Magyarország Európa védőbástyája?

Ősellenségkép Nagy Lajostól Lipótig I. rész.

Egy jól körülhatárolható ellenségkép megrajzolásának számos, egymástól független, de több egymással összefüggő oka lehet, s ez nem volt másképpen a középkori illetve a kora-újkori Magyarországon sem. Ezen okok mögött természetesen jelen voltak objektív körülmények is mind a 14., mind a 17. században is, de számos olyan politikai indíttatásból kreált szimbólum került bele mind a törökökről, mind a magyarokról kialakult képbe, amelyek bemutatása árnyaltabb képet adhat.

Mindenekelőtt azonban fontos megjegyezni azt, hogy a törökről egységes kép nem létezett. Természetesen, ebből következik, hogy a 17. század végén, amikor egyes röplapkészítők Magyarországot a „kereszténység ellenségeként” tartották számon – elsősorban a törökkel együtt harcoló Thököly miatt – a “kuruc fejedelem” seregéhez képest egy arányaiban kisebb magyar sereg vett részt „kereszténység ügyének” védelmében is; így a magyarokról kialakult kép sem lehetett egységes. [1]

Propaganda metszet: a kereszténység védőbástyái, középen a legnagyobb: Magyarország
Propaganda metszet: a kereszténység védőbástyái, középen a legnagyobb: Magyarország

A törökökről alkotott kép bemutatásához és annak változásának érzékeltetéséhez meg kell vizsgálnunk annak kialakulását és a tárgyalt korszaknál korábbi időkben való megjelenését. A török-kép kialakulása jóval korábbi időre nyúlik vissza, mint az oszmán törökök Európában való megjelenése, első megjelenése a 11. századra tehető a szeldzsukok megjelenése kapcsán. [2]

A későbbi időkben Magyarországon nemzedékeknek voltak utolérhetetlen példaképei a török-magyar háborúk 14.-16. századi résztvevői.[3] Jelen mű a terjedelmi határok miatt nem hivatott a Magyar Királyság török-ellenes harcait bemutatni, csak a korszak rövid áttekintése a cél, a téma szempontjából fontos momentumok megemlítésével. A legkorábbi török-magyar háborúk Nagy Lajos uralkodására tehetők, aki seregével Bulgária területén először 1366-ban, majd feltehetőleg 1373-ban is legyőzte a törököket.

Hans von Tübingen: Nagy Lajos csatája a törökkel.
Hans von Tübingen: Nagy Lajos csatája a törökkel.

Ezek a harcok Zsigmond uralkodásának idejére állandósultak.  Erre az időre tehető annak a török-képnek a megjelenése, amely mint „pogány és hitetlen ellenségnek  ábrázolta a törököket. [4] Zsigmond alatt fogalmazódott meg a török egész Európából való kiűzetése; ezek a várakozások később is jelen voltak, azonban Hunyadi János téli hadjáratának sikerei és az 1456-os győzelem ellenére, Mátyás látta a várnai és rigómezei kudarcokból, hogy a török kiűzése csak széles európai összefogás eredményeképpen valósítható meg. Így a harcok a védekezésre korlátozódtak. Ez a harc azonban nem önzetlenségből fakadt, hanem abból a helyzetből, hogy ezen kívül más válaszható útként csak a behódolás maradt. Természetesen a behódolás lehetősége ekkor még fel sem merült.[5]

Magyarország a török ellen vívott harcait mind az európai közvélemény, mind pedig az ország lakossága a kereszténységért vívott harcként jellemezte. Európa védelmében először I. Ulászló használta a terminológust: “Morus et Clipus fidelium” – “A hit fala és pajzsa”. Az olasz humanisták voltak azok, akik ezt a címet elterjesztették és népszerűsítették.[6] Később a kereszténység védőbástyája címet Cuspinianus 1526-ban, már nem csak a királyra, vagy a hadseregre használta, hanem magára az országra.[7]

