„ÍGY ROMBOLTAK ÉS ÖLTEK AZ EMBEREK AZ ÚRNAK 1945. ESZTENDEJÉBEN…” Egy kiadatlan magyar visszaemlékezés Drezda bombásáról

Miklós Tamás

1934-ben S. Flower Wright Prága nincs többé címmel utópisztikus regényt írt egy képzeletbeli háborúról, amely Csehszlovákia pusztulását eredményezi. A könyv – minden bizonnyal témájából eredendően – a magyar piacon is olyan nagy példányszámban fogyott, hogy rövid időn belül több kiadást is megélt. Ebben mindenesetre szerepet játszott az is, hogy a kiadó szándékosan kihagyta a magyar fordításból a Magyarországra vonatkozó negatív vonatkozásokat. A történet szerint 1938-ban bekövetkező háború során a német légierő porig bombázza Prágát, a pusztításról pedig így szól az író: „Hiszen ez egy tömegmészárlás, amelyben nem fegyveres katonák küzdenek egymással, hanem védtelen polgári lakosság hull rakásra, békés egyének, betegek, aggok, nők és gyermekek pusztulnak! Ez már a történelem legsötétebb tömeggyilkosságaival vetekedik.”[1] Bár a regénnyel ellentétben, a valóságban mégsem rombolták le Prágát német repülőgépek, mégis félelmetes hasonlóság tárul szemünk elé, amikor Drezda bombázására gondolunk.

1945. február 13-án este elsőként mintegy 800 brit bombázó támadta két egymást követő hullámban Drezda városát. A bombázás következtében nagy kiterjedésben keletkeztek tüzek, amelyek egy pusztító tűzviharban egyesültek. Másnap, 14-én az amerikai légierő 300 géppel folytatta a támadást, majd egy nappal később ismét több mint 200 amerikai gép bombázta a már lerombolt várost. A négy légitámadás során mintegy 2400 tonna rombolóbombát és közel 1500 tonna gyújtóbombát dobtak le Drezdára.[2]

A tűzvihar látványa a bombázásban részt vevő pilótákat is megrendítette. Egyikük azt mondta később, hogy [s]ok hadművelet után első ízben éreztem sajnálatot a lenti lakosság iránt.” Egy másik szerint ez volt „az egyetlen eset, amikor sajnáltam a németeket.[3]

A bombatámadás áldozatainak számát illetően több, egymástól jelentősen eltérő adat terjedt el a vonatkozó szakirodalomban és a publicisztikában. A helyi hatóságok 1945-ben, illetve 1946-ban 25-35.000 főre becsülték az áldozatok számát. Ezzel szemben mások 60.000, 100.000, 200.000, sőt akár félmillió halottban adják meg a veszteséget. Ennek tisztázására Drezda főpolgármestere 2004-ben egy történészbizottságot hívott életre, amely mintegy hatévi kutatást követően 2010. március 17-én terjesztette elő kutatási eredményeit. A rendkívül alapos munkát végző történészbizottság a rendelkezésre álló dokumentumok alapján végül 25.000 főben adta meg a légitámadások során meghalt személyek számának felső határát.[4]

osszeiras
A bombázás áldozatainak regisztrálása. Forrás: Abschlussbericht 15. o.

Jelentésükben rámutatnak arra is, hogy a borzasztó pusztítások közvetlen benyomása alatt a bombázások túlélői – más, szintén súlyos pusztítást szenvedett városok lakóihoz hasonlóan – jelentősen magasabbra becsülték az áldozatok számát. Azonban nem csak a szemtanúk beszámolóiban találhatunk igen magas számokat. Például 1945. március 7-én a berlini Külügyi Hivatal sajtóosztálya arra utasította a semleges Svájcban lévő német nagykövetséget, hogy a Drezda elpusztításával kapcsolatos sajtótevékenységük során inkább 200.000, mintsem 100.000 főben adják az áldozatok számát. A berlini propagandisták által kitalált számok pedig, amelyek elsősorban a semleges országok sajtójában jelentek meg, gyorsan továbbterjedtek.[5]

