A kóborcigány és a ló

Németh György

1941. június 3-án dr. Blaskovich Lajos, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főjegyzője, a vármegye közigazgatásának második embere, az alispánt helyettesítő jogkörében eljárva rendeletet adott ki, mely a kóborcigányok lovaival kapcsolatos eljárást szabályozta. A rendelkezés címzettjei a megye I. fokú állategészségügy-rendőri hatóságai, vagyis e hatósági jogkört gyakorló járási főszolgabírák és a megyei jogú városok polgármesterei. E rendeletről Purcsi Barna Gyula nem tett említést „A cigánykérdés »gyökeres és végleges megoldása«” című, 2004-ben megjelent könyvében, bár az legnagyobb részt a Pest Megyei Levéltár iratanyagából merítette forrásait.

A rendeletek

Az alispáni rendelet[1] kiadását annak első bekezdése azzal indokolta, hogy azt az a „visszás és az állategészségügyet, elsősorban a lóállományunkat módfelett veszélyeztető állapot” tette szükségessé, „amely a cigányok lótartása, kóborlása és kupeckedése révén állott elő”. Ezen állapot azonnali megszüntetése érdekében a rendelet a csendőrség feladatává tette a hatósága területén[2] lévő vagy ott kóborló cigányok lovainak kinyomozását és marhaleveleik bevonását, a helyi hatóságoknak a lovak lefoglalását, a helyi hatósági állatorvosnak a ló azonosságának és származásának megállapítását, melyről köteles volt részletes jegyzőkönyvet felvenni s abban a lovakat egyenként leírni, különös tekintettel a takonykórra vagy rühösségre utaló tünetekre. A községi elöljáróság e jegyzőkönyvet és a marhaleveleket a járási állatorvoshoz továbbítja, aki az állatoktól vért vesz és mallein-tesztet[3] végez. Ha a vizsgálatok eredményeként takonykórt vagy annak gyanúját, fertőzés gyanúját, rühösséget állapít meg, úgy az idevonatkozó törvényes rendelkezések szerint jár el.

Ha a ló egészséges és a marhalevél hiteles, akkor a ló elárverezendő és a kapott ellenérték a cigánynak elismervény ellenében átadandó. Ha a ló egészséges, de nincs marhalevele, vagy van ugyan, de szabálytalan, illetve a ló azonossága a marhalevélben leírttal nem állapítható meg (vagyis a ló tulajdonjoga nem igazolható), akkor a jogszabályoknak megfelelően a régi marhalevél megsemmisítendő és új állítandó ki, majd a ló elárverezendő, s az ellenérték fele a községi szegényalapot, másik fele az államkincstárat illeti. (A bírságok ezen megosztását az 1901. évi XX. tv. 23.§-a mondja ki.)

http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/img/5-499.jpg
Ötnyelvű marhalevél 1892-ből (illusztráció)

A járási állatorvosok vizsgálatukról a megyei állatorvosnak tartoznak jelenteni, a főszolgabírók és a polgármesterek pedig az alispánnak. Utóbbiaknak ezt legkésőbb július 15-ig meg kell tenniük. A rendelet hangsúlyozza a végrehajtás sürgősségét, s a főszolgabírók és polgármesterek lelkére köti, hogy „őrködjék szigorúan a felett, hogy a kóbor cigányok lovat ne tartsanak” és „a vásároknak még csak a közelébe se juthassanak.”[4]

1941. július 21-én – a június 3-ira hivatkozva – újabb alispáni rendelet (ismét a vármegyei főjegyző aláírásával) látott napvilágot, tárgya a kóborcigányok lótartásának és lóüzérkedésének betiltása.[5] A rendelet kibocsátója elpanaszolja, hogy tudomására jutott, miszerint előző rendelete megjelenése óta „a cigányok vásárok alkalmával nem mennek ki a vásártérre, hanem a vásártartó község belterületén, vagy annak bejáratainál folytatják a közérdeket veszélyeztető üzérkedéseiket.” Ezért a főszolgabírókat és polgármestereket, mint I. fokú állategészségügyi hatóságokat arra utasítja, hogy azok utasítsák közigazgatási területük csendőrséget, hogy azok a „vásártéren kívül a községben, annak bejáratánál és mellékutcákban is ellenőrizzék a cigányokat és amennyiben azoknál lovat találnak, azt a marhalevéllel együtt adják át a vásártartó község elöljáróságának, a lóüzérkedést pedig minden erővel akadályozzák meg.” Végül kéri, hogy az eredményekről mielőbb tegyenek számára jelentést (melyre előző rendeletében július 15-i határidőt szabott).

