Klaus Mann kontra Gustaf Gründgens – A Mephisto keletkezéstörténete

Klaus Mann Mephisto című regényének történetét bizonyára sokan ismerik idehaza, ha máshonnan nem, úgy Szabó István 1981-ben készült filmjéből. Amennyiben summázni kellene a könyv tartalmát, azt mondhatnánk, hogy Mephisto az opportunizmus egy klasszikus esetének a története. Történész szemmel persze nem a könyv cselekménye, sem esztétikai kvalitásai az igazán érdekesek, hanem keletkezésének háttere. A cikk ezt a mögöttes „sztorit” kívánja bemutatni, amelynek középpontjában két egykori barát áll, akik ellenségekké váltak: Klaus Mann és Gustaf Gründgens.

1925-ben a német színházi élet egy különleges jelensége keltette fel a bulvársajtó érdeklődését. Thomas Mann és Frank Wedekind, a két neves író gyermekei együtt kezdtek el színészkedni. A fiatalok Klaus Mann, Erika Mann és Pamela Wedekind voltak. Hozzájuk társult egy düsseldorfi születésű színész, Gustaf Gründgens. A társulatban Klaus Mann írta a darabokat, Gründgens pedig rendezett. A baráti társaságban idővel szoros kapcsolatok szövődtek. Erika Mann és Gustaf Gründgens 1926-ban összeházasodtak, Klaus Mann pedig eljegyezte Pamela Wedekindet. 1927-ben a társulat németországi turnéra indult, de már 1929-ben feloszlottak, ekkor ugyanis Gründgens és Erika Mann elváltak, Klaus Mann és Pamela Wedekind pedig felbontották az eljegyzésüket. A Mann-testvérek amerikai körútra indultak, Gründgens Berlinbe ment a nagy áttörés reményében. Klaus Mann korabeli naplóbejegyzéseiből, illetve későbbi nyilatkozataiból tudjuk, hogy az egykori sógorától való eltávolodás komolyan foglalkoztatta: „Miért gondolok rá olyan sokat és oly erős antipátiával?”- írja naplójában.[1] Mann és Gründgens személyisége amúgy meglepően sok közös ponttal rendelkezett. Mindketten gyakori depresszióval küzdöttek, amiért hosszabb-rövidebb ideig drogfüggőek is voltak, és mindketten vágyódtak a hírnév után, már-már neurotikus dimenziókban.

13    Thomas Mann felesége hat gyermekével. Balról jobbra: Monika, Golo, Michael, Katja Mann, Klaus, Elisabeth és Erika (Wikipedia)

Az 1933-as sorsdöntő év a német színházügyben óriási változásokat hozott. A német színházakat a propagandaminisztériumnak, illetve annak vezetőjének, Joseph Goebbelsnek rendelték alá. A színjátszást ettől kezdve azért támogatta az állam, hogy az kiszolgálja a politikai céljait. Hermann Göring porosz miniszterelnök, a Luftwaffe főparancsnoka, mint a porosz állami színházak felügyelője hatásköri konfliktusba került a propagandaminiszterrel, amely konfliktus kettejük hatalmi vetélkedésének egyik színtere volt.[2] Ez a konfliktus később Gründgenst is komolyan érintette. Klaus Mann 1933. március 13-án emigrált Németországból, majd 1934. november 1-jén állampolgárságát is elveszítette. Főleg Amszterdamban, Párizsban és Zürichben élt, de megfordult Budapesten és Prágában is Az emigrációban Mann az antifasiszta publicisztika egyik központi alakjává nőtte ki magát. Amszterdamban kiadta a Die Sammlung című lapot, amely az ellenállás irodalmának gyűjtőhelye kívánt lenni.[3] Mann kényszerű száműzetésében is nagy figyelemmel követte Gründgens pályafutását. Gründgens ekkoriban mind nagyobb sikereket könyvelhetett el Berlinben. A színházi pályafutással párhuzamosan az egyre népszerűbbé váló játékfilm műfajának is elkötelezte magát, a harmincas évektől több filmet is rendezett. 1932-ben a Berlini Állami Színház tagja lett, ahol a Mephisto szerepe a Faustban meghozta neki az áttörést. 1933-ban egy darabban állt Emmy Sonnemann-nal a színpadon, Hermann Göring későbbi feleségével. Kolléganője révén megismerkedett a Luftwaffe főparancsnokával, akivel igen hamar jó kapcsolatot alakított ki. Göring szimpátiája jeléül 1934-ben kinevezte Gründgenst a Berlini Állami Színház intendánsává, de még ebben az évben úgy tűnt, hogy a színész pályája derékba törik. Júniusban Hitler kivégeztette Ernst Röhmöt az SA vezetőjét, illetve annak állítólagos homoszexuális baráti körét. Gründgens ekkor „színt vallott” ugyanazon szexuális irányultságáról Göringnek, és egyben felajánlotta lemondását az intendánsi posztról. Göring azonban kitartott mellette, kettejük között szoros barátság alakult ki. (Persze kérdéses, hogy Gründgens részéről ez mennyire volt komoly.) Az ünnepelt színész bármikor bejelentkezés nélkül megjelenhetett Göringnél, aki a háború vége felé még egy ciánkapszulával is megajándékozta pártfogoltját, arra az estre, ha bekövetkezne a bukás.[4] (Az be is következett, de a ciánkapszulát csak Göring vette be.)