1945 februárjára Drezda lakossága jelentősen felduzzadt. A város statisztikai hivatalának adatai szerint 1944 végén 566.735 fő tartózkodott Drezdában. Ezzel szemben 1945 áprilisában csupán 368.519 lakosról szólnak az adatok. Ma már lehetetlen megállapítani, hogy pontosan mire alapozták ezt a számokat, annyi azonban biztos, hogy ezek az adatok csak a város lakosságára vonatkoznak, és nem veszik tekintetbe a nem helyi illetőségű személyeket. Ugyanakkor ezek az adatok a közel 200.000 fős különbségre sem adnak magyarázatot, így azt is lehetetlen megállapítani, hogy az említett lélekszám különbségnek mekkora hányadát teszi ki a bombázás során elhunytak, illetve a légitámadásokat követően Drezdát elhagyók száma.[6]

Azt tudni lehet, hogy 1945 februárjára az itt lévő menekültek jelentősen felduzzasztották Drezda lakosságának lélekszámát. Mivel azonban sem a város élelmezési létszámáról, sem pedig a vasúton ide szállított menekültek számáról nem maradtak fenn adatok, a bombázás idején a városban tartózkodó menekültek számát nehéz megbecsülni.[7]

latkep
Az elpusztított Drezda látképe. Forrás: Wikimedia / Bundesarchiv

Ebben az időszakban több hadifogolytábor is működött Drezda mellett. A hadifoglyok között volt az a Kurt Vonnegut is, aki később Az ötös számú vágóhíd címmel írta meg Drezda pusztulását regényes formában. Bevezetőjében megjegyzi:

„azért olyan rövid és zagyva összevissza és locsogó [a regény – M. T.], mert hiszen egy tömegmészárlásról mi értelmeset lehetne elmondani? Végül mindenkinek meg kell halnia, hogy sose mondjon, vagy akarjon bármit is. A tömegmészárlás után legyen teljes a csend, s ez így is van mindig, ez alól csak a madarak kivételek.”[8]

Talán kevésbé közismert, hogy sok magyar is átélte Drezda bombázását. Például Drezdába telepítették ki a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karát. Erről szól Madaras Jenő Hamvazószerda címmel kiadott visszaemlékezése, amely 1993-ban jelent meg.[9] A műegyetemisták kálváriájával foglalkozik Palasik Mária könyve[10] is, továbbá több egyetemista idevágó visszaemlékezését közli a szerző egy 2015-ös tanulmányában.[11]

A műegyetemistákon kívül Drezdába irányították kiképzésre a komáromi m. kir. 22. gyalogezred III. zászlóaljának 3. és 4. századát, valamint egy ideig itt tartózkodott a Ludovika Akadémiának egy része, és több kisebb magyar katonai alakulat is. A ludovikásként Drezdába került esztergomi származású Bélay Iván két részletben jelentette meg emlékeit a bombázásról az Esztergom és Vidéke hasábjain.[12]

Jelen írásunkban egy eddig kiadatlan forrás kerül közlésre. Szerzője Klotz József, 1944. szeptember 6-án vonult be a lévai 22/III. zászlóaljhoz. Szeptember 18-ától a 3. század írnoka volt. Novemberben a zászlóalj parancsot kapott a Német Birodalomba való áttelepülésre. A 3. és 4. század 1944. december 2-án érkezett meg vasúton Drezdába, ahol elhelyezési körletük a gránátos laktanya (Grenadierkaserne) lett. Klotz József naplószerűen, gyorsírással jegyezte fel emlékeit, majd a háború után írógéppel véglegesítette kéziratát. Később ennek alapján írta meg emlékeit Drezda bombázásról.

klotz
Klotz József portréja (a fénykép 1945-ben, Drezdában készült). Klotz József engedélyével

A kéziratot a mai magyar helyesírási szabályoknak megfelelően adjuk közre. A korrektúra során pótoltuk a központozási fogyatékosságokat, illetve kijavítottuk a helyesírási hibákat és betűcseréket. Ugyanakkor a szórenden nem változtattunk és a szerző egyéni stílusára utaló szavakat is változatlan formában közöljük. Az olvashatóság kedvéért a szövegben előforduló rövidítéseket feloldottuk.