A dolog ezzel, úgy tűnik nyugvópontra jutott, s hasonló ügy már nem került elő.

E rendelet előzményét és utóéletét is megőrizte a levéltár, s az betekintést enged a korszak mindennapjaiba.

A főállatorvos levelei az alispánnak

1941. május 28-án a megyei főállatorvos – hivatalosan: törvényhatósági m. kir. állatorvos – levelet írt az alispánnak, melyben a kóborcigányok lovainak őrizetbevételét és lókereskedői igazolványaik bevonását javasolta. A korabeli közigazgatásban a megyei főállatorvos, illetve az alárendelt járási/városi állatorvosok nem voltak hatósági személyek, hivataluk nem volt hatóság. Csupán a közigazgatás szakközegei voltak, intézkedési joguk nem volt, csak javaslattételi: a megye, illetve a járás/megyei jogú város közigazgatásának élén álló alispánnak, illetve főszolgabírónak/polgármesternek tehettek javaslatot intézkedések megtételére. (Az alispán II. fokú, a főszolgabíró/megyei jogú város polgármestere I. fokú állategészségügyi hatósági jogkörben járhatott el.) Ezért fordult a megyei főállatorvos feletteséhez, a megye alispánjához.

Escher Károly
Lóvásár valamikor az 1940-es években (Escher Károly felvétele)

Levelét annak indokolásával kezdi, hogy konkrétan mi indította javaslata megtételére. Az év januárjában egy kunszentmiklósi gazda, akinek két nyílt takonykóros lovát kellett kiirtani, azt megelőzően eladta Dáma nevű, takonykórra erősen gyanús lovát 25 pengőért (az alacsony ár önmagában kétségessé teszi az eladó és a vevő jóhiszeműségét, s megalapozza az erős gyanút, hogy nem egészséges állat cserélt gazdát). Az állatorvosi terminológiában a „kiirtás” a fertőzés terjedésének az állat leölésével és dögkútba temetésével való megakadályozása, ha annak megállítására, illetve az gyógyulására más mód (elkülönítés, gyógyítás) nincs.[6] A takonykór terjedésével az egész térség lóállománya – a ló akkoriban még a mezőgazdaság legfontosabb „erőgépe” volt és még fontos szerepe volt a szállításban is – elpusztult volna, jelentős csapást mérve a mezőgazdasági termelésre. A takonykór-gyanús ló előkerítése – csak kis túlzással – élet és halál kérdése volt.

Az eladott ló felkutatására nagy erőkkel indult a nyomozás. Ennek során kiderítették, hogy a vevő Rostás Gizella cigányasszony, egy lócsiszárokból álló banda feje. (Az nem derül ki, hogy rendelkezett-e lókereskedői igazolvánnyal.) A ló marhalevelét Dömsödre irányította, míg a lovat Bugyi község felé hajtották. Bár a ló utáni nyomozást a dabasi járás egészére (e járásban fekszik Bugyi község) kiterjesztették, nem találták, viszont megtudták, hogy Rostás Gizella „Nyáregyházán helyezett ki több lovat munkára egyes gazdákhoz.” (A „kihelyezés” jelentése nem teljesen világos, jelenthet bérbeadást és eladást is.) Ezt követően a nyomozást kiterjesztették a dabasi járásra (e járásban fekszik Nyáregyháza község), ahol 25 fertőzésgyanús lovat találtak, de Dáma nem volt köztük. Ha a lovat nem is találták, de kaptak egy fülest, így a „nyomozati szálak” Tass községbe vezettek, majd az onnan délre fekvő dunavecsei járásba, ahol is Solt község egyik tanyáján a csendőrség meglelte Rostás Gizellát és öt lovat.

