Életmód a 16-17. századi magyar udvarokban – esküvő, temetés, szórakozás, időtöltés

Topor István

A kora újkori magyar udvari kultúra sajátos helyet foglal Európában. Sajátos helyzete pedig abból fakad, mint G. Etényi Éva és Horn Ildikó megállapítja, hogy „miközben integrálja az európai újításokat, érvényesülnek a reneszánsz és a barokk hatások – speciális utat jár be. Egyszerre jelentkeznek a negatív és pozitív hatásai annak az új kihívásnak, hogy az ország területéről Bécsbe kerül az uralkodói központ, így az erdélyi fejedelmi udvarnak és a magyar főnemesi udvaroknak egyaránt tovább kell vinniük a királyi udvarok hagyományát, örökségét és feladatait.”[1]

Pálffy Géza a mohács utáni királyi udvarainkat vizsgálva pedig megállapítja, hogy tulajdonképpen három udvari struktúra nyomai fedezhetők fel. A Mohács utáni első magyar uralkodói udvart létrehozó I. (Szapolyai) János Budán és kedvelt erdélyi tartózkodásának helyszínén Váradon fenntartott udvaráról; Habsburg Ferdinánd önálló magyar királyi udvaráról, amely viszont csak magyarországi tartózkodása idején, nevezetesen a koronázásától (1527. november 3.) az országból történő távozásáig (1528. február 28.) működött; végül a harmadik udvar I. Ferdinánd 1527-től új típusú udvarral és udvartartással létrejött bécsi közös udvara, amely a Ferdinánd vezette közép-európai zusammengesetzte Habsburgermonarhie-nek köszönhetően jött létre.[2]

Körmend
A körmendi Batthyány kastély egy 1907-es képeslapon. Zempléni Múzeum, 0153431

Tovább árnyalja a képet a 16 – 17. századi magyar arisztokrácia és a mindenkori Habsburg uralkodók által fenntartott magyar királyi udvar viszonya. Várkonyi Gábor megállapítása szerint a magyar arisztokrácia csak visszafogottan és korlátozottan vett részt a Habsburg uralkodók udvarában, ennek következtében ez leszűkítette az udvar kulturális hatását is.[3] A királyi udvarok nagyszabású eseményeiről és rendezvényeiről alig akad leírás, így a társasági élet jellegzetességeiről a magánudvarokban lezajló események tudósítanak.

Magyarország társadalmi élete a 16 – 17. században úgy a nyelv, mint a szokások tekintetében magyar volt. Bizonyítékul szolgálnak erre a következők: a társalgás a család körében, a barátok között a magyar volt. Az iskolázott férfiak írtak és beszéltek ugyan latinul, de az asszonyok, lányok és gyerekek nyelve a magyar volt. A magyar nyelv használatát a társadalmi életben az is bizonyítja, hogy a közigazgatásban is a magyar nyelvet használták, csak amit írásba kellett foglalni, azt szerkesztették latin nyelven. A levelezésben is egyre inkább tért hódított az anyanyelv használata. A végrendeletek nagyobb része is magyarul íródott.

A fennmaradt leírások, feljegyzések alapján megállapítható, hogy társadalmi élet alakja eltért a későbbitől, amennyiben sokkal szertartásosabb volt az érintkezés az egy társaságban élő nők és férfiak között. A fiatalok mély tiszteletet mutattak az idősebbek iránt. A férfiak és nők társalgásában merev formák uralkodtak. A nőnek nem illet férje távollétében bárhová is elmennie, még a közeli rokonok házához sem. A tisztelet megadásának külső jelei közé tartozott többek között a fő vagy térdhajtás, a süvegelés, a maga elé bocsátás, saját helyének átengedése. Az asszonyok egymás közötti szokásos üdvözlési formája a kézfogás volt. A férfiak is kezet szorítottak találkozáskor egymással, de a hölgyekkel is kezet fogtak. Ha a férfi utcán találkozott úrasszonnyal, nagy gorombaságnak számított, ha nem emelte meg süvegét. A fiatal lányok térdhajlással üdvözölték az idősebb asszonyokat és férfiakat.