Végül itt szeretnénk megköszönni Klotz Józsefnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta ezt a rendkívül értékes forrást. Legyen ez a visszaemlékezés mementó azon magyar és más nemzetiségű áldozatok emlékére, akik Drezda bombázása során vesztették életüket, nem sokkal az európai világháború befejezése előtt.

***

Klotz József

 

DRESDEN BOMBÁZÁSA.

Dresden a 6. éve háborúskodó Németország egyik olyan városa, melyet az angolszászok még nem támadtak. Az állomás környékét bombázták már ugyan egy ízben, de a kár oly jelentéktelen, hogy szót sem érdemel. Dresden kórházvárossá lett nyilvánítva. Ma február 13-a van. A városi élet a megszokott képekben és hangokban élénken zajlik. Katona és katona mindenütt. Rengeteg rokkantat lehet látni. Ezernyi sebesültet szállít a villamos. Férfiak, nők és gyermekek töltik be a várost ma hangos élettel. Mi az emeleti ablakból nézzük e képet. Látjuk a hatalmas fenyveseket, melyek mint anya a gyermekét; – úgy ölelik magukhoz a gyönyörű fekvésű várost. Ez volt az utolsó, élettel telt napja Dresdennek.

Eljött az est, mi is nyugovóra tértünk. A hatalmas kaszárnya néma. 1/2 12 órakor sziréna sikoltása riasztott fel. Döbbenten néztünk egymásra, ez itt szokatlan volt. Pillanatok alatt felöltöztünk és futottunk a lépcsők felé. Mint a hangyák, úgy özönlöttünk lefelé. A kaszárnya hátsó kijárata fenyves erdőbe torkollik. A kis-gyakorló térnél van a bunkerunk. Szélessége 1 méter; ovális, bordás építésű. Amint kipillantottunk, már sok világító gyertya lógott a levegőben. Sokan nem jöttek velünk, hanem ott maradtak az épület alagsorában, sokan berohantak az erdőbe és elég kevesen voltak, kik velünk tartottak. Barátaimmal a fedezékek felé rohantam. Sok erre a menekülő civil nép is. Az asszonyok a gyermekkocsikat tolják és sírnak. Ekkor már tucatjával égtek a gyertyák s a vakító fényeknél nappallá vált az éjjel. A monoton zúgás kezd erősebbé válni. Az ajtó előtt egymást gyúrva törik magukat beljebb. Én még nem jutottam be, mert előttem olyan német fenegyerekek álltak, akik nem akartak megijedni és így pillanatokig megállították a befelé való sodródást.

http://ww2today.com/wp-content/uploads/2014/04/Daylight-bombing-Lancaster.jpg
Brit Avro Lancaster bombázók (illusztráció)

A motorok döreje már megremegteti a levegőt. Sok magyar fut még beljebb az erdőbe. Egyszer csak halk suhogás hallatszik, s a németek be sem várják a detonációt; – mind egyszerre ugrottak az ajtó felé. Mire bekerültem már megkezdődött a bombák zuhogása. Először jöttek a foszforos, gyújtó bombák, kisméretű, majd nagyméretű romboló bombák… És jöttek a bombák és remegett a föld. Egy-egy közeli becsapódáskor a légnyomás a földre szorított bennünket. Tojásdad óvóhelyünk úgy táncolt, mint egy részeg fabábú. Köpenyünk lobogott, az asszonyok és a gyerekek sírtak, szívünk hevesen dobogott. Mellettem egy honvéd jaj-Istenem-eket mondva remegve bújt a fal mellé. S a bombák csattogása hol közelebbről, hol távolabbról hallatszik. Egyszercsak egy szörnyű detonáció, szinte megsüketültünk. Menten azt hittük, valahol az óvóhely telitalálatot kapott. De hál istennek nem ez történt. Tőlünk kb. 150 méterre lévő lőszerraktár kapott „szőnyeget” és egy része a levegőbe repült. A bombák százai verik az égő raktárt s a tüzérségi lövedékek, gránátok, töltények, puskapor, aknák és páncélfaustok[13] egymást robbantják. Oly nagy a raktár, hogy robbanása egész nap tart.

