„Úgy éreztük, minden nap ezer évig tart” – a koreai háború első hónapjai Szöulból nézve

Baranyi Tamás Péter

Az „elfelejtett háborúként” is emlegetett koreai háború egy olyan konfliktus, ami napjainkban sem ért még véget: Észak legutóbb 2014-ben üzent hadat Délnek, igaz, csak „félig”, bármit jelentsen is ez. Az 1950–53 között zajló vérfürdő fordulatos története során a fővárost, Szöult ötször is megostromolták, négyszer gazdát cserélt. Mindez 10 hónap leforgása alatt történt, és valójában csak a háború kezdeti szakaszát jelentette. Ebben a cikkben Szöul első két ostroma, valamint a kínai „önkéntesek” megjelenése lesz előtérben.

Korea megosztása a NatGeo térképe alapján. (Forrás: Kevin Meyer blog)
Korea megosztása a NatGeo térképe alapján. (Forrás: Kevin Meyer blog)

Hogy megértsük a koreai háborút, kicsit hátrébb kell lépnünk az ország történetében. Az ezeréves, egységes történelemmel rendelkező koreai félszigetet az 1894–95-ös kínai–japán és az 1904–05-ös orosz–japán háború óta Japán tulajdonképpen gyarmatként igazgatta. Bár Japán, expanzív politikájának megtámogatására támogatott némi iparfejlesztést, különösen Északon, a félszigetet lényegében meghagyta éléskamrának, hadianyagraktárnak és rabszolgapiacnak. A már a 19. században is fejlődésben lemaradó Korea (erről bővebben itt írtunk) a második világháború végén lényegében ugyanolyan feudális ország volt, mint a japán megszállás kezdetén.

Japán fegyverletétele után két nappal a gyarmati uralomból felszabaduló félsziget számára is ki kellett találni egy megfelelő adminisztrációs formát. A feladatot amerikai részről Dean Rusk – később John F. Kennedy és Lyndon Johnson külügyminisztere –, valamint Charles „Tick” Bonesteel kapták. A szovjet és amerikai megszállási övezetek szétválasztásának helyét nekik kellett sebtében eldönteni, még mielőtt kiadták a japán megszállásról szóló általános rendelkezéseket. Dean Rusk így emlékezett vissza:

“Visszavonultunk a mellettünk lévő szobába, és elkezdtük vadul tanulmányozni a koreai félsziget térképét. Nagy nyomás alatt és sietve dolgoztunk, a feladat pedig félelmetes volt: hogy meghatározzuk az amerikai megszállási övezetet. A National Geographic magazin térképét használtuk, hogy találjunk Szöultól északra egy megfelelő választóvonalat, de csak nem találtunk természetes földrajzi határt. Megláttuk viszont a 38. szélességi kört, és eldöntöttük, hogy majd ezt fogjuk ajánlani. A vezetőség nem sok teketória után elfogadta, és ami ennél is meglepőbb volt, ugyanígy a szovjetek is.”

Senki sem gondolta, hogy az első keze ügyükbe kerülő magazinon meghúzott határ végül évtizedekig fennmarad. A két országrészben ugyanis külön-külön adminisztráció alakult ki, főleg miután egy közös gyámság (trusteeship) gondolatát maga a koreai nép utasított el nagy többségben. Északon szovjet katonák, tanácsadók és baloldali reformok, Délen pedig amerikai katonák és konzervatív kormány jellemezte a politikát. Északon és Délen is az 1919 óta folyamatosan (bár nem hangosan) folyó Japán-ellenes harcok hősei kerültek vezető szerepbe. Délen a konzervatív Li Szin Man, Északon a kommunista Kim Ir Szen, akit Délen ugyanúgy legendás alaknak tartottak. Az 1950-ben 18 éves Hong An így jellemezte a háború utáni időket:

“A Kim Ir Szen nevet még a japán megszállás idején is hallottuk. Legendásan hangzott ez a név, mert a japán rendőrség háta mögött folytatott suskusolásban róla azért mindig esett szó: hogy létezik egy nagy gerilla vezér, aki Mandzsúria vadonjában harcol a japánokkal. Szupererővel rendelkező emberként írták le, aki egy nap alatt milyen nagy távolságot tud utazni milyen rövid idő alatt, egy szóval a neve úgy csengett, mint egy hősé. De amikor véget ért a második világháború, és már Észak-Koreából hallottuk a híreket Kim Ir Szenről, kiderült, hogy harmincvalahány éves, és mindenki arról beszélt, hogy ő nem is lehet az igazi Kim, mert túl fiatal ahhoz, hogy a mi legendás hősünk legyen. Szóval egy ideig azt hittük, hogy ő valamiféle imposztor, akit a szovjet megszálló erők küldtek oda Észak-Koreába.”

