Itt vagy
Karhatalmi erőpróba – Nyugati tér, 1956. december 6. 1956 Forrás 

Karhatalmi erőpróba – Nyugati tér, 1956. december 6.

1956. november 4-i szovjet támadással a forradalmat nem sikerült egy csapásra leverni. A fegyveres felkelők még napokig harcoltak a megszállókkal szemben, majd a harcok elcsitultával sem szűnt meg az ellenállás, hanem más eszközökkel igyekezett elutasítani a szovjet fegyverek árnyékában megalakult Kádár-kormány hatalmát. A forradalom alatt létrejött intézmények, mint a munkástanácsok és a forradalmi bizottságok még sokáig útját állták a kádári konszolidációnak sztrájkokat és tüntetéseket szervezve. Ezenkívül még számos ellenálló csoport szervezkedett és terjesztette szovjet- és kádárellenes röplapjait. Sokáig keresték a visszatérés lehetőségét és egy esetleges újabb felkelés kirobbantásának esélyét a már külföldre menekült forradalmárok is.

A Kádár-kormányt éltető plakát az "ellenforradalom" által használt címerrel (OSZK, PKSZ 1956/0327)
A Kádár-kormányt éltető plakát az “ellenforradalom” által használt címerrel (OSZK, PKSZ 1956/0327)

A forradalmat szovjet erőkkel elfojtó hatalom tehát a kezdetben gyenge lábakon állt, s önállóan képtelen volt felszámolni a még mindig uralkodó ellenállást. A Kádárt és a szovjeteket elutasítók – köztük a leginkább veszélyt jelentő munkástanácsok – ellen szükség volt egy új szervezet életre hívására, amely képes a párt (ekkor már MSZMP) nevében erőt felmutatni, amelyre lehet támaszkodhatni. November 4-e után így a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány egyik első feladata volt a saját fegyveres erő felállítása, amely megsemmisíti az „ellenforradalmi bandákat” és „megvédi a munkáshatalmat”és később felváltható lenne vele a szovjet jelenlét is[1].

Csémi Károly, itt már altábornagyi rangban
Csémi Károly, itt már altábornagyi rangban

November 5-én Uszta Gyula vezérőrnagy Kádárhoz repült Szolnokra, ahol utóbbi megbízta ezen erők felállításával és a Katonai Tanács létrehozásával. Uszta szinte azonnal nekilátott a feladathoz, s mind a tanácsba, mind a felálló karhatalmi alakulatok élére megbízható, a párthoz hű vezetőket választott. Az első karhatalmi ezred (hivatalosan forradalmi ezred) már november 9-én megalakult, élén Csémi Károly alezredessel, akinek elkötelezettségét az alábbi párbeszéd is jól tükrözi:

“Uszta elvtárs nyomban fogadott. Rövid párbeszéd zajlott le köztünk:

-Ami volt, az mi volt: forradalom vagy ellenforradalom?

-Jelentem, ellenforradalom.

-Hajlandó vagy harcolni ellene?

-Hajlandó vagyok.

-Bárkivel együtt?

-Még az ördöggel is.

-Akkor te leszel a budapesti első forradalmi tiszti ezred parancsnoka.”[2]