Ekkor az ajtón hangos dörömbölés hallatszik. Kirántjuk az ajtót s a nyitódó ajtónál rémülten kúszik be két honvéd, akik az erdőben kerestek menedéket. A légnyomás a falhoz szorít bennünket. Látjuk a letarolt fákat s a repeszek süvítése a fülünkbe hasít. A pillanat képét látjuk. – Ég a város! – Vad vihar kavarog. Becsapjuk az ajtót s a fák ágai az ajtóra zuhannak. És nem szűnik meg a bombák hullása; – egyre csattognak – remeg a föld. Mintha az utolsó ítélet napja lenne. – Olyan az egész, mint egy szörnyű álom, mely valósággá lett. Ez a pokol összes ránkszabadult ördögeinek tombolása. A percek óráknak tűnnek és nincs enyhülés. Minden pillanatban készen vagyunk a halálra. – Egyszercsak elhalkul, ritkábbá válik a dörej és elhalkul a motorzaj. Felszabadult öröm tölt el mindenkit. A síri csend megtörik, és bizakodó beszélgetés indul. Kinyitjuk az ajtót és lélek nélkül nézzük a pusztulást. Fekete füst terjeng. Közelünkben ég egy textilgyár. Dühös szél lobogtatja a lángokat. Kilépünk és a pernye reánk hull. – De nem sokáig!

Remeg a levegő, a moraj nő és már ismét csattogás, dübörgés; – újra kezdődik a haláltánc. Beugrottunk a fedezékbe. – Így tartott ez két órán át. – Isten kegyes volt hozzánk, megtartott az életnek. 1 órakor léptünk ki az óvóhelyről. Gép már nem volt légben. A világító gyertyák csonkjai lassan kialudtak. Az erdőből jönnek a fiúk és elmondják, hogy csapkodtak körülöttük a bombák a lőszerraktárnál. A menekülő lakosságra légiaknát dobtak.

ADN-ZB-Löwe Hen-Schä Dresden nach dem britisch-amerikanischen Luftangriff am 13.-14.2.1945 Das wieder aufgestellte Lutherdenkmal und die Ruine der Frauenkirche, ein bleibendes Denkmal für die sinnlose Zerstörung der Stadt. Aufn.Nov.1958
A drezdai Frauenkirche romjai Luther Márton szobrával. A templomot 1994 és 2005 között újjáépítették. Forrás: Wikimedia / Bundesarchiv

Órákig álltunk ott és néztük a pusztulást. Némán, szótlanul. Jéghideg kéz fogta marokra szívünket. 4 órakor elindultunk a kaszárnyánkba. Mindenütt cserép. A füst marta arcunkat. Hála Istennek ez a része, ahol kaszárnyánk fekszik, kiesett a bombázás hatóköréből, és így megmaradt. Összeszedtek bennünket és azt mondták: a városba megyünk menteni. De nem indítottak el, az lett a vége, hogy felküldtek mindenkit a szobába rendet teremteni. Ekkor láttuk, hogy mégsem kímélte meg teljesen a bombázás a kaszárnyát. A jobb szárnyát találat érte, leomlott és már az első emeletig leégett. Oltásról vízhiány miatt sehol sem lehet szó. Az épületben ajtó, ablak nincs. Az iroda mellett egy gyújtóbomba átütötte a mennyezetet, de hatástalanították. Üvegcserép, ablakrács és faltörmelék mindenütt. Szobánk fala összerepedezve. Az üvegdarabok élesen csikordulnak lábunk alatt. Csak ketten jöttünk fel eddig: Speier és én. A többiek még nem kerültek elő. Egyenként megjönnek és közösen rendet teremtünk. Drukkolunk, meg vagyunk-e mindnyájan. Még ketten hiányoznak. (Benedek István és Mayer Ferenc) Ezek is megjöttek; – úgy piszkálták ki őket a homok alól. A világítás, központi fűtés és vízszolgáltatás megszűnt. Sziréna sem hangzik többé. A folyosónk ablakából nézzük az égő, halott várost. A szélvihar kísértetiesen kavarja a füstöt a város felett. Egyszer csak éles detonáció, megremegnek a falak, majd orra esünk. – Az udvarban egy időzített bomba most robbant fel, az óramű összeomlott.

