Halálos hajóút – a Dömös gőzös tragédiája

Ahogy korábban már számtalan alkalommal, 1951. június 22-én is minden rendkívüli esemény nélkül indult el Mohácsról a főváros felé a Dömös gőzhajó. Egészen Fajszig nem is történt semmi különös, de 14 óra körül, nem sokkal azt követően, hogy a hajó elhagyta a kikötőt, hatalmas robbanás rázta meg az öreg gőzöst, amely rövidesen kettétört és elsüllyedt. Ma már tudjuk, hogy a hajó – a kijelölt hajózóutat elhagyva – egy második világháborús aknára futott, de ezt a tényt sokáig igyekeztek titkolni.

De miért nem beszél(het)tek arról, hogy mi okozta a Dömös vesztét? És miért nem tudjuk ma sem az áldozatok pontos számát? Mai írásunkban Magyarország egyik legsúlyosabb hajókatasztrófáját járjuk körbe Csapai Lajos tanulmánynak is beillő, a Kalocsai Néplapban megjelent cikksorozata és néhány más forrás segítségével.

A Duna, ahogy sok száz (vagy ezer éve már) ma is nagyon fontos közlekedési útvonalnak számít, és ez hatványozottan igaz volt a 20. század első felében; mivel a ma létező vasútvonalaknak csak egy része létezett akkor, buszjáratok pedig csak elvétve közlekedtek, a folyóparti lakosok elsősorban hajóval jártak ügyintézni, munkába, vagy csak szomszédolni, és persze népszerűek voltak a hajós kirándulások is. A hajós utazás, bár jóval hosszabb volt a vonatozásnál, de egyrészt nem kellett átszállni, másrészt a háborút követő években biztosabb is volt vele a célbaérés; emiatt használta rengeteg kistermelő is a hajókat, akik a budapesti piacokra szánt portékájukkal együtt szálltak a fedélzetre. A Dömös is kivette ebből a részét – bár gondok néha akadtak. A Népszava Kocsin, teherautón, hajón, vonaton ontja a friss zöldségfélét Budapest és a többi nagyváros dolgozóinak Nagykőrös, Kecskemét, Baja, Kiskunfélegyháza és Szeged környéke” című cikkében is szerepel a hajó, bár a cikk írója inkább a gondatlan rakodómunkásokra helyezte a hangsúlyt.

“Dunaföldváron hasonló munka folyik a hajóállomáson. 191 mázsa paraj és 4426 fej saláta várja a Dömös-gőzöst, amelyet Mohácson már kelkáposztával raktak meg. A rakodás azonban nagyon gondatlanul folyik. A hajóhíd előtt álló kocsiról a dolgozók a földre dobálják a megrakott kosarakat. A kosarak nyekkenve érnek földet, még 3—4 ilyen rakodás és tönkremennek. Keressük a Tolnamegyei MEZÖKER dunaföldvári kirendeltségének megbízottját, de a hajóállomás dolgozóin kívül sehol senki.” [1]

Kofahajó érkezik a Vámház elé (illusztráció)