Másnap Münnich Ferenc, a fegyveres erők minisztere felhívást intézett a honvédtisztekhez a karhatalomba való toborzásukhoz, mert elsősorban a hadsereg tisztikarából kívánták feltölteni az alakulatokat. Bár a feladategyszerűnek tűnt, az ezredek felállítása hasonlóan nehézkes volt, mint magának a pártnak az újjászervezése. A belépőknek (illetve akik a hadseregben tovább akartak szolgálni) alá kellett írniuk az úgynevezett Tiszti Nyilatkozatot, amelyben lényegében hűségesküt tesznek a Kádár-kormány mellett. Ezt a tisztek mintegy negyede nem írta alá, de az aláírók között is akadt olyan, aki ennek ellenére nem volt elkötelezett az új kormány mellett. A rendőrség tagjainak jelentős része szintén nem volt motivált ebben és egyébként is bizalmatlanul kezelték őket a forradalom után. A karhatalom végül a honvéd- és belügyi tiszteken kívül döntően volt államvédelmisekből alakult meg, bármennyire is szerették volna ezt Kádárék elkerülni. Semmiképpen nem akarták ugyanis, hogy a leggyűlöltebb egykori intézmény (ÁVH) embereinek alkalmazásával tovább hergeljék az amúgy is ellenséges tömegeket. Be kellett látniuk viszont, hogy a legmegbízhatóbb személyek, akik minden eszközzel hajlandók a forradalom erőinek utóvédharcait megszüntetni az ÁVH soraiból kerülnek ki, többségük már november 4-étől kezdve a szovjetek mellett harcolt a felkelők ellen.

Münnich felhívása a sajtóban, Népszabadság 1956. november 11.
Münnich felhívása a sajtóban, Népszabadság 1956. november 11.

Az 1. karhatalmi ezred központja a Dózsa György úti Sport Tiszti Iskolavolt, működési területe a belvárostól Újpestig tartott (IV., V., VI., VII., XIII., XIV., XV. kerületek). Az ezredet zömében volt ÁVH-sok alkották. November 17-re felállt a 2. karhatalmi ezred is Zrínyi Miklós Katonai Akadémia központtal, amelyet az akadémia állományából és volt partizánokból hoztak létre. Az ezred parancsnoka Borbás Máté vezérőrnagy lett, működési területük pedig a VIII., IX., X., XII., XVII., XVIII., és a XX. kerületek voltak. November 13-ra pedig a 3. (budai) karhatalmi ezred is megalakult a Petőfi Akadémián Pesti Endre ezredes vezetésével. Az egység a budai kerületeket tartotta ellenőrzése alatt. Felállításukkal párhuzamosan vidéken is megindult a megyei karhatalmi alakulatok szervezése, decemberben felállt a BM karhatalmi ezred is. Mellettük szerepelt még később a Pest-vidéki csoport, a Budapestre vezényelt kiskunhalasi 37. ezredből alakult Hodosán-csoport és az 1. karhatalmi ezredből kivált Orbán-csoport is. 1956. november 21-én már 13 810 fő[3]teljesített karhatalmi szolgálatot az országban.

Népszabadság 1956. november 14.
Népszabadság 1956. november 14.

A fenti cikk soraiból is kitűnik, hogy eleinte a Kádár-kormány igyekezett a karhatalmi feladatokat rendvédelmi illetve közbiztonsági intézkedéseknek beállítani, így próbálva elfogadtatni jelenlétüket a lakossággal. Ez részben igaz volt, de az elsődleges feladatuk azonban a forradalmi ellenállásnak a kíméletlen elfojtása, a tüntetések szétverése és a sztrájk megakadályozása volt, amit hamarosan a saját bőrén is megtapasztalhatott az ország. Korábban említésre került, hogy ekkor már nem volt fegyveres ellenállás és ezzel a Katonai Tanács tisztjei is tisztában voltak, ahogy Horváth Mihály vezérőrnagy is megfogalmazta a december 4-én lezajlott tanácsülésen:“Nyilvánvaló, hogy az ellenség kompromitálni [sic!] akar bennünket és épp  ezért új taktikát fog változtatni. Nagy erőkkel már nincs ereje támadni…”[4]

Nőtüntetés december 4-én a Hősök terén (Fortepan 39745/NAGY GYULA)
Nőtüntetés december 4-én a Hősök terén (Fortepan 39745/NAGY GYULA)