Buda elvesztésével megszűnt a társadalmi élet központja. A főemberek váraikba vonultak. Sokkal több időt töltve otthon és nyílt házat tartva. A gyakran és hosszú időre érkező vendégek pótolták a központi élet kellemességeit.

Nagy divat volt a vendégfogadás, azaz az átutazó vendégül látása, még akkor is, ha az nem volt ismerős. Erről Radvánszkyn kívül Apor Péter és Bethlen Miklós is beszámol. A keresztelő, a lakodalom, és a névnap is jó alkalom volt a vendégeskedésre.

 

Az alkalomhoz kötött szokások

 Az alkalomhoz kötött szokások közül fontos szerepet kaptak az emberi élet kiemelkedő eseményeihez kapcsolódó szokások, úgymint a születés, keresztelő, házasság, halál, temetés.

A keresztelő

A keresztelő mind vallási, mind társadalmi szempontból nagy jelentőséggel bírt. Fontos szempont volt, hogy a keresztelő minél hamarabb megtörténjék (gyakran már másnap, de általában egy héten belül), nehogy kereszteletlenül haljon meg a gyerek. A gyermekáldás örömét meg kellett osztani a rokonokkal, jóbarátokkal. Ámbátor a keresztelőn résztvevők száma és a pompa nem érte el a lakodalmak fényét, mégis nagy ünnepségnek számított.[4]

Palocsay Horváth György 1600. július 6-ra – néhány napja született kisfia keresztelőjére – hívta Marjássy Ferencet.[5] Berthóhty János 1602. november 2-án szintén Marjássy Ferenchez küldött keresztelői meghívót, amelyben azon a napon született leánygyermeke november 8-án megtartandó keresztelőjére invitálta a címzettet.[6]

Házasságkötés, lakodalom

A házasság, mint az emberi élet fordulópontjainak egyik legmeghatározóbb eseménye a tárgyalt időszakban is kitüntetett helyet foglalt el. Az udvarlás nem igen volt jellemző, annál is inkább, mivel a házasulandó felek nem maguk határozták meg kihez szándékoznak hozzá menni, hanem a szülők döntöttek helyettük. Nem ment ritkaságszámba az sem, hogy már kisgyermekkorban döntöttek a fiú vagy lány későbbi párjáról.[7] A szülők döntését a gyermek kénytelen volt elfogadni. Volt olyan apa, aki börtönbe záratta fiát, mert nem akarta elvenni a neki kiszemelt és kiválasztott kisasszonyt. Más szülők nagyobb teret engedtek gyermeküknek a döntésben, annyiban, hogy több jelöltet is megnevezett gyermeke számára.

A házasságkötés szokáskörének kiformálódott forgatókönyve volt, amely némi helyi módosításokat leszámítva az egész országban azonos volt. Ez a következőképpen nézett ki: a fiatalok megismerkedése és/vagy a házasulandó felek kiválasztása; a házasságkötésre készülődő családok és életviszonyaik felderítése (ahol szükséges, segítséggel, közvetítőkkel); a házasságba való beleegyezési szándék felderítése, a házasságkötés feltételeinek a kölcsönös tisztázása. Ezt követte a formális, nyilvános leánykérés, eljegyzés, jegyajándék váltása, gyakran a vagyoni megállapodás írásba rögzítése, majd a lakodalom. A következőkben csak azokról az elemekről szólok, amelyeket mindkét, forrásként használt munkában megtaláltam.

Miután a szülők kifejezték azon óhajukat, hogy hajlandók a kérőhöz hozzáadni lányukat, következett a leánynéző. Ennek meglétét Apor és Radvánszky is leírja.[8] Ha tetszettek egymásnak a szemben ültetett fiatalok, akkor következett a megkérés majd a kézfogó.