1944 áprilisától Magyarországot is elérte a háború – a totális hadviselés jegyében ekkortól támadtak hazai célpontokat brit és amerikai, később majd szovjet bombázók, és előbbiek hajtották végre a Gardening hadműveletet, ami a Duna elaknásítását jelentette. Nem véletlenül volt célpont a folyó, hiszen nagyrészt itt érkeztek Németországba a romániai kőolajszállítmányok, emellett csapatok és hadianyagok is mozgatásában is fontos szerepe volt a hajóknak. Az első bevetést április 8-ról 9-re virradó éjjel hajtották végre angol gépek, és az őszig tartó bevetések során legalább 1382 darab mágneses vagy akusztikus gyújtású akna (ezek a felettük elhaladó hajók motorhangjára léptek működésbe) került a Dunába. Ezek mellett komoly veszélyforrást jelentettek (és jelentenek a mai napig is) a hidak és vízparti célok támadása során a vízbe esett és fel nem robbant bombák is, amelyekből még napjainkban is rendszeresen kerülnek elő példányok, valamint az elsüllyesztett lőszerszállító hajók is (csak aknák kb. 200 hajó pusztulását okozták a háború alatt). A magyar folyamerők, közösen a német aknaszedőkkel, azonnal megkezdték a Duna aknamentesítését, de sem idejük, sem elég erőforrásuk nem volt ahhoz, hogy sikerrel járjanak. Akiket érdekel, hogy milyen módszerekkel dolgoztak akkoriban, ide kattintva elolvashatja Matits Ferenc egykori matróz/aknász visszaemlékezéseit. A brit aknák mellett természetesen százas nagyságrendben telepítettek hasonló eszközöket a magyar és német erők is, értelemszerűen a magyarországi szárazföldi harcok idején mind a folyókba, mind a Balatonba.

A háborút követően azonnal megindult a roncsok kiemelése (ez az 1950-es évek elején egy időre leállt) és az aknamentesítés, amelyet javarészt a szovjet folyami flottilla tengerészei végeztek. Különösen nehéz volt az iszapba fúródott aknák felfedezése és megsemmisítése, arról nem is beszélve, hogy léteztek időzítős típusok, amelyek az előre beállított napon (egy hónapon belül) és/vagy a megadott számú hajó-áthaladásnál robbantak csak, legalább is hivatalosan. Ezek jó része nem működött el, hanem csendben lapulva várta a kiemelést, rosszabb esetben pedig randomszerűen robbant fel, mint a Dömös esetében is. Ahogy korábban a német-magyar tűzszerészek, a szovjetek is első körben egy hajózási út kitakarítását végezték el; ezzel hivatalosan 1947-re végeztek, de 1950-ig a magyar erők nagyon intenzíven folytatták a munkát. Ennek ellenére folyami aknát még 1972-ben is találtak Lágymányoson, és a különféle, Dunába zuhant háborús robbanószerek mostanság is rendszeres szereplői a híreknek.

Vickers Wellington aknát telepít. A módszer ugyanez volt a Duna esetében is (Ivan Berryman festménye)

A Dömös tragédiájának helyszínén, vagyis Fajsz és a Kovács-fok (onnan északra, Kalocsa felé) közé négy aknát dobtak le (az aknafigyelők a csobbanások számából és irányából próbálták meg bemérni a robbanótesteket akkoriban radar vagy más eszköz erre nem nagyon volt).

“A Kovács-foknál ledobott akna még hajnalban felrobbant, mert nem volt elég mély a víz. A hajóállomás közelébe vetett aknát még ugyanazon a napon én robbantottam fel a mögöttünk húzott mágnesrudakkal. Néhány nappal a hajóállomástól számított második aknán robbant fel és süllyedt el a Struden nevű motoros hajó, amelynek csak az árbocának felső vége látszott ki a vízből, így a felette lévő harmadik aknát minden hajó elkerülte.”[2]

– idézte ezzel kapcsolatban Csapai Lajos Biczó Sándor egykori aknakutatót, hozzátéve, hogy a megmaradt akna meglapult a Struden roncsa fölött képződött zátonyban, és azt a hajó kiemelésekor sem tudták eltávolítani, a szokatlanul nagy 1951-es árvíz azonban elmosta a zátonyt, és így a robbanószerkezet is “vándorlásba” kezdett. Ez még önmagában nem feltétlenül okozott volna tragédiát, viszont a magas vízállás miatt a Dömös kormányosa úgy döntött, hogy levágja a kanyart, és véletlenül pont a hét éve a víz alatt lapuló, és emiatt teljesen megbízhatatlanul működő akna fölé kormányozta a hajót…

FAM (Fatestű Aknász Motoros); ilyen és ehhez hasonló kis hajók végezték az aknamentesítés zömét

