A tatárverő szerb, akit meglincseltek

Perényi Károly

Hunyadi Mátyás, középkori történelmünk egyik legnagyobb formátumú uralkodója 1490. április 6-án hunyt el a bécsi Burgban. Négy trónjelölt szállt harcba a magyar koronáért: Mátyás törvénytelen fia, Corvin János, Ulászló, Habsburg Miksa és János Albert egyaránt csapatokat gyűjtött. Ugyan Ulászló megválasztásával és szeptember 21-i megkoronázásával az interregnum véget ért, a trónharcok tovább folytatódtak. Az 1492 elejéig elhúzódó konfliktussorozat egyik meglepő színfoltja a Kassa alatt vívott párbaj.

A párbaj – 1491. februárja

1490–1491 csikorgó telén, amikor a lovak mind állva megfagytak, a magyar fősereg kelletlen északra vonult. Nem ok nélkül, ugyanis Ulászló öccse, János Albert lengyel trónkövetelő augusztus óta Felső-Magyarországon akarta kiépíteni hatalmi bázisát. A herceg hatalma alá vonta Eperjest, Sárost és Kisszebent, valamint folyamatosan fenyegette Kassát és a Krúdy-regényekből ismert környékbeli helységeket. II. Ulászló és a királyi tanács 1491. január 12-én az egyforintos rendkívüli adó újbóli kivetéséről döntött, majd a rendelkezésre álló katonai erő jó részét János Albert ellen vetette be.

Ulászló Budát, majd Egert érintő hadai legkésőbb február 14-től közelítették meg – már Szapolyai István felföldi csapataival kiegészülve – a Kassa alatt táborozó lengyel sereget. A döntő ütközet mégis elmaradt. Felvethető, hogy apjuk, IV. Kázmér király közvetítésének volt köszönhető, hogy a két fivér hamar fegyverszünetet kötött, ugyanakkor a kemény tél és az élelmezési nehézségek is a hadműveletek alább hagyására késztethették a harcoló feleket. (Igaz, Albert 1491 nyarán felújította a hadműveleteit.)[1] Ludovicus Tubero raguzai történetíró így írt az eseményekről:

„nehogy úgy látsszék, hogy semmi sem történt abban a hadjáratban, a rác nemzetiségű Jaksics Demeter […] a magyar seregben száz könnyű fegyverzetű lovas parancsnoka a király elé járult [II. Ulászlóhoz – PK.], és kérte tőle, hogy engedje meg, hogy a tatár ellenség ellen hadrenden kívül egyedül harcoljon.”[2]

1
Corvin János, Beatrix és Ulászló, ahogy azt a 19. századi történetírás elképzelte

A párbaj magyar oldalon küzdő hősének kiléte egyértelmű. A híressé vált rác vitéz az oszmán csapások alatt összeomló Szerbiából hazánkba települt nagylaki Jaksicsokhoz tartozott, akik Mátyástól kapták Csanád vármegyei névadó birtokukat. A családnév Jaksith, illetve Jaxyth változatban is ismert, ami a Jakšić név átirata.[3] Miután a király engedélyét megkapta, a szerb nemes