A december 4-én lezajlott békés nőtüntetés némileg mégis meglepte a Katonai Tanács tisztjeit, hiszen a karhatalom nem tudta megakadályozni a tüntetést és a “magyar hadsereg ezeknek az eseményeknek csendes szemlélője volt” – amint azt Földes László megjegyezte. Ráadásul egyes röpcédulák szerint az “ellenforradalmárok (…) [december] 6-ra fegyveres harcra szólítanak fel.”[5] Az ülésen ezek után határozottabb fellépésről, a terror alkalmazásáról döntöttek. Részletek a jegyzőkönyvből:

“Ugrai [Ferenc] ezds. bajtárs:

…Mért nem hajtjuk végre Lenin elvtárs tanítását, aki azt mondja, hogy a fehér-terror ellen háromszoros vörös-terrort kell alkalmazni. A leghatározottabb utasításokat kel kiadni. [December] 6-án éjjel mindenki legyen a helyén. Ha valaki kimegy az utcára a fegyveres harc idején, arra tüzelni kell…(…)…

Horváth [Mihály] vörgy. bajtárs:

…A másik ilyen probléma, amit fel kell vetni, hogy hogyan ítélik meg a karhatalmi pk [parancsnok]-ok a helyzetet, hajlandók-e tüzelni a tömegekre, különösen ha fegyvert látnak. Feladatuk (sic!) kell adni a karhatalmi ezredparancsnokoknak, hogy készítsék fel a tiszti ezredeket a várható eseményekre. Értékelni kell [az] előttük álló helyzetet, össze kell hívni a század és szakaszparancsnokokat, meg kell indítani ebben a vonatkozásban is az agitációs propaganda munkát…(…)…

Ugrai ezds. bajtárs:

A szovjetek felé Tyihonov e[lvtárs]-on keresztül intézkedni kell, hogy kapjunk több fegyvert, a golyószórókhoz póttárakat, stb. Feltétlenül fel kell a H.M. tisztjeit is…(…)…

Uszta [Gyula] vörgy. bajtárs:

Feladatok:

  1. A készültséget életbe kell léptetni.
  2. Karhatalmi ezredeket előkészíteni, beszélni kell a század, szakaszpk-okkal.
  3. Határozottan kell fellépni az ellenséggel szemben.
  4. Gyorsan és kegyetlenül le kell számolni velük.

Az ezredparancsnokok jelentik, hogy a feladatot megértették.”[6]

Többek között tehát az incidensek nélkül lezajló, jól szervezett nőtüntetés a kíméletlen visszavágás vágyát váltotta ki a hatalomból és a harcra felszólító röplap jelentette fenyegetéssel már csak dramatizálni akarták a helyzetet. Ha figyelembe vesszük azonban az Október Huszonharmadika című, Gimes Miklós által szerkesztett illegális lap írását, akkor kérdéses lehet ezeknek a röplapoknak az eredete. A lap szerint ugyanis épphogy néma tüntetésre készültek a budapestiek:

“Csütörtökön [december 6.] Budapest néma tüntetésre készült, de a Kádár éltetők megjelenése tömeges ellentüntetésekre majd összetűzésekre vezetett. (…) A december 6-i  fegyveres felkelésre szólító röpcédulák nyilvánvalóan nem a forradalmároktól, nem a függetlenség igazi harcosaitól származtak, hanem a Kádár kormányzat agent-provokatőrjeitől, akik úgy látszik ürügyet akartak kovácsolni az újabb terror intézkedésekhez. Kádárék alighanem nyugtalankodtak, hogy még ez a csel sem válik be. Megzavarta őket, hogy a lövöldözésre biztató felhívásaikkal szemben megjelentek a békés, néma tüntetésre szólító röpcédulák.” [7]

De, hogy még inkább megmutassák az erejüket – lehetőséget adva a fegyveres fellépésre– egy “fasisztaellenes tömegdemonstrációt” szerveztek december 6-ra a fővárosban. A később “vörös zászlós tüntetés” néven ismert felvonulás valójában a hatalom provokációja volt. Nem a rend, a béke és a nyugalom megteremtésére törekedtek, mint ahogy azt hirdették. Számítottak arra, hogy a legtöbb emberből ellenérzést vált majd ki a megmozdulás, ez pedig indokot adhatott a karhatalom bevetésére, az első komolyabb erőpróbára.