A DÖMÖS

Dömös néven két hajó is működött Magyarországon: az első 1883-ban épült, és 1944-ben a Tiszán süllyedt el harccselekmények során. A második hajó 1916-ban készült el, és eredetileg a József főherczeg nevet viselte. A hajó hossza 61,8 méter, szélessége 8 méter (a lapátkerekeknél közel 16 méter) volt, meghajtásáról pedig egy 550 lóerős gőzgép gondoskodott. 1919-ben valószínűleg hirtelen felindulásból Varjúnak, majd Dózsa Györgynek keresztelik át, 1920-tól viszont újra régi nevén futott. A háború utolsó szakaszában a mai Ausztria területére menekítették, a “hadifogságból” pedig 1946 decemberében tért haza. Az új idők új dalai miatt a József főherczeg név ismét kompatibilitási problémát jelentett, így ekkor egy huszárvágással József-nek nevezték át a hajót, amely 1947 elejétől a MESZHART, vagyis a magyar-szovjet hajózási vegyesvállalat birtokába került, és a Mohács-Budapest menetrendszerinti járaton (ez egészen 1968-ig létezett) teljesített szolgálatot. A katasztrófa idején kapitánya Pákolicz Mihály, első kormányosa Farkasdi József volt.

Itt éppen Dózsa Györgyként 1919-ben

Ahogy már említettük, a korszakban nagyon népszerűek voltak a hajójáratok (persze ez valós alternatíva nélkül nem is csoda, ugyanakkor a kofák kifejezetten örültek annak, hogy a fedélzetre több áruval megrakodva szállhattak fel, mint a vonatra vagy buszra), így a turisták mellett számos munkába-munkából igyekvő ember, sőt egyes források szerint egy komplett iskolás csoport is hajóra szállt 1951. június 22-én.

„Nem indulhattunk menetrend szerint 10 órakor, mert egy iskolás gyermekcsoport érkezését és beszállását kellett megvárnunk. Mivel nem jöttek, elindultunk, de az állomáson meghagytuk, hogy jöjjenek utánunk Dunaszekcsőre autóbusszal, ott is felszállhatnak, megvárjuk majd őket. Oda sem jöttek, tehát mentünk tovább, és már eléggé késésben voltunk…”[3] 

 – emlékezett vissza Schafer János matróz, mások szerint viszont a gyerekek valahol mégis csak utolérték a hajót. Ahogy láthatjuk, teljes a bizonytalanság az utasok számát illetően; a matróz szerint 96 fő váltott jegyet a katasztrófában végződő útra, mások szerint viszont a hajót Mohácson valósággal megszállták a hétvégi nagypiacra igyekvő termelők így ez a szám jóval magasabb lehetett. Egy forrás szerint papíron a Dömös akár ezer főt is szállíthatott (nyilván ha sokan szálltak fel sok csomaggal, ez kevesebb lehetett), más források 500-600 fő közötti maximális utaslétszámról írtak, Csapai Lajos 200-250 fő közé becsülte a fedélzeten tartózkodók számát. Mivel a hajó “helyközi vízibuszként” is funkcionált, az utasszám megállóról megállóra jelentősen változhatott. Az egyik “egymegállós” utas Gajdosi Jenő volt, aki túlélte a robbanást, történetét pedig unokája elmondásából ismerhetjük:

“Nagyapám, aki a szerencsés túlélők között lehetett, minden nyáron elmesélte nekem megmenekülése történetét. 1951- ben a Szegedi Tanárképző Főiskolán tanult matematika-fizika szakon. Matematika vizsgája előtt egyik barátjával, Baksa Lajossal még át akarta venni a tételeket. Tanulótársa azonban nem Fajszon, hanem Uszódon lakott, ahova leggyorsabban hajón tudott átmenni hozzá a rossz buszközlekedés miatt. Úgy tervezte, hogy hétéves kisfiát is elviszi az útra, mondván, hadd kiránduljon a gyerek is egyet. A hajó indulása azonban éppen a gyerek ebéd utáni alvásidejére esett, és nem volt szíve felébreszteni, ezért úgy döntött, inkább máskor viszi majd el.”[4]