Korabeli gyámság-ellenes tüntetés Koreában. Kis helyesírási hibával. (Forrás: Wikipedia)
Korabeli gyámság-ellenes tüntetés Koreában. Kis helyesírási hibával. (Forrás: Wikipedia)

A két rendszer egyre távolodott egymástól, főleg, miután az amerikaiak 1947-ben a még működőképesnek tűnő ENSZ elé vitték az ügyet. A BT határozatát, és egyáltalán, az ENSZ illetékességét azonban az északi Phenjan nem fogadta el, így a déliek önálló választást tartottak, és magukat Korea egyedüli szuverén képviselőinek nevezték. Erre észak-koreai kormány alakult, és de facto létrejött a két állam.

Szöul, 1945 (Forrás: LoveSouthKorea)
Szöul, 1945 (Forrás: LoveSouthKorea)

Ezután a negyvenes évek végi általános leszerelés jegyében mind a szovjet, mind az amerikai csapatok kivonultak – bár jelentős szakértői állományt hagytak maguk után. Ebben a közegben, és a kínai polgárháborúban aratott kommunista hullámot meglovagolva 1950. június 25-én Phenjan figyelmeztetés nélkül megtámadta Dél-Koreát. Két nappal később északi csapatok – gyalogosok és nehézfegyverzet – jelentek meg Szöul városában.

“Ma is élénken emlékszem a napra, amikor a háború kitört. Vasárnap reggel volt és hallottam ezt a távoli, dübörgő zajt a város felé, az otthonunk felé közeledni észak felől. A kormányunk természetesen szólt, hogy valamiféle támadást hajtanak végre az északiak, de nem általános megszállást, és azt is egyre-másra hajtogatták, hogy a dél-koreai hadsereg visszaveri a támadást, sőt, igazából már átvitték a harcokat Északra. […] Korábban nem láttam sose tankot a dél-koreai seregnél. Nagy tankok voltak az utcán, katonák géppisztollyal, aminek gömbölyű tusa volt, ami a mieinken nem volt. Azt gondoltam: mi ez? kik ezek!? És aztán láttuk az észak-koreai zászlókat, először életünkben, és hirtelen megvilágosodtunk: ó Istenem, ezek az északiak, és hol van a seregünk, hol a kormányunk? Úgy éreztük, jól becsaptak és elárultak minket.”

Szöulba bevonuló észak-koreaiak 1950. június 28-án. (Forrás: Pinterest)
Szöulba bevonuló észak-koreaiak 1950. június 28-án. (Forrás: Pinterest)

Kezdetben az északi katonák és a déli civilek viszonya nem volt feszült, hiszen nem idegen megszálló csapatokról van szó. Az akkor 18 éves Hong An így látta őket:

“Kezdetben kíváncsiak voltunk, hogy kik azok, és hogyan viszonyulnak hozzánk, úgyhogy félénken kimentünk az utcára és beszéltünk velük. Nagyon kedvesek voltak, végül is, ugyanazt a nyelvet beszéltük, és tényleg jól bántak velünk. Világos, hogy a képzett katonák nagyon fegyelmezettek voltak és egyáltalán nem bántották a civileket. Néhány nappal később azonban jött az északi közigazgatás is, a kormány emberei, az ő hozzáállásuk pedig teljesen más volt, és elkezdtük félni a megszállástól. […]