“Fasisztaellenes tömegdemonstrációt szervezünk. A szervezésért, politikai irányításért felelősek Gáspár [Sándor] és Biszku [Béla] elvtársak.”[8]

Nyugati pályaudvar a forradalom idején (Fortepan 40229/NAGY GYULA)
Nyugati pályaudvar a forradalom idején (Fortepan 40229/NAGY GYULA)

1956. december 6-án a kormány a Baross téren, a Kálvin téren, a Nyugati pályaudvar előtt és a Móricz Zsigmond körtéren kommunista gyűléseket rendezett, emellett mintegy 200-300 tüntető vonult ki az utcára vörös illetve magyar zászlókkal szovjet páncélosok és a karhatalmisták biztosítása mellett. A párt szimpatizánsai és képviselői többnyire fasisztaellenes, munkástanács-ellenes jelszavakat kiabálva és röplapokat szórva haladtak a Nagykörúton. Hogy a karhatalmisták nem pusztán a tüntetés biztosítására, hanem az erőszakos fellépésre készültek, jól mutatja az is, hogy a tüntetés kezdete előtt nem sokkal lefújták azt, mivel a “karhatalom úgy látja, hogy ellenséges tüntetés is lesz, össze fognak keveredni az emberek és nem fogják tudni biztosítani a mi elvtársaink védelmét.”[9] Végül mégis elindultak a tüntetők és egészen a Blaha Lujza térig zavartalanul eljutottak. Itt azonban a tömeggé duzzadt járókelők már szidalmazták és dobálni kezdték őket, el akarták venni a vörös zászlókat. A Lenin körúton (ma Erzsébet krt.) a Wesselényi utca magasságában a felbőszített tömeget a szovjetek és a karhatalom riasztólövésekkel oszlatta szét. Az indulatok végül a Nyugati pályaudvar előtt szabadultak el.

Az "ellentüntetők" a Himnuszt éneklik a Blaha Lujza téri kereszteződésben (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár/056035)
Az “ellentüntetők” a Himnuszt éneklik a Blaha Lujza téri kereszteződésben (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár/056035)

056036

056037
Hamarosan szovjet harckocsik jelennek meg a téren (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár/056036-056037)
A Nyugati pályaudvar és környéke az 1950-es évek elején, jobb oldalon az Ilkovics büfé, ahonnan az "ellenforradalmárok" előtörtek Csémi Károly visszaemlékezése szerint (Fortepan 3698/UVATERV)
A Nyugati pályaudvar és környéke az 1950-es évek elején, jobb oldalon az Ilkovics büfé, ahonnan az “ellenforradalmárok” előtörtek Csémi Károly visszaemlékezése szerint (Fortepan 3698/UVATERV)

A gyűlést egy nagyobb csoport eleinte füttyel és bekiabálásokkal próbálta megzavarni. Egy karhatalmista, Szentgyörgyi Ferenc főhadnagy, megpróbálta az egyik hangadót kiemelni, ám az a pályaudvar csarnokába menekült. A főhadnagy utána lőtt egy sorozatot, amivel sikerült megsebesítenie, de a golyók eltaláltak egy hazafelé tartó asszonyt is, aki belehalt a lövésekbe. Ezután több ellentüntető üldözőbe vette a főhadnagyot, aki az épület első emeletének magasságában lévő üvegtetőre menekült, ahol aztán lefegyvereztek. Ezzel egy időben a Váci út felől a pályaudvar felé közeledő békés tömegre tüzet nyitottak a szovjetek, hárman meghaltak. Később újabb karhatalmi csapatok érkeztek a térre s ezek szintén tüzet nyitottak, amely által többen súlyosan megsérültek, így végül szétkergették az embereket. Egyes források szerint ezek mellett súlyosabb eset is történt. Az1. karhatalmi ezredbe tartozó egykori jugoszláv partizán, Drzsics Dragó személyesen végzett ki öt személyt, akikről azt jelentette, hogy a karhatalmistákra támadtak.[10] Ezt az esetet azonban a rendszerváltás után, az 1998-ban indult büntetőeljárás során sem tudták bizonyítani, de cáfolni sem. Minden esetre Csémi Károly is megemlíti őt az események kapcsán, “aki törött karral is biztosan kezelte fegyverét és megsemmisítette az orvtámadásra készülő ellenforradalmárokat.”[11]