Lánycsóki Hajnalka is csak rövid távra váltott jegyet, a fiatal lány Kalocsán lakó nagynénjéhez készült, és valamilyen rejtélyes ok miatt egy vastag “kulikabátban” indult útnak. Ilyen öltözetben csodálta a nagy hőt (is) termelő hajógépeket, amikor egy tiszt (ráadásul az ország első női hajóstisztje) szólt neki, hogy vagy vegye le a kabátját, vagy menjen messzebb, nehogy nagyon leizzadjon. A lány ekkor a hajóorrba ment, ami később az életét jelentette.

Itt József főhercegként, valamikor a két háború között (színezett MFTR képeslap)

Bár a hajó ekkor már jelentős késésben volt, a fedélzeten idilli állapotok uralkodtak. Az utasok beszélgettek, ettek-ittak-dohányoztak (a hajóbüfében lehetett cigit kapni, nem úgy, mint a szárazföldi boltok nagy részében), sokan az összecsukható székekben ülve napoztak vagy nézték a tájat. Valószínűleg a késés miatt döntött ekkor úgy a kapitány, hogy mivel a vízállás lehetővé teszi, levágja a Kovács-fok előtti kanyart, és a hajó balra letért a kijelölt útvonalról. Annak az esélye, hogy aknára futnak (és az fel is robban), elhanyagolható volt. Egyrészt egy viszonylag nagy területen kellett pont az egy szem, mintegy 2,7 méter hosszú és 50 centi átmérőjű akna fölött elhaladniuk, ráadásul a robbanóeszköz már minden emberi számítás szerint üzemképtelen volt. Ehhez vegyük még hozzá, hogy nem is tudtak az eszköz létezéséről, hiszen a folyó papíron aknamentes volt. Noha 1951-ben nem volt különösebben üdvös kritizálni bármit, ami szovjet, az aknamentesítést a kor színvonalán, az akkori lehetőségek szerint hajtották végre; nekik is érdekük fűződött ahhoz, hogy a Duna mihamarabb hajózható legyen hiszen a vegyesvállalat hasznából vastagon részesültek.

Ezen véletlenek tragikus együttállása vezetett végül a Dömös pusztulásához. A már idézett Schafer matróz így emlékezett a robbanásra, illetve az azt megelőző pillanatokra:

“Fajsz-Dusnokot elhagyva átmentünk a jobb partra mivel jó vízállás volt és a limányban (limány a szláv eredetű szó a folyami hajózásban a zátonyok és földnyelvek hatására keletkező olyan áramlást vagy örvényt jelent, amelynél a folyás iránya hirtelen megváltozik. A szerk.) próbáltunk valamit behozni a késésből. Néhányan a jobb oldali galérián beszélgettünk, amikor a parttól alig negyven méterre vagyis a túloldali, jobb parttól hirtelen furcsa zajt hallottam, mintha egy nádfedeles ház omlott volna össze reccsenéssel, ropogással… Nem is mondanám robbanásnak, mert én a detonációt nem hallottam.”[5]

Brit Mark I. akna: az első részben volt a kb. 340 kiló robbanóanyag, hátul az időzítő-szerkezet és az ejtőernyő

Gajdosi Jenő épp elkezdte előszedni tételeit, amikor bekövetkezett a robbanás; ezt követően ösztönösen a felső fedélzetre szaladt. Az első robbanást hamarosan egy második követte, a bezúduló víz miatt ugyanis felrobbant a kazán is. A tat szinte azonnal leszakadt, az orr rész viszont még közel egy óráig a felszínen maradt. A túlélők zöme a felső fedélzeteken gyülekezett sokan viszont úszva próbáltak meg kijutni a viszonylag közeli partra.

