztotta be bombáit, így azokból az onnan mintegy 20-30 kilométerre található másik helyőrségnek is jutott. A visszaemlékező itt a kisgépek másik elnevezését – „Washing Machine Charlie”, vagyis „Mosógép Charlie” – használja, amely szintén a kisrepülők motorhangjából eredt, mert az emlékeztette a katonákat az akkoriban igen korszerűnek számító – ma már csak múzeumokból és a Tom és Jerryből ismerős – benzinmotoros Maytag mosógép hangjára.

d48dbf8f33ff44c46200e9de251b34c9.jpg
A névadó

De hogy a Po-2-esnél maradjunk, a típus újabb ilyen jellegű bevetésére Koreában került sor: mivel a légteret nappal javarészt az USA gépei uralták, a könnyen, alig képzett pilóták által is vezethető gépek lettek az éjjeli „visszavágók” fő eszközei. A lassú és öreg kisgépek Koreában figyelemre méltó sikereket is értek el, volt, hogy egy bevetésben 9 korszerű F-86-os sikerült megsemmisíteni/megrongálni úgy, hogy az amerikaiak a dühös ökölrázáson és káromkodáson kívül mást nem tudtak tenni ellenük. A rendszeres támadások hatására éjjeli „Bedcheck Charlie-patrol”-okat vezettek be, de a korszerű vadászok ezekben leszerepeltek, sőt, akadt arra is példa, hogy a túlzottan lelkes légvédelmi tüzérek a vadászra nyitottak tüzet, mert az ő jelét látták a radaron, és mivel már nagyon elegük volt a betolakodókból, gondolkodás nélkül lőni kezdtek.

100604-f-1234s-133.JPG
F-86-osok a Kimpo (K-14) reptéren: a homokzsák-fedezékeket nem véletlenül kezdték el kiépíteni, ezek védik a többi gépet egy esetleges tűztől-robbanástól. Ehhez hasonlók ma is megfigyelhetőek Irakban és Afganisztánban, igaz, ott a szárazföldi támadások miatt.

Leo Fournier 1951 nyarán General Electrics civil radartechnikusaként dolgozott a koreai Szuvon (Suwon) repülőterén (K-13), ahol az F-86 Sabre gépekkel felszerelt 4. vadászezred is települt. Visszaemlékezésében a június 16-ról 17-re virradó éjjel bekövetkezett éjjeli bombázásról számolt be. Fournier sátra, ahol hét pilótával együtt lakott, pont a gurulóutak mellett helyezkedett el, így a támadást az első sorból nézhette végig, bár jó eséllyel szívesen cserélt volna egy kevésbé frekventáltabb helyszínnel.

„17-én, pont Apák Napján [Amerikában ez június 3. vasárnapja – GyS], hajnali 2 óra körül éles hangra ébredtem. Egy robbanás! Ágyellenőr Charlie már megint megtámadta a K-13-ast, pont ahogy a kínai bemondó [ellenséges propagandaadó – GyS] is ígérte. Az ágyellenőr egy Polikarpov Po-2-es volt, egy kis orosz kétfedelű, amely képes volt éjjelente a radarok alatt belopakodni és bombázni. Mindezidáig senki sem tudta lelőni. A Sabre-ek nappali vadászok voltak, és különben is túl gyorsak voltak ehhez. Az 5. légihadsereg mindent megpróbált: F-82-es Twin Mustangokat, felfegyverzett T-6-osokat [T-6 Texan, légcsavaros kiképzőgép – GyS], egyszer még egy B-26-os Invadert is bevetettek. De senki sem tudta elkapni. Túl alacsonyan és lassan repült. Később a Tengerészgyalogság küldött egy éjjeli vadász Corsair-különítményt, ők alkalmasak voltak a feladatra. De ma éjjel még sehol se voltak. A jó öreg Charlie berepült a bázis fölé, és a hátsó pilótafülkéből kis bombákat dobált. Eddig semmi létfontosságút nem találtak el, reméltük, a szerencsénk most is kitart. Most nem volt légiriadó, mert valaki lekapcsolta a szirénák áramforrását! A 40 mm-es gépágyúk sem nyitottak tüzet, mert a kezelőknek szigorú parancsuk volt, hogy csak elöljárójuk közvetlen utasítására lőhetnek. És az elöljáró persze sehol sem volt, amikor Charlie lecsapott.”