A leánykérést rendszerint a család legtekintélyesebb tagjára bízták. Ha a kérőknek odaígérték a lányt, következett a kézfogás eseménye. A kézfogást azonban megelőzte a jegy- vagy gyűrűváltás. A vőlegény az előre rögzített napon rokonai kíséretében megjelent a lányos háznál, ahol vacsorával várták őket. Vacsora előtt a leányt bevitték az „ebédlőpalotába”, ahol jelen volt a teljes rokonsága. Ekkor a vőlegény a „környülállóknak térdet hajtott, czifrán, kardoson, lódingoson az leányhoz ment, és mintha kézfogással az következendő házasságra kötelezték volna magokot, az legény szép gyengén az kezinek első ujjai végével megütötte az leányasszony keze ujjainak végit.”[9] A kézfogó eseménye csak úgy, mint a lakodalom szigorú rendtartás szerint zajlott. A minden részletre kiterjedő szervezést jól példázza gróf Thurzó Judit 1607. november 25-én Bicsén tartott kézfogójának rendje, amelyet Radvánszky közöl munkájában.[10] A kézfogótól vagy jegyváltástól kezdve lett a fiatalokból mátkapár. Ettől kezdve a vőlegény már ajándékokkal kedveskedhetett mátkájának. Levelezéseikben és megszólításaikban egymást bátynak illetve húgnak nevezték. Radvánszky említést tesz az előzetes esküvés szokásáról, amelynek mibenlétét Apor is vázalja, de ő hütlésnek nevezi a dolgot. Az előzetes esküvés szokása pedig azért alakulhatott ki, hogy a jegyesek tökéletes biztonságban lehessenek. Lényege a következő: a gyűrűváltás után a vőlegény két rokonát beküldte a lány családjához és a lányt hitre, vagy ahogyan Apor írja, hütre kikérette. A szülők és a rokonok a lányt kihozták. „Az asztalon tisztességes szőnyeg volt, az asztal eleiben is az főldre szőnyeget terítettenek, az pap eléállott, háttal az asztal felé, arczczal az nép felé; elément az ifiú legény, az szőnyegre állott, az leányt is elévezette valamelyik asszony atyafia, és az pap ott megesketé őket. Vége lévén az hütlésnek, az leányt megint bévitték. Az szőnyeg, melyen az mátkások állottanak s megesküdtek, az papé volt, azon kivül mind az legény mind az leány apja jól megajándékozta.”[11] Ezt követően a megterített asztalokhoz ültek, a lányt kihozták újra és a legénnyel szembe ültették, majd vígan mulattak és táncoltak.

Miután a vőlegény kitűzte a lakodalom napját, megüzente a lány szüleinek, hogy a lakodalomra fel tudjanak készülni. Gyakorta sok idő kellett az előkészületekre, tekintve, hogy a meghívott vendégek és szolgáik száma több száz is lehetett. Jó példázza ezt Thurzó Borbálának 1612-ben megtartott esküvőjének vendéglistája, a bíbornokérseken és a kalocsai érseken kívül hetven főnemes jelent meg személyesen, jobbára családjával és szolgáival együtt. A több ezer fős vendégsereg (csak a városban elszállásoltak száma 2621 fő volt) vendégül látása hihetetlen szervezést igényelt. Ezért írásba foglalták azt a rendtartást, amely pontosan meghatározta a gazdák teendőit és számát. Mivel a főgazdák maguk is az asztaloknál ültek, ezért gondoskodtak algazdákról, akik helyettük elvégezték a teendőket. A rendtartás azt is pontosan előírta, kik szolgáljanak a várban (ezen túl kik szolgálják az urakat, kik a nemes asszonyokat és lányokat), kik tartoznak a konyhában szolgálni. Ezeken túl öt fő gondoskodott a várbeli szállások elosztásával, tíz pedig a városban elszállásolt alsóbb rendű vendégekről gondoskodott. Hat embert rendeltek a pohárszék mellé, ugyanennyit töltötte a bort az urak asztalainál, négyen pedig csak a bor felhordásával foglalatoskodott. Rajtuk kívül minden asztalhoz voltak külön bortöltők és hordozók is kirendelve.[12] Hogy a több ezer fős vendégsereg ne szenvedjen hiányt semmiben, az élelmezéshez szükséges pénzt és természetbeni dolgokat kivetették az uradalmak jobbágyaira. Így Thurzó Borbála esküvőjére az árvai, bicsei és ljethavai uradalmak jobbágyaira kivetett pénzbeli beszolgáltatás 1500 forintot tett ki. Az elképesztő mennyiségű ételt jól példázza, hogy csak a húsfélék készítéséhez a következő mennyiséget kellett biztosítani: 40 ökör, 19 bika és tehén, 140 borjú, 350 bárány, 200 disznó és malac, 16 egész szalonna, szarvas és vaddisznó, amennyi csak beszerezhető, 30 bölény az árvai uradalomból, 30 őz, 200 nyúl, 600 császármadár és fogoly, 400 lúd és kappan, 1000 tyúk, 6000 tojás, halfélék közül 2500 pisztráng, 400 menyhal, 1000 fejér hal, 15 rakás potyka, 60 nagyobb és 120 kisebb csuka.[13]