14

Gustaf Gründgens pártfogója, Hermann Göring (Wikipedia)

Mann gyűlölettel szemlélte egykori barátjának e fejlődését, akit ekkoriban számos cikkében támadt. Míg Gründgens a hírnév mellett nagyobb vagyonra is szert tett, addig Klaus Mann kényszerű száműzetésében állandó pénzhiánnyal küszködött, családja anyagi támogatására volt szorulva. Amikor megszűnt az általa szerkesztett folyóirat, megsokasodtak a gondjai. Ekkor jött egy igen kecsegtető ajánlat az amszterdami Querido Kiadótól, amely havi fizetést biztosított számára egy új regény megírásához. Mann eleinte nem rendelkezett konkrét elképzelésekkel a könyv témáját illetően, mígnem egy írótársa, Hermann Kesten remeknek bizonyuló ötletet adott neki. „Hogy rövidre zárjam a dolgot, arra gondoltam, hogy meg kellene írnia egy homoszexuális karrierista történetét a harmadik birodalomban, akit az állami színház igazgatójáról, Gründgens úrról mintázhatna…”- fogalmaz Mannhoz írott levelében Kesten. Mann habozott, ugyanis nem akarta, hogy a történet a homoszexuális ember szatírája legyen, hiszen ő maga is az volt. Mann végül (elhagyva a főhős homoszexualitását a könyvben) rábólintott a javaslatra és elkezdte a jegyzetek készítését. A történet főszereplőjének a Hendrik Höfgen nevet adta többek között azért, mert a Höfgenről a német Höfling, azaz udvaronc szóra lehet asszociálni, amivel azt sugallta, hogy ez a színész a hatalom udvari bolondja lesz. 1936 januárjában kezdte el írni a regényt, méghozzá „diabolikus örömmel”, ahogy ezt családja és barátai előtt többször elmondta. 1936 áprilisában egy pillanatra úgy tűnt, hogy máris ejtenie kell a könyvet, ugyanis olyan hírek kezdtek el terjengeni, hogy Gründgens le lett tartóztatva.[5] A poroszországi intendáns ekkor valóban kisebb válságba került. Homoszexualitása (amely nyílt titok volt a birodalomban) állandó fenyegetettségnek tette ki. Joseph Goebbels, a birodalom propagandaminisztere 1936-ban a Völkischer Beobachterben hevesen támadta, mire Gründgens a várható következmények elől Svájcba menekült azzal a feltett szándékkal, hogy véglegesen emigrál. Ekkor Göring ráparancsolt, hogy térjen vissza, biztonsága garantálása érdekében pedig 1936 májusában kinevezte porosz államtanácsossá, ami megvédte őt a letartóztatástól. 1937-ben Göring még főintendánsnak is megtette, ezzel a porosz zenés színházak és a balett is Gründgens felügyelete alá kerültek.[6]

15

Gustaf Gründgens 1936-ban, a Hamlet szerepében (Bundesarchiv, Bild 183-S01144 / CC-BY-SA 3.0)