“Engem a robbanás a ruhatár felé repített. Móker István szakács az alsó lakótérből próbált feljönni, de a vízzel sodródó árukkal kellett a lépcsőn megküzdenie, végül én segítettem neki. A konyha ajtaja is beszorult, és a konyhalegények az ablakon jöttek ki valahogy. A hajó fara rövid idő alatt víz alá került, az eleje pedig körülbelül egy óra alatt süllyedt el. A hajó személyzete közül meghalt Teir Mihály II. gépész, akire a kormánygép zuhant, Szemerei Ferenc gépkezelő, Farkasdi József I. kormányos, akinek beszorult a kabinajtaja, és ezért nem tudott kijönni, ahogyan azt később a búvár elmesélte, aztán Hentzinger János matróz és Juhász Béláné hajóellenőr. Pákolicz István hajóparancsnoknak elég súlyos nyakcsigolya sérülése volt…”[6] 

 – mondta el később Schafer matróz. A kapitány nem sokkal később belehalt sérüléseibe, az első tiszt pedig két héttel a tragédia után, a kórházban hunyt el. A hajó mentőcsónakjai a taton voltak, így azokat is tönkretette a robbanás, az orr-részt pedig csak az oda szorult (és egyre szökő) levegő tartotta fent.

“A vészesen lejtő fedélzeten gyerekek is vannak, pánik kezd kitörni, de egy férfi erélyes közbelépése lecsendesíti a hajótörötteket, ki-ki igyekszik megkapaszkodni. A szerencsétlenül jártak egyikének, egy fiatal papnak szavai és imája, lelki szilárdsága reményt önt az emberekbe.”[7]

 – írta Dániel József Lánycsóki Hajnalka visszaemlékezései alapján. A fajszi Débics István életét az mentette meg, hogy a detonáció idején pont egy acélgerenda felett állt, ami lefogta a lökéshullámot. Bár három földije is életét vesztette a robbanásban, neki szerencséje volt, sőt a taton rekedt fiát és feleségét is ki tudta menteni. A család, Gajdosi Jenővel és többekkel együtt érte el a dunántúli partot.

Végül csak a hajó kéménye látszott ki a vízből

Külön érdekes Bánáti Tibor és Moretti Gemma története, akiket a Dömös katasztrófája hozott végül össze. A kalocsai tanár, Baráti egy bajai hajókirándulásra invitálta a Kalocsán nyaraló, szintén tanítóképzőbe járó lányt, akiket gardedámként Bánáti Tibor egy idősebb kollégájának felesége, Szász Károlyné is elkísért. Bánáti visszaemlékezésében szintén szerepel a mohácsi gyerekcsoport, akiket nem sokkal a robbanás előtt fektettek le délutáni alváshoz. Ők hárman is nem sokkal korábban végeztek az étkezéssel; a két nő az ebédlőben rekedt a robbanás után – a helyiség nem nyitható ablakai is megnehezítették a kijutást – ahonnan csak Gemma tudott élve kikerülni.