„lóra szállt, és a tatárok közé vágtatva, akik közül ötszáz volt Albert seregében, harcra szólította őket, és az ellenség jelvényeihez ismételten odalovagolt, és megpillantván a tatárok egyikét, aki az öltözetével kitűnt, úgy gondolván – ahogyan volt is – hogy ő a vezér, így szólt hozzá: »Miért ne döntse el nyomban kettőnk küzdelmének kimenetele, hogy melyik nép előbbre való a háborúban?« […] Cauchates, a tatárok vezére tehát övéi közül senkire sem bízván ezt a harcot, mivel úgy vélte, hogy az a feladat a legtekintélyesebbre tartozik, és kijelentette, hogy szembe fog szállni a kihívóval, népének szokása szerint tüstént fegyverbe öltözött, dicsekvő szavakkal kérkedvén előbb nagy serénységgel szembeszállt a ráccal, íj és nyílvesszők helyett lándzsát ragadván – azokat tudniillik ott nem használták, – ugyanis a tatárok bár valamennyien lovasok, mégsem lándzsát, hanem csak kardot és íjat használnak a hadban, lévén rabló csapat, nem pedig valódi harcosok. Olyan elszánt és páratlan küzdelem kezdődött, amilyen ritkán esett meg máskor. Miután mindkét sereg összegyűlt a látványosságra a mező közepén, amelyet a két ellensége sereg mindkét felől egyforma távolságra üresen hagyott egymás között: egymás lovát ingerelték, és a lándzsa szúrását teste otthon tanult mesteri elhajlásával mindkettő kikerülte. Ugyanis a szarmaták és a velük szomszédos trákok és illírek – minthogy nem takarják testüket páncéllal és meglehetősen kevesen viselnek gyűrűkből való mellvértet – inkább fürgeséggel mint nyílt erővel harcolnak lovon, és nem egyenes testtel fogják fel az ellenséges lándzsaszúrást – ahogyan azt a páncélos lovasok szokták –, hanem a szembejövő elől lehajolnak, lándzsával vagy lovas pajzzsal verik vissza azt, és nem engedik hogy pajzsukba fegyvert szúrjanak, amely önmagában alig képes felfogni  szúrást könnyű és keskeny volta miatt.”

Kihívás, jó hírnévért való harc, lándzsát törő lovasok: mintha a törökkori végvéri bajvívásokról olvasnánk. A tatárt csakhamar utolérte Jaksith bosszúja:

„Ide-oda hajtván tehát a lovaikat lándzsájukat megfontoltan elhajítván kardot rántottak, a rác emelkedett előbb ütésre, török kardjával lesújtva sebet ejtvén, a tatár fejét és nyakát a melléig átvágta.”

De akadt, aki nem tanult más hibáján.

„Nem tudta ezt elviselni a tatárok közül egy bizonyos kiváló lovas. Részint vezérének halálától, részint pedig a gyalázattól indítva viadalra hívta tehát a rácot,” de „miután tőrszúrás érte a nyakán, nyomban belehelt sebébe.”[4]

A párbajról (egyetlen egyről, igen röviden) Antonio Bonfini is beszámol:

„aztán meg egy tatárt, aki a lovával előrerúgtatva a legerősebb magyart nagy pimaszul párviadalra hívta ki, Jaksics, aki kiállt vele, kopjával letaszította a lóról és diadallal megölte…”[5]

2
16. századi magyar lovas (fametszet)

A jászhuszár

A trónháborút Ulászló oldalán végigküzdő Jaksics Demeter (†1510) a felületesebb olvasók számára könnyen összetéveszthető hasonló nevű apjával, a kenyérmezei csatában részt vett hadvezérrel, akivel egy követjárás során, Szendrőn végeztek a törökök még 1487 őszén. Gregorius deák Jaksics Demeter veszedelme címe históriás éneke máig őrzi az emlékét.[6] Napjainkban is megesik (nagyon helytelenül), hogy a két Demetert összevonják, egymással azonosítják.[7] Még Bonfini magyar nyelvre ültetett nagy történeti művében is, ahol a névmutatóban egyetlen Jaksics Demeter szerepel, 1510-es halálozási dátummal (!).