3dbg-b-26-44-34306.jpg
B-26-os Invader Koreában: a gép orán látható „botok” valójában nehézgéppuskák, amelyekből kettő jutott a törzs tetején lévő félgömb alakú toronyba is

Fournier tökéletesen írta le a Po-2-esek bevetési profilját, és azt is, hogy a nagy teljesítményű vadászok tehetetlenek voltak velük szemben, bár, ahogy említettük, egy B-26-os egyszer sikerrel járt, de történt olyan eset is, hogy az elfogásra küldött F-94-es átesett (ez a típusnál 180 km/óra alatti sebességnél következett be) és lezuhant. A tengerészeti Corsairek sem hozták meg az áttörést, bár az önállóan tevékenykedő légcsavaros vadászok érték el a legjobb eredményeket. A légvédelem sem tudott mindig beavatkozni, radarjaik gyakorlatilag tehetetlenek voltak, a fényszórókkal pedig nem mindig sikerült befogni a halk és kicsi „éjjeli pillangót”. Persze ellenintézkedéseket azért foganatosítottak: a légoltalmi fedezékek ásása mellett az amerikaiak javíthatatlan F-86-osokat tettek ki csalinak. A módszer ekkor is működött, a Po-2-es személyzete először a csaligépet támadta, de a harmadik bomba már Fournier sátra mellett robbant, és repeszei elnyírták az egyik pilóta tábori ágyának lábait.

„Az első robbanás után mind felkaptuk a cuccainkat, és a legközelebbi fedezékek felé indultunk. Irv Clark [a GE repülőgéphajtómű-szakembere, a visszaemlékező kollégája – GyS] később elmondta, onnan „tudta”, hogy rendben vagyok, hogy hallotta, ahogy átkozódom a sötétben. Csak rövidnadrág volt rajtam, gyorsan felvettem a sisakomat, és beugrottam az első útba eső árokba. Ott már ketten vagy hárman is voltak, köztük J. E. „Jig Easy” Smith százados, aki a mellettem lévő sátorban sebesült meg. „Eltaláltak, meg fogok halni” – mondogatta. Később a Yongdungpo-i kórházba került, majd hazaküldték. Teljesen felépült, később a 33. elfogóvadász-ezredben szolgált. 

Ekkor néztem csak meg magam alaposabban. Jól éreztem magam, de ahogy lenéztem, megdöbbenve vettem észre, hogy egy lyuk van a hasamon, amiből vér spriccel ki. Azt hiszem, John Henderson, a North American cég technikusa rohant el szanitécért. (John Henderson erre így emlékezett: Amikor az árokhoz értem, a pokrócba csavart Leo-t Irv Clark tartotta. Irv biztosra vette, hogy sokkot kapott, és nem akarta otthagyni, így én vágtam neki, hogy kerítsek egy szanitécet, aki beviszi Leo-t a bázis segélyhelyére). Ezalatt hatalmas tűzijáték vette kezdetét a reptéren. A légelhárító lövegek végre felugattak (valaki csak előkerítette a parancsnokot), és az éjjeli eget nyomjelző lövedékek csíkjai szabdalták fel. Az egyik F-86-ost találat érte, és ahogy égett, a fedélzeti fegyvereibe tárazott lövedékek sorra robbantak fel, újabb nyomjelzőket küldve minden irányba. És ezek fejmagasságban cikáztak!”

51st_fiw_flight_line.JPG
Csúcsforgalom Szuvonban: itt is láthatóak a védett gépállóhelyek

Jól látható, hogy egy magányos kisgép jól időzített és végrehajtott támadása mekkora zűrzavart tudott kelteni, nem beszélve az okozott károkról; a vadászgépek már akkor sem a filléres kategóriába tartoztak, a kieső pilótákat és képzett műszaki személyzetet pedig szintén nehéz volt pótolni. Fournier-nek szerencséje volt: megúszta a repeszsérülést, és a fejmagasságban elzúgó géppuskalövedékeket is (az F-86-os 6 darab 12,7 mm-es géppuskával rendelkezett, amelyekhez összesen 1800 lövedéket hevederezhettek!), a bázis segélyhelyén azonban nem tudták ellátni, így át kellett szállítani a Yongdungpo-i kórházba. Szerencsés módon hamarosan felépült, és egy évvel később még a harcban megsebesült katonáknak járó Bíbor Szívet is megkapta, civilként! Arról, hogy mi történt a támadás után a bázison, John Henderson számolt be:

„Mire kivittük Leo-t az árokból, láttam, ahogy a 335. század körleténél az égő Sabre roncsai megvilágítják az eget. Kész őrültek háza volt a gép körül. Elmozdítani szó szerint lehetetlen, így a közelében álló többi gépet kezdtük eltolni. Borzalmas volt a forróság, a repülőgép sárkányából olvadt alumínium kezdett folyni. Ahogy az égő üzemanyag hőmérséklete elérte a kritikus szintet, a lőszerek kezdtek elműködni. Ahogy a roncshoz értem, láttam, hogy egy „udvari bolond” osztogatja a parancsokat. Ez nem hangzik túl kedvesen, de mi tagadás, úgy nézett ki. Valójában Casey Riley százados volt, a 4. karbantartó századtól, aki mindössze boxeralsót, gyalogsági bakancsot és rohamsisakot viselt. Így irányította a forgalmat és rendezte az embereket. Intézkedett, hogy mérjék fel a személyi és anyagi veszteségeket is, és próbált valamiféle védelmet is kialakítani, arra az esetre, ha Charlie még egyszer felbukkanna.”