Related image
A tűzvihar

Reggel átfésülték az erdőt és a magyarok közül 12 honvédnak szétszaggatott holttestét találták meg. Közöttük volt kedves barátom, Alex szakaszvezető[14] a 4. század írnoka is. Ekkor még nagyon sokan hiányoztak, de aznap nem is kerültek elő. 8 órakor felszólították a 3. és 4. századot, hogy 10-10 honvéd jelentkezzen önként a városba mentési munkálatokra. E húsztagú társaság Vass hadapród őrmester vezetésével elment. A repülőgépek egész nap szálltak felettünk. Riadót csak a bombák jelezték.

A kis bátor mentőcsoport Háry ezredes úr[15] mentéséhez vonult ki az „Arany Hotel”-ba. Több német századdal dolgoztak ott együtt, de az ezredes urat nem találták a romok alatt. 11h 15-kor fájdalmas hírt közöltek. A bátor kis csoport egy légiakna martaléka lett. 11 órakor befelé igyekeztek s egyszercsak elkezdtek hullani a bombák. Vass hadapród[16] úr maga köré gyűjtötte a fiúkat. Be akartak velük futni a kaszárnya óvóhelyére. Már ott futottak a bejárattól kb. 50 m-re, mikor egy légiakna telibe találta őket. 19-en meghaltak s csupán Schüller tizedes került súlyos sebesüléssel a korházba. Sok jó barátom ott maradt. Szótlanul vártuk az eseményeket. Nemsokára behozták a halottakat az udvarba. A második emeletről tekintettünk le. Ott állt a plattos-kocsi a holtakkal és úgy nézett ki felülről, mint egy piszkos rongyhalmaz. Lesiettünk a lépcsőn és megrendülten néztük a roncsokat. – Apróra szaggatott emberi részek. Itt egy kéz, középső ujja letépve, ott egy fej, tele véres csíkokkal, amott egy láb, csontja kitörve és a bakancs nincs rajta. Véres húsdarabok, véres rongycafatok. Összeszorult torkunk és csaknem könnyeztünk… – Virágzó életüket, idegen földön, a legszebb korban tépte szét az akna.

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/0/01/Bundesarchiv_Bild_183-08778-0001,_Dresden,_Tote_nach_Bombenangriff.jpg
Áldozatok maradványai

És amint így állunk, a kocsi másik felén nagy megdöbbenésünkre Háry ezredes úr közeledett. – Soha el nem felejtem tekintetét, amint a holtakat szemlélte, – akik őérette haltak. – Őérette! – ki nem is volt az „Arany Hotel”-ban, hanem az esti riadótól való félelmében egy távoli faluba menekült autójával. 14-én mindkét századból sokan (kb. 40-en) megszöktek a bombázás miatti félelemtől. Egy-két nap alatt tisztázódott minden. Meghalt 1 hadapród őrmester, 1 szakaszvezető és 30 honvéd, 1 tizedes pedig súlyosan megsebesült. A mentési munkálatok a városban hetekig tartottak. E bombázáskor a hivatalos megállapítás szerint Dresdent 5.000 gép támadta és a halottak száma hozzátevőlegesen: 280.000 fő.