Miután a lakodalom napját kitűzték, sor került a különböző tisztségek kiosztására. Mind a vőlegényes, mind pedig a menyasszonyos háznak volt főgazdája, aki rendszerint valamely nagyúri jó barát volt. A főgazdát onnan lehetett felismerni, hogy az esküvő ideje alatt hosszú aranyos pálcát tartott kezében. A lakodalom idején a főgazdák intéztek mindent, ők parancsoltak és algazdáik segítségével ők tartottak rendet. A lakoma ideje alatt folyamatosan járkáltak, ellenőrizték a rendet, kínálták étellel és itallal a vendégeket. Megkülönböztető jele a zöld festet pálca volt. Rajta kívül fontos feladatott látott el a vőfély, aki rendszerint fiatalabb legényember volt; a nászoló asszony és a nászoló leányok (őket noszolyóasszonynak és kisnoszolyónak, azaz kisasszonynak is neveztek[14]).

A lakodalomra kitűzött időpont előtti napokban a vőlegény házánál összegyűltek a rokonok és barátok, azaz a násznép, akik a vőlegényt kísérték. Az indulás előtti estét sirató estének nevezték, ekkor vett búcsút a legényélettől a vőlegény. A lányos háznál ugyanúgy megtartották a sirató estét, mint a vőlegényesnél, azzal a különbséggel, hogy itt a lány búcsúzott leányságától.

A lakodalmi menet leírása, valamint a lakodalom menetének bemutatása meghaladja dolgozatom terjedelmi korlátait, ezért erre nem térek ki. Apor és Radvánszky is prólékos pontossággal örökítik meg az esemény menetét.[15]

Tárkányi István és felesége kápolnát alapítanak. Magyar Nemzeti Múzeum, 0497
Tárkányi István és felesége kápolnát alapítanak. Magyar Nemzeti Múzeum, 0497

Halál, temetés

A halál az emberi élet minden más eseményénél visszavonhatatlanabb, hiszen megmásíthatatlan. Míg a jövő a születés után tárul ki, a házasságkötés ideális esetben egy életre szól, de nem zárja le az egyén életét olyan végérvényes módon, mint a halál.

A halottakhoz való viszony az ősökhöz, sőt a közösség tagjainak egymáshoz való viszonyát is tükrözi. Ezért szigorú hagyományok mentén történik a temetési szertartás.

A halál beállta után elkezdődik magának a temetésnek az előkészítése. Ez egyfelől a halott testére irányul: mosdatják, öltöztetik, felravatalozzák, majd koporsóba teszik, a koporsót kiviszik a temetőbe, ahol elhantolják.

A temetési előkészületek másik része a halállal kapcsolatos társadalmi tennivalókra irányul. Hírül adják a halálesetet, elsiratják a halottat, virrasztanak mellette, elkísérik utolsó útjára, majd a temetőben is búcsút vesznek tőle. A temetést követően került sor a halott emlékére rendezett lakomára: a halotti torra.

