„Inkább ésszel dolgoztak, mint erővel” – a német páncélos erők 1941. nyári sikereinek okai a Szovjetunióban

Általánosan elterjedt nézet, hogy a Wehrmacht technikai fölényét kihasználva, gépesítésének köszönhetően száguldott végig Európán az Atlanti-óceántól egészen Leningrádig. Miközben a mai napig a diadalmasan előrenyomuló Panzereket ábrázoló német propagandaképekkel illusztrálják a háború 1941 decemberéig tartó első szakaszát, s ezt a német propagandavíziót maguk az szövetséges hatalmak is elfogadták elfedve ezzel azt, hogy milyen szerepet játszottak saját tábornokaik és politikusaik a vereségekben, az erőviszonyokat nézve aligha volt a német siker indokolt. De akkor mégis mi az oka a sikereknek? Egy, a Magyar Külügyminisztérium anyagában fellelhető „bizalmas jelentés” alapján próbálok erre választ adni.

Előrenyomuló Panzer II-es és IV-es harckocsik egy német propagandafotón (Bundesarchiv Bild 101I-265-0040A-22A)
Előrenyomuló Panzer II-es és IV-es harckocsik egy német propagandafotón (Bundesarchiv Bild 101I-265-0040A-22A)

„Egy német tank-csapatbeli tiszttel folytatott beszélgetésem során az illető előadta, hogy az oroszokkal szemben igen nehéz feladataik voltak és vannak. Szerinte a német páncélosok csak úgy tudjak eddig is győzedelmeskedni az orosz tankokkal szemben, hogy inkább ésszel dolgoztak, mint erővel. Tisztán erővel nem lettek volna képesek megbirkózni az orosz tankokkal. Az a németek szerencséje, hogy az oroszok a tankjaikkal is esztelen nyers erővel akarnak érvényesülni. Az orosz tankok nagy előnye, hogy 15-18 centiméteres páncélzatuk van, melyet átlőni a németek nem tudnak. Ezért ők már nem is igen lövik az orosz tankok páncélzatát, vagy tornyát, hanem csak a futóláncot célozzák, hogy a tankot megállásra kényszerítsék. Ha a tankot így megállították, akkor következik a kifüstölés, melyet már a gyalogság végez el a régen bevált benzines üveggel felgyújtva a tankot. Az orosz tankok nagy hátránya azonban elsősorban, hogy sokkal lassúbb mozgásúak, mint a németeké. Míg a legnehezebb orosz tankok 18-20, a közepesek 35-40, a könnyűek 40-60 kilométer sebességgel tudnak csak haladni, addig a német tankok nagyságra való tekintet nélkül átlag 60-80 kilométeres sebességgel tudnak haladni a terepen. Továbbá az orosz tankoknak egy helyzetváltoztatáshoz három fogásra, kapcsolásra van szükségük, míg a német tankok egy mozdulattal, illetve kapcsolással tudnak helyzetet változtatni. Ez nagy mértékben növeli a tankok tűzkészségét is az oroszokéval szemben.

Ez a német tiszt elbeszélte, hogy egy alkalommal, amikor is ők 85 darab tankkal nyomultak mélyen előre, két oldalról megtámadta őket egy 430 tankból álló orosz egység. Erős tűzharc fejlődött ki közöttük s az oroszok egyenesen pazarolták a lőszert. Amikor a németek látták, hogy az orosz tankokat átlőni nem tudják és számarányban is túlsúlyban vannak, visszavonultak. Ezt könnyen tehették, mert sokkal gyorsabbak voltak, mint az oroszok, azonban mindig csak olyan távolságban tartották magukat az oroszoktól, hogy azok követni tudják őket. Ugyanakkor sikerült nekik az orosz gépek rádió jelentéseit is felvenni, mely szerint a hátsó csapatrészektől sürgős lőszert és benzin utánpótlást sürgettek már. Az utánpótlás nem érkezett meg s így több tank már le is állott, mert úgy a lőszere, (…) benzinje elfogyott már. Ekkor fordultak a németek megint visszafele, (…) pár orosz tankot egészen közelről tönkre téve, összesen 372 orosz (…)tott teljesen épen a németek kezére. A lőszer és benzin nélkül maradt legénység mind megadta magát. Előadás szerint ilyen és ehhez hasonló fortélyokkal tudnak csak az orosz tankokkal szemben boldogulni. Ebben az ütközetben elbeszélő is kapott karsérülést és most, mint sebesült tért haza Németországba.” (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár K 63 200. cs. 1941-21/7 542. p. – 15.936/1941 – Bizalmi egyénektől származó 1941. október 14-i jelentés felküldése a külügyminiszternek, 1941. november 12.; A jelölt részeken a papír károsodása miatt olvashatatlan volt a szöveg.)