A hír hallatán Mann folytatta az írást. Május 19-re elkészült az első kézirat, amit írótársai sok kritikával illettek, ezért a szerző átdolgozta a regényt, amely Mephisto címen végül 1936 októberében jelent meg. Náci-Németországban a könyv természetesen indexre került, de Mann elérte, hogy egy pár példányt átcsempésszenek Hollandiából. A szerző célzottan egyes személyekhez akarta eljuttatni a regényt, mindenekelőtt Gründgenshez. Az nem bizonyított, hogy Gründgens megkapta-e a küldeményt, de minden bizonnyal volt rá lehetősége, hogy megszerezze a könyvet, bár élete végéig azt állította, hogy nem olvasta. Ezt cáfolta egyik sokéves munkatársa, aki azt állította, hogy a színész szinte kívülről fújta a történetet. Azért is valószínű, hogy Gründgens ismerte a regény tartalmát, mert 1941-ben forgatott egy filmet Friedemann Bach címmel, amit sokan a Mephistora adott válaszként értelmeztek. A film főszereplője Johann Sebastian Bach fia, aki élni és alkotni akar, de nem tud kilépni a híres apja árnyékából, ami miatt aztán összeomlik. A történet érezhetően rímel Klaus Mann helyzetére, aki minden áron hírnevet akart szerezni, de egész életében nem tudott szabadulni attól a tehertől, hogy ő végső soron az íróóriás, Thomas Mann fiaként lett számon tartva.[7] A szerzőt megviselte az a felismerés, hogy könyvét a kritikusok többsége kulcsregényként kezelte. Számos ismerőse úgy írt neki, hogy nagy örömmel azonosítgatta a regény szereplőit a valós személyekkel. Az kétségtelen, hogy a Mephisto szereplői reális személyek vonásait viselik, így Gustaf Gründgens mellett Erika Mann, Thomas Mann, illetve számos korabeli német író, színész és publicista is meg lett örökítve benne. Mann 1937-ben áttelepült az Amerikai Egyesült Államokba, itt a negyvenes évektől főleg angol nyelven írt. 1942 végén belépett az amerikai hadseregbe, ahol a propagandaosztályon dolgozott. Számos röpiratot fogalmazott meg azzal a céllal, hogy bomlassza a német hadsereg harci morálját és meggyőze a hátországot a háború értelmetlenségéről. Az amerikai hadsereg tudósítójaként tért vissza Németországba.[8]

klaus_mannKlaus Mann az amerikai hadseregben. Olaszország, 1944 (Wikipedia)

Amikor Goebbels meghirdette a totális háborút, Gründgens ragaszkodott hozzá, hogy ő is bevonuljon a Wehrmachtba, ennek érdekében makacsul kellett győzködnie Göringet az engedélyért. Arra vonatkozóan nincs információnk, hogy milyen szolgálatot teljesített, csak annyit tudunk, hogy a háború utolsó évében szovjet hadifogságba került. Letartóztatására mellesleg azért került sor, mert a szovjetek azt hitték, hogy a főintendáns (németül Generalintendant) egy magas katonai rang. Sokáig próbálta megmagyarázni az őt fogva tartó katonáknak, hogy ő valójában színész, ennek érdekében állítólag több előadást is tartott nekik. Szabadon engedéséért több volt kollégája is közbenjárt, így 9 hónap után kiengedték a fogságból. Amikor 1946. május 3-án Gründgens visszatért a berlini színházba, már a színpadon való megjelenésével óriási, percekig tartó ovációt váltott ki. A nézők között ott ült Klaus Mann is. Mann számára a hazatérés nem hozott sem nyugalmat, sem örömöt, inkább felerősödött a depressziója és szuicid hajlama. 1949 elején egy Georg Jacobi nevű kiadóval tárgyalt a Mephisto újbóli kiadásáról, amit szerződéssel is megerősítettek. Gründgens eközben higgadtnak mutatkozott, egy barátjának például így írt: „Már a gondolat is untat, hogy majd kényszerítenek: foglaljak állást az ügyben.” A valóságban nem volt ennyire nyugodt, ugyanis az ügyvédjén keresztül megüzente a Mephisto összes lehetséges kiadójának, hogy jogi lépéseket fog tenni a könyv megjelentetése esetén. Amikor Mann a könyv megjelenésének időpontja felől érdeklődött, azt a választ kapta Georg Jacobitól, hogy áttette a székhelyét Berlinből Bajorországba, és mivel Gründgens ott már a színészvilág jelentős alakja, aligha lehetne kiadni a Mephistot.[9] Mann leplezetlen haraggal válaszolt a kiadónak: „Nem is tudom, mit csodálok inkább Önben: megalkuvását vagy pedig azt a naivitást, amellyel ezt még csak nem is átallja bevallani. Gründgensnek sikere van: miért adna hát ki Ön olyan könyvet, amely azt a látszatot kelthetné, hogy ellene irányul? Csak ne kockáztassunk semmit! A világért se hívjuk ki a hatalom rosszallását! Ússzunk csak szépen az árral! Tudjuk jól, hogy merre visz: azokhoz a bizonyos koncentrációs táborokhoz, amelyekről – mint ma mondják – annak idején senki soha nem is hallott.”[10] Gründgens sikere és Georg Jacobi „megfutamodása” megerősítette Mann azon felfogását, hogy Németország semmit sem tanult a történtekből. Szerinte az egyetlen, amit a németek bántak, az az elveszített háború volt.[11] Tény, hogy a háborús bűnösök, illetve a nemzetiszocialista múlttal rendelkező személyek elszámoltatására az NSZK-ban még évtizedeket kellett várni. Egy kimutatás szerint például 1964 végéig csak 6115 főt ítéltek el a diktatúra idején játszott szerepe, vagy háborús bűn miatt. Ez is alátámasztja, hogy a német politika és jogszolgáltatás, illetve a közvélemény a háború után még hosszú ideig nem kívánta napirenden tartani a náci ügyeket.[12] Az egykori üldözöttek azzal szembesültek, hogy számos régi nemzetiszocialista nemhogy büntetlenül megúszta, hanem még karriert is csinált. Gründgens ilyen ember volt Mann szemében.