A mohácsi csata és az ország három részre szakadása után ez a kép kiegészült a visszafoglalás reményével. A korszellemet a Johann Nel által 1581/1582-ben Münchenben kiadott metszet érzékelteti a legjobban. A töröktől sanyargatott Hungaria nőalak kezeit kutyák eszik, a kép jobboldalán fel vannak sorolva azok a személyek, akik a kereszténység védelmében elestek; róluk szól a latin nyelvű vers is: „Ők azok, akik a hazát erős fegyverekkel oltalmazták, s drága vérük hullásával életüket kioltották.” A kompozíció tetején megjelenik Hungaria fohásza: „Hozz nekem segítséget hőslelkű Krisztus, siess és adj erőt a megmaradt teutonoknak.” A kép bal oldalán, háttérben a felkelő nappal, megjelenik nyugatról a páncélba öltözött lovas segítség a gyalogosan erőszakoskodó törökök ellen az utolsó pillanatban. A metszetet negyven évvel megelőzve Luther is úgy gondolta Buda eleste után, 1542-ben, hogy a török elleni harc Magyarországon csak külső segítséggel folytatható, de úgy vélte, hogy a török már nem erősödik tovább.[8] Azonban mivel a Habsburg Birodalom a 15 éves háborún és a nagy visszafoglaló háborún kívül nem összpontosított, nem összpontosíthatott nagyobb erőket a török ellen, így a nyugat-magyarországi területek csak egyfajta katonai előterepként funkcionáltak; ugyanúgy, ahogy a Magyar Királyság is a középkori magyar állam széthullása előtt a dél-szláv országokat is erő-hiány miatt felvonulási terepként használta.[9] A tizenöt éves háború eredménytelensége után az uralkodót a magyar közvélemény azzal vádolta, hogy elmulasztja magyar királyi teendőit következetesen betartani és nem tesz meg mindent az ország felszabadításáért.[10]

Johann Nel: Germánia a töröktől szorongatott Hungária segítségére siet (1581 vagy 1582) In: GALAVICS, 1986. p. 20
Johann Nel: Germánia a töröktől szorongatott Hungária segítségére siet (1581 vagy 1582) In: GALAVICS, 1986. p. 20

Az ősellenség

Az ősellenség-képben egy olyan ellenségkép tipizálódott, melyet tulajdonképpen több ellenség töltött meg. A XV. században már a franciákat is a törökkel hasonlították össze és rájuk is használták az ősellenség szót. Majd a harmincéves háborúban a spanyol Habsburgok vették át a franciák szerepét. 1683-ban, a Bécs elleni támadás kapcsán megint a török lett a(z) (fő)-ősellenség. A francia csapatok ugyanakkora pusztítást hajtottak végre a Német-Római Császárság nyugati vidékein az 1688-97-es háborúkban, mint amit korábban a törökkel azonosítottak. Ennek értelmében a török már nem csak egy népet jelölt, hanem melléknévvé alakult át.[11] (Ugyanúgy, ahogy pl. a katolikusok Luthert is a legnagyobb töröknek hívták.)

 A török-kép vallási vetületei

A mohácsi csata után és törökök hódításai nyomán megjelent az a Luther és Melanchton által kidolgozott tanítás, mely szerint vereség az erkölcstelen élet és a nép bűnei miatt büntetésként[12] jelent meg Európában, azaz a török Isten ostora. II. Orbán pápa beszédében felhívta a figyelmet a törökök kegyetlenkedéseire és gyakran előforduló templomgyalázására is. A törökök megjelenésével egyidős a már toposszá vált kép, amely kiemeli a hódítók keresztény-ellenességét. A korszakban újra megerősödő katolikus vallás az ellenreformáció jegyében a protestáns vallásokat okolja a török pusztításai és templomgyalázásai miatt, amely „újhitűek” eretnekségére vezethető vissza.

 Eduard Schoen: Luther, mint az ördög dudása, 1535
Eduard Schoen: Luther, mint az ördög dudása, 1535

Addig a protestánsok a katolikusokat vádolják a Bibliában nem szereplő, vallási kitételeik miatt és a bálványimádásnak nevezett szent-kultuszok miatt.[14] Luther a pápát tartotta a legnagyobb töröknek, míg a katolikusok Luthert és Kálvint, így kifejezve azt, hogy a másik vallás a legnagyobb oka és „szövetségese” a töröknek.[15] Szkhárosi Horvát András így fogalmazott: „Oltalmazz pápátul és töröktül”.


Az Isten ostora kifejezés Magyarországon és Közép-Európán kívül máshol is megjelenik. A kora-újkori Oroszországban úgy gondolták, hogy a görögök méltó büntetésként kapták a török igát, ugyanis a firenzei zsinaton, ugyan csak ideiglenesen, de unióra léptek a pravoszlávok ősi ellenfelével, a latinokkal.[16]


A török által fenyegetett területeken, más területektől eltérően, gyakoribb volt a védőszentek segítségül való hívása. A leggyakrabban ábrázolt védőszent természetesen Szent Mihály arkangyal volt, továbbá fontos helyet töltött be Szent Miklós és Szent Domokos is. Ezenkívül, gyakori volt Szűz Mária ábrázolása egy félholddal, ami azt szimbolizálta, hogy Mária képes széttörni a muszlim birodalmat.[17] Megjegyezendő, hogy a felvázolt katolikus-protestáns hitvita egy sarkalatos pontja az volt, hogy a protestánsok, mint minden szent tiszteletét, így a katolikus vallás erős Mária-kultuszát is támadták, a katolikusok, pedig a Szűzanya tiszteletének hiányában látták a büntetés jogosságát. A Mária-tisztelet fontos momentuma, hogy Szent István Máriának ajánlotta fel országát, aki így Patrona Hungariae-ként védelmezte a magyar király csapatait. A katolikusok szerint Nagy Lajos is azért győzhetett – a már fent említett – 1373-as törökök elleni csatában, mert a hagyomány szerint egy Madonna kép segítette őt. – A kegytárgy ma is megtekinthető Mariazellben. [18] A protestánsok Máriától való eltávolodása ennek tükrében érthetően hozta a büntetést vélekedésük szerint.[19]