“Ez idő tájt nehezebben lehetett hozzájutni a füstölnivalóhoz, ezért aztán ebéd után, amikor a „Dömös” éppen átvágott szokott útján Fajszot elhagyva, a Fadd-Tolna kikötő felé, ismét elindultam cigarettát venni. Amikor zsebre dugtam a néhány darab cigarettát – egész dobozzal itt sem adtak – akkor történt a robbanás. Süvítő hangot hallottam és a légnyomás nekidobott a hajókorlátnak. Azon átfordultam, majd magamhoz térve megkapaszkodtam. Döbbenten láttam, hogy a hajó hátsó része már süllyedni kezd. Feljebb tornásztam magam az orr rész felé és lassan megszabadultam felesleges ruházatomtól. A kezdeti segélykiáltások után nagy csend vett körül. A döbbenet másodpercei után kiabálni kezdtem útitársaim nevét, és a vízben úszva kerestem őket. Óriási szerencséjére Gemma egy összeállt fa-roncstömegbe szorult a fejével. A feje kilátszott, mert a roncsok, mint egy tutaj, a felszínen tartották, de karjai és a teste víz alatt volt. Amikor melléje értem, szeme csukva volt, és valami olyat suttogott, hogy „Nem akarok meghalni”. Szép arca csúnyán össze volt zúzva, szája széle felrepedve, úgy, hogy alsó ajka szinte lelógott. Ruházata tépett volt és véres. Óvatosan kiszabadítottam a fejét, ráfektettem a tutaj szerepét betöltő roncstömegre, és tolni kezdtem a fajszi part felé. Még utólag sem tudok elfogadható magyarázatot adni, miért nem a dunántúli part felé úsztam, amikor az valamivel közelebb volt.”[8]

Mire az első túlélők partot értek, beindult a mentés is; első körben a parton dolgozó, vagy arra járó civilek vették kezelésbe a hajótörötteket, mentősök csak kicsivel később érkeztek.

“A nagy robaj hallatára a faluban is kitört a pánik, s szinte az egész falu kitódult a Dunapartra. Nagymamámnak egy Aranka nevű cigányasszony hozta a hírt, akinek lánya és annak vőlegénye is a hajón volt. Kifelé menet nagyanyám abban reménykedett, hogy férje lekéste a hajót, s nem esett áldozatul a nagy szerencsétlenségnek. Amikor megtudta, hogy nagyapámnak mégis sikerült szinte az utolsó pillanatban felmennie a hajóra, már csak azzal vigasztalhatta magát, hogy a kisfiuk nem ment vele, így még van esélye az életben maradásra.”[9] 

 – emlékezett vissza Gajdosi Jenő unokája. A nagymamát érthetően sokkolta, hogy a fajszi parton nem bukkant fel férje, akiről csak akkor tudta meg, hogy él (sőt sértetlen), amikor apjával áteveztek a túlpartra, és ott végül találkozhattak. Szintén Miskei Orsolya, Gajdosi Jenő unokája tett említést egy csodával határos módon életben maradt csecsemőről, akinek szülei viszont életüket vesztették a katasztrófában.

“Az áldozatok között volt egy másik fiatal házaspár is, akik pár hónapos kisbabájukkal indultak útnak. A kisbaba csodával határos módon életben maradt, de mózeskosarát állítólag Sükösdnél fogták ki a Dunából…”[10] 

tkp41
A Duna Fajsznál egy 1941-es térképen. A Dömös Fajsz és Várszeg között süllyedt el

A parton horgászók csónakjaikkal azonnal a Dömös felé indultak; köztük volt egy idős bácsi, aki rozzant, folyamatosan eresztő csónakjával egy terhes asszonyt és Lánycsóki Hajnalkát is kimentette. Nem sokkal később befutottak a közelben gyakorlatozó katonák rohamcsónakjai is, de ők már túlélőket nem találtak, viszont a poggyászok egy részét ki tudták menteni a roncsok közül. Hamarosan befutott a kalocsai tisztiorvos is, aki megkezdte az addig partra került 39 túlélő ellátását, és megszervezte kórházba szállításukat. A két nappal később kiadott hivatalos jelentés hat halottat és harminc eltűntet említett (közülük sokan a közlemény szerint egyszerűen kiúsztak és hazamentek), Fajszon azonban 34 áldozatot vezettek be a halotti anyakönyvbe (közülük tíz ismeretlent), de ez a szám minden bizonnyal magasabb; többeket a túlparton, vagy a délebbi településeken anyakönyvezhettek esetleg maradványaik ma is a Dunában nyugszanak.