Kifogytunk az élelemből, és általában az anyám és a nővérem hoztak valami élelmet — levitték a selyemruháikat és más értékes holmijukat falura, tíz vagy húsz mérföldet is gyalogolva a forró nyári napon, a légi támadást is kockáztatva, hogy némi gabonát vagy rizst vagy árpát hozzanak, és etessenek. Közben pedig teljes mozdulatlanságra voltunk ítélve mi férfiak, nem mehettünk ki a házból, apánk sem, aki már nem igazán volt fiatal. Nem sokkal a megszállás után mondogatták nekünk, hogy menjünk az iskolába, ahol orosz filmeket vetítenek. Néhányan el mertek menni a moziba és az iskolába. Aztán persze a filmek és az iskolai találkozók után elmondták, hogy milyen fontos, hogy harcoljunk az ország felszabadításáért az amerikai imperialisták ellen és a többi. Sokaknak nem volt más választásuk, minthogy önkéntesnek álljanak, nagy idézőjelben.

Anyám annyira el volt szánva, még sokkal jobban, mint én, hogy megvédjen attól, hogy besorozzanak; éjjelenként nem aludt, mert az önkéntesek utáni kutatás általában éjfél után vagy kora hajnalban kezdődtek. Anyám vájt egy afféle kis lyukat a házunk padlójába, és szó szerint odakényszerített. Utáltam ott lenni, mert koszos volt és csótányok szaladgáltak az arcomban, meleg napokon pedig nagyon büdös is volt, de anyám oda kényszerített, hogy néhány órát ott töltsek, amíg a keresőcsapat el nem megy, és nem érezzük magunkat biztonságban. Ez két vagy három hónapig ment így.”

Az Egyesült Államok még a támadás napján, június 25-én az ENSZ-hez fordult, ami el is ítélte az északi agressziót. A Biztonsági Tanács döntése szerint csapatokat kellett küldeni az agresszió megállítására. Hogy miért ment át a BT-n a felhatalmazás? Mert az ENSZ érezte a nyomást, hogy meg kell állítani az agressziót – nem akartak ugyanis az 1930-as évek hibájába esni.

Truman és az Egyesült Nemzetek rohannak Koreába. A történelem nem ismétli önmagát. Forrás: CVCE
Truman és az Egyesült Nemzetek rohannak Koreába.
A történelem nem ismétli önmagát. Forrás: CVCE

A BT tagjai, az USA, Nagy-Britannia, Franciaország és a nacionalista Kína támogatták, a Szovjetunió pedig bojkottálta a szavazást, éppen amiatt, hogy az ENSZ nem vette fel a győzedelmes népi Kínát a tagjai közé, hanem továbbra is a Tajvanra menekült Kuomintang-kormányt ismerte el. A szovjetek rájuk nem jellemző taktikai hibát vétettek, mivel ENSZ-felhatalmazással a birtokában nagyfokú legitimációt nyert a 17 országból érkező nemzetközi erő, melynek a gerincét természetesen mégis a dél-koreaiak és az angolszászok adták. Az ENSZ-csapatokat a csendes-óceáni háborús hős, Japán „prokonzulja”, Douglas MacArthur tábornok vezette. Ő úgy vélte, hogy az Incsoni-félszigetnél kell partra szállni, és haladéktalanul vissza kell foglalni Szöul városát:

“A hadtörténet tanúsága szerint egy hadsereget kilencből tízszer azzal vernek meg, hogy elvágják az utánpótlási vonalaikat. És mi éppen ezt próbáljuk tenni. Bármi, amit az ellenség kilő, bármilyen hadkiegészítés, minden, amire szüksége van, Szöulon keresztül fog jönni. Ezért próbáljuk megszerezni ezt az elosztó-területet.”

Az incsoni partraszállás térképe. Forrás: defence.pk
Az incsoni partraszállás térképe. Forrás: defence.pk

A vakmerő partraszállás teljes siker volt: innentől azonban minden egyes négyzetcentiért keményen meg kellett küzdeni. A megszállt Szöulban korábbra várták az ENSZ csapatait: élet-halál kérdése volt ugyanis, hogy kit soroznak be közben a kommunista seregbe.

“Egyszer csak hallottuk a rádióban — merthogy több rétegnyi paplan alatt rejtegettünk egy rádiót — a bejelentést, vagy szóval a híreket Puszánból (az ideiglenes fővárosból), hogy az ENSZ csapatai partra szálltak Incsonnál. Ez 1950. szeptember 15-e volt, nagyjából három hónappal Szöul északi megszállása után, és akkor azt gondoltuk, hogy mindjárt fel is szabadulunk, azt hittük, egy vagy két nap alatt ideérnek, mert Szöul csak mintegy 90 mérföldre van Incsontól.