schauspielhaus_berlin

Az berlini állami színház 1830-ban (Wikipedia)

Ezen a ponton szükséges némiképp árnyalni Klaus Mann „ítéletét”. Számos helyen arról írnak, hogy intendánsként Gründgens igyekezett meggátolni az amúgy is igen színvonaltalan nemzetiszocialista darabok színpadra vitelét. Nála egyedül a minőségi színjátszás számított, ezt a meggyőződését a diktatúra idején következetesen képviselte. Csak egyszer sikerült rávenni, hogy közreműködjön egy propagandafilmben, amiért viszont nem fogadta el a Goebbels által felajánlott 80 000 márkás fizetést.[13] Magas pozíciójában amennyire tudott védelmet nyújtott, illetve a színházban munkát adott több kommunistának, zsidó felmenőkkel vagy zsidó házastárssal rendelkező embereknek. Gründgenst senki sem tartotta meggyőződéses nácinak, még az NSDAP-ba sem lépett be. Mindezek ellenére megítélése a mai napig ellentmondásos. Ellenfelei azt róják fel neki, hogy magas beosztásában így vagy úgy, de részese volt a Harmadik Birodalom vezető elitjének, ugyanakkor a másik oldalon felsorakoztatják embermentő lépéseit, illetve azt, hogy életpályáját el kell választani színpadi megítélésétől. Utóbbi szempontjából széleskörű egyetértés mutatkozik abban, hogy Gründgenst a német színjátszás kiemelkedő képességű művészeként tartsák számon.[14]    A háború után rövid idővel Göring egykori pártfogoltja újra a csúcsra kezdett törni (1947-től már a düsseldorfi színházak intendánsa volt), ellenben Mann nem találta a helyét régi-új hazájában. Az író azt vette észre, hogy nem áll rendelkezésére egy olyan nyelv, amellyel az irodalmat esztétikusan művelhetné. Az angolban sosem mozgott úgy, mint anyanyelvében, de a több éves emigráció a német nyelvtől is eltávolította.[15] Ebből a reménytelen helyzetből más kiutat nem látva, Klaus Mann 1949. május 21-én Cannesban önkezével vetett véget életének.[16] A Mephisto története ezzel korántsem ért véget. Öccse halála után Erika Mann próbált kiadót találni a regénynek, de Gründgens fenyegetése folytán senki sem vállalta a kiadás kockázatát. Végül Erika eladta a jogokat egy kelet-berlini kiadónak.[17] Bár a Mephisto 1956-os megjelenése az NDK-ban nagyobb hírverés nélkül zajlott le, a regény hamar sikerkönyvvé vált, a keletnémet olvasóközönség pár nap alatt elkapkodta az első kiadás példányait. Az NDK elégedett volt, hiszen egyrészt kiadtak egy könyvet, aminek megjelentetésétől a nyugatnémet kiadók féltek, illetve előállt egy olyan – a kommunista állam számára bizonyára szokatlan – szituáció, hogy a demokratikus és szabad nyugat állampolgárainak keletről kellett beszerezniük egy olyan irodalmi alkotást, ami náluk nem jelenhetett meg.[18]  A keletnémet kiadás ellen Gründgens nem tudott lépéseket tenni, de az NSZK-ban mindent megtett a regény elterjedése ellen. Ügyvédje felszólította a frankfurti vasútállomás egyik könyvkereskedését, hogy ne terjesszék a könyvet, illetve az üzletben lévő valamennyi példányt felvásárolták.[19] Gründgens 1949-ben második feleségétől is elvállt (a homoszexuális színész a házasságát feltehetőleg amúgy is csak a náci közvéleményre való tekintettel kötötte). Ebben az évben örökbe fogadta a nála 22 évvel fiatalabb Peter Gorskit, akit még a háború alatt ismert meg. Gründgens elmondása szerint az akkor katonaként szolgáló Gorski megmentette az életét. Ettől kezdve együtt éltek, illetve dolgoztak. Gorski előbb rendezőasszisztensként, majd rendezőként működött a neves színész mellett. Gründgens 1955-ben visszatért első sikerei színhelyére Hamburgba, ahol 1963-as nyugdíjba vonulásáig dolgozott. A Mephisto volt Gründgens pályafutásának nagy szerepe, élete során több mint hatszázszor játszotta el a Faust ördögét. Háború utáni működését, főleg Hamburgban, a nagy sikerek mellett heves kritika is kísérte. Színészkollégái panaszkodtak erőszakos jellemére, illetve arra, hogy beavatkozik más rendezők munkájába.[20] Amikor Gründgens 1961-ban New Yorkban lépett fel a Faustban, azt nyilatkozta barátai körében, hogy a sikernél csak az volt fontosabb a számára, „hogy az én Mephistom elfoglalta Klaus Mann Mephistojának a helyét.”[21] Gustaf Gründgens 1963-ban világkörüli útra indult, de még abban az évben meghalt.[22]