origcharlie.gif
Ellenségből kabala: a Lewis University kabalája, Bedcheck Charlie

Henderson visszaemlékezése szerint a harmadik bomba a vadászgép bal szárnyát találta el, begyújtva az üzemanyagot: a támadásban és az azt követő káoszban további 8 Sabre rongálódott meg, ami jól mutatja, hogy egy kis „varrógép” is mekkora veszteségeket tudott okozni a világ egyik legerősebb hadseregének. Bár a Po-2-esek hamarosan kiöregedtek, a módszer (illetve annak szárazföldi, aknavetőkkel végrehajtott változata, amellyel B-52-est is sikerült kilőniük) Vietnamban is alkalmazásra került, bár ekkor már nagy számban léteztek felfegyverzett helikopterek – az UH-1-es, majd a Cobra – amelyek puszta jelenlétükkel is elvették az éjjeli betolakodók támadókedvét. A kisgépek persze nem tűntek el a hadseregek eszköztárából, a kiképzési és futárfeladatok mellett sokan harci alkalmazásukkal is számolnak, ugyanis még a korszerű radaroknak is nehéz, vagy bizonyos magasság alatt éppen lehetetlen észlelésük (lásd Mathias Rust moszkvai „kirándulása”). A legjobb példa erre Észak-Korea, amely nagy számban tart rendszerben An-2-es könnyű szállítókat; elképzeléseik szerint ezek diverzánsokat dobnának ki, és persze csapásmérést is végeznének, mindezt a fentebb ismertetett Bedcheck Charlie módszerrel. A dél-koreai és amerikai hadvezetés komolyan is veszi ezt a lehetőséget, amely ellen csöves légvédelemmel és könnyű helikopterekkel védekeznének egy remélhetőleg soha újra nem kezdődő háború esetén. Egy békésebb érdekesség, hogy Bedcheck Charlie 1963-ban egy képregényben is felbukkant (a karakter világháborús pilótaruhában ijesztegette iskolatársait), és ennek hatására az Illinois államban található Lewis University kabalafigurájának választotta a pilótát. És mi mással is búcsúzhatnánk, mint a Rolling Stones Midnight Rambler, vagyis éjjeli/éjféli csavargó című számával, amely ha tartalmával nem is, de címével tökéletesen összefoglalja a Po-2-esek igen hatékony bevetési profilját.

 


Az NTF Történész Műhely ingyenesen teszi mindenki számára elérhetővé tudományos eredményeit, ingyenesen bocsátja rendelkezésre ismeretterjesztő cikkeit. A szerkesztés, tördelés és a honlap fenntartása azonban nekünk is pénzbe kerül, kérjük, adományával támogassa ügyünket, hogy a jövőben is elérhetővé tegyük cikkeinket olvasóink számára. Szíves támogatásukat Patreon oldalunkon (link) várjuk.


[1] Feltehetőleg Fehér Imre tizedes, címzetes szakaszvezető (1914, Nagyberki), a III. híradózászlóalj katonája, aki 1942. május 12-én esett el. Hadtörténelmi Levéltár, Névszerinti veszteségi kimutatás.

[2] Kazári József visszaemlékezései 1. o.

[3] Németh 12. o.

[4] Szimedli József visszaemlékezése

[5] Vécsey napló 1942. szeptember 9.

[6] Kemendy 65. o.

[7] Pergőtűz 264. o.

[8] Russel Conner’ Diary, 14th January 1944.

[9][10][11] Leo Fournier és John Henderson visszaemlékezései


Források:

Kazári József visszaemlékezései, é. n. a szerző birtokában. Az interjút készítette Baucsek Rajmund és György Sándor.

Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál. Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg, 2012. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Molnár András és Szabó Péter

Leo Fournier: Bedcheck Charlie hits K-13! Two Wounded, One Sabre Destroyed. John Henderson kiegészítéseivel.

Németh Lajos: Sem hősök, sem hősi halottak…élő áldozatok. Celldömölki Könyvtár, 2011.

Sára Sándor: Pergőtűz – Krónika a 2. magyar hadsereg pusztulásáról (a továbbiakban: Pergőtűz) Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1983. 419. o. A könyv a Krónika című 1982-es, betiltott TV-sorozatban közölt interjúk szövegét tartalmazza.

Sáry Zoltán: Boszorkányok varrógépe. Az első lopakodó: Polikarpov Po-2. Aranysas, 2016/8. 54-59. o.

Szimedli József visszaemlékezései, hangfelvétel, a szerző birtokában

Vécsey Béla alezredes frontnaplója, Hadtörténelmi Levéltár, Tanulmánygyűjtemény, TGy 2622.

A nyitóképen: Po-2-es napjainkban, harcias festéssel 

Facebook Kommentek