Bár a túlélők többsége hamar felépült, többen még sokáig küszködtek a tragédia utóhatásaival. Lánycsóki Hajnalt egy ideig eszméletvesztési rohamok kínozták, amikből a bajai dr. Szász Imre kezelte ki. A gyerekorvos volt az is, aki első körben elzavarta a lányt zaklató államvédelmi nyomozókat is. Mert hogy a nyomozás azonnal megindult, ám az a tények tisztázása helyett csak még több rejtélyt és kérdőjelet generált. Az egyetlen hivatalos közlemény még ismeretlen okból bekövetkezett robbanásról a Népszavában jelent meg 1951. június 24-én;

Súlyos hajószerencsétlenség a Dunán A közlekedés- és postaügyi minisztérium jelenti: 1951. június 22-én 14.45- kor a „Dömös” nevű személyhajó Mohácsról Budapest felé, menetrendszerű járatban Fajsz állomás felett robbanás következtében elsüllyedt. A robbanás oka ismeretlen. A hajó utasainak legnagyobb részét sikerült megmenteni. Hatvan ember könnyebb sérüléssel kórházba került. A hiányzók száma mintegy harmincra tehető, ebből az eddigi megállapítások szerint hat halott. Feltételezhető, hogy a hiányzók egy része – környékbeli lakos – szintén a megmenekültek között van, de a lakóhelyére távozott, s emiatt hollétét még nem lehetett megállapítani. (MTI)”[11]

nszcikk
A Dömös tragédiájának “sajtóvisszhangja”

A sajtóban mást nem is nagyon lehetett olvasni a hajókatasztrófáról, a hírekben továbbra is a teljesített (vagy éppen nem teljesített) tervek, gonosz kulákok és politikai perek szerepeltek. A hallgatás oka ma már ismert; egy június 28-i jelentés szerint a roncshoz lemerült búvárok ugyanis közölték, hogy

“Baloldalt nyolc méter hosszú, átlag l.5-2 méter széles befelé nyomuló nyílást találtunk. Az eddig megtalált halottak száma 28…”[12]

És hogy miért kellett ezt titokban tartani? Mert a Duna hivatalosan aknamentesnek számított (ráadásul ezt a szovjetek jelentették ki), így szó sem lehetett arról, hogy ez kerüljön a hírekbe.

“…akkoriban az volt a hivatalos álláspont, hogy a Duna teljesen aknamentes és ez nem lehetett akna…”[13]

– emlékezett vissza Schafer János. A “befelé nyomuló nyílás” viszont a hajó alatt/mellett , a hajótesten kívül bekövetkezett robbanást jelent, az eleinte forszírozott kazánrobbanás esetén egyértelműen kifelé álltak volna a hajó fenéklemez-maradványai. Kazánrobbanás valóban bekövetkezett, viszont csak másodlagos robbanásként, így az nem okozhatta az akkorra már kettétört hajó vesztét. Az közismert, hogy a korabeli politikai nyomozószervek szívesen merültek el az alternatív tények világában; nem volt ez másképp itt sem, ahogy a Tas hajó felrobbanása esetében sem, ahol eleinte kazánrobbanás, később német akna szerepelt a hajó elsüllyedésének okaként.

Roncsdarabok

“Nem nyitok vitát!” – mondhatta az illetékes Virág elvtárs, aki – miután a kazán-teória nem működött, aknáról pedig szó sem lehetett – elővette a korszak aduászát és kijelentette, szabotázs történt. Hogy valami nagyon nem stimmelt a hivatalos állásponttal, az is mutatta, hogy az ÁVH-s nyomozók, miután nem túl barátságosan kihallgatták Lánycsóki Hajnalkát,

„…megígértették velem, hogy amit nekik elmondtam a balesettel kapcsolatban, azt soha senkinek nem mondom el, egyáltalán nem beszélek a hajóról senkinek, mert különben édesanyám fogja megbánni…”[14]