A névazonosság máshol is megoldandó kérdésként jelenik meg. Míg Mátyás háborúi kapcsán az idősebb Demetert és fivérét, Istvánt emlegetik, addig a Jagelló-korban az ifjabb Jaxith Demeter és unokatestvére, a fiatalabb István tart fenn lovascsapatokat.[8] (Ezúttal tekintsünk el attól a ténytől, hogy az idősebbik Istvánnak szintén volt egy Demeter nevű fia, aki igen fiatalon elhunyt.) De nem ez az egyetlen toposz. Arra is találunk adatot, hogy

„1491-ben II. Ulászlót 300 jász lovas követte a testvére, János Albert elleni hadjáratba.”[9]

A fenti tévedés egy jogászból lett 19. századi történetíróhoz, Gyárfás Istvánhoz (1822–1883) köthető. A jász-kúnok története c. monográfiájában Ludovicus Tuberóra hivatkozva írja, hogy a király 300 főnyi jász lovasságot gyűjtött össze,[10] ami annyit tesz, hogy összekeverte a Jaksicsokat a jászokkal. Tuberónál ez áll:

„Demetrii & Stephani liberi, quos Iaxios cognominant, cum trecentis equitibus venere”[11]

Láthatjuk, hogy a forráskiadás hőskorában papírra vetett kiadványok velünk élnek, olykor elérhetőek az internet világában is, időzített bombaként várva arra, hogy olvasójuk ugyanabba a csapdába essen.

De mit keres a csizma az asztalon, a rác lovascsapat északon? Miért idézi föl bennünk a dalmát humanista fenti leírása a 16. századi viadalokat? A korábbi szakirodalmi vitákkal szemben mára tényként állapítják meg, hogy a magyar könnyűlovasság fejlődésében észak-balkáni hatások is kimutathatók. Egyértelművé vált, hogy a legelső huszárokat a 15. században magyar szolgálatba állt délszlávok között kell keresni, akik védőfegyverzet nélküli, lándzsával és pajzzsal felszerelt lovasok voltak. Ami témánk szempontjából nem utolsó, e katonaelem a 15. század második felében a déli határokon kívül a Brankovicsok, illetve Jaksicsok magánhadseregében volt jelen. Jellemző, hogy lengyel földön ugyancsak szerbekből hozzák létre az első huszáralakulatot (1503), ugyanis jóval célszerűbb (és olcsóbb) volt külföldi csapatokat igénybe venni, mint a hazai katonákat késő középkori körülmények között újból kiképezni és átfegyverezni. A késő középkori könnyűlovasság kétségkívül szerteágazó problémájának taglalása alól felment B. Szabó János kiváló kötete.[12]

Ide kívánkozik, hogy Matthias Mechoviensis/Miechovius – krakkói rektor, a Chronica Polonorum írója – a magyarországi huszároknak tulajdonítja az újabb magyarországi hadjáratba kezdő János Albert vereségét és elfogását (1492. január eleje).[13]

http://photos.geni.com/p13/43/a1/2a/b2/534448395a60ead3/grbjaksica_original.jpg
A Jaksics család címere

A tatármártás legyen tatármártás

Jártak-e tatárok 1491-ben Felső-Magyarországon? Egy markáns 19. századi vélemény szerint Albert

„jelöltségének más nyoma nincs, mint a pusztítás, melyet lengyel–tatár csapatai az északkeleti részekben elkövettek.”[14]

De ne higgyük, hogy az elképzelés mára végleg feledésbe merült! A több színvonalas írást jegyző fegyvertörténész, Kovács S. Tibor könyvének személynévmutatójában „krími tatár vezetőként” tünteti fel Jaksics Demeter ellenfelét.[15] Ami leginkább szembetűnő, az az egykorú oklevelek hallgatása. Az általam forgatott kútfők (leszámítva Tuberót és Bonfinit) mit sem tudnak a trónháborúban részt vett tatár csapatokról. Ha a trónkövetelő tatár segédhadat vonultatott volna fel, az mindenképpen helyet kapott volna a kor propagandairodalmában. Tudjuk, hogy II. Ulászló Kassa és Bártfa városához intézett levelében Jan Jiskra huszita vezérhez hasonlította fivérét (!), de hasonló hírverés figyelhető meg az 1496-ban Corvin János által a Kárpátok túloldaláról behívott zsoldoshad legyőzésekor is. Az 1496-os „invázió” kapcsán legutóbb Neumann Tibor figyelmeztetett a lengyel csapatokhoz fűződő pusztítás toposz-szerűségére.[16] Mivel a tatárjárás volt a magyarsággal (addig) megesett legnagyobb történelmi kataklizma, másfelől a tatárok az oszmán fenyegetéssel is összekapcsolhatók voltak,[17] II. Ulászló nehezen hagyhatta volna ki a ziccert.