A fenti rendet hellyel-közel követi Apor Péter leírása is, bár a halott mosdatásáról nem ír. Az öltöztetésről viszont annál részletesebben szól. Megtudhatjuk tőle, hogy a nőket fehér szoknyába, ingvállba, előruhába öltöztették. A férfi halottat rendszerint „materia köntösben nyujtóztatták ki, vagy bőrös kapczás nadrágban vagy csak materia vagy szép gyolcs kapczában, az feje alá tettek vagy bársony vánkosokot, vagy, az mint az hintóban leírám, portai drága vánkosokot, az vánkosra az feje mellé szép nusztos süveget. Azelőtt régen penig, az mint feljebb írám, posoni süveget vontanak az fejiben, az keziben valami szép skófiummal varrott keszkenyőt alá bocsátottanak; ha catholicus volt, az keszkenyein felyül állott az olvasója; az lábára térdig teritették az szemfedelet, az mely volt vagy fátyolból vagy drága patyolatból; körös körül az szemfedelen volt szélyes, igen vékony czérnából szőtt, némelykor ezüst- vagy aranyfonallal elegyített fejér szép portai skárlát szőnyeg.”[16]

Az előkelő arisztokraták haláláról értesítést küldtek a rokonoknak, barátoknak. Ismerjük például Nyári Pálnak és Széchy Györgynek 1607. január 3-án, Kassán kelt, Bocskai István fejedelem temetésére hívó levelét.[17] A 18. század elejére tehető annak a temetésre hívó levélmintának a keletkezése, amelyet Radvánszky közöl munkájában.[18]

A temetés ugyan olyan szigorú rend szerint zajlott, mint a lakodalom. Erről árulkodik legalább is gróf Thurzó György nádor 1617 február 19-ei temetésére kiadott rendtartás, amely 32 pontba rendezve adja meg a temetés rendjét.

A temetési menet élén a deákok haladtak a melléjük rendelt prédikátorokkal. Radvánszky leírja, hogy utánuk a feketébe öltöztetett koldusok következtek, Apor viszont nem tesz említést róluk. Úgy tűnik, a temetési menetnek elengedhetetlen részét képezték a trombitások vagy török síposok, hiszen Apor és Radvánszky is említi őket. Sőt, Apor feljegyzése szerint „az trombitások és török síposok fúttanak, de azoknak temetésre olyan keserves nótájok volt, hogy még az férfiakot is sírásra indították, az asszonyokot penig épen zokogásra. És mind az deákok énekeltenek, mind ezek fúttak épen az temetőhelyig, ott is mindaddig, valamig az testtel elérkeztek és letették”[19]

A temetést követően visszatértek az özvegy házába, ahol megülték a halott emlékére rendezett tort. Apor leírása szerint ennek is szigorú rendje volt. Az özvegy teljesen elvonult a többiektől és nem evett aznap. Azon túl külön szolgálták fel a mindössze két fogásból álló étket a papoknak és deákoknak, más házban a férfiaknak, megint másban az asszonyoknak, de még társadalmi rend szerint is elkülönültek. Külön házban szolgálták fel az ételt az uraknak, a nemeseknek, más közrendűeknek, a koldusoknak. „Az étek után semmi gyümölcs nem volt, egymás egésségiért pohárt nem köszöntek, hanem rendre az kinek mennyi kellett, annyit ivutt, felkeltenek asztaltól, és evvel vége lett az temetésnek.”[20]