A mariazelli Madonna (1360k), amely Lajos királyt a hagyomány szerint segítette a csatában.
A mariazelli Madonna (1360k), amely Lajos királyt a hagyomány szerint segítette a csatában.

A nemzeti múltnak és a Mária-tiszteletnek később is, az 1610-30-as években, a török elleni harccal való összekapcsolása az ellenreformációnak egy fő gondolata volt. Zrínyi Miklós az 1645-46 fordulóján írt Szigeti veszedelmében is Máriát jelöli meg múzsaként. Azonban Zrínyi mellett, Pázmány Péter, a Kalauz című művének címlapján megjeleníti Szűz Mária alakját, aki a magyar szentekkel együtt védelmezi Magyarországot a török veszedelemmel szemben.[20]

Patrona Hungariae-oltárkép magyar szentekkel, 1642. Győri bencés templom
Patrona Hungariae-oltárkép magyar szentekkel, 1642. Győri bencés templom

“Te, ki szűz Anya vagy, és szülted Uradat,
Az ki örökkén volt, s imádod fiadat
Ugy, mint Istenedet és nagy monárchádat:
Szentséges királyné! hivom irgalmadat.

Adj pennámnak erőt, ugy irhassak mint volt,
Arrol, ki fiad szent nevéjért bátran holt,
Megvetvén világot, kiben sok java volt;
Kiért él szent lelke, ha teste meg is holt.”

Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem, részlet

Pázmány Péter: Kalauz, címlap
Pázmány Péter: Kalauz, címlap

Sztereotípiák és a démonizált török 

Werner Koller véleménye szerint a sztereotípiák alkalmazása megkönnyíti a más, az adott népcsoportétól különböző, idegen kultúrák és a hozzájuk tartozó emberek értelmezését. A II. Orbán beszédében elhangzott sztereotípiák (Gyújtogatás, templomgyalázás, kegyetlenség, stb.) szinte változatlanul ellenálltak az 1680-as évekig majdhogynem minden változásnak.[21] Ennek okai többkomponensűek, az egyik, hogy a valóságos támadás sokkja több generáción keresztül megmaradt az emberek emlékezetében és toposszá vált. Erre a legjobb példa, hogy Jakob Unrest tudósításának szavait gyakran szó szerint idéztek az 1469. évi betörésről:

„Mindenkit rabságba hurcoltak, öreget és fiatalt egyaránt legyilkoltak (…), a gyerekeket karóba húzták (…), az állapotos anyákat meggyalázták, minden templomot felgyújtottak és kiraboltak.”

Ezek a sorok később toposszá értek és évszázadokra meghatározták a török képet. A toposzok sztereotípiává érése természetesen nem jelenti, hogy az alapjuk ne lenne valós; így a toposzszerű Das Türkenkreuz, Die Blutgasse, Die mißhandelte Großmutter feljegyzés címek is sugallják azok történeti alapjainak brutalitását. A másik összetevő, hogy a sztereotípiákhoz nem szükséges a sztereotipizált népcsoporttal a közvetlen érintkezés. A támadásról érkezett hír képes ugyanazon indulatot kiváltani a kommunikáció segítségével – az indulatot fokozza a régebbi támogatás emléke is; amely népcsoporttól függetlenül mély nyomott hagyott a társadalmon annak gyorsasága és brutalitása miatt. A klisék nagy száma és hosszú távú változatlanságuk bizonyíték arra, hogy a sztereotípiák képesek ellenállni az azokra rácáfoló hírek és fejlemények ellen. Így a Foucault-féle tradíció alapján, a bekövetkezett változások információja figyelmen kívül maradt, és így nem csak az eredeti különbségek figyelembevétele marad ki az alkotott képnél, hanem a változások is. Ennek eredményeképpen voltak rögzülni képesek a sztereotípiák ilyen hosszú időn keresztül.[22] Természetesen megjegyezendő, hogy a császári propagandának a sztereotípiák fenntartása célja volt, de erre alább részletesebben is kitérek.