A példa (amely aligha lehetett egyedi és kivételes) ismertetése után a megyei főállatorvos kifakadt:

„Ez az eset eklatáns példája annak a lelkiismeretlen, mód felett káros eljárásnak, amellyel a cigányok állategészségügyünket állandóan veszélyeztetik. A cigány csak kóborlásra és eközben kupeckedésre hajtja a lovat, istállója, takarmánya nincs; még itató vedre sincs. Össze-vissza a megyében eteti, itatja és kínozza az állatot, közben egy lóval több jóhiszemű embert becsap és felelőtlenül terjeszti a ragályos betegségeket, főképpen a takonykórt és a rühösséget. Miután minden ellenőrzés alól kibújik, rejtekhelyeken tartózkodik, az állategészségügy-rendészetnek igen nagy ellensége.”

Ezután ismerteti a jogi helyzetet. A kóborcigányok letelepítésre kényszerítése érdekében kiadott 1916. évi 15.000. számú belügyminiszteri rendelet szerint

„lovat, öszvért vagy szamarat kóborcigány csak különös, indokolt esetben és csak az elsőfokú rendőrhatóság engedélyével szerezhet és azokra vonatkozó marhalevelet kóborcigány nevére csak rendőrhatósági engedély alapján szabad kiállítani vagy átírni.”

Fontos kiemelni, hogy ez a megszorítás a „kóbor” jelzővel (vagy éppen előtaggal) illetett cigányokra, s nem az a nélküli cigányokra vonatkozott. A rendelet 1.§-a szerint az a cigány minősül kóbornak, „aki nem tudja beigazolni, hogy rendes lakóhelye van.” A magyar jog az 1870-es évek elejétől (1871:XVIII. tc. a községek rendezéséről) az 1940-es évek végéig ismerte a községi illetőség fogalmát (akkor a bejelentett állandó lakóhely fogalma váltotta fel). Eszerint minden állampolgár valamely község kötelékébe tartozik, csak ott élhet választójogával (ha egyáltalán van neki), ha szegény, az a község köteles megélhetéséről gondoskodni, kórházi kezelésének költségét megfizetni stb. Ha csavargáson, kolduláson érik, ha valamely községből (városból), netán másik országból kiutasítják-kitiltják, oda toloncolják vissza, még évtizedek óta nem is élt ott, s talán nem is ott született, de illetőségét, mint eltávolíthatatlan billogot, őrizte. Lakóhely-községének (városának) illetőségét több évnyi helyben lakás és helyi adófizetés után kérhette ugyan, de már maga a kérés is csak a jó(bb)módúak privilégiuma volt.

Lóvásár valahol Makó környékén

Eleinte azt nevezték a kóborcigánynak, aki nem rendelkezett illetőséggel (nem tudta igazolni, hogy valamely község kötelékébe tartozik), idővel azonban szinte minden cigány illetősséget szerzett, már csak azért is, mert a belügyminiszter úgy rendelkezett, hogy akinek szülei nem rendelkeztek illetőséggel, az azon község kötelékébe tartozott, melynek közigazgatási határán belül megszületett (pontosabban ahol anyakönyvezték). Amikor ….-i községbeli illetőségű kóborcigányról kellett beszélni, nyilvánvalóvá vált, hogy az illetőség meglétével és hiányával nem tehető különbség cigány és cigány között. Ezért az illetőség helyére a „rendes lakóhely” lépett, a nélkül azonban, hogy ennek pontos mibenlétét a jogszabály részletezte volna. A „rendes lakóhely” fogalma implicite tartalmazta azt is, hogy akinek rendes lakóhelye van, az onnan már el nem kóborol. E részletezés hiánya általában nem okozott gondot (a cigány nem „kóbor” és a lótartás elemi feltételei adottak-e vagy sem), de arra is volt példa, hogy „rendes lakóhely” kritériumának megfelelő cigánytól vettek el lovat, aki azt sikerrel vissza tudta perelni.[7]

Az 1928. évi 257.000. számú belügyminiszteri rendelet (amely elsősorban az 1916. évi változatlan érvényességére hívta fel a közigazgatás figyelmét) kimondta azt is, hogy

„a rendőrhatóságoknak és közbiztonsági szerveknek köz- és állategészségügyi szempontból különös gondot kell fordítaniok arra is, hogy a kóbor cigányok, vagy más kóborló csoportok a vásároknak még csak a közelébe se juthassanak.” (6. pont.)