 Szórakozás, időtöltés

A szórakozási szokásokról és eseményekről több feljegyzés is maradt ránk. A mulatságok fő időszaka a farsang volt. A vízkereszttől hamvazószerdáig tartó vidám ünnepben, a karneválban olyan világszemlélet ismerhető fel, amelyben az ember átmenetileg kiszabadul a fennálló rend hierarchikus viszonyaiból, és a mindenkori hatalom átmenetiségét deklarálva felszabadultan ünnepli a „hajdan volt aranykor” eszméjét abban a reményben, hogy az ünneppel a teremtés idején létrejött rend helyreállítható.[21] Az aranykori béke azonban csak annak ellentétével, a káosznak, a feje tetejére állított világnak a megjelenítésével érhető el. Ebből, a megfordításon alapuló rítusok együtteséből születik meg az intézményesített zűrzavar, azaz a farsang. Ilyenkor a kultúrát szabályozó törvényeket felfüggesztik, sőt kimondottan ösztönzik az embereket arra, hogy a mindennapi tabukat megszegjék. Így válnak a farsang − valós és jelképes értelemben egyaránt − fő témáivá az eszemiszomság, a szexualitás és az erőszak, amelyek többé-kevésbé rítusokban nyilvánulnak meg. Rítus alatt a Burke-i értelemben vett jelentéssel bíró cselekvést értem.[22]

            A farsangi rítusok „szerves tartozéka” a nevetés, a karneváli kacagás, amely mindig ünnepi és össznépi, mert mindenki nevet, és ez az egész világ kinevetését jelenti, mivel mindenkit és mindent célba vesz. A nevetés ilyeténképpen a karnevál legfőbb szervezőeleme, amely egyben része a karneváli kultúrának, s különböző alapformákban jelenik meg[23]. A szertartásokon résztvevők felszabadultan kacagnak a maszkokon, a menet alakoskodóin és a viaskodó játékok szereplőin. Nem másról van itt szó, mint a halálfélelemnek a halál ócsárlásában, kigúnyolásában való megjelenéséről, mert „az emberek féktelen bosszúvágyat éreztek ezzel az őket csúnyán megtréfáló hatalmassággal szemben.[24] A farsang hivatalos megítélése századokon keresztül elmarasztaló volt. Temesvári Pelbárt egyik prédikációjában így riogatta híveit: „Ó, jaj, ezekben a napokban hány keresztény ember fordul a kegyelem világosságából a sötétség cselekedeteihez, vagyis a torkossághoz, az iszákossághoz, a bujálkodáshoz. Az efféle emberek a farsangban istenüknek választják az ördögöt, akit álarcos mulatsággal és fajtalan énekekkel dicsőítenek megvetvén Krisztust. (…) Az egész esztendőben nincs még egy ilyen nap, mikor az ördög annyi embert elragad (…), mint ezekben a napokban, mikor az emberek eszem-iszommal, tánccal, s fajtalansággal töltik idejüket.”[25]

A mohács előtti utolsó farsangról Brandenburgi György jóvoltából van ismeretünk. Az 1519-ben rendezett farsangon a vadembernek öltözött Brandenburgi György az ördögnek öltözött udvari kamarással vívott lóhátról.[26] 1525 húshagyó keddjén pedig, amikor a király a pápa bíboros követét fogadta, a déli és esti lakoma közötti időt álarcos menettel töltötték ki, amelyben egy elefánt is szerepelt.[27]

Az udvari farsang az arisztokrácia állandóan visszatérő szórakozási lehetőségei közé tartozott. Az udvari arisztokrácia a mulatságon családtagjaikkal együtt jelent meg. Batthyány Ádám leírásából tudjuk, hogy a jelmezeket sorsolták, azaz a mindenkinek a kihúzott cédulán szereplő „náció”-t vagy karakter kellett megjelenítenie. Így esett meg, hogy a királyon és királynén kívül mindenki más nemzetbeli párt kapott magának.[28]

Erdély fejedelmi udvaraiban is hódoltak az álarcos mulattságoknak. Ezt bizonyítja az az inventárium, amelyet 1633-ban vettek fel Munkácson. Brandenburgi Katalinnak (Bethlen Gábor fejedelem özvegyének) hátrahagyott ingóságai között három láda maskara köntöst találtak.