Én másfelől közelítem meg a kérdést: mekkora volt a valószínűsége annak, hogy az adott időszakban tatár egységek vegyesen részt a magyarországi trónharcokban? Idézzük fel a nemzetközi helyzetet!

III. Frigyes német-római császár és fia, Miksa – az 1463-as bécsújhelyi egyezményre hivatkozva – egyaránt ellenezte János Albert magyar trónra kerülését. Miksa követséget küldött III. Iván moszkvai nagyfejedelemhez, miközben a Német Lovagrend részvételére is számíthatott a leendő koalícióban. Moszkóviát nem kellett különösebben biztatni, hisz az 1480-as években a Krími Kánsággal szövetségben ostromolta kelet felől a Jagellók birodalmát. A gyűrű másik végén III. (Nagy) István moldvai vajda (1457–1504) állt: a lengyel–magyar perszonáluniót végig ellenezve hol Miksa, hol II. Ulászló, hol a török támogatását kereste. Ugyanebben az időben Volhíniát krími tatárok dúlták. Ennek hatása IV. Kázmér későbbi béketapogatózására tisztázandó, ugyanakkor a betörések háttere egyértelmű: azután, hogy Kilia és Belgorod 1484-ben török kézre került, éveken át János Albert védelmezte az ország délkeleti határvidékét.[18] A herceg távollétét és a lengyel–litván határ sebezhetőségét a szomszédok nem voltak restek kihasználni. Az már a korszak nehézkes kommunikációjának köszönhető, hogy nem (úgy) került sor a környező hatalmak összefogására. Könnyű belátni, hogy a magyar trónért harcba szálló Jagelló-seregben mekkora lehetett a tatárok aránya.[19]

Epilógus

Térjünk vissza történetünk kezdetére, 1491 februárjának egy ismeretlen napjára, amikor főszereplőnk két párbajon volt túl. Kettős diadala után

„a rác míg fiatalságától és a sikeres győzelemtől elbizakodva nem szabott hatért az elért dicsőségnek, életének nagy veszélyeztetése közepette egy harmadikkal is összecsapott, jóllehet Ulászló király is ellenezte azt. Tehát a rác vagy azért, mert harci fáradtságtól szerfölött elcsigázott volt, vagy pedig azért, mert a hadi tett miatti gőgjében ellenfelét lebecsülve támadott rá, ezért az ellenség ütésétől lefordult lováról és […] az övéinek közbelépésével nagy nehezen megmenekült ugyan a veszélyből, az egyéni küzdelem szabályát azonban nem tartották meg.”[20]

(Anti)hősünket 1510. március 12-én, Szeben városában érte halál. A tömeg haragja végzett vele, miután meggyilkolta a száműzött havasalföldi vajdát, Mihneát. Oláh Miklós (1493–1568) humanista író, későbbi esztergomi érsek a Hungaria tizenkettedik fejezetében a következőképpen számol be erről:

„Az ezt követő időben Myhnét, ezt a nagyeszű és serény kezű férfiút választották vajdának [1508–1509], aki hozzánk erős vérségi kötelékkel kapcsolódott, hiszen a Danusok nemzetségéből született. 1510 körül fiával, Mircével és lányával együtt, akit forrásaim szerint később a moldvai vajda vett feleségül, a török birodalommal szövetkező hitszegő bojárok elűzték országából, s miután Ulászló király, Lajos apja, nyilvános menedékjogot adott neki, az erdélyi Szeben városába menekült. Itt aztán nem sokkal később, mikor egy napon apám és vingárthi Horváth János tiszteletből a templomtól a fogadóig kísérték, megrohanta őt egy Jaksics Demeter nevű, rác nemzetiségű ember, lesből, hirtelenül, s mivel védtelen volt, s a menedékjog oltalmában semmi rossztól sem tartott, három vagy négy sebet ütve rajta, csaknem az őt kísérők karjaiban és nagyszámú udvari ember jelenlétében, akik éppen Myhnének parancsára voltak fegyvertelenek, nehogy úgy tűnjék, hogy nem bízik a menedékjogban, leszúrta. Ezt aztán, miután tettét végrehajtotta, nagy kavarodásban a közeli fogadóba kergették, és mivel a nép őrjöngése égig csapott a királyi és nyilvános menedékjog megsértése miatt, egy plebejus a házat ostromló tömegből puskával eltalálta, így ő is keservesen pusztult.”[21]

Oláh Miklós 1536-ban papírra vetett visszaemlékezése vitatható: huszonhat év távlatából számolt be egy eseményről, melynek elszenvedője a rokonságába tartozott. A szerző egy ponton biztosan téved: I. Mihnea 1510 előtt távozott földjéről. Az elkövető indítéka számunkra ismeretlen, ha csak az nem triggerelte őt, hogy a száműzött vajda Vlad Țepeș fia volt. Emellett Oláh Miklós leírásából az következne, hogy nem az eltávozott uralkodó havaselvei kísérete, hanem a derék szebeni bürgerek lincselték meg a magyar nemesség körébe tartozó szerb előkelőt. (A középkorinál kedvezőbb forrásfennmaradási körülmények között mindez egy érdekes mikrotörténeti elemzés tárgya lehetne!)

I. Mihnea fejedelem

Kétségtelen tény, hogy a késő középkor időszaka egy fizikai erőszakban bővelkedő világ volt. Nem kevés lehetett a hirtelen felindulásból elkövetett bűncselekmény, melyet gyakran színpadias megbánás követett. A generációk során át húzódó sérelmekért gyakran saját kézzel vettek elégtételt. Egy hős hadvezér békeidőben nem ritkán a szomszédos falvak fosztogatója volt. Tény legalábbis, hogy a 15–16. század fordulóját a társadalmi erőszakkal kapcsolatos esetek számottevő növekedése jellemzi.[22] Bár jelen sorok írója elnagyoltnak érzi Johan Huizinga „hanyatló középkorról” szóló tételét, az erkölcsök felbomlásáról beszélni mégsem túlzás. Maga a lovagi ethosz akkor vált kimondottan hangsúlyossá, amikor a lovagság elveszítette katonai funkcióját.[23] A magyar seregben küzdő szerb és a lengyel szolgálatban álló tatár (?) párharca mintha egy egyetemes becsületkódexről tanúskodna: Jaksics Demeter a dicsőségért ragad lándzsát, de mikor vesztésre áll, emberei közbeavatkoznak. (Anti)hősünk húsz évre rá személyesen szúrja le egy ellenfelét (magánsérelem? vérbosszú?), mire a nagyszebeni tömeg szintén az önbíráskodás útjára lép. Jaksics státusával mit sem törődve, tűzfegyverrel végez vele egy városi polgár (négy évvel Dózsa felkelése előtt). Úgy látszik, a Jagelló-kor értékelése kapcsán mindig akad feladat. A további kutatás feladata, hogy kiderüljön, a balkáni katonaelemek törökkort megelőző hazai jelenléte és a hódoltság időszaka milyen mértékű hatást gyakorolt a magyar mentalitásra. Izgalmas kérdés továbbá, hogy a Kárpát-medence etnikumai hogyan látták egymást – mindennek máig tartó aktualitása van.[24]