Emlékkereszt az 1480-as török betörés emlékére Ausztriában
Emlékkereszt az 1480-as török betörés emlékére Ausztriában

Ezek ismeretében és tekintve, hogy a török-kép már a XVI. századra erősen negatív hangsúlyt kapott, a törököket az elemi rosszként kezdték feltüntetni. A középkori világban az ősellenség maga az ördög volt, majd a törökök megjelenésével, átvette a politikai ősellenség a vallási ősellenség szerepét a vallási aspektusosokkal összemosva, összefonva. A szultánt az ördög fiaként jelenítették meg.[23] A törököt nem emberként kezdték említeni, az ellenség vérszomjas kutya és hasonló jelzőket kapott. A Jeruzsálemet 1187 óta birtokló török megjelent a bibliai ábrázolásokon is, a törököt Krisztus keresztre feszítőjeként kezdték ábrázolni.[24] A betlehemi gyermekgyilkosságokat elkövetőket törökként ábrázolták turbánnal, – ez közvetlenül párhuzamba állítható a gyors portyákról szóló feljegyzésekben szereplő gyermekgyilkosságokkal. – Továbbá Pilátus ábrázolása is törökös jelleget öltött.[25]

Albrecht Dürer: "Ecce Homo" c. (1497/98) és "A török család címe műve" (1496/97)
Albrecht Dürer: “Ecce Homo” c. (1497/98) és “A török család címe műve” (1496/97)

Ez a fajta biblia aspektus összefüggésben van a törökökről alkotott titokzatossággal, a keleti származással, és ez táptalaja a törökökről alkotott további sztereotípiáknak. De éppen titokzatossága miatt, az ellenségeskedés mellett megjelent egyfajta kíváncsiság is. A nem ismert törökre kíváncsi közönség érdeklődését kielégítendő jelentek meg különböző beszámolók az Oszmán birodalomról és annak mibenlétéről, azonban a közvetlen tapasztalat hiánya miatt, ez a kép egyfajta Ezeregyéjszaka meséihez hasonlított és gyakran europizált is volt. [26]

id. Jörg Breu: a Melker-oltár egy táblája, az "Ecce Homo" Pilátus itt törökként jelenik meg, míg a zsidó főpapok püspökként (1502)
id. Jörg Breu: a Melker-oltár egy táblája, az “Ecce Homo” Pilátus itt törökként jelenik meg, míg a zsidó főpapok püspökként (1502)

 

Benedetto Caliari: Krisztus Pilátus előtt.
Benedetto Caliari: Krisztus Pilátus előtt.

nagy_lajos_gyozelme_a_torokok_felett


Felhasznált irodalom és jegyzetek

[1] GALAVICS Géza: Kössünk kardot az pogány ellen. Török Háborúk és képzőművészet. Budapest, 1986. Képzőművészeti. (Továbbiakban: GALAVICS, 1986.) p. 105.

[2] BARBARICS, Zsuzsa: “Türck ist mein Nahm in allen Landen.” Művészet, propaganda és a változó törökkép a Német-római Birodalomban a XVII. század végén. In: Hadtörténelmi közlemények. 113. 2000. 2. p.:329-378. (Továbbiakban: BARBARICS, 2000): p.331

[3] GALAVICS, 1986.: p.11

[4] Uo.

[5] NAGY László: A török világ végnapjai Magyarországon. Budapest, 1986. Zrínyi. (Továbbiakban: NAGY, 1986.): p. 300

[6] NAGY, 1986.: p. 299-300

[7] ÁGOSTON Gábor – OBORNI Teréz: A tizenhetedik század története. Budapest, 2000. Pannonica. (Továbbiakban: ÁGOSTON-OBORNI, 2000.): p.118

[8] GALAVICS, 1986.: p.19-21

[9] NAGY, 1986.: p. 301 és ÁGOSTON-OBORNI, 2000. p. 119.

[10] NAGY, 1986. p. 302.

[11] BARBARICS, 2000.: p. 339, 358-359

[12] R. VÁRKONYI Ágnes: Magyarország keresztútjain. Tanulmányok a XVII. Századról. Budapest, 1978. Gondolat. (Továbbiakban: R. VÁRKONYI, 1978.): p. 333.

[13] GALAVICS, 1986.: p. 73.

[14] BARBARICS, 2000.: p. 359. és GALAVICS, 1986.: p. 73.

[15]  HELLER, Mihail: Orosz történelem. Az Orosz Birodalom története. I. köt. Budapest, 2003. Osiris.

[16] BARBARICS, 2000.: p 338

[17] GALAVICS, 1986.: p. 11.

[18] Uo. p. 73.

[19] Uo. p. 75

[20] BARBARICS, 2000.: p. 334-337

[21] Uo. p.335-335.

[22] Uo. p. 358-359

[23] GALAVICS, 1986.: p11

[24] BARBARICS, 2000.: p. 339

[25] Uo.

 

 

További írásaink