Az 1941. június 22-én a Szovjetuniót megtámadó német hadsereg páncélos ereje felemás képet mutatott. Hitler utasításának megfelelően, mely szerint páncéloshadosztályok számát kétszeresére növeljék, a páncéloshadosztályok száma 1940. májusi 10-ről a támadás időszakára 19-re nőtt, viszont ez együtt járt a hadosztályok páncélos állományának csökkentésével. Miközben 1939-ben egy páncéloshadosztály 324 harckocsival, 1941-re átlagban 196 páncélossal (154 és 278 darab között váltakozott) rendelkezett, amikből általában olyan 150 volt hadra fogható. Az új páncéloshadosztályok felállításához tehergépkocsikat vontak el a gyaloghadosztályok keretéből, illetve zsákmányolt francia teherautókkal szerelték fel őket. Ez nem csupán azzal járt, hogy csökkent a gyalogság mobilitása, hanem a zsákmányanyag felhasználásával problematikusabbá vált az alkatrészellátás is.

Panzer IV-esek felvonulása a szovjet határra 1941. június 21-én (Bundesarchiv Bild 169-0861)
Panzer IV-esek felvonulása a szovjet határra 1941. június 21-én (Bundesarchiv Bild 169-0861)

A felemelt létszámú páncéloshadosztályokkal is messze elmaradt a német – és szövetséges – haderő a Vörös Hadsereg lehetőségeihez képest:

harckocsik
Ha a harckocsik minőségét szemrevételezzük, akkor az erőviszonyokat tekintve ambivalens kép tárul elénk. A német páncélos erő 281 Pz. I, 743 Pz II, 157 Pz. 35(t), 651 Pz 38(t), 979 Pz III, 444 Pz IV harckocsit, 143 parancsnoki harckocsit és 250 StuG III rohamlöveget tartalmazott. Tehát a német páncélos erők döntő hányadát elavult harckocsik alkották. A szovjet haderő páncélos fölénye is árnyalandó. Egyrészt a nyugaton lévő 14.200 harckocsiból 12.400 könnyű és elavult páncélos volt, s csupán 1.800 volt közepes illetve nehéz harckocsi. Sokkal súlyosabb probléma, hogy a szovjet páncélos erőknek csupán 27 (!) százaléka, azaz 6.400 harckocsi volt teljesen bevethető állapotban. Az összevetés főleg abban a tekintetben érdekes, hogy a nyugati határon lévő Vörös Hadsereg nem csupán abszolút számokat tekintve volt több páncélosa, de az élőerőhöz viszonyítva is.

Amiképp a nyugati hadjáratban is a francia és brit haderők szervezési problémái és parancsnokaik tévedései, mulasztásai döntően hozzájárultak a német Blitzkrieghez, ez fokozottan igaz a túlerőben lévő szovjet haderőre. 1941. június 22-én a nyugati határszélen lévő szovjet erőket minden tekintetben a szervezetlenség jellemezte. Mint közismert, Sztálin az 1937-es tisztogatással mondhatni lefejezte a szovjet hadsereg vezetését, aminek következményei meg is mutatkoztak az 1939-1940-es finn háború során. A Vörös Hadsereg háborús szereplése miatt leváltotta Sztálin Vorosilovot a Hadügyi Népbiztosság éléről, s helyébe Tyimosenkot nevezte ki. Az új népbiztos jelentős reformokat indított meg a hanyatló fegyelem és a korszerűtlen kiképzés kiküszöbölése érdekében, de ez rövid távon inkább káoszt okozott, mint előrehaladást. Például a reformoknak köszönhetően a szovjet tiszteknek mindössze csak egynegyede töltötte be beosztását egy évnél régebben. Ugyancsak káoszba fulladt a gépesített hadtestek újra alakítása. Miközben a franciaországi német hadjárat tapasztalatai alapján fejleszteni kívánták a páncélos haderőt, gyakran ez azzal járt, hogy a különböző szovjet páncélos alakulatok vegyesen, részlegesen kapták meg harckocsijaikat, de még nagyobb probléma volt, hogy nem fordítottak figyelmet a kiszolgáló személyzetre, így egyes harckocsi zászlóaljakban sem teherautó, sem vontató nem volt.