Az 1931. évi 141.113. számú kereskedelmi miniszteri rendelet pedig azt mondta ki, hogy vándoripari vagy házalási engedéllyel rendelkező cigányok foglalkozásuk gyakorlása céljából járművet – ez alatt kocsit értendő, melyet ló (öszvér, szamár) húz – nem használhatnak, amiből következik, hogy nem nagyon lehet szükségük lóra. E rendelet azt is előírta, hogy csak egyedül – családtagjaik és/vagy segéd nélkül – járhatnak, s engedélyük csak arra a törvényhatóságra – megyére, ha törvényhatóságú jogú városra kérték, akkor a környező megyére is – vonatkozik, melyben az engedélyt kérték. E rendelet mai jogérzékünk szerint diszkriminatív, a korabeli gyakorlatban nem volt az: a nem cigány vándoriparosok és házalók gyakorlatát kívánták a cigányokra kényszeríteni a vándoripari vagy házalási engedéllyel „álcázott” kóborlás jogszerűtlenné nyilvánításával. A vándoriparos és házaló a környék lakosságának kínálja szolgáltatásait. A vándoripar és házaló kereskedelem jelentősége ekkora már erősen csökkent, egyetlen embert is alig bírt eltartani, a jelen és még inkább a jövő a műhelyé és bolté, mely néhány napnál hosszabb időre magára nem hagyható. Aki lakóhelyétől túl messzire megy, az képtelen a változó piaci igényekhez alkalmazkodni.[8] A Baranyában kiállított engedéllyel Borsodban talált cigány esetén erősen kétséges volt, hogy tisztes foglalkozását gyakorolva került oly messze lakóhelyétől, s jobb esetben koldulásból, rosszabb esetben kisebb lopásokból tartotta fenn magát.

Kóbor (?) cigányok a 20. század elején

A csendőröknek adott utasítás az volt, hogy lehetőleg személyesen is ismerjük őrsük minden cigányát, így meglehetősen nagy biztonsággal ismerték fel az idegent.

A megyei főállatorvos levelét annak megállapításával zárta, hogy

„a felsorolt törvényes rendelkezések nincsenek kellőképpen végrehajtva és emiatt ismét sok ló van kóbor cigányok birtokában, ismét élénken csavarognak azok a megyénkben és terjesztik a fertőző betegségeket.”

Ezért „a mai időkben fokozottan fontos állategészségügyi érdekekre tekintettel” kéri az alispánt, hogy a kóborcigányok lótartását tiltsa el, a lovaikat foglaltassa le, vonja be lókereskedői igazolványaikat és lókereskedésüket általában is minden erővel akadályozza. A jog világában járatlan főállatorvos valójában a hatályos jogszabályok érvényesítésére kérte az alispánt, a II. fokú állategészségügyi hatóság fejét. Az alispán nem határozhatta meg a lókereskedésre jogosító igazolványok kiállításának és visszavonásának feltételeit, feladata a hatályos jogszabály végrehajtása volt, ezért a rendeletben nincs szó a lókereskedői igazolványokról. De, mint látni fogjuk, nem ez az igazi probléma, hanem a saját ló eladása, mely iparengedély nélkül is folytatható volt.[9]

A megyei főállatorvos július 14-én az alispánnak írt újabb levelében elégedetten vette tudomásul az alispáni rendeletet, jelezte azonban, hogy azt cigányfurfanggal kijátsszák: „a cigányok nem mennek ki a vásártérre, hanem a vásárok alkalmával a vásártartó község belterületén, vagy a bejáratoknál kupeckednek.” Ezért javasolja az alispánnak a csendőrség arra való utasítását, hogy az „vásárok alkalmával nemcsak a vásártéren és annak közvetlen környékén, hanem a vásártartó község belterületén és annak a bejáratánál is ellenőrizzék és akadályozzák meg a cigány lókupeckedést.” Egy hét múlva megjelenik az alispáni rendelet.

