Antall József külpolitikájának főbb irányvonalai VI. – Magyarország és a NATO

Nyári Gábor – Rapali Vivien

Magyarország előtt a rendszerváltás után két járható út volt a katonapolitikát illetően. 1988-tól kezdve folyamatosan felvetődött a már az 1956-os forradalom alatt is követelt a semlegesség gondolata, amelyet kezdetben minden jelentősebb ellenzéki csoport támogatott, és a társadalom jelentős többsége is mögé állt.1

Az MDF azonban 1989 őszétől előre vetítette, hogy kormányra kerülése esetén nem fogja feltétlenül a semlegességi politikát követni. Antall pedig még messzebbre ment, több esetben is nyíltan kijelentette, hogy az Egyesült Államok – mivel ezzel veszélyeztette volna az amerikai–szovjet kapcsolatok enyhülési folyamatát – semmilyen fórumon nem adott támogatást vagy akárcsak biztatást a magyar semlegességi törekvésekhez.2


Cikksorozatunk korábbi részei:
Antall József külpolitikájának főbb irányvonalai I. – Magyar–szovjet kapcsolatok
Antall József külpolitikájának főbb irányvonalai II. – A KGST és a varsói szerződés felbomlasztása
Antall József külpolitikájának főbb irányvonalai III. – A határon túli magyarok helyzete
Antall József külpolitikájának főbb irányvonalai IV. – A visegrádi együttműködés és a délszláv háború

Antall József külpolitikájának főbb irányvonalai V. – Magyarország és az euroatlanti integráció


Antall jól látta, hogy 1989-ben, amikor a szovjet csapatok még Magyarországon állomásoztak, veszélyes a semlegesség hangoztatása. Ugyanakkor a rendszerváltás után sem támogatta a semlegességi politikát, kormányfőségének kezdeti időszakától kezdve a NATO-hoz való közeledést szorgalmazta. Másfél évvel miniszterelnöki beiktatása utáni nyilatkozatából kitűnik, hogy ez esetben is történészként közeledett a kérdéshez:

„A NATO 1949-es létrejötte a vasfüggöny mögött maradt népek számára mindenkor a remény forrása volt. Hiszen tudtuk azt, hogy ha Nyugat-Európa nem marad stabil, ha Észak-Amerika jelenléte megszűnik Európában, akkor nem marad olyan szilárd pont, amely nekünk reményt nyújthat.”3

Antall már 1990 nyarától szoros kapcsolatot ápolt a NATO-val, július 18-án látogatást tett a szervezet brüsszeli központjában, november Manfred Wörner4 főtitkár érkezett Magyarországra, míg Granasztói György5 brüsszeli nagykövetet megbízták a NATO ügyekkel is.6

Antall József és Manfred Wörner sajtótájékoztatója 1990. július 18. Brüsszel

1991 novemberében a NATO kinyilvánította együttműködési készségét a felbomlott Varsói Szerződés kelet-közép-európai egykori tagállamaival, miközben súlyosbodott a délszláv háború miatti katonai helyzet is. Antall ezzel kapcsolatban kijelentette:

„Nagyobb szükség van a NATO-ra és az Egyesült Államok jelenlétére Európában, mint valaha (…) Magyarország ebben a forrongó térségben még stabil szigetnek tűnik, de kormányom mérhetetlen nehézségekkel áll szemben, és potenciálisan nem kerülheti el a fenyegetettség érzését. (…) Úgy vélem, hogy a kelet-közép-európai átalakulás éllovasaiként, a mérséklet és a stabilitás híveiként mind kül-, mind belpolitikánkkal megmutattuk igazi szándékainkat.”7

Antall saját véleményét az Országgyűlésben részletesebben is kifejtette. Elmondta, hogy kormánya teljességgel elkötelezett a NATO mellett, de nem tartja még alkalmasnak az időt arra, hogy Magyarország csatlakozzon a szervezethez:

„Azon politikai és erkölcsi alapon, amelyet az Atlanti Szövetséggel való kapcsolattartás és a jó együttműködés érdekében eddig kifejtett kormányzati és személyes tevékenység jelent, szeretném a következőket leszögezni. Moszkvában, 1990 júniusában éppen a tisztelt Ház határozata alapján, a Varsói Szerződés utolsó politikai ülésén beszédben hangsúlyoztam a NATO jelentőségét az európai biztonság fenntartásában, majd a Varsói Szerződés feloszlatásakor (…) nyilvánosság előtt válaszoltam arra, hogy a NATO nem cserélendő össze a feloszlatott varsói paktummal. És az első miniszterelnök voltam, aki az ún. szocialista tábor volt tagjai közül elment Brüsszelbe, a NATO- központba. Ezen az alapon nem javasolom, hogy az Országgyűlés napirendre tűzze [a csatlakozást a NATO-hoz]. Egyetértek azzal, hogy a legszorosabb kapcsolatot kell fenntartani a NATO-val. Amikor arra megérik a politikai, a külpolitikai és a biztonságpolitikai helyzet, biztosak lehetnek benne, hogy a Ház elé fogunk állni az akkor legjobbnak tartott javaslattal. (…) a kormányzat a transzatlanti gondolat jegyében folytatja a külpolitikáját. Ez annyira köztudott a NATO-tagországok között, hogy ennek megerősítésére külön nincs szükség. A varsói, a prágai kormánnyal a visegrádi hármas alapján egy ilyen kérdésben feltétlenül ildomos együttesen lépni, ha erre sor kerül. A NATO miniszteri bizottságában egyébként alkalmam volt kifejteni a NATO biztonsági ernyőjével kapcsolatos elképzelésünket és mindazt, ami jelzi a mi szoros kapcsolódási szándékunkat, azonban mégsem tartanám indokoltnak és szükségesnek, hogy ezt napirendre tűzzük, és utána a Kormányt erre mintegy kötelezze az Országgyűlés. Tartalmilag az atlanti gondolat hívei vagyunk, fontosnak tartjuk, hogy a transzatlanti gondolatot ugyanúgy népszerűsítsék, mint az európai egység, az európai integráció gondolatát. Ezt fontosnak tartjuk a Szovjetunió mai utódállamai mellett is, fontosnak tartjuk az egész térség szempontjából, de nem tartjuk célszerűnek, és nem tartjuk most előrevivő lépésnek azt, hogy erre egy országgyűlési határozat szülessék. Abban a pillanatban, ha ez tartalmában, formájában indokolt, akkor a Ház elé fogunk állni; meg lehetnek győződve, hogy az eddigieknek megfelelően is tudatosan és következetesen folytatjuk ezt a politikát.”8

