Simonik Péter: Szénporos emlékkavicsok. – Recenzió a tatabányai zsidóság egy történetéről

Macher Péter

Tatabánya 120 éves történetében kevés olyan témát találunk, amiről eddig tudományos igényű monografikus feldolgozás született.[1] A város múltja jórészt még mindig feltáratlan. A tatabányai zsidóság története pedig különösen elkerülte a helytörténészek figyelmét, ugyanakkor a helyi közvéleményben elég sok a témával kapcsolatos tévhit és helytelen információ.  Simonik Péter könyvének célja a hiányt pótolni, valamint a téves adatokat korrigálni. A kötet a „Jó szerencsét! Emlékév” pályázati program keretében jelent meg. Itt szükséges megjegyezni, hogy korábban azért sem jelenhettek meg monografikus feldolgozások Tatabánya történetéről, mert egyszerűen nem volt biztosítva hozzá a pénzügyi forrás. A fenti pályázati program azonban lehetőséget adott erre.


Simonik Péter az ELTE Társadalomtudományi Karán szociálpolitikai szakon szerzett egyetemi végzettséget 2001-ben. Ugyanitt védte meg doktori disszertációját 2009-ben szociológia tudományokban (szociálpolitika területen). 2005 és 2008 között Tatabánya Megyei Jogú Város Levéltárában dolgozott levéltárosként, jelenleg a győri Széchenyi István Egyetem Apáczai Csere János Karának egyetemi docense. A szerző korábban a magyar szociálpolitika történetével foglalkozott mintegy két évtizeden keresztül. Fő kutatási területe a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. tatabányai vállalati jóléti politikája volt az 1896 és 1945 közötti időszakban. Kutatásai betetőzésének tekinthető 2013-ban megjelent első önálló monográfiája.[2]

A szerző a 2010-es évek elején kezdett el foglalkozni a tatabányai zsidóság történetével. Ezzel olyan témát sikerült választania, ami több ponton is kapcsolódik korábbi kutatásaihoz. A tatabányai zsidóság témájában már több tanulmánya jelent meg helyi közgyűjtemények évkönyveiben. (Ezeket a recenzió végén közöljük.)

Kutatásaihoz országos és helyi közgyűjtemények anyagait egyaránt felhasználta. A levéltári források közül ki kell emelni a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára Z szekciójában őrzött MÁK Rt. iratanyagát, a Tatabánya Megyei Jogú Város Levéltárában meglévő községi anyagokat, a fővárosi Magyar Zsidó Levéltár kezelésében lévő hitközségi iratokat valamint a Magyarországi Izraeliták Országos Irodája iktatókönyveit. A korabeli folyóiratok közül leginkább a helyi vonatkozású Tata-Tóvárosi Híradó, valamint az országos zsidó politikai hetilap, az Egyenlőség (1939-től Magyar Zsidók Lapja) számait kerültek felhasználásra. A forrásként/illusztrációként használt képanyagot a Tatabányai Múzeum, valamint magánszemélyek bocsátották a szerző rendelkezésére. A képanyag másik részét saját felvételek, valamint könyvekből kiemelt képek teszik ki.

A kötet időrendben követi Tatabánya elődközségeinek (Alsógalla, Felsőgalla, Bánhida, Tatabánya) és az itt élő zsidó közösség történetét az 1896. évi bányanyitástól az 1947-es várossá egyesítésig. A szerző zsidónak tekinti mindazokat, akiket a korabeli források annak tekintenek. Ebből a szempontból nem releváns, hogy az adott személyek zsidónak tartották-e magukat vagy sem. Ez fokozottan érvényes a zsidótörvények időszakára (1938—1945), amikor az volt a meghatározó szempont, hogy az antiszemita jogszabályok zsidónak vagy nem zsidónak minősítették az egyéneket.

A kötet a 18-19. századi előzmények ismertetésével kezdődik. Komárom vármegye jelentősen elnéptelenedett a török időkben, a vármegye 18. századi betelepítésében pedig nagy szerepe volt az Eszterházy családnak. Egyúttal a zsidóság is számos korlátozás alól mentesül ebben az időszakban, és ekkor már nem csak az uralkodó, hanem a nemesek is fogadhattak birtokaikra zsidókat. Így kerültek az Eszterházy család tatai uradalmára is zsidók, leginkább Tatára, az uradalmi központra. Az ettől távolabb eső településekre általában csak egy-két család betelepítését engedélyezték. Ennek köszönhetően a 18. század második felében már eljutott néhány zsidó család Tatabánya két elődközségébe, Bánhidára és Felsőgallára.