1963 novemberében a müncheni Nymphenburger Kiadó bejelentette, hogy megjelenteti a Mephistot, mire Peter Gorski (Gründgens örököse) pert helyezett kilátásba. Miután a kiadó nem reagált a fenyegetésre, Gorski óvást emelt a hamburgi tartományi bíróságnál. Ügyvédjei azzal érveltek, hogy Gründgens regénybeli megfelelője, Hendrik Höfgen egy lelkiismeret nélküli karrieristaként van ábrázolva, tehát hamis képet festenek az egykori színészről, akinek ezáltal az emlékét is megsértik. Mindezek mellett Höfgennek a „fekete táncosnővel” való regénybéli viszonya még nemi perverziót is felró Gründgensnek. (Höfgent a regényben Mann mazochistaként formázta meg, aki egy afrikai származású német táncosnővel ápolt szerelmi viszonyt. Ez a szexuális beállítottság a náci-Németországban persze ugyanúgy „fajgyalázásnak” számított.) A Kiadó magára a könyv szerzőjére hivatkozott, aki mindig azt hangoztatta, hogy a szereplők típusokat jelenítenek meg, nem portrékat. A jogi vitába irodalomtudósokat is bevontak, akik mind úgy foglaltak állást, hogy a regényt nem lehet párhuzamba állítani Gründgens életpályájával. Gorski ügyvédjei ezzel szemben kifejtették, hogy Klaus Mann közeli barátai előtt sosem titkolta, hogy Höfgent Gründgensről mintázta. Gorski a bíróságnak több nyilatkozatot is bemutatott egykori színészektől, akik Gründgensnek köszönhetően a diktatúra éveiben megmenekültek az üldöztetés alól.  A kiadót képviselő ügyvéd úgy reagált, hogy ezek a nyilatkozatok sem változtatják meg azt a tényt, hogy Gründgens komoly pozíciókat töltött be a Harmadik Birodalomban, a náci vezetőkkel való közeli kapcsolata pedig olyan nagy előnyöket biztosított a számára, amiért el kell viselnie, hogy tükröt tartsanak elé az annak idején tanúsított magatartásáról.[23] A bíróság 1965 augusztusában elutasította az óvást, és csak azt rendelte el, hogy a kiadó a könyv előszavában nyomatékosan szögezze le, hogy a regény szereplői nem valós személyek. Ezzel a kikötéssel 1965-ben megjelenhetett a Mephisto.  Gorski ekkor fellebbezett, és az 1966. március 11-én meghozott döntés már neki adott igazat, a könyvet betiltották. 1968-ban a döntést a Szövetségi Törvényszék is megerősítette. Ekkor a kiadó fellebbezett, méghozzá az alkotmánybíróságnál. 1971. február 24-én az alkotmánybíróság amellett határozott, hogy fenntartja a könyv betiltását. Úgy tűnt, hogy végérvényesen eldőlt a regény sorsa, ugyanis az alkotmánybíróság döntése nem volt revideálható. Az indoklás a következő volt: „a nagyközönségnek nem érdeke, hogy egy emigráns által festett, hamis képet kapjon az 1933 utáni színházi viszonyokról.”[24] A per bevonult a német jogtörténetbe, hiszen először állt szemben a személyiségi jogok védelme és az alkotói szabadság. A könyv mégis utat tört magának. Külföldön több fordítás is megjelent, majd 1979-ben Franciaországban színpadra vitték, ezzel újra felélesztve iránta az érdeklődést. 1980-ben Matthias Wegner, a Rowohlt Kiadó vezetője, az érvényben lévő tiltás ellenére is magára vette a kockázatot és újból kiadta a könyvet. Az akció a legnagyobb titoktartás mellett zajlott. A könyvkereskedések megrendelés nélkül kapták meg a regényt, majd a megmaradt példányokat Dániába szállították, hogy azokat a német hatóságok esetleges lefoglalása elől biztonságba vigyék. A könyvet 1981. január 2-tól árusították, az első 25 000 példányt egyből elkapkodták. Februárban 200 000, márciusban már 300 000 példányban adták el a regényt, amely így minden rekordot megdöntött. Bár Gründgens néhány egykori kollégája tiltakozott, az újabb per elmaradt. A történet megkoronázásaként 1981 szeptemberében került a német mozikba a könyv alapján forgatott játékfilm, amelyet Szabó István rendezett, és az osztrák színész, Klaus Maria Brandauer (mint Hendrik Höfgen) alakítása tett felejthetetlenné. 1982-ben az alkotás elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat.[25]