Jegyzetek és felhasznált irodalom

[1] A kassai hadjárat legújabb összefoglalása: Neumann Tibor: A kassai hadjárat: II. Ulászló zsoldosserege és a lengyelek elleni harc (1490–1491). In: Elfeledett háborúk: Középkori csaták és várostromok (6–16. század). Szerk.: Pósán László – Veszprémy László. Budapest, Zrínyi, 2016. 363–397. A korabeli trónháborúkról áttekintő képet nyújt: Kubinyi András: Két sorsdöntő esztendő (1490–1491). Történelmi Szemle 33. (1991), 1–54., Székely György: A rendek válaszúton: a dinasztiaváltás harcai 1490–1492-ben. Hadtörténelmi közlemények, 116. (2003), 427–462.

[2] Tubero, Ludovicus: Kortörténeti feljegyzések (Magyarország). Közreadja Blazovich László – Sz. Galántai Erzsébet. Szeged, 1994. 163 (A továbbiakban: Tubero).

[3] Vö. Borovszky Samu: A nagylaki uradalom története. Budapest, 1900. –A ’Jaxyth’ névalakhoz lásd a II. Lajos 1523. szeptember 30-án kelt, Jaksics Márk számára kiállított oklevelét: DL 26686. ’Jaksith’ formában szerepel: Szerémi György II. Lajos és János királyok házi káplánja emlékirata Magyarország romlásáról 1484–1543 között. Kiad. Wenzel Gusztáv. Pest, 1857. 20. A név kiejtése Jaksity, de a továbbiakban a leginkább meggyökeresedett írásmódot használom.

[4] Tubero 163–165.

[5] Humanista történetírók. Válogatta: Kulcsár Péter. Budapest, Szépirodalmi, 1977. 122–289., 197.

[6] Vö. Gerézdi Rabán: A magyar világi líra kezdetei. Budapest, Akadémiai, 1962. 39–42.

[7] Lásd a magyar nyelvű Wikipédia Jaksics Demeter szócikkét! A tévedés forrása feltevéseim szerint ez a cikk lehet: W. Salgó Ágnes: Jaksics János epitaphiuma. Magyar könyvszemle 116. (2000),1. sz. 70–77.

[8] Fizetési előirányzat 700 [könnyű]lovas tartásáráról: Thallóczy Lajos: Jajcza (bánság, vár és város) története 1450–1527. Az oklevéltárat szerk.: Horváth Sándor. Budapest, MTA, 1915. 179.

[9] Bagi Gábor: Katonáskodás, katonai szolgálat a magyarországi jászoknál a XIII–XIX. században. Tisicum – A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 8. (1993), 247–268., 251.

[10] „Ezen Albert elleni hadjáratban tevékeny részt vettek a jászkúnok is, s különösen fel van jegyezve, hogy a »jászok 300 lovassal jelentek meg«”, „1491-ben az Albert elleni hadjáratban a jászok 300 lovassal vévén részt.” Gyárfás István: A jász-kunok története. 1301–1542-ig, III. kötet. Szolnok, 1883. 320., 414.

[11] „Demeternek és Istvánnak a gyermekei, akiket Jaksicsoknak hívnak, 300 lovassal érkeztek”, vö. Tubero 185.

[12] B. Szabó János: A honfoglalóktól a huszárokig. Budapest, Argumentum, 2010. különösen 147–159. és az ott található bőséges szakirodalom, összefoglalva 194.

[13] „Dux […] Ioanes Albertus […] in captiuitate Huſſaronum uenerat…”,  vö. Maciej z Miechowa: Chronica Polonorum, 1521. CCCXXV.

[14] Lovcsányi Gyula: Adalékok a magyar–lengyel érintkezés történetéhez a mohács vész előtt. Századok 20. (1886), 8. sz. 714. –Hozzátennénk, hogy a szerző nem volt medievista, megállapítása nem feltétlenül meggyőzőek.

[15] Kovács S. Tibor: Huszárfegyverek a 15–17. században. Budapest, Martin Opitz, 2010. 45-. 285. –Természetesen ez semmit sem von le a mű értékéből.