1574_104

A tatabányai zsinagóga, Jad Vasem Múzeum, 1574/104

A szerző kiemelt figyelmet fordít a három település zsidó lakosságának 19. századi demográfiai viszonyaira. A század első feléből kevés forrás áll rendelkezésre. Simonik leginkább a Szemere Bertalan belügyminiszter által 1848-ban kezdeményezett Conscriptio Judeaorum helyi vonatkozású összeírásait használta fel. Ebből megtudjuk, hogy Felsőgallán kettő, Bánhidán egy zsidó család élt. A 19. század második felétől viszont már bővül a rendelkezésre álló források mennyisége a népszámlálási adatokkal, valamint 1895-től az állami anyakönyvekkel. A népszámlálási adatokból egyértelmű lesz, hogy a század második felében az elődtelepülések lakossága növekedésnek indul. Ráadásul alapvető változást hoz a térségben a MÁK Rt. 1896. évi tatabányai bányanyitása, ami éltre hívja a negyedik elődközséget, Tatabányát. A demográfiai növekedés a bányaipar megjelenésével még inkább felgyorsul. Így a századfordulóra már egy jelentős, de az össznépesség arányához képest kicsiny zsidó közösségről beszélhetünk. A 20. századra az elődtelepülések zsidó lakossága jórészt Felsőgallára és Tatabányára koncentrálódik.

A szerző elvégez egy családrekonstrukciós vizsgálatot is. Ehhez felhasználta a Tatai Izraelita Hitközség 1868 és 1895 között vezetett anyakönyveit (az elődtelepüléseken élő zsidó hívek a tatai neológ hitközséghez tartoztak), valamint az elődközségek 1895 és 1945 között vezetett állami anyakönyvi bejegyzéseit. Az elvégzett vizsgálatokból megtudjuk, hogy a helyi zsidóság többsége tartotta magát a vallási előírásokhoz, amelyek a homogám házasságot részesítették előnyben, emellett azonban gyakorivá lesznek a vegyes házasságok, amik utalhatnak asszimilációs folyamatra.

A következő fejezetben az I. világháború és a forradalmak időszaka következik. Az elődtelepülések zsidó lakosságának ismertetésén túl bepillantást nyerünk a szénbányászat I. világháborús helyzetébe, valamint 1918/19 helyi eseményeibe. Ez azért is fontos, mert ezzel az időszakkal korábban csak a munkásmozgalmi ideológia mentén foglalkoztak tatabányai helytörténészek. A szerző kísérletet tesz rekonstruálni az I. világháborúban elesett, az elődközségekből származó zsidó katonák számát. Azonban maga is elismeri, hogy a rendelkezésre álló források erre nem adnak teljes körű lehetőséget. Az elődtelepülések zsidó lakosságát érte ugyan inzultus az 1919-es ellenforradalmat követően, fizikai atrocitásról azonban nincsenek források.

Az 1920-as évek eleje azonban gazdasági konjunktúrát és a hazai szénbányászat fellendülését is hozta. A javuló gazdasági viszonyok, a fogyasztási cikkek iránti kereslet növekedése kedvezően hatott az elődtelepüléseken élő, vagy ott letelepedni szándékozó zsidó iparosok, valamint kereskedők tevékenységre is. Ennek következménye lett a fiókhitközség megalakulása. A szerző az Egyenlőség egyik számára hivatkozva 1927 júliusára datálja a „Tatabánya – Felsőgalla – Alsógalla Izraelita Fiókhitközség” megalakulását. A bánhidaiak nem csatlakoztak a fiókhitközséghez.

Ezt követően a fiókhitközség működése kerül tárgyalásra. Először a fiókhitközség egyházi és világi elöljáróinak életútját ismerhetjük meg. Hangsúlyozni kell, hogy a két rabbi (Goldberger Izidor és Rosenthal László) a tatai hitközség élén álltak, tevékenységük nem korlátozódott Tatabánya elődközségeire. A világi vezetők közül a legérdekesebb személyiség minden bizonnyal Székely Jenő, a fiókhitközség első elnöke, a MÁK Rt. tatabányai főépítésze. Már annak ténye, hogy a MÁK egyik meghatározó tisztviselője került a fiókhitközség vezetőségébe, mutatja, hogy a vállalat igyekezett ellenőrizni az iparvidéken folyó hitéletet. Székely életpályáján keresztül bepillantást nyerünk a tatabányai építészet történetébe is, hiszen számos, a város arculatát meghatározó épületet az ő nevéhez köt a helyi történetírás (Népház, Tiszti Kaszinó, Gőzfürdő, Szent Család római katolikus templom); a szerző szerint nem minden esetben megalapozottan. A szerző szükségesnek tartja a tatabányai történetírásban gyökeret vert építési dátumok felülvizsgálatát is.

Lényeges eleme a kötetnek a felsőgallai zsinagóga megépítésének kérdése. A helytörténészek eddig különböző időpontokra datálták a zsinagóga építésének valószínű időpontját. A szerző újra az Egyenlőség egyik korabeli számát hívja segítségül és 1927. szeptember 8-ra helyezi a szentély avató ünnepségét. További probléma volt, hogy eddig nem állt rendelkezésre képi forrás a zsinagógáról. A szerző a Yad Vashem Intézet fotóarchívumában talált ide vonatkozó képpel pótolja a hiányt. Ezenkívül felnagyított egy korábban már publikált, a VI-os telepi piacteret ábrázoló múzeumi képet, aminek eredményeként jól látható lesz a zsinagóga kupolája. A kép alapján az is meghatározható, hogy a korábbi állításokkal ellentétben nem épülhetett 1930 után.