A magyar főúri udvarokban is gyakorta rendeztek farsangi mulatságokat. Az egyik leírás szerint a 17. század vége tájékán gróf Forgách Ádám rendezett pompás farsangi mulatságot. „Hogy festői alakja legyen az egésznek, egy magyar életből vett jelenetet választottak előadásra. A háziúr Forgách Ádám valamint felesége és két lánya vitte a főszerepet.[29]

Az időtöltésnek és játéknak számos elemét ismerjük a leírásokból. A férfiak kedvelt időtöltése volt a testgyakorlás, mint például a versenyfutás, a tekézés, a fegyveres testgyakorlatok. A harcosnak és vadásznak egyik legfontosabb tevékenysége a nyíllal valamint a puskával és pisztollyal való célba lövés. Már a 16. század elején rendszeresen tartottak lóversenyeket. Bizonyíték van rá, hogy II. Lajosnak külön erre a célra tartott lovai voltak.[30] Sőt, az is bizonyított, hogy 1525. május 1-jén, 3-án és 10-én vagy 11-én tartottak futamokat, ahol a győztesek tiszteletdíjban részesültek.

A férfiak kedvelt időtöltése volt a vadászat. Ennek is különböző nemei divatoztak, úgymint a lovas falkavadászat, amelyet némelykor összekötöttek a puskás vadászattal. Amíg a sörétes puska el nem terjedt, a legkedveltebb vadászási forma a solymászat volt. Kedvelt időtöltés volt még a vadászat mellett a halászás és a rákászás.

A felnőtt emberek mulatságára szolgált a zöld-tábla játék, vagy ahogyan Apor írta művében a piliárd.[31]

A szerencsejátékok közül kedvelték a kockajátékot és a kártyát. Ez utóbbit a hölgyek sem vetették meg. Bradenburgi Katalinról és Zrínyi Péternéről is tudjuk, hogy hódolt a kártyajátéknak.[32]

A „komédia nézés” is volt kedvelt időtöltése a magyar arisztokráciának. Ha lehetőség volt rá, nem csak az országgyűlés idején néztek ilyen előadásokat, hanem más alkalmakat is megragadtak. Amennyiben a távolság, az időjárás és az utak állapota engedte, még a kisebb utazást is vállalták egy-egy előadásért.[33]

A feldolgozás során megismert és feldolgozott szakirodalom alapján megállapítható, hogy a kora újkori társasági élet egyes elemei már hordozzák a 19. században megjelenő kulturális és társasági élet legjellemzőbb jegyeit. Mint ahogyan Várkonyi Gábor is megállapította: „A különböző társasági programok szervezése vagy lebonyolítása során azt is tapasztalhattuk, hogy egyes eseményeken, mint például a városi mutatványosok, komédiások előadásai alkalmával vagy a fürdőkben a legkülönbözőbb társadalmi csoportokhoz tartozók együtt voltak jelen. Ezzel ellentétes folyamat, a kizárólag meghívottak által látogatható szalonok vagy klubok kialakulásának kezdeti lépéseként értékelhetjük Wesselényi Ferenc meghívóját, aki a társaságához tartozó személyeknek engedélyt adott arra, hogy akár egy általa nem ismert személyt is magával hozzon a rendszeresen megtartott ebédekre vagy vacsorákra.”[34]

 


Borítókép: Rákóczi-vár, Lórántffy-loggia. ZSANDA ZSOLT / FORTEPAN

Irodalomjegyzék

Apor Péter: METAMORPHOSIS TRANSYLVANIAE. http://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/corpus/xviii/appe1001.htm. Letöltés ideje: 2011. április 24.

Burke, Peter: Népi kultúra a kora újkori Európában. Bp., Századvég K., 1991

Bahtyin, M.F.: Francois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Bp., Európa K., 1982

Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás. Bp., Akadémiai K., 1983., 80-81.

Druzsin Ferenc: Hiedelmek költészete. Bp., Korona K., 1998. 119-147.

Idővel paloták… Magyar udvari kultúra a 16-17. században. Szerk: G. Etényi Nóra – Horn Ildikó. Bp., Balassi K., 2006

Magyar reneszánsz udvari kultúra. Szerk: R. Várkonyi Ágnes. Bp., Gondolat K., 1987

Pálffy Géza: Mi maradt az önálló magyar királyi udvarból Mohács után? In.: Idővel paloták… 45-59.