Népszabadság 1956. december 7.
Népszabadság 1956. december 7.

„Forrt, kavargott a város. December 6-án végre a kommunisták is megjelentek az utcán. Október 23-a után először lengett a vörös zászló, először lépett a nyilvánosság elé a kommunisták és munkások bátor serege. (…) Elkeseredés és düh az ellenforradalmi elemek részéről. A karhatalmisták is kint voltak. A Nyugatinál, a Marx téren tömegverekedés kezdődött, de jöttek az angyalföldiek is. Széjjelverték az ellenforradalmi elemeket.”[12]

December 8-án a budapesti Ideiglenes Pártbizottság is megtárgyalta a tüntetés eredményét, ahol Biszku még nagyobb határozottságot várt el a karhatalomtól, amit legközelebb “jól fel kell készíteni. Rendet kell teremteni ezen a fronton is. A tömeg azt mondja egy karhatalmistának, hogy rám lősz, a nép fiára, ilyenkor világos, hogy meghátrál, és nem meri elsütni fegyverét.”[13] A többi elvtárs azonban többnyire elégedett volt, mint például Andrásfi Gyula: “A karhatalom nagyon derekasan viselkedett, és őket meg kell dicsérni. Amíg ők ilyen bátran fellépnek, nekünk is így kell fellépni.”[14] Emellett érdemes megjegyezni, hogy Trizna István alezredes, a budai karhatalmi ezred parancsnok-helyettese néhány hónappal későbbi írásában a Nyugati pályaudvari eseményt a karhatalom tapasztalatlanságára hozza fel példaként. Eszerint az ezredek olyan erőkből jöttek létre, amelyek nem voltak kiképezve karhatalmi feladatokra, így a gyakorlatlanságuknak köszönhetően gyilkoltak meg az “ellenforradalmárok” egy őrnagyot decemberben a Nyugati pályaudvarnál. A leglényegesebb véleményt és elismerést azonban Kádár János mondta ki a karhatalom december 6-i bevetésével kapcsolatban:

“Csémi elvtárs, maguk talán nem is tudják, hogy december 6-án mit csináltak. Maguk csak annyit tudnak, hogy teljesítették a kötelességüket, szétverték a fölvonuló ellenforradalmárokat. Ez így igaz. De ennél jóval többet tettek. Alapjaiban megmutatták a magyar fegyveres erők erejét, a karhatalom erejét. A tevékenységük után, akik golyóval a lábukban vagy összetört orrcsonttal mentek haza, nem az oroszokat szidták, hanem a magyarokat. Ennek megfelelően a magyar karhatalmisták december 6-án a nacionalizmus lába alól húzták ki a talajt. Lehet, hogy maguk még nem értik, talán mások sem, de mi már értjük.”[15]

Ugrai Ferenc vezérőrnagy beszédet mond a Munkás-Paraszt Hatalom Emlékérem átadásakor, 1957. augusztus 19-én
Ugrai Ferenc vezérőrnagy beszédet mond a Munkás-Paraszt Hatalom Emlékérem átadásakor, 1957. augusztus 19-én

Az erőpórba tehát sikeres volt és Marosán György elhíresült december 8-i “mától kezdve lövünk” kijelentéséhez méltón országszerte több sortűz kiváltói voltak a karhatalmisták, amelyekben kb. 80-an vesztették életüket.