Ahogy az ilyen tragédiáknál megszokott – főleg megfelelő tájékoztatás hiányában – a Dömös esetében is lábra kaptak különféle konteók, ami nem csoda, hiszen a hivatalos nyomozás eredménye is egy összeesküvés-elmélet lett. Egyes hírek négyszáz halottról szóltak, akiket Baján stráfkocsikkal szállítottak, és mivel sokáig senki nem mert nyíltan beszélni, ezek a legendák fű alatt ugyan, de egyre terebélyesedtek. Ezeket az is táplálta/táplálja, hogy sem az utasok, sem az áldozatok száma nem ismert (egy kislány holttestét például Mohácson találták meg, őt csak később azonosította édesapja). Szintén ilyen rejtélyes a hajón (esetleg) utazó gyerekcsoport története is: bár Schafer matróz emlékei szerint végül nem szálltak hajóra, több visszaemlékező  is említést tett róluk.

“A hajótest fedélzet alatti részében lévő kabinokban kisiskolás korú gyermekek is voltak, ők Mohácsról utaztak – valószínűleg Pestre – kirándulni. Láttam, ahogy kerek kis kabinablakokon nyújtogatták kezeiket a fel-felfröccsenő víz felé.”

 – emlékezett vissza Bánáti Tibor, aki később együtt evickélt partra egy súlyosabban megsérült fiatalemberrel aki

“úgy emlékszem, mohácsi volt és az ottani kisiskolásokkal jött.”[15]

71
A Dömös oldalnézeti rajza, illetve szintjei. Piros körrel jelölve, hogy hol robbant az akna (Csápai Lajos írása és rajzai alapján)

Mai szemmel elképzelhetetlennek tűnik hogy legalább egy osztálynyi (több forrás 50 főt említ) gyerek “eltűnését” eltitkolják; főleg ha abból indulunk ki, hogy közülük is akadtak túlélők, (például a kazánházból is élve jutott ki egy fűtő), és vagy ők, vagy hozzátartozóik közül valaki csak beszélt volna azóta. Ugyanakkor az 1950-es években több ezer embert (hadifogságból, GULAG-ról hazatértek, Recskről szabadultak) sikerült megfélemlítéssel hallgatásra bírni, így óhatatlanul is felmerült az emberekben ez a verzió is.

A Dömös története ugyanakkor nem ért véget a robbanással; a hajót később kiemelték, helyreállították, és Dunaföldvárra került, előbb I., majd 314. számú állóhajónak, a Hajóregiszter szerint jelenlegi állapota ismeretlen. Katasztrófája ugyanakkor a mai napig kevéssé ismert, és az esettel kapcsolatos kérdések egy része is lassan 66 éve vár válaszra.

Image result for kossuth gőzös
A Kossuth (ex-Ferenc Ferdinánd főherczeg, ex-Leányfalu, ez-Rigó), a Dömös egyik testvérhajója ma is megtekinthető Budapesten

 

[1] Népszava 1951. április 30. 6. o.

[2] Csapai 4. o.

[3], [4] Csapai 7. o.

[5] Csapai 8-9. o.

[6], [7] Csapai 9. o.

[8] Csapai 10. o.

[9], [10] Csapai 11. o.

[11] Népszava 1954. június 24. 2. o.

[12] Csapai 12. o.

[13], [14] Csapai 11. o.

[15] Csapai 10. o.

Felhasznált források és szakirodalom

A Dömös adatlapja – www.hajoregiszter.hu

Csapai Lajos: “Dömös”, a végzet hajója, Kalocsai Néplap 1999.

Csapody Tamás: A második világháborús aknamezők és azok mentesítése (1943-1986) Hadtudomány, X. évfolyam, 3. szám.

Népszava 1951. április 30.

Népszava 1951. június 24.

Összefoglaló a brit légi aknatelepítési módszerekről és nagyobb műveletekről

További írásaink