Végül körülbelül 15 napba telt, míg elérték Szöult, és mi közben úgy éreztük, minden nap ezer évig tart. Egy nap nagyon nagy hajszát tartottak, hogy fiatal férfiakat sorozzanak be, és anyám mondta, amikor hazajött, hogy ma a keresőcsapat olyan nagy és olyan alapos, hogy nem maradhatok itt — tünés a szemem elől, látni se akarlak… nem akarom látni, hogy így elvisznek, menj innen. Szóval kimentem a házból. Akkoriban véletlenül volt egy piros szalagom, amit álcából a karomra tekertem, mint egy kommunista káder. Felvettem egy régi táskát, bőrtáskát, mint a kommunista kádereknek volt, a karomra tekertem a rongyot, mint egy karszalagot, felvettem a bőrtáskát, amiben nem volt semmi, és kimentem az utcára, volt ott a sarkon egy útakadály, ott állt mellette egy fiatalember, valószínűleg faluról, egy parasztgyerek, kommunista szimpatizáns, és megkérdezte, hová mész elvtárs. Ráüvöltöttem, elvtárs, ne engedd senkinek, hogy átmenjen ezen a ponton, értetted!? Azt válaszolta: igen, uram.

Megfordultam, elfutottam, és találtam egy villamost, ami még mindig járt, felugrottam rá. Üres volt, csak a vezető és én voltunk rajta, egész nap fel-alá furikáztam vele, a vezetőnek meg fogalma sem volt róla, hogy én ki lehetek. Napnyugtakor visszajöttem, a ház üres volt, az öcsém meg, a kisöcsém majdnem sírt, hogy merre van mindenki. Elmondta, hogy anyám, apám, mindenki elindult engem keresni, tudja, az átnevelő központokban, vagyis a régi iskolaudvarokon, ahová sok fiatalt összegyűjtöttek. Azért kerestek, hogy elköszönjenek tőlem és némi pénzt adjanak, hátha túlélem. Amikor viszont hazaírtak, nagy volt az öröm, hogy kikerültünk ebből a helyzetből.”

Szöul visszafoglalása. Késő nyáron, úgy látszik, volt még idő Sztálinnal és Kim Ir Szennel feldíszíteni az épületeket. Forrás: Tumblr, illetve NARA
Szöul visszafoglalása. Késő nyáron, úgy látszik, volt még idő Sztálinnal és Kim Ir Szennel feldíszíteni az épületeket. Forrás: Tumblr, illetve NARA

A végül megérkező ENSZ-csapatok szeptember 22–25. között vívták a második szöuli csatát, ami véresebbnek és lassabbnak bizonyult, mint mindenki várta. Valóban, az amerikaiak annyira izgatottak voltak, hogy még folytak a harcok, mikor kihirdették a győzelmüket.

Az élet visszaköltözött a városba a következő néhány hónapban. A háború menetében azonban újabb fordulatok következtek. Október 1-jén (a kínai kommunisták győzelmének éppen egyéves évfordulóján) az ENSZ-csapatok átkeltek a 38. szélességi körön, vagyis átvitték a háborút Északra. Ez nagyon fontos fejlemény volt, hiszen a felhatalmazás eredetileg az agresszió megállítására, és nem hódításra szólt. Ez megteremtette az alapot arra, hogy Peking 200 000 „önkéntessel” beszálljon a háborúba, akik természetesen egy fokkal sem mentek inkább önként a harcmezőre, mint az összefogdosott szöuli fiúk. A kínai „önkéntesek” október 25-én lépték át a Jalu-folyót, Kína és Korea határát, sohasem látott menekült-tömeget tolva maguk előtt Északról Dél irányába.