Borítóképen: Gustaf Gründgens Mephistoként a Faustban, 1960. Részlet a filmből

Felhasznált irodalom

[[1]] Michael Töteberg utószava a Mephistoban. Mephisto. Roman einer Karriere. Reinbek bei Hamburg, 2001. 393-394.

[2] Hans Knudsen: Deutsche Theatergeschichte. Stuttgart, 1970. 370-371.

[3] Klaus Mann: Briefe und Antworten, Band 2: 1937-1949. München, 1975. 358.

[4] Tanz auf dem Vulkan. Der Spiegel, (1981) 40. sz. 235.

[5] Töteberg: 392-398.

[6] Tanz auf dem Vulkan. Der Spiegel, (1981) 40. sz. 234.

[7] Töteberg: 399-408.

[8] Klaus Mann: Briefe und Antworten… 358-359.

[9] Töteberg: 409-410.

[10] Klaus Mann: Briefe und Antworten… 304. A magyar fordítás Lányi Sarolta munkája. Klaus Mann: Mefisztó. Egy karrier regénye. Fordította Lányi Sarolta. Budapest, 1981. 380.

[11] Klaus Mann: Briefe und Antworten… 358-359.

[12] Lénárt András: A megtalált ellenség – Egy nyilasok ellen folytatott nyomozás a hatvanas években. In: Búvópatakok. A jobboldal és az állambiztonság 1945-1989. Szerk.: Ungváry Krisztián. Budapest, 2013. 361.

[13] Tanz auf dem Vulkan. Der Spiegel, (1981) 40. sz. 238.

[14] Theaterlexikon. Autoren, Regisseure, Schauspieler, Dramaturgen, Bühnenbildner, Kritiker. Szerk.: C. Bernd Sucher. München, 1995. 240-242.

[15] Wilfried F. Schoeller utószava In: Klaus Mann: Tagebücher 1944-1949. München, 1991. 225.

[16] Klaus Mann: Briefe und Antworten… 359.

[17] Töteberg: 410.

[18] Klaus Mann – Es sind Typen. Der Spiegel, (1957) 1. sz. 40.

[19] Töteberg: 411.

[20] Deutsche Biograpische Enzyklopädie. Band 4. Szerk.: Walther Killy – Rudolf Vierhaus. München, 1996. 212.

[21] Tanz auf dem Vulkan. Der Spiegel, (1981) 40. sz. 232.

[22] Deutsche Biograpische Enzyklopädie. 212.

[23] Mephisto-Prozess. Der Spiegel, (1965) 35. sz. 82-83.

[24] A fordítás Lányi Sarolta munkája. Mefisztó. Budapest, 1981. 378.

[25] Töteberg: 412-415.

Facebook Kommentek

További írásaink