[16] Jiskra említéséhez: Neumann Tibor: II. Ulászló koronázása és első rendeletei. (Egy ismeretlen országgyűlésről és koronázási dekrétumról.) Századok, 142. (2008), 315–337., 331. Az 1496-os eseményekről: Neumann Tibor: A gróf és a herceg magánháborúja (Szapolyai István és Corvin János harca a liptói hercegségért). Századok, 148. (2014), 2. sz. 387–426., 415., 417.

[17] Fodor Pál: A szultán és az aranyalma. Tanulmányok az oszmán-török történelemről. Budapest, Balassi, 2001. 180–192.

[18] Hermann Zsuzsanna: Az 1515. évi Habsburg-Jagelló szerződés. Adalék a Habsburgok magyarországi hatalmának előtörténetéhez. Budapest, Akadémiai, 1961. 47–50., bár a kiadvány egyes részleteiben elavult.; Housley, Norman: Crusading and the Ottoman Threat, 1453–1505. Oxford University Press, 2012.; jól ismert, hogy III. István Mátyás halála után Miksát ismerte el magyar királyként: Elekes Lajos: Nagy István moldvai vajda politikája és Mátyás király. Budapest, 1937. 78–80. –János Albert török- és tatárellenes harcáról: Nowakowska, Natalia: Poland and the Crusade in the reign of Jan Olbracht, 1492–1501. In: Crusading in the Fifteenth Century: Massage and Impact. Ed. Housley, Norman. Basingstoke, 2004, 128–144.  –Zasław (ma: Izjaszlav, Ukrajna) mellett, 1491. január 25-én ütköztök meg a lengyelek egy portyázó tatár csapattal.

[19] A krími tatárok egyértelműen kizárhatók. Ugyan akkortájt a Nagy Horda Lengyelország-Litvánia szövetségese, de távoli és maga is segítségre szorul (vö. Ivanics Mária: A Krími Kánság a tizenöt éves háborúban. Budapest, Akadémiai, 1994. 20.). Nagyobb valószínűséggel jöhetnek szóba a lipka tatárok, de ez sem bizonyított.

[20] Tubero 165–166.

[21] Oláh Miklós: Hungária 1536. Ford. Németh Béla. In: Janus Pannonius – Magyarországi humanisták. Szerk.: Klaniczay Tibor. Budapest, 1982. 1044–1097., 1077.

[22] Minderre sokan rávetíthették az egzisztenciát vesztett rablólovagok képzetét. Az is felvethető, hogy a jogfelfogás, a hatalmaskodások megítélése alakult át, vagy egyszerűen több ügyet foglalhattak írásba! Tringli István: Jagelló-kori levelesítő jegyzék Zalából. Levéltári Közlemények 69. (1998) 1–2. sz. 3–31., 18–19.

[23] Kurcz Ágnes: A lovagi kultúra Magyarországon a 13–14. században, Budapest, Akadémiai, 1988. 170.

[24] Jelen írás nem társadalomtörténeti, birtoklástörténeti vagy genealógiai összegzés, kizárólag néhány kutatástörténeti tévedés megcáfolására törekedtem. A magyar és szerb történelem keresztútjairól az olvasó bőséges szakirodalmat talál: Sztojkovszki, Borisz: A szerb történetírás a középkori szerb-magyar kapcsolatokról. Történelmi szemle 56. (2014), 2. sz. 329–337. Vitathatatlan tény, hogy több (nem is oly régi) kiadvány a szerb állam 1459-es összeomlását tekinti korszakhatárnak s a késő középkor végének (!); s tény az is, a magyarországi szerb nemességet tanulmányozó szerzők változatlan mennyiségű forrásbázis alapján dolgoznak.

A nyitóképen: „Nyugati és „keleti” típusú seregek összecsapása a Thuróczy-krónika 1488. évi augsburgi kiadásában

Facebook Kommentek

További írásaink