Jelentések az alispánhoz

A rendelet túl szoros határidőt szabott, július 15-ig csupán három város és két járás válaszolt. Kiskunhalas területén tartózkodó cigányoknak (ez illetékességgel rendelkező vagy nem ott rendelkező lakost, és ideiglenesen ott lakót, valamint átvonulót egyaránt jelent) lovaik nincsenek. Kolompár Péter cigánybíró éppen most kért egy ló tartására engedélyt, aminek megadását – mivel nevezettnek ingatlana van, nem kóborol – „jobb magatartásra buzdító példaként” indokoltnak tartja, s azt így továbbította a 15.000. BM. rendelet 3.§-ában meghatározott illetékeshez, az államrendőrség városi kapitányságához. (Kolompár Péter a polgármester értelmezésében a „kóbor” és a „nem kóbor” közötti átmenetben helyzetben lehetett, az utóbbi felé közeledve, amit cigánybírói megbízatása is bizonyít, de saját hatáskörben nem merte „nem kóbor”-nak minősíteni, a döntést átengedte a rendőrkapitánynak.) Vácon és Kalocsán vannak kóborcigányok, de lovaik nincsenek. A kalocsai és dunavecsei járásban ugyanez a helyzet.

Related image
Csendőrök “batyuzó” cigány asszonyokkal. MNL Veszprém Megyei Levéltár

Július végén a központi járás főszolgabírája azt jelenti, hogy járása területén kóborcigány nincs (csak kóbor nélküli cigány), így a az alispáni rendelet számára tárgytalan. Az aszódi és az abonyi járás főszolgabírája azt jelenti, hogy járásuk területén vannak kóborcigányok, de nincs lovuk. Kiskunfélegyháza városnak és járásnak, valamint Kispest városnak sincs kóborcigánya és területén éppen nem is tartózkodik,

Augusztusban érkezik a jelentések zöme. Rákospalota város polgármestere azt jelenti, hogy a város területén lakó, lókereskedéssel foglalkozó cigányok „szabályszerű iparigazolvánnyal rendelkeznek”. A monori járás főszolgabírája azt jelenti, hogy járása területén nincs kóborcigány. 1939-ig Vecsés községben volt egy iparengedéllyel rendelkező lókereskedő, annak engedélyét azonban „ipari állattelep hiánya miatt” az évben bevonta. A nagykőrösi polgármester arról számolt be, hogy már a június 22-i országos vásárukon két – saját házában lakó és iparigazolvánnyal rendelkező – helyi cigány üzletel lóval, a többi cigány nem tart és nem ad-vesz lovat. A nagykátai járás főszolgabírája azt jelenti, hogy a

„járás valamennyi cigánytulajdonban levő lovát a hatósági állatorvosok átvizsgálták. Azoknak a cigányoknak és cigányszármazású egyéneknek (sic!), akiknek földjük vagy földbérletük van és lovaikat gazdasági munkára használják, továbbá azoknak, akiknek iparuk gyakorlásához van szükségük lóra és szintén nem tekinthetők kóbor cigányoknak, azoknak meghagyattak a lovak tulajdonukban. Lakik Nagykátán egy cigány lókereskedő, akinek szintén meghagytam a lovait, illetőleg a már bevont marhaleveleket kiadattam. Ez az egyén szintén rendelkezik ingatlanokkal, a környékbeli nagy gazdaságoknak és a katonaságnak is bevásárlója, kimondottan jó és drága lovakkal kereskedik és egészségi állapotukat állatorvossal ellenőrizteti.”

Volt négy kóborcigány, akiknek négy lovát elárverezték s lovaik árát megkapták. (Jogszerűen voltak lótulajdonosok.) Az alsódabasi járás főszolgabírája Rafael Péter Sári községbeli cigány két lovát árvereztette, aki az ellenértéket megkapta. Ez a sors vár egy beteg (de nem takonykóros) lóra is, ha meggyógyul. Az alsónémedi községhez tartozó Gyálpusztán Csurár István teknőkészítő lovát foglalták le, de nem volt idejük elárverezni, mert az alispán arra utasította a főszolgabírót, hogy az utasítsa Alsónémedi község elöljáróságát, hogy „a hivatkozott rendeletben előírt feltételek fennállása esetén a lovat adja vissza.” Az iratokból nem derül ki, hogy a teknővájó ezt miként tudta elérni. Ez is olyan eset volt, mikor a helyi közigazgatás szigorúbban ítélt, de a felettes szerv könnyedén korrigál.