A kínai invázió elől menekülők tömegei a Tedong-folyó feletti hídon. 1950. december 4. Max Desfor (Associated Press) Pulitzer-díjas fotója. Forrás: Wikipedia
A kínai invázió elől menekülők tömegei a Tedong-folyó feletti hídon. 1950. december 4. Max Desfor (Associated Press) Pulitzer-díjas fotója. Forrás: Wikipedia

A kínai „önkéntesek” beavatkozása hatalmas menekülthullámot okozott, az ENSZ-csapatok pedig folyamatos hátrálásba kezdtek. Mindenki belátta: a gyorsnak ígérkező háború nem fog egyhamar véget érni. Norman Allen kapitány levele mindkét életérzést jól megörökíti.

“1950. november 4.

Legdrágább édesanyám,

Ma hideg van. A tegnap esti eső és a ma reggeli fagyos szél igazán kegyetlen.

Az ezredünk tegnap 56 mérföldet ment vissza délkeleti irányban, Szuncson felé. Láttam, hogy útra kelnek a civilek; nők visznek mindent, amit a fejükön csak elbírnak, miközben a hátukra vannak kötve a kicsinyeik, a kicsit nagyobbak pedig mellettük próbálnak lépést tartani. Istenem, milyen borzalmas lenne, ha a mi gyerekeinknek kellene így menekülniük! Ha azért harcolunk, hogy a mi gyerekeinknek, asszonyainknak és öregjeinknek soha ne kelljen így menekülniük, akkor igen is van értelme, hogy itt vagyunk. Nem is a menekültek hosszú oszlopai ragadnak meg az emlékezetemben, hanem például azé az aranyosan bukdácsoló háromévesé, aki lépést akar tartani a kisöccsét cipelő anyjával, miközben a néhány holmijukat még pokrócba csomagolva a fején egyensúlyozza. Emlékszem egy öregasszonyra is, aki hétrét görnyedve maradozott le. Mindenki magáért felel.”

1950 őszén vált a tábori élet igazán szörnyűvé az amerikaiak számára. Lelkész imádkozik a sebesült amerikai felett. Forrás: CNN Archives
1950 őszén vált a tábori élet igazán szörnyűvé az amerikaiak számára. Lelkész imádkozik a sebesült amerikai felett. Forrás: CNN Archives

“Ahogy jönnek vissza a dzsipek és tankok a halottainkkal, az ember rádöbben a szemét igazságra, hogy a háború még mindig folyik, és még mindig nyakig benne vagyunk. Láttuk a Times-ban és a Newsweek-ben, írták, hogy A háborúnak vége—már csak a végső simítások kellenek—a katonáink Japánban lesznek hálaadásra—karácsonyra pedig odahaza. Bárcsak azok lennének most itt, akik ilyeneket írnak! Itt most tényleg nincs helye optimizmusnak. Aljas és mocskos itt, az elemek megnehezítik az életünket – az agyagos talaj és az eső nem jó párosítás. […] Azt hallom, hogy az ellenség jól képzett és szervezett. Kínaiul beszélnek, Kínában születtek és nőttek fel, még nem is hallottak korábban Koreáról. Aki azt mondja, hogy ezek nem a csinkek, az nincs magánál!”

Innentől kezdve a háború jellege teljesen átalakult. Ami korábban Észak- és Dél-Korea küzdelme, valamint az USA-vezette ENSZ-csapatok beavatkozása volt, tulajdonképpen átalakult egy hatalmas, rejtett kínai–amerikai háborúvá, ami aztán évtizedekre meghatározta a globális hidegháború játékszabályait – a félszigetét pedig mind a mai napig.


Felhasznált irodalom:

Cumings, Bruce: The Korean War. A History. Random House, New York, 2010.

Interview with Hong An. National Security Archive at Georgetown University Cold War Series. <http://nsarchive.gwu.edu/coldwar/interviews/ >

Hanhimäki, Jussi M. – Westad, Odd Arne: The Cold War. A History in Documents and Eyewitness Accounts. Oxford University Press, Oxford, 2003.

Németh István (szerk.): 20. századi egyetemes történet II. Európán kívüli világ. Osiris Kiadó, Budapest, 2006.

Borítókép: 1948. augusztus, egy amerikai katona, és dél-koreai civilek a világháborút lezáró potsdami konferencián a két ország határvonalaként elfogadott 38. szélességi körnél. (Fotó: – / AFP)

További írásaink