Az idézett forrás is rámutat arra, hogy a szovjet alakulatok utánpótlás problémáit tudták legfőképpen kihasználni a németek a páncélos ütközetek alkalmával. Természetesen ehhez hozzájárult még, hogy a Luftwaffe a hadjárat elején kivívta a légi fölényt, ennek megfelelően a szovjet utánpótlási vonalak folyamatosan támadás alatt álltak, másrészt a katlancsaták természetéből kifolyólag a bekerített szovjet erőket úgy kényszerítették támadásra a védekező német gyalogsággal szemben, hogy utánpótlási vonalaikat elvágták.

A Barbarossa hadművelet, jelölve a négy páncéloscsoport mozgása, és a legjelentősebb katlancsaták. (Forrás)
A Barbarossa hadművelet, jelölve a négy páncéloscsoport mozgása, és a legjelentősebb katlancsaták. (Forrás)

A fentebbi forrásból is látható, hogy a német páncélos parancsnokok jóval kreatívabban tudták kihasználni harckocsi alakulataikat. Ebben több tényező közre játszik. Németek részéről a magasabb szintű kiképzés és a harci tapasztalatok előnyt jelentetettek a szovjetekkel szemben, ugyancsak fontos, hogy a németekkel szemben a szovjet erők súlyos rádióhiánnyal küzdöttek. Ami legszembetűnőbb különbség, hogy az alárendelt parancsnokok mekkora szabadsággal rendelkeztek a feladatok végrehajtása tekintetében. Amíg a német hadvezetés az Auftragstaktik, azaz a küldetés-orientált vezetés értelmében a lokális taktikai viszonyokat jobban átlátó alárendelteknek nagyobb szabadságot engedett a kiadott parancs végrehajtására vonatkozólag, addig a tisztogatási hullámokon átesett Vörös Hadsereg tisztikarát az általános bénultság jellemezte, hiszen egyrészt sem kiképezve nem voltak az önálló kezdeményezésekre, másrészt – a sztálini terror légkörében – a felettestől kapott parancs módosítását, az ellene való tiltakozást azonnal parancsmegtagadásként értelmezhették. Így több alkalommal is a szovjet vezetés elavult információk alapján és késve adott parancsokat az alárendeltjeik számára, mely általában megpecsételte a német katlanokba szorult szovjet katonák sorsát.

Sokszor számolnak be német források arról, hogy a szovjetek tömeges páncélos támadással kívánták átvenni lokális szinten a harckezdeményezést, ami legtöbbször kudarccal végződött, hiszen a jobban manőverező német harckocsik és a beásott német páncélelhárítás kereszttüzébe kerültek. Ezek a támadások egyrészt az elhibázott szovjet katonai gondolkodásból fakadtak, másrészt a harckocsik és legénységük hiányosságaiból. A Vörös Hadsereg magát mint támadó hadsereg definiálta, így a védekezés megvalósításához támadó stratégiát kívántak alkalmazni. Ennek megfelelően a német támadás első napjaiban a szovjet haderő a “totális támadás” stratégiájának megfelelően viselkedett, azaz a határ-menti egységek azonnali támadásra kaptak parancsot, a védekezésre való átállásról csak június végén kaptak parancsot. Másrészt kétséges, hogy sokszor rádiókommunikáció hiányában az elégtelen kiképzésű harckocsilegénységgel rendelkező, megfelelő harcfelderítéssel nem rendelkező alakulatok mennyiben tudtak volna bonyolultabb manővereket végrehajtani. Ennek következtében a szovjet haderő 1941. július 9-ig 11.703 (!) harckocsit veszített.

Egyes szovjet harckocsik technikai fölénye már a hadjárat elején megmutatkozott. Június 23-án a 6- páncéloshadosztály körzetében, Rosszieni közelében egy azonosítatlan szovjet páncélos 12 német tehergépkocsit lőtt ki. Hiába vontak előre egy üteg 50 mm-es páncéltörő löveget és egy jól álcázott 88 mm-es löveget, az ismeretlen szovjet tank megsemmisítette a lövegeket és személyzetüket. Éjszaka német rohamutászok két aknát rögzítettek a harckocsi tornyára, de töltetek robbanását követően is működőképes maradt a szovjet harckocsi. Másnap könnyű harckocsik félrevezető támadást indítottak, miközben három 88 mm löveg tüzelt a szovjet tankra. Az egyik eltalálta hátulról, s úgy tűnt, hogy már vége a küzdelemnek, de amikor katonák másztak fel a páncélosra, hirtelen újra forogni kezdett a harckocsi tornya. Végül két utász lélekjelenléte pusztította el a páncélost, mert sikerült bedobni két kézigránátot a torony tövében kialakult lyukon. A KV-1-es harckocsik megjelenése általános megdöbbenést keltett a német hadvezetőség körében, miképp a T-34 páncélosé is.