Radvánszky Béla: Magyar családi élet és háztartás a XVI. És XVII. században. I – III. http://digitalia.tudaskozpont-pecs.hu/?p=1448. Letöltés ideje: 2011. április 24.

Supka Géza: Kalandozás a kalendáriumban és más érdekességek, Bp., Helikon K., ., é.n.

Várkonyi Gábor: Arisztokrata társasági élet a kora újkori Magyarországon. In.: Idővel paloták…415 – 433.

Jegyzetek 

[1] Idővel paloták…Magyar udvari kultúra a 16 – 17. században. Szerk.:G. Etényi Nóra – Horn Ildikó. 8.

[2] Pálffy Géza Mi maradt az önálló magyar királyi udvarból Mohács után? In.: Idővel paloták… 45-53.

[3] Várkonyi Gábor Arisztokrata társasági élet a kora újkori Magyarországon. In.: Idővel paloták…416 – 417.

[4] „Az régi magyarok az keresztelõt is nagy pompával, vendégséggel vitték véghez; szintén ugy, mint az lakadalomban, gazdák voltak, noha az közel sem ment olyan pompával véghez, mint az lakadalom.” Apor Péter Methamorphosis Transilvanae.

[5] Radvánszky Béla Magyar családélet és háztartás a XVI. és a XVII. században. III. k. 5-6.

[6] Radvánszky Béla Magyar családélet és háztartás a XVI. és a XVII. században. III. k. 6.

[7] Radvánszky Béla Magyar családélet és háztartás a XVI – XVII. században. I. k. 347.

[8] „Az rendelt napra az ifiú legény mentől tisztességesebben lehetett, elment, de kivált az urfiak az oda fel leírt czifra lovakon s öltözetben; rendszerint mindenkor vacsorára ment az leánynéző; azt ott jó szívvel látták, asztalnál az legényt és az leányt egymás elleniben ültették szemben; erősen ittak vacsora után éjfélig s tovább is tánczoltanak; az ifiu legénynek az szolgáját is mentől jobb szívvel lehetett, úgy látták. Megvirradván, az leánynézõ elbúcsúzván, elment.” Apor Péter i.m.

Radvánszky „szembenlételnek” nevezi az eseményt. Radvánszky i.m. I. k. 349.

[9] Apor Péter i.m.

[10] Radvánszky Béla i.m. III. 6 – 8.

[11] Apor Péter i.m.

[12] Radvánszky Béla i.m. III. 8 – 11.

[13] Radvánszky Béla i.m. III. 61.

[14] Apor Péter i.m.

[15] Apor Péter i.m. és Radvánszky Béla i.m. I. 360 – 371.

[16] Apor Péter i.m.

[17] Radvánszky Béla i.m. III. k. 365.

[18] Uo., 388.

[19] Apor Péter i.m.

[20] Uo.

[21] Bahtyin, M. F. :Francois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája, 1982., Európa K., Bp., 5-76.

[22] Burke, P.: Népi kultúra a kora újkori Európában, 1991., Századvég K., Bp., 215.

[23] Druzsin Ferenc: Hiedelmek költészete. 1998., Korona K.,Bp., 119-121.

[24] Supka Géza: Kalandozás a kalendáriumban és más érdekességek, é.n., Helikon K., Bp., 38.

[25] Idézi Dömötör Tekla Naptári ünnepek – népi színjátszás c. könyvében. 1983., Akadémiai K., Bp., 80-81.

[26] Várkonyi Gábor i.m. 418.

[27] Radvánszky Béla i.m. I. k. 415.

[28] Várkonyi Gábor i.m. 418.

[29] Radvánszky Béla i.m. I. k. 415.

[30] Uo. 400.

[31] Apor Péter i.m.

[32] Radvánszky Béla i.m. I. k. 422 – 423.

[33] Várkonyi Gábor i.m. 424.

[34] Uo. 430.

Facebook Kommentek

További írásaink