95708

Tatabánya, Cement- és Mészmű. 1931-ben, SCHERMANN ÁKOS / FORTEPAN

A hitélet színtereiről szóló fejezet a zsidó temető létesítésének történetével zárul. Ennek azért van különös jelentősége, mert a temető az egyetlen fennmaradt emlék az elődközségek zsidóságáról. Az 1930-as években, bár volt rá kísérlet, a tatabányaiak nem tudták elérni az önálló hitközségi státuszt. Tata maradt továbbra is az anyahitközség.

Mint láttuk, a zsidó kereskedőket és iparosokat elsősorban a tatabányai szénbányászat fellendülése vonzotta az elődtelepülésekre. Részben az új iparág által kínált munkahelyeken, részben a növekvő munkavállalói kör életszükségleteinek kielégítésre szolgáló kisiparban tevékenykedtek. A zsidó iparosok és kereskedők összetételénél a szerző a tatabányai városi levéltárban őrzött iparlajstromokra támaszkodik. Többségük Felsőgalla területén kért iparengedélyt. Az igénylők döntő többsége (68%) kereskedelmi tevékenység folytatására kért engedélyt. Üzleteik leginkább a Szent János utcában és az arra merőleges Baross Gábor utcában működtek.

A továbbiakban betekintést kapunk a felsőgallai zsidó kereskedők/iparosok világába, amelyben segítségünkre vannak a nagyszámú és igényes képi illusztrációk. Simonik Péter írásaiban és előadásaiban gyakran hoz fel szépirodalmi példákat az aktuális téma szemléltetése céljából. Ebben a fejezetben Kónya Lajos felsőgallai születésű író (az 1950-es években az Írószövetség főtitkára) önéletrajzi regényéből idézve hozza közelebb olvasóihoz a két utca üzletsorainak hangulatát. A zsidó kisvállalkozók elismertségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a helyi iparosokat és kereskedőket tömörítő érdekvédelmi, valamint kulturális szervezetekben többen is vezető tisztségeket töltöttek be. Külön figyelmet fordít a szerző a felsőgallai köztudatban máig jelenlévő Lázár Benő földbirtokos életútjára és az általa működtetett csákányospusztai gazdaságra.

A holokauszt tárgyalása meglehetősen vázlatos.[3] A szerző Komárom vármegyére vonatkozó adatokból indul ki. A Felsőgallára visszatért deportáltak 1945 nyarán saját bizottságot hoztak létre a visszatértek gondozására és érdekeik védelmére. A vészkorszak során tőlük elkobzott készpénzállományt azonban csak részben sikerült visszaszerezniük, az elvett ingóságok visszaszerzése pedig még ennél is problémásabb volt. Nem sikerült újjászervezni a hitközségi életet sem a rituálékban jártas személyek hiánya miatt. Új korszak kezdetét jelentette az elődtelepülések Tatabánya várossá történő egyesülése is 1947 októberében.

A kötet végén új megvilágításba kerül a felsőgallai zsinagóga sorsa. A korábban megjelent helytörténeti munkák szerint egy 1944-es szövetséges légitámadás során pusztult el a szentély. A szerző Tatabánya város 1950-es években keletkezett tanácsi iratanyaga alapján megállapítja, hogy az épület valójában csak megsérült a háború végén.  Végleges elbontására csak 1957-ben került sor. A szerző kötet utolsó fejezetét a tatabányai zsidósággal kapcsolatos emlékezetnek szentelte.

Simonik Péter munkájának legnagyobb erénye, hogy sokoldalú forrásanyag alapos felhasználásával képes megválaszolni fontos kérdéseket, valamint letisztázni téves információkat. Mivel a szerzőnek ez már a második hiánypótló monográfiája, ezért joggal bízhatunk abban, hogy munkássága segít jó irányba terelni a tatabányai történetírást.

234

Simonik Péter: Szénporos emlékkavicsok. A zsidóság gazdasági és társadalmi szerepe Tatabánya elődközségeiben a bányanyitástól a második világháború végéig

Szenes Hanna Magyar – Izraeli Baráti Egyesület, Tatabánya. 2017. 153 oldal.


[1] Gombkötő Gábor – Horváth Géza: Tatabánya története I-II. Tatabánya, 1972.

[2] Simonik Péter: A Népháztól a Gőzfürdőig. Munkásjóléti intézmények a Magyar Álatlános Kőszénbánya Rt. tatabányai bányatelepén.  1896—1945. Tatabánya, 2013. (Tatabányai Levéltári Kiadványok 14.)

[3] A szerző vészkorszakra vonatkozó kutatásai a későbbiekben jelennek meg tanulmányok formájában. A megpályázott anyagi keret által meghatározott terjedelem sem tette lehetővé a téma részletes kifejtését.

Facebook Kommentek