Magyarország és a térség országainak NATO-csatlakozására még valóban várni kellett, a tagállamok habozó politikája, a délszláv háború, valamint a Szovjetunió, majd Oroszországbeli változási folyamatok miatt Antall már nem élhette meg a bővítés 1994-es bejelentését és az 1999-es tényleges csatlakozást. Antall szerepe ugyanakkor megkérdőjelezhetetlen a NATO és Magyarország jó kapcsolatainak kialakításában.

Ismét Brüsszelben, 1991. október 28. (NATO Media Library 13438/31a)

Összegzés

Antall József a rendszerváltás utáni első szabadon választott miniszterelnökként teljes erőbedobással vetette bele magát a külpolitikába, munkájában pedig egyre súlyosbodó betegsége is csak kis mértékben hátráltatta.

Antall, amellett, hogy belpolitikailag és jogilag – még ha sok esetben utólag megkérdőjelezhető módon is – végrehajtotta a rendszerváltást, kiépítette a baráti kapcsolatokat a környező államokkal és nyugati nagyhatalmakkal, élen járt a KGST, a Varsói Szerződés és a Szovjetunió felbomlasztásában, és kiállt a határokon túli magyarság érdekeiért. Bár intézkedéseivel sokan nem értenek egyet, és még túl frissek ahhoz az események, hogy objektív történészi értékítélet születhessen, az kimondható, hogy Antall indította el Magyarországot az „európai úton”. Munkásságának jelentőségét legjobban talán barátja, Helmut Kohl német kancellár foglalta össze:

„Mióta 2004. május 1-jén a Magyar Köztársaságot, kilenc másik közép-, kelet- és dél-európai országgal együtt felvették az Európai Unióba, gyakran gondolok barátomra, Antall Józsefre, Magyarországnak a második világháború óta első alkalommal szabadon választott miniszterelnökére. Hivatali ideje alatt, 1990 és 1993 között Antall József nem csak arról gondoskodott, hogy Magyarország döntő lépésekre vállalkozzék a demokrácia és a piacgazdaság megteremtésében, hanem magát az országot is bátran és nagy körültekintéssel kormányozta az Európai Unió irányában. Az ő vezetése alatt Magyarország már 1990 novemberében az Európa Tanács tagja lett, egy évvel később pedig Csatlakozási Szerződéssel kapcsolódott az akkori Európai Közösséghez, végül 1993-ban belépett az Európai Szabad Kereskedelmi Övezetbe (EFTA). Ezzel megtörténtek az első lépések, amelyek megelőzték a 2004-es belépést. Ezt Antall József sajnos már nem élhette meg. Hogy Magyarország ma az Európai Unió 25 tagországának egyike, ez – többek között, de első sorban – az ő érdeme.”9

ajhk
Politikustársak, barátok: Antall József és Helmut Kohl az IDU konferencia szünetében (1990 szeptembere)

Jegyzetek és felhasznált irodalom

1 Valki László: A NATO-tagság. In: A magyar forradalom eszméi. Eltiprásuk és győzelmük, 1956–1999. Szerk.: Király Béla. Atlanti, Budapest, 2001. 385–404. 385–386.

2 Vizi László Tamás: Kihívások és alternatívák a rendszerváltás magyar külpolitikája előtt. In: Változó világ. Társadalmi és gazdasági útkeresés. Szerk.: Beszteri Béla—Majoros Pál. Budapesti Gazdasági Főiskola, Veszprém, 2012. 103–113. 111–112.

3 Antall József beszéde az Atlanti Tanácsban. 1991. október 28. Idézi: Jeszenszky Géza: Antall József, a külpolitikus. Valóság. 2003/12. sz. 57–75., 73.

4 Manfred Wörner (1934–1994): Német diplomata, politikus. 1988 és 1994 között a NATO főtitkára.

5 Granasztói György (1938–): Magyar történész, diplomata. 1990 és 1994 között Magyarország luxemburgi, belgiumi és NATO-hoz akkreditált nagykövete.

6 Jeszenszky, 73.

7 Idézi: Jeszenszky, 74.

8Antall József: Modell és valóság. III. kötet. Országgyűlési felszólalások; esszék Antall Józsefről. AJTK, Budapest, 2015. Antall József felszólalásával válaszol Horn Gyula képviselő Magyarország NATO-ba történő tagfelvétele tárgyában tett indítványra. 1992. április 13. 1006–1007.

9 Kohl, Helmut: Előszó. In: A politikus Antall József az európai úton. Szerk.: Jeszenszky Géza—Kapronczay Károly—Biernaczky Szilárd. Mundus, Budapest, 2006., 326.

A nyitóképen Antall József és Manfred Wörner 1991. október 28-án Brüsszelben (Nato Media Library 13433/5)

Facebook Kommentek

További írásaink