Felhasznált irodalom:

Beck Tibor – Hegedűs B. András – Germuska Pál: 1956 kézikönyve. Kronológia. 1956-os Intézet, Budapest, 1996.

Forró János: A Kádár-rendszer rendvédelmi szervezetei a BM Karhatalom és a Készenléti Rendőri Ezred. In: Rendvédelem-történeti Füzetek XX. évf. 23. sz.

Kahler Frigyes – M. Kiss Sándor: Kinek a forradalma? Püski – Kortárs, Budapest, 1997.

Kahler Frigyes – M. Kiss Sándor: “Mától kezdve lövünk” Tíz év után a sortüzekről. Kairosz, Budapest, 2003.

Szabó Árpád: A Magyar Forradalmi Honvéd Karhatalom. Zrínyi, Budapest, 1977.

Szakolczai Attila: A fegyveres erőszakszervezetek restaurálása 1956-1957 fordulóján. (letöltés ideje: 2017. február. 9.)

Trizna István: A belső ellenség elleni harc tapasztalatai. In: Katonai Szemle 1957/1. sz.

Források:

[1] Kádár János az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottság november 11-i ülésén a következőket mondta: “A helyzetet konszolidálni kell, de a saját erőnkkel. A kívánatos az volna, hogy minél előbb a szovjet egységeket kivonni, s az ország bizonyos területeiről is kivonni.” Idézi: Szakolczai Attila: A fegyveres erőszakszervek restaurálása 1956-1957 fordulóján. (http://rev.hu/ords/f?p=600:2:::::P2_PAGE_URI:kiadvanyok/evkonyv99/szakolczay)

[2] Berecz János (szerk.): Visszaemlékezések 1956. Zrínyi kiadó, Budapest, 1986, 244.o.

[3] Szakolczai Attila: A fegyveres erőszakszervek restaurálása 1956-1957 fordulóján (http://rev.hu/ords/f?p=600:2:::::P2_PAGE_URI:kiadvanyok/evkonyv99/szakolczay) Kahler Frigyes és M. Kiss Sándor történészek egy december 1-i állapotot közölnek a létszámról, amely jóval kevesebb az itt leírtnál: Budapesten 3949 míg vidéken 5907 fő szolgált a karhatalomban (Kahler F.-M.Kiss S.: “Mától kezdve lövünk” Kairosz, Budapest, 2003,  150.o.)

[4] A Katonai Tanács 1956. december 4-i ülésének jegyzőkönyve. Idézi: Kahler Frigyes (szerk.): Sortüzek 1956. Antológia, Lakitelek, 1993, 84.o.

[5] Uo. 79.o.

[6] Uo. 80-85.o.

[7] Október Huszonharmadika I. évf. 8. sz.

[8] Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottság 1956. December 5-i ülés jegyzőkönyvének határozata. Közzé teszi: Balogh Sándor – Némethné Vágyi Karola – Sipos Levente (szerk.): A Magyar Szocialista Munkáspárt ideiglenes vezető testületeinek jegyzőkönyvei I. Interart, Budapest, 1993, 238.o.

[9] Koltai Gábor – Rácz Attila (szerk.): A Magyar Szocialista Munkáspárt budapesti ideiglenes vezető testületeinek jegyzőkönyvei I. 1956. november 8.–1957. március 26. Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2008, 39.o.

[10] Ld: Kahler-M. Kiss 2003, 196-197.o.

[11] Berecz 1986, 254.o.

[12] Marosán György: A tanúk még élnek. Hírlapkiadó Vállalat, Budapest, 1989, 158.o.

[13] Koltai Gábor – Rácz Attila (szerk.): A Magyar Szocialista Munkáspárt budapesti ideiglenes vezető testületeinek jegyzőkönyvei I. 1956. november 8.–1957. március 26. Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2008. 37.o.

[14] Uo. 48.o.

[15] Berecz 1986, 265.o.

A kiemelt kép forrása

Kapcsolódó

Komment