A fentebb idézett forrásban két túlzást is felfedezhetünk. Egyrészt a szovjet harckocsik nem rendelkeztek ilyen vastag páncélzattal (később a Panzer VI-os harckocsinak, azaz Tigrisnek is „csupán” 11-12 cm volt a maximális páncélvastagsága), de így is egy KV-1-es közel 30 mm-rel vastagabb páncélzattal rendelkezett, mint egy Panzer IV-es. Másrészt, ha az ember utánanéz a szovjet és német páncélosok közti sebességkülönbségek, messze nem talál ekkora különbséget. Ennek a szövegrésznek a magyarázatát valószínűleg abban láthatjuk, hogy a német harckocsizóknak feltűnt, hogy ellenfeleik a jobb minőségű harckocsijaikat sem vezetni, sem lövegét kezelni nem igen tudják. Ennek oka, hogy ezek a harckocsik nem sokkal a német támadás előtt érkeztek meg a csapatokhoz, ahol – az egyébként sem túl jó kiképzett – személyzetnek nem volt ideje megismerkedni az új páncélosokkal.

Az ellenséges harckocsik technikai fölénye így is fenn állt, ezért különböző módszerek alakultak ki az ellenséges KV-1-es, KV-2-es és T-34-es harckocsik semlegesítésére. Hamar kiadták a parancsot a német harckocsizóknak, hogy búvó- és kémlelőnyílásokra, lánctalpra célozzanak. Rájöttek arra is, hogy a T-34-est a léghűtés rácsozatán keresztül könnyen felgyújthatják. Harcászatilag irányítva az eseményeket próbálták olyan helyekre csalni a szovjet páncélosokat, ahol kereszttűzbe foghatóak.

Talán a legmeglepőbb páncélelhárítási módszert az umanyi harcok kapcsán jegyezték le. Egy bekerített német egység végső elkeseredésében a 20 mm-es légvédelmi gépágyúikkal kezdték lőni a közeledő T-34-es lánctalpát, majd ezt követően a tornyát. Habár a lánctalp eltépésén kívül más kárt nem okoztak a 20 mm-es lövedékek, a becsapódó lövedékek olyan pokoli zajt okozott a T-34-esben, hogy a kezelő személyzete kénytelen volt azt elhagyni.

Lángoló T-34-es 1941 nyarán. (Bundesarchiv B 145 Bild-F016221-0016)
Lángoló T-34-es 1941 nyarán. (Bundesarchiv B 145 Bild-F016221-0016)

Összességében megállapítható, hogy a németek harcászati, és nem technikai fölénye volt döntő az 1941-es Blitzkrieg kibontakozásában. Viszont a Szovjetunió elleni háború volt az a terep is, ahol megmutatkoztak a német villámháborús tervek korlátai is. A pár hetes háborúval, az ellenség haderejének a határtól számított 500 km-en belüli megsemmisítésével számoló tervek kudarcba fordultak, miután a német hadvezetés alábecsülte a szovjetek haderejét és kitartását, illetve a földrajzi, út- és időjárási viszonyok is hátráltatták az előrenyomulást. Habár az 1941. őszi óriási katlancsaták látszólag a német hadsereg totális győzelmét vetítették előre, mára már világos, hogy ezek a “Todsiegek” a villámháború kudarcának ágyaztak meg.


Felhasznált irodalom

Omar Bartov: A blitzkriegtől a totális háborúig: a képzelet és a valóság közti ellentmondásos kapcsolat. In: Ian Kershaw-Moshe Lewin (szerk.): Sztálinizmus és nácizmus. Szukits, Debrecen, 2005. 182-209. p.

Robert Kershaw: Háború virágfüzérek nélkül: A Barbarossa hadművelet, 1941-1942. Gold Book, Debrecen, 2000.

Michail Minc: A szovjet vezetés katonai-doktrínális irányvonala és a szovjet stratégiai tervek az 1941-1942-es években. In: Bartha Eszter-Krausz Tamás (szerk.): Háború és nemzeti önismeret. 70 éve támadta meg a náci Németország a Szovjetuniót. Russica Pannonicana, Budapest, 2011. 71-85. p.

Szabó Péter-Számvéber Norbert: A keleti hadszíntér és Magyarország. Puedlo, Debrecen, 2002.

A borítóképen: egy kilőtt BT-7-es szovjet harckocsi a hadjárat első napjaiból. (Bundesarchiv Bild 101I-020-1268-36)

Facebook Kommentek

További írásaink