– Így romboltak és öltek az emberek az Úrnak 1945. esztendejében a kultúra nevében. A háború tagadhatatlan, sok mindenre mentség. A cél szentesíti az eszközt, gyakran használt szólama nagyon könnyed kifogás. De ne felejtsék el a győző, és legyőzött nemzetek, hogy miképpen a romboló gépezet eszköz az ember kezében. Aki bűnös, az bűnhődni fog, – aki gyermekeket árvákká, egészségeseket csonkává, látókat vakokká tett, – apákat gyermekétől fosztott meg, azt előbb-utóbb eléri az Isten igazságot tevő keze.

A 32 hősi halott sírjánál kerestem igazságot. Kutatom a múltat is. Keresem tovább az igazságot a fogság életben is. Sehol sem találom. S álmaimban gyakran kísér egy hang: – Ember! – ne kutasd te az igazságot, mert az emberek e földi tájakon a koncért marakodnak és azé az igazság, – aki elragadja azt!

Dresden, 1945.február hó 16.

 

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/1/17/Bundesarchiv_Bild_146-1994-041-07,_Dresden,_zerst%C3%B6rtes_Stadtzentrum.jpg
A belváros romjai

Források és felhasznált irodalom

[1] Wright, S. Flower: Prága nincs többé. Az 1938-as háború regénye. Fordította: Ferenczy Valér. Negyedik kiadás. Genius Kiadás, é. n., 206. o.

[2] Abschlussbericht der Historikerkommission zu den Luftangriffen auf Dresden zwischen dem 13. und 15. Februar 1945, 16. o.

https://www.dresden.de/media/pdf/infoblaetter/Historikerkommission_Dresden1945_Abschlussbericht_V1_14a.pdf (Utolsó lekérés: 2017. február 12.)

[3] Johnson, Paul: A modern kor. A huszadik század igazi arca. XX. Század Intézet, 2000. 462. o.

[4] Abschlussbericht 67. o.

[5] Abschlussbericht 19-20. o.

[6] Abschlussbericht 43-44. o.

[7] Abschlussbericht 44. o.

[8] Vonnegut, Kurt: Az ötös számú vágóhíd. Avagy a gyermekek keresztes hadjárata. Hatodik kiadás. Maecenas Könyvkiadó, 2009.

[9] Madaras Jenő: Hamvazószerda. (Műegyetemisták a drezdai tűzviharban.) Mikes Kiadó, 1993.

[10] Palasik Mária: A műegyetemisták odüsszeiája 1944-1946. Műegyetemi Kiadó, Budapest, 2006.

[11] Palasik Mária: „A világtörténelem szemtanúi”. Magyar egyetemisták az összeomló náci Németországban. In: Háborús hétköznapok hadszíntéren, hátországban 1939-1945. Szerk.: Gyarmati György – Pihurik Judit.  Magyar Történelmi Társulat – Kronosz Kiadó – Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltára, Budapest – Pécs, 2015. 261-283. o.

[12] Bélay Iván: Emlékezések a 60 éve véget ért második világháborúról (IV.) Drezda, 1945. február 10 – március 19. In: Esztergom és Vidéke, Új Sorozat, XX. évf. 10-11. sz. (2005. március 10.) 7. o., Bélay Iván: Emlékezések a 60 éve véget ért második világháborúról (V.) Drezda, 1945. február 10 – március 19. In: Esztergom és Vidéke, Új Sorozat, XX. évf. 12-13. sz. (2005. március 24.) 9. o.

[13] Panzerfaust (páncélököl): Hátrasiklás nélküli, egyszer használható német kézi páncéltörő fegyver. A páncélököl gyártása 1943-ban kezdődött, de csak 1944-ben került a csapatokhoz tömegesen. Magyarország a második világháborúban. Lexikon A-Zs. Szerk.: Sipos Péter – Ravasz István. Magyar Hadtudományi Társaság – Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 1996. 349. o.

[14] Személyét egyelőre nem sikerült azonosítani.

[15] Háry Mihály ezredes (született: 1893. február 15.)

[16] Vass Vilmos hadapród őrmester. Személyét egyelőre nem sikerült azonosítani, azonban a veszteség tényét más független forrás is megerősíti.

A nyitóképen a szétbombázott város a városháza tetejéről 1945-ben

További írásaink