Ebből az 1941-es történetből is nyilvánvaló, hogy a cigány népesség milyen mértékben volt differenciált, s nyilvánvaló az is, hogy a közigazgatás nem cigányellenes volt, hanem modernizációs törekvést képviselt, körükben pozitív, előremutató változásokat akart elérni. A fogós kérdés az, hogy miért kellett ehhez a közigazgatás, és miért nem sorvadtak, tűntek el a környezet hatására már ekkor a (kóbor)cigányok által képviselt, lényegében archaikus megélhetési stratégiák és a velük járó életmód, s az ebből szinte szükségszerűen következő jogellenesség.

(A hivatkozott iratok lelőhelye: PmL IV.b. Alispáni iratok, 33755/1941. szám, 41 fólió)

[1] 33.755-1941. kig. szám. Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye Hivatalos Lapja, 1941. 23. szám, június 5., 311.o.

[2] A csendőrség hatósági területe a vidék, a(z önkormányzati) rendőrség hatósági területe a városok, azonban voltak olyan (kisebb) városok, melyek lemondtak a saját rendőrségről, így ott is a csendőrség felelt a közbiztonságért, s akkoriban a helyi közigazgatás utasíthatta a csendőrséget/rendőrséget. A rendeletből sajátos módon kimaradt az önkormányzati rendőrséggel rendelkező megyei jogú városok rendőrségeinek szóló hasonló utasítás.

[3] A mallein-teszt 1890 óta létező, vérvizsgálaton alapuló klinikai módszer a takonykór nevezetű (baktérium-eredetű) fertőző betegség korai kiszűrésére. A takonykor lovak, öszvérek és majmok betegsége.

[4] A rendelet az alábbi jogszabályokra hivatkozott: 15.000-1916. BM., 257.000-1928. BM., 141.113-1931. KM., 100.000-1932. FM. Néhány esetben a jogszabály számát elírták.

[5] 43.139-1941. kig. szám. Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye Hivatalos Lapja, 1941. 23. szám, július 24., 394.o.

[6] Napjainkban sincs másként, gondoljunk csak a vándormadarak által terjesztett madárinfluenzára. Ha felütötte a fejét, az állomány egészét levágják és elégetik.

[7] Budapesti Hírlap, 1916. július 3., 6.o. „(Letelepült cigányok sérelme.) ….. csak a cigányvajda. Lakatos Mihály nem nyugodott bele abba, hogy a miniszteri rendeletet őreá is alkalmazzák. Lakatoséknak ugyanis három cserépzsindelyes kőházuk van, így tehát nem tartoznak a kóborcigányok közé. A csendőrség azonban azt tartván, hogy cigány: cigány, nem okoskodott sokat, hanem lefoglalta a lovakat. Lakatos sértőnek találta magára ezt az általánosítást, ügyvédet fogadott s fölutazott Budapestre s elment a belügyminisztériumba, ahol megígérték, hogy meg fogják az ügyet vizsgálni. A cigányok persze nagy érdeklődéssel várják a miniszteri döntést, mert majd minden községben és városban vannak letelepült és becsületes munkából élő cigányok, akik nem annyira a rekvirált lovak, mint inkább az elv kedvéért szeretnének a rendelet általánosító kaptafájából kibújni.” A lovakat végül visszakapták. Letelepült és háztulajdonos voltuk ellenére a Lakatos-család viszonya szomszédaival közel sem volt felhőtlen. Lásd Győri Hírlap, 1916. július 4., 4.o.

[8] A zsidóság kiskereskedelemben játszott szerepe is házaló kereskedéssel („faluzással”) kezdődött, de mindig volt egy központjuk, ahol családjuk lakott s ahol boltjuk volt (melyet, faluzó férje távolétében a feleség vezetett), ahová az új áru érkezett, s ahonnan áruval elindultak és ahová egy héten belül a nélkül visszatértek. A tapasztalataik alapján, a fogyasztói igényekre reagálva módosították saját rendelésüket. Egy idő után a faluzás nem annyira a magával vitt árukészlet eladását, mint rendelésfelvételt és házhozszállítását jelentett.

[9] Ahogy használt autót nem csak használtautó-kereskedőtől lehet vásárolni, hanem közvetlenül a tulajdonostól is.

A nyitóképen: Lókupecek, Kubányi Károly 1912-es festményén (